1945 után a legnagyobb kérdése az volt a németeknek, mit kezd
az ország
náci múltjával, és hogyan akadályozza meg, hogy a demokratikus
intézményeket és szabadságjogokat kihasználva újra egy szörnyűséges köz- és
önveszélyes klikk jusson uralomra. Mindezt ráadásul úgy kellett megvalósítani,
hogy közben a német állam végig megtartsa jogállami jellegét. A nevezetes Lüth-ügy
erről is szól. Meg arról, hogy az alkotmányosság nem csupán az alkotmánybíróság
magánügye, az alkotmányos szellemnek át kell hatni a bírósági rendszer egészét.
A hamburgi Erich Lüth (1902–1989) radikális baloldali újságíró volt Hitler hatalomra kerülése előtt. Később kénytelen volt visszavonulni a nyilvános politikai szerepléstől, varrógépkereskedőnél dolgozott, míg be nem hívták, és hadifogságba nem esett Olaszországban 1943-ban. Amint a háború után hazajutott, szülővárosában kapott megbízatást mint a sajtókamara vezetője. Mint annyian mások, ő is nehezen emésztette meg a belső emigrációban töltött tétlen éveket, és a háború után őszinte szembenézést hirdetett a náci gonosztettekkel és a zsidókkal szembeni bűnökkel.
Veit Harlannak (1889–1964) egészen másképp alakult a karrierje. Kétségtelenül tehetséges színész és rendező volt. Viszont eladta magát a náciknak, és ő készítette el a korszak antiszemita kurzusfilmjét, a Jud Süß-t. Utóbb azzal védekezett a szövetségesek igazoló bizottsága és a hamburgi bíróság előtt, miszerint maga Goebbels kényszerítette őt arra, hogy a forgatókönyv és a film ilyen legyen. Harlan ügyesen érvelt, mert felmentették. Ő is – mint akkoriban annyian – igyekezett úgy tenni, mintha semmi köze nem lett volna a gaztettekhez, sőt, mintha ő is áldozata lett volna a náci rendszernek. Ráadásul még elég pimasz is volt ahhoz, hogy támadóit kioktassa.
Saját cégével újra filmeket forgathatott. Az egyik filmjének a hamburgi bemutatója előtt 1950. szeptember 20-án Erich Lüth bojkottra szólította fel a közönséget. Ha már az állam megbocsátott a filmrendezőnek, legalább a német közönség ne feledje el, micsoda bűnös ocsmányágban segédkezett jó pénzért a náciknak.
Harlan és vállalata jó hírnév megsértése miatt beperelte a szociáldemokrata újságírót. A bíróság el is marasztalta őt, mondván, Lüth bojkottfelhívása a jó erkölcsbe ütköző módon okozott kárt a felpereseknek.
Csakhogy 1949-ben már megalkották az NSZK alaptörvényét, és megkezdte működését az Alkotmánybíróság is. Lüth a karlsruhei testülethez fordult, mert úgy találta, a rendesbírósági ítélet sérti az ő szólásszabadságát.
A szövetségi Alkotmánybíróság aztán neki adott igazat, és a Lüth-öt elmarasztaló ítéletet megsemmisítette.
Az induló és a korábbi német jogrendekből hiányzó Alkotmánybíróság eleinte kereste a helyét. Talán ez is magyarázza, hogy az ítéletre 1958-ig kellett várni. Az is kérdéses volt, hogy két magánfél ügyébe vajon beleszólhat-e az Alkotmánybíróság, amelynek leginkább mégiscsak az a feladata, hogy megóvja a polgárt az állam túlhatalmától. A Lüth-ítélet azonban ezt is tisztázta, hiszen itt nem csak két magánfél vitájáról volt szó, hanem arról, hogy egy bíróság (az államhatalom letéteményese) nem vette figyelembe a panaszos alapjogát, a szólászabadságát.
Az sem volt még eldöntve, hogy viszonyuljon az Alkotmánybíróság a rendesbíróságokhoz, és hogyan kell alkalmazniuk az alkotmányos szabályokat a rendesbíróságoknak. A Lüth-ítélet azt is világossá tette, hogy az alkotmány alkalmazása nem csupán az Alkotmánybíróság feladata és privilégiuma, az Alaptörvényt a döntéseiknél a rendesbíróságoknak is figyelembe kell venniük. Az igazi nagy különbség az köztük, hogy a karlsruhei testületnek még arra is módja van, hogyha az Alaptörvény és a jogszabályok közt ellentmondást észlel, akkor megsemmisítse azokat.