Alkotmánybíróság

2021. július 21.

Az Alkotmánybíróság krokodiltétele: a kormány azt tesz a gyülekezési jogunkkal, amit csak akar

Aggasztó döntés született az Alkotmánybíróságon a veszélyhelyzet idején elrendelt általános gyülekezési tilalom alkotmányosságáról. A döntés jól mutatja, hogy a kormányhű tagokkal feltöltött testület még kirívó jogsértés esetén sem hajlandó szembefordulni a hatalommal, és mindent megtesz annak érdekében, hogy kiszolgálja a politikai elvárásokat.

2021. május 5.
2021. február 19.

A magyar állam száz napja vette el tízmillió ember gyülekezési jogát

Száz napja tiltják totálisan, hogy felelősen élhessünk egyik legfontosabb alapjogunkkal, a gyülekezési joggal. A jogsértést maga a jogszabály tartalmazza, ezért a jogkereső polgárok csak az Alkotmánybíróságtól kérhetik a rendelkezés a tilalom eltörlését. A Magyar Helsinki Bizottság készített egy alkotmányjogi panaszmintát, amellyel bárki Alkotmánybírósághoz fordulhat a szükségtelen jogkorlátozó intézkedéssel szemben.

2020. október 4.
2020. szeptember 20.

Szeptember 20.: kezdetét veszi a Lüth-ügy (1950)

1945 után a legnagyobb kérdése az volt a németeknek, mit kezd az ország náci múltjával, és hogyan akadályozza meg, hogy a demokratikus intézményeket és szabadságjogokat kihasználva újra egy szörnyűséges köz- és önveszélyes klikk jusson uralomra. Mindezt ráadásul úgy kellett megvalósítani, hogy közben a német állam végig megtartsa jogállami jellegét. A nevezetes Lüth-ügy erről is szól. Meg arról, hogy az alkotmányosság nem csupán az alkotmánybíróság magánügye, az alkotmányos szellemnek át kell hatni a bírósági rendszer egészét.

2020. július 30.

Július 30.: Sólyom László az Alkotmánybíróság elnöke lesz (1990)

Az utolsó pártállami parlament még 1989 elején döntött az Alkotmánybíróság (AB) életre hívásáról, októberben beleírták az Alkotmányba, majd novemberben megválasztották az első öt alkotmánybírót, köztük Sólyom Lászlót. Az AB hivatalosan 1990. január elsején kezdte meg munkáját. Eleinte elnöke sem volt, mert az is a politikai alku része volt, hogy az új, demokratikusan választott parlament fogja majd megválasztani a testület első emberét. Így is történt. Sólyom László harminc éve lett hivatalosan is az AB első elnöke, igaz, a bírák megválasztotta alelnökként valójában már előtte is ő vezette a testületet.

2014. december 12.

Törvényes, de nem alkotmányos

Alkotmányellenes rendelkezés alapján tartják fogva szeptember óta S. Sándort. Sem ő, sem ügyvédje nem lehetett jelen az előzetes letartóztatás elrendelésén. A fogva tartott férfi a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi bírósághoz fordult. A jogvédő szervezet szeretné elérni a büntetőeljárási törvény módosítását is. 

2014. október 29.

Kiszúrták a fogvatartás gumiszabályát

2010 novemberéig fogvatartottanként legalább 3 négyzetméter mozgástér volt az előírás. A kormány nyelvi leleménye óta ez lehetőség szerint 3 négyzetméterre csökkent. Az Alkotmánybíróság szerint nincsen ez jól.A Helsinki Bizottság a kezdetektől támadta a fogvatartás rendjét szabályozó IM rendelet 2010. októberi módosítását. Az Orbán-kormány úgy kívánta „kezelni” az egyre nagyobb börtönzsúfoltságot, hogy abszurd, gumiszabályokat állapított meg. Eszerint „a zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.”

2014. február 26.

Werbőczy kolléga segedelme

Döntéseiben az Alkotmánybíróság eddig elvétve hivatkozott a „történeti alkotmányra”, noha az Alaptörvény erre külön felhívja a figyelmét. De mihez is kezdjen a töméntelen elaggott joganyaggal? Werbőczy kiugrik a sírból, megpödri bajszát, és így kiált: kollégák, itt vagyok!

Az Alaptörvény rendelkezéseit a „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban” kell értelmeznie az Alkotmánybíróságnak. A kétharmad így határozott. Nem mondta meg viszont, mit is értsünk történeti alkotmányon, és azt sem, mik tekinthetők vívmányoknak. A XIX. században (ma már ez is történelem) kétségtelenül beletartozott ebbe a Hármaskönyv, a Szent Koronában megtestesített államiságnak (úgyis mint a hatalommegosztás középkori változatának) a megfogalmazása. Bár Werbőczy István először 1517-ben kinyomtatott gyűjteménye Magyarországon sohasem emelkedett törvényerőre (Erdélyben 1691-ben igen), annak ismeretét évszázadokon át megkövetelték attól, aki a politikai nemzet tagjának számított, vagyis az egyazon szabadságú (una eademque libertas) nemestől, a nádortól egész Pató Pálig bezárólag.

Mármost miféle vívmánya lehet ennek a félévezredes jogszokásgyűjteménynek, ami ma is irányadó? Vegyük például azt, hogy a tolvajlástól, a vérfertőzésen, istenkáromláson át az útonállásig halállal szankcionált számos bűncselekményt. Bár „igény lenne rá”, de remélhetőleg nem a halálbüntetés és kínvallatás rutinszerű alkalmazására gondolt a kétharmados alkotmányozó. És tán nem is a normákban megnyilvánuló leplezetlen osztályönzés lenne a folytatni érdemes örökség, hogy például a polgár nem tanúskodhat, a jobbágy nem pereskedhet nemes ellen.

Jobb lenne talán ott kutakodni, hogy Werbőczy egységesnek tekintette nemzetét, amin akkor természetesen nem az ország összes lakosát, köztük a jobbágyok rongyos tömegeit, hanem a nemesi nemzetet értette. Az ehhez a politikai közösséghez tartozók viszont – akik vagyonuk, társadalmi pozíciójuk alapján nagyon is eltértek egymástól – egyenlőnek minősültek, törvény előtt és politikai értelemben is. (És persze abban, hogy adót nem fizettek – de ez most nem tárgya vizsgálódásunknak.) Tehát bizonyos értelemben, lényeges megszorításokkal azt mondhatjuk a Hármaskönyvben megcsillan valami a ma sokat emlegetett és kívánatosnak tartott jogegyenlőségből, még ha ez a kor viszonyainak megfelelően igen szűken értelmeződött is. Ne felejtsük el, a gyűjtemény kaotikus viszonyok idején keletkezett, a középkori magyar királyság összeomlásának előestéjén. Nyakunkon a török meg a reformáció, a Dózsa-féle felkelést pedig nemrég sikerült elfojtani, ráadásul a mágnások a királlyal meg a Werbőczy képviselte köznemességgel szemben a teljes politikai hatalom megszerzésére törekednek.

Van itt azonban még valami, ami az utókor figyelmére érdemes, és ez a feltétlen jogtisztelet. Werbőczy a véres és önző normák mellé számos, korához illő humanista patentet is átvett. Az egyik ilyen a jog uralmába vetett erős bizodalom.

A királynak címzett bevezetőjében így ír (Csiky Kálmán fordításában): „egy állam sem lehet törvények nélkül tartós életű. Mert fegyver szerzi meg a birodalmakat, de a törvények őrzik meg a szerzeményt. A törvények az államnak védfalai és alapjai; bennök foglaltatnak a jók üdve és a béke föltételei. Azt, hogy állunk, hogy járunk-kelünk, hogy végre biztonságban élünk: mind a törvények és jog oltalmának kell köszönnünk. Ha a törvények eltörültetnének, jó embereknek nem volna többé maradásuk az államban, vagy pedig a legrútabb bántalmaknak lennének kitéve.” Majd Szent Ágostont idézi: „ha az igazság eltávolíttatnék, mi egyebek lesznek az országok, mint nagy rablótanyák? A törvények védnek bennünket a veszélyektől és méltatlanságtól; távol tartják az orgyilkosokat és rakonczátlanokat; a cselvetők részéről fenyegető veszedelmeket elhárítják tőlünk; végül megőrzik számunkra a legnagyobb békét és nyúgodalmat.”

Hát, igen, ezeket a veretes mondatokat nem is lenne rossz viszontlátni egy-két színvonalas alkotmánybírósági döntésben.

Zádori Zsolt

2013. december 12.

Alkonytájbíró

A nyugati értékek megkoptak, a tulajdonjog már nem abszolutizálható. A strasbourgi bíróság nem mérce. Az Alkotmánybíróság hatásköreinek elvonása értelemszerűen következett a mostani válságból. Nem egy liloid csudabogár vagy extrémista hőzöngő látja így, hanem egy valódi alkotmánybíró.

 

A Mathias Corvinus Kollégium és a Stádium Intézet a Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötetet mutatta be tegnap az ELTE ÁJK Dísztermében, ahol Sólyom László, Kukorelli István volt alkotmánybírák mellett Dienes-Oehm Egon is felszólalt. Az Alkotmánybíróság (AB) szerepfelfogását és teljesítményét értékelte, valamint általában is szólt az Alaptörvényről. Mivel gyakorló alkotmánybíróról van szó, érdemesnek tartom három állításáról kritikusan megszólalni, mert meghökkentő gondolatokat tárt a nyilvánosság elé.

1. A gazdasági világválság miatt a nyugati világrend meggyengülni látszik, a világválságra, a baloldali kormányzás által hátrahagyott politikai és morális krízisre az Alaptörvénynek és az alkotmánybírósági gyakorlatnak is reagálnia kellett. A nyugati világrend meggyengülését pedig Dienes-Oehm Egon szerint mi sem bizonyítja jobban, hogy maga az Európai Unió Alapjogi Chartája is degradálja a tulajdonjogot.

Két probléma van ezzel az állítással. Egyrészt az Alapjogi Chartát már 2000-ben megszövegezték, később a tervezett közös Európai Alkotmány részeként kívánták kötelezővé tenni, de normatív erővel valójában csak a 2007-es lisszaboni szerződés ruházta fel. Így az csak akkor tudna reagálni a 2008-ban induló gazdasági világválságra, ha megfogalmazói között maga Nostradamus is ott lett volna, vagy más jövendőmondó és vátesz. De a szöveg egyébként sem a tulajdonjog degradációjáról árulkodik, ugyanis így szól: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.” A tulajdonjogot lényegileg azonos tartalommal védi az Emberi Jogok Európai Egyezménye is: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák”. Pedig ezt a szöveget 1952-ben fogadták el. Az elmúlt hatvan évben semmit nem változott tehát a védelmi szint.

2. Dienes-Oehm alkotmánybíró felszólalt azzal szemben is, hogy a strasbourgi gyakorlatot kötelező erejűnek kellene tekinteni. Álláspontja szerint ugyanis szemben az Európai Unió jogával, az Európa Tanács keretében létrehozott bíróság egyedi ügyekben ugyan kötelező erejű döntést hoz, de ebből jogalkotási kötelezettség nem következik, Strasbourg így nem alkotmányos mérce.

Érdekes ellenpontként Jakab András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Alkotmányjogi Tanszékének docense, egyben a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének igazgatója úgy fogalmazott, hogy ma a Vatikán Strasbourgban van, utalva ezzel arra, hogy az európai közös normák értelmezésének végső autoritása az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az a helyzet, hogy Jakab András álláspontját maga az Alkotmánybíróság is osztja. Ugyanis az AB a 61/2011. (VII. 13.) AB határozatának – amely (való igaz) akkor született, amikor Dienes-Oehm még nem volt a testület tagja – hangsúlyos megállapítása szerint „egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q. cikk (2)-(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, »precedens-határozataiból« ez kényszerűen nem következne.” Ez a döntést már az Alaptörvény alapján hozták meg, így még azt sem lehet mondani, az elmúlt idők „zavaros évtizedeinek kommunista örökségeként” nyakunkon maradt ’89-es Alkotmány kötötte meg az AB kezét, amikor erre az álláspontra helyezkedett. De nem így szól erről a már tárgyalt Alapjogi Charta sem, amelynek Preambuluma szerint „E Charta, tiszteletben tartva az Unió hatásköreit és feladatait, valamint a szubszidiaritás elvét, újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen […] az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek.

3. Végül arról is érdemes megemlékezni, hogy Dienes-Oehm Egon szerint 2010-ben gazdasági szükséghelyzet, államcsődveszély volt, ami igenis indokolttá tett rendkívüli intézkedéseket, például az Alkotmánybíróság kitiltását a közpénzügyekből. Szerinte a szabadversenyes gazdasági modellünk megbukott, át kellett adnia a helyét az erős kézzel vezérelt centralizált piacgazdasági modellnek.

Nem tudok erre jobban reagálni, mint Sólyom László tette, aki úgy érvelt: valódi szükséghelyzet és tényleges államcsőd nem 2010-ben, hanem 1990-ben volt, az Alkotmánybíróságnak vagy a kormánynak mégsem jutott eszébe az új alkotmány felfüggesztése. És akkor nem szabadságharcot vívtunk Európa ellen, hanem igyekeztünk bebizonyítani Európának, hogy a megelőző 40 év ellenére képesek vagyunk civilizáltan és alkotmányosan viselkedni.

Úgy tűnik, ma tényleg más idők járnak errefelé. Bealkonyult.

M. Tóth Balázs

2013. július 24.

Nincs nyitva a zombizsilip

Egy strasbourgi döntés nyomán némelyek azt vizionálják, hogy életfogytiglanra ítélt vérnősző gyilkosok szabadulnak el, és nekünk, védteleneknek annyi. Ettől nem kell félni. Szimplán csak megjelenhet az az antropológiai felfogás, hogy az ember képes a változásra – nyilván, nem mindenki.

 

A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2013. július 9-én hozott ítéletében megerősítette: sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha valakit az elítéléskor örökre, véglegesen kizárnak a szabadon bocsátás lehetőségéből. A döntés nagy nyilvánosságot kapott itthon is, de több médium, félreértelmezte és oly módon tálalta, amely indokolatlan aggodalmat és felháborodást keltett az olvasókban. A rémhírekkel szemben valójában mi is történt?

Mit mondott ki pontosan a strasbourgi bíróság?

A strasbourgi bíróság nem azt mondta ki, hogy a három érintett elítéltet, Vintert, Bambert és Moore-t szabadon kellene bocsátani – de még csak azt sem, hogy egyszer majd mindenképpen szabadon kell őket engedni. Az ítélet lényege ezzel szemben az, hogy minden fogvatartott, így az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy időről időre megvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Ha erre nincs lehetőség, az sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely kimondja: „Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

A strasbourgi bíróság nem először foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Korábbi ítéleteiből az következik, hogy önmagában az nem ellentétes az Egyezménnyel, ha valaki örök életére börtönben marad, de a fogvatartási idő csökkentésének a gyakorlatban és jogilag is (de facto és de jure) lehetségesnek kell lennie, vagyis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek is elvi lehetőséget kell biztosítani a szabadulásra. Ezt erősített meg most a Vinter-ügyben hozott ítélet is.

Eszerint az egyes államok maguk dönthetik el, mikor kerüljön sor a felülvizsgálatra, de az EJEB szerint a nemzetközi gyakorlat abba az irányba mutat, hogy először legkésőbb 25 év fogvatartás után kell a szabadon bocsátás lehetőségét megvizsgálni, ha pedig a hatóságok a fogavatartás fenntartása mellett döntenek, akkor a későbbiekben a felülvizsgálatra rendszeresen sort kell keríteni. Amennyiben a felülvizsgálat lehetőségét egy állam nem biztosítja, akkor megsérti az Egyezmény (fentebb idézett) 3. cikkét. Az EJEB kimondta továbbá a következőket: „Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak joga van arra, hogy a büntetése kezdetén tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a szabadságra bocsátásának lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett – értve ez alatt azt is, hogy mikor – kerül majd sor a felülvizsgálatra vagy kérheti azt.”

Az angol szabályozás nem felelt meg a fenti követelményeknek (nem biztosította automatikusan a felülvizsgálat lehetőségét), amivel az Egyesült Királyság megsértette az Egyezményt. A strasbourgi bíróság ezzel együtt elegendő jóvátételnek tartotta az egyezménysértés megállapítását, és a szokásokkal ellentétben nem ítélt meg kártérítést a kérelmezőknek.

Az EJEB tehát nem a továbbra is veszélyesnek minősülő, kegyetlen bűnözők tömegét akarja a társadalomra szabadítani, csupán azt mondja ki, hogy mindenkit megillet a szabadulás reménye, és az, hogy pontosan tudja, mikor van először mód arra, hogy további fogvatartásának indokoltságát megvizsgálják.

Miért fontos számunkra a Vinter-ügyben hozott döntés? Mert hazánkban is eldönthetik valakiről már az elítélés pillanatában, hogy haláláig börtönben kell maradnia.

Mi az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mi a baj vele?

Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a magyar szabályok szerint a bíró két dolgot tehet: 1) meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját; vagy 2) kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Utóbbira egyébként csak meghatározott bűncselekmények esetében van mód, viszont például az erőszakos többszörös visszaesőknél kötelező ezt a megoldást választani.

Az 1) esetben az ítéletben meghatározott idő (de legkorábban 25 év) eltelte után egy bíró a büntetés-végrehajtási intézet véleménye, valamint az eredeti ügy iratainak alapján, az elítélt személyes meghallgatását követően dönt arról, hogy az elítélt feltételesen szabadulhat-e, vagy továbbra is fegyházban kell maradnia. Vagyis – ha a bíró úgy dönt – az 1) pont alá tartozó elítélt is maradhat élete végégig büntetés-végrehajtási intézetben!

A 2) eset a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész), amelynek kiszabása esetén a bíró már az elítéléskor végleg megfosztja az elítéltet a szabadulás lehetőségétől, ezzel végérvényesen kirekesztve őt a társadalomból – és örökre eldönti, hogy az elítélt soha nem lesz alkalmas arra, hogy visszatérjen a társadalomba. Ez az eset, vagyis a tész az, ami a Vinter-ügyben hozott döntés alapján egyezménysértő, és amin az európai államoknak (annak a kevésnek, amelyeknél egyáltalán léteznek ilyen szabályok) változtatniuk kell.

A tész intézménye 1999 óta szerepelt a korábbi Büntető Törvénykönyvben (Btk.), és ott van a 2013. július 1. óta hatályos új kódexben is. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának 2012. novemberi tájékoztatása szerint akkor 25 tészes töltötte büntetését a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben (többségük a Szegedi Fegyházi és Börtönben, a „Csillagban”) – valamennyien férfiak, köztük 3 nem jogerősen elítélt.

A tész intézményével kapcsolatban többféle kifogás is megfogalmazható, lássunk ezek közül néhányat.

1. A rehabilitáció lehetőségének kizárása sérti az emberi méltósághoz való jogot; a szabadulásra való bármely remény hiányában az elítélt a büntetés végrehajtásának tárgyává degradálódik, így a tész az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik. 2. A társadalom védelmére a tész intézménye nélkül is lehetőség van: a társadalomra való veszélyességet ugyanis a feltételes szabadságra bocsátáskor a bíróság minden esetben vizsgálja, és 30 év múltán is dönthet úgy, hogy a szabadságvesztést fent kell tartani. 3. A tész a büntetés-végrehajtásra is rendkívüli terhet ró: olyan rabok szakszerű őrzése, akiknek már nincs vesztenivalójuk és gyakorlatilag semmivel sem motiválhatók, nehéz, veszélyes és egyben rendkívül költséges feladat.

Ráadásul a tész nemcsak a strasbourgi bíróság esetjogával ellentétes: az Európa Tanácsnak az egyik ajánlása [Rec (2003) 22 számú ajánlás 4.a. pontja] kimondja, hogy a jogszabályoknak minden fogvatartott számára – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is – elérhetővé kell tenniük a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottsága (a CPT) pedig a Magyarországról szóló 2007-es jelentésében is leszögezte: „semmilyen ésszerű indok nem támasztja alá azt az állítást, hogy minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott élete végéig veszélyt jelent a társadalomra”.

A kérdéssel foglalkozott a német alkotmánybíróság is, amely szintén arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben az elítélt személyiségének változására tekintet nélkül a szabadulásra való minden reményét feladni kényszerül, az emberi méltóság lényege csorbul.

Nem csupán tőlünk nyugatra csodálkoznak rá a tészre: egy tavaly novemberi konferencián grúz és örmény jogvédők hallgatták elhűlve a magyar helyzetet bemutató kollégánkat. Ezekben az országokban ugyanis nincs ilyen kegyetlen büntetés.

De vajon mit gondol erről a magyar alkotmánybíróság?

A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, és kérte a testületet, mondja ki az akkor hatályban levő Btk. tészes szabályainak alkotmányellenességét, és semmisítse meg azokat. Az ügyet – több másik indítvány alapján is – 2010 februárjában napirendre tűzték, és a TASZ-nak megküldött 2011. júliusi tájékoztatás szerint összesen tizenegy alkalommal vitatkoztak róla az alkotmánybírák. Határozat az ügyben azonban rejtélyes módon végül nem született – az eljárást pedig az új alkotmánybírósági törvény alapján 2012-ben megszüntették. A TASZ kíváncsi volt rá, mire jutottak a vita során az alkotmánybírák, így közérdekű adatkérés keretében kérték az Ab-tól az ülésekről készült emlékeztetők nyilvánosságra hozatalát. Az adatigénylést az Ab elutasította, ami ellen hiába élt a TASZ keresettel, a Fővárosi Törvényszék nagyobb részben az Ab-nak adott igazat 2012. márciusi ítéletében – a vita állása tehát titok maradt.

Mit gondol a tészről a kormánytöbbség?

A tész bekerült az Alaptörvény szövegébe is, melynek IV. cikk (2) bekezdése kimondja: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” Így az Ab már ha akarná sem ítélhetné alkotmányellenesnek a tészt, hiszen arra maga az Alaptörvény ad lehetőséget.

Sőt, a tész ügye annyira fontosnak bizonyult a kétharmadnak, hogy megjelent az új alkotmányról folytatott Nemzeti Konzultációban is, amelynek 11. kérdése így szólt: „Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya tegye lehetővé a bíróságok számára a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében. Ön mit gondol?” Akkor felhívtuk a figyelmet arra, hogy ahogyan a halálbüntetés kérdése, úgy a tész sem vezethető be „többségi rokonszenv” alapján.

Az alkotmányozók is érezhették, hogy e súlyos büntetés beemelése az Alaptörvény szövegébe „nem problémátlan”. Erre utal legalábbis az, hogy amikor 2011 márciusában a magyar alkotmányozásról tartott brüsszeli meghallgatás alkalmából a kormány eljuttatta az EP-képviselőkhöz az Alaptörvény tervezetének angol fordítását, akkor az angol szövegből egyszerűen kimaradt a tész alkalmazásának lehetősége.

Ennek az embertelen büntetésnek az „alkotmányos megtámogatását” a Velencei Bizottság sem díjazta, és véleményében úgy fogalmazott, hogy amennyiben az Alaptörvény IV. cikkét aszerint értelmezik, hogy az lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkentésének de facto és de jure kizárását, akkor az Alaptörvény sérti az európai emberi jogi sztenderdeket.

Nos, a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. azt mutatja, hogy a Velencei Bizottság udvarias figyelmeztetése nem hatotta meg a kormánytöbbséget.

Magyar ügy Strasbourgban

Hamarosan azonban strasbourgi bíróság is értékelni fogja a magyar helyzetet. Az egyik tészre ítélt magyar fogvatartott ugyanis kérelemmel fordult az EJEB-hez, az kívánja elérni, hogy a bíróság mondja ki: a hazai gyakorlat sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az eljárásba a Magyar Helsinki Bizottság is bekapcsolódott a kérelmező oldalán.

A magyar kormány azzal érvel, hogy a köztársasági elnöki kegyelem lehetősége azt jelenti: a tészre ítéltek büntetése mind de jure, mind de facto csökkenthető. Azonban az elnöki kegyelem aligha tekinthető a Vinter-ügyben hozott döntés által megkívánt felülvizsgálati mechanizmusnak, hiszen a kegyelem az államfő egyéni mérlegelésén múlik; a kegyelem megtagadása esetén nincs indokolási kötelezettség, illetve a kegyelemért folyamodóknak semmilyen információ nem áll rendelkezésükre arról, hogy a döntésnél milyen szempontokat vesznek majd figyelembe, mikor „érdemes” először (vagy érdemes-e egyáltalán) kegyelmei kérelemmel élni stb. A köztársasági elnöki kegyelmi gyakorlat ráadásul teljesen átláthatatlan, ugyanis nemcsak maguk a döntések, de a vonatkozó részletes statisztikai adatok sem érhetőek el. (Utóbbiakat hiába kértük ki a Köztársasági Elnöki Hivataltól, az adatok kiadását megtagadták, és a hivatalnak 2013. július 3-i döntésében a Kúria is igazat adott.) A hozzáférhető összesített adatok azonban azt mutatják, hogy a tészeseknek nincs sok okuk a bizakodásra: a sikeres kegyelmi kérelmek aránya az összes döntéshez viszonyítva éves szinten 0,57% és 3,38% között mozog – ebben persze a tészeseknél sokkal kevésbé súlyos bűncselekményeket elkövetők is benne foglaltatnak. Csak egy példa a kiszámíthatatlanságra: egy hatgyermekes, 162 178 Ft értékben elkövetett áramlopás miatt letöltendő szabadságvesztés-büntetésre ítélt sajókazai roma férfi 2009-ben nem kapott kegyelmet Sólyom Lászlótól, míg a több százmilliós váltókkal elkövetett csalás miatt elítélt Jakubinyi Róbert 1999-ben Göncz Árpádtól igen.

Mindezek miatt a kegyelem lehetősége nem jelent valódi reményt a szabadulásra, a köztársasági elnöki kegyelem nem minősül előre meghatározott időpontban bekövetkező, megismerhető szempontok szerint zajló „felülvizsgálatnak” – vagyis a magyar szabályozás láthatóan nem felel meg a strasbourgi bíróság által meghatározott követelményeknek.

A döntést halogató Alkotmánybíróság, titkolózó Köztársasági Elnöki Hivatal, populista kormány, nemzetközi egyezményt sértő jogszabályi környezet. Ezen a vigasztalan hazai összképen változtathat a strasbourgi ítélet. Továbbra sem kell azonban tartani attól, hogy a börtönből kiszabaduló zombik serege támad majd a társadalomra. Ezentúl is börtönben marad, akinek ott a helye, de esélyt kap az, aki valóban megbánta és megbűnhődte saját korábbi bestiális bűneit, aki megváltozott, aki más ember lett.

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

2013. július 18.

A Nagytestvér kistestvérei

Kormánytisztviselőkre és családjaikra akar leselkedni az állam. Akkor is, ha semmi gyanúja sincs rájuk. Az Alkotmánybíróság szerint mindez valószínűleg Alaptörvény-ellenes. Mégis a kormány továbbra is ragaszkodik hozzá.

„A magyar parlament nemrég olyan Nemzetbiztonsági Törvényt fogadott el, amely lehetővé teszi a kormány belső köre számára, hogy olyan emberek után kémkedjen, akik fontos köztisztségeket töltenek be. A törvény értelmében sok kormánytisztviselőnek »egyet kell értenie« abban, hogy a lehető legtolakodóbb módon megfigyeljék (lehallgassák a telefonját, »poloskákat« helyezzenek el a lakásában, olvassák az emailjeit), évente legfeljebb két teljes hónapon át, csak nem fogja tudni, melyik az a két hónap, amelyben megfigyelés alatt áll. Talán azt fogják képzelni, hogy folyamatosan megfigyelés alatt állnak. Talán ez a cél. Több mint 20 évvel azután, hogy Magyarország elhagyta a George Orwell 1984 című regényében ábrázolt világot, visszatért a megfigyelő állam.”

Ezeket a mondatokat egy hónapja írta Kim Lane Scheppele, a Princeton egyetem professzora, aki a magyar helyzetet kiválóan ismeri. A kormánykritikus szöveg Paul Krugman népszerű blogján jelent meg a New York Times portálján. Külön kínos lehetett a kormánypártnak a bírálat, mert üdvtörténetében fontos szerepe van annak az eszményítő, de reális elemekből megalkotott képnek a maroknyi a szabadság ügyéért elkötelezett ifjúról, akik merészen szembeszálltak a pártállami önkénnyel, a Nagytestvér orwelli világával, ahol az állambiztonság kandi tekintete hálószobáikat sem kímélte és az 1984 is tiltott olvasmánynak számított.

A kétharmad reakcója nem hozott újat, merthogy dacreakció volt. Mint korábban annyiszor, júniusban sem maradhatott el a kioktatás és a befeketítés. 1) Scheppele nem tudja miről beszél (hiszen eleve külföldi), szó sincs arról, hogy az államnak bármilyen sanda szándékai volnának; 2) egyébként is ott vannak az alkotmányos garanciák (ah, maga az Alaptörvény, mely gránit [mélységi magmás metamorf kőzet] alapon nyugszik!), amelyek minden józan (tehát szükségképpen nem kormánykritikus) embert meg kell nyugtassanak; 3) egyébként is csak technikai jellegű változtatások történtek, mégpedig azzal a céllal, hogy az eddig szabadon ügyeskedő gazemberek (ez esetben a példaként emlegetett Vizoviczky-ügy korrupcióval gyanúsított rendőri vezetői) ezentúl rettegjenek a lebukástól; 4) az se véletlen, hogy Amerikából támadják az új szabályokat, Scheppele sepregessen inkább a saját háza táján, mert hát nekik meg ott van az NSA-botrány. Az a rossz, aki rosszra gondol.

A kommunikáció ez esetben a kormánypárt másodvonalára volt bízva, elvégre maga a törvénymódosítás még az ellenzéki sajtó és a jogvédők ingerküszöbét is alig érte el. Kocsis Máté pártszóvivő (úgyis mint aki a módosításokat jegyezte) és hozzá képest jogilag patkoltabb Gulyás Gergely szakpolitikus tették is dolgukat, előbbi vehemensen, utóbbi kissé enerváltan védelmezte a kétharmad becsületét és minősítgette ennek-annak a bírálatokat.

Ehhez képest az Alkotmánybíróság hétfőn felfüggesztette a törvény azon rendelkezéseinek hatályba lépését, amelyek alapján a nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső személy folyamatosan titkosszolgálati kontroll alatt állna. Ennek során vele szemben évente kétszer 30 napig titkos információgyűjtést lehetne folytatni – még akkor is, ha arra semmiféle gyanú nem adna okot.

Tehát az érintett szabályok megsemmisítését és addig is felfüggesztésüket kezdeményező ombudsman meg a kormánypárti tagokkal akkurátusan kibélelt AB is inkább osztja a kotnyeles Scheppele aggodalmait, mint a fideszesek magabiztos álláspontját. Az alkotmánybírák keddi sajtóközleményükben feltűnően egyértelműen fogalmaztak a felfüggesztés okát illetően: „Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált rendelkezések a magánélet sérthetetlenségének jogát súlyosan korlátozzák. A korlátozás módja, folyamatossága és folyamatos jellege alapján pedig valószínűsíthető, hogy az új törvényi rendelkezések Alaptörvény-ellenesek. Alkalmazásuk az érintett személyeknek súlyos és helyrehozhatatlan hátrányt okozhatna, mivel a hatálybalépést követően folyamatos nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt állnának.”

Mit tesz erre Magyarország kormánya? Nagy levegőt vesz (hallgat egy kicsit és gondolkodik), majd kifejezi őszinte sajnálatát, hogy jószándékuk és a (most már belátják, megalapozott) kritikák ellenére alkotmányellenes normákat vert át a parlamenten. Egyben megígéri, hogy ilyet többet nem tesz.

Nem, Magyarország kormánya inkább más tesz. Ismételten kibiztosítja Kocsis Mátét, aki sajtótájékoztatóján a kétely legkisebb jele nélkül még aznap világgá kürtöli, hogy „szándékainktól nem térünk el”, merthogy szerinte az Ab sem a törvény szellemét kifogásolta. A törvények szelleme… Aligha mondhatta volna szebben, kislovag.

Zádori Zsolt

2013. július 3.

Mérleg helyett stemplit kapott Jusztícia

Igazságtalan, abszurd és alkotmányellenes rendelkezéseket alkalmaznak a büntetéskiszabásnál. A Btk. elvonja a bíró szabad mérlegelési jogát egyes bűnhalmazban elkövetett bűncselekményeknél és némely erőszakos többszörös visszaesőknél. A bíró náluk csak életfogytig tartó szabadságvesztést állapíthat meg.

Múlt héten ítélték 11 év börtönre H. Bélát, mert erőszakkal elvette egy idős nő 600 forintját, illetve egy másik nőtől szintén erőszakkal elragadta 2000 forint értékű paplanját. A hajléktalan férfi a bíróság elsőfokú, nem jogerős ítélete szerint két rendbeli rablást követett el, s mivel kétszeres visszaesőnek minősül (korábban szintén rablásokért 3, illetve 4 év szabadságvesztéssel sújtották), most az ún. „három csapás szabályt” (three strikes) kellett vele szemben alkalmazni. Eszerint a különféle erőszakos személy elleni bűncselekményeknél (ilyen a rablás is) a harmadszori elkövetés után a büntetési tételek felső határa megduplázódik. H. Béla esetében a 2-től 8 évig tartó szabadságvesztés lehetősége 2–16 évre nőtt, és Zumbok Gabriella bíró úgy ítélte meg, inkább a felső, mint az alsó határhoz közelebb állapítja meg a büntetés mértékét, lévén a súlyosító körülmények erősebbek az enyhítőknél. (A sajtótudósításokat olvasva mindez aránytalan szankciónak tűnik – különösen az enyhébben szankcionált gyerekgyilkossági ügyekkel összevetve.)

A „három csapás” kétségtelenül szigorú rendelkezés és gyakorlati megfontolásokból kifogásolható, de mégsem mondható egyértelműen alkotmánysértőnek, mert bár bizonyos mértékben korlátozza a bíró mérlegelési jogát, de mégsem vonja el teljesen azt. Nem úgy, mint az új Büntető Törvénykönyv (Btk.) két rendelkezése, amely tartalmát tekintve már az előzőben is ott volt, és bizonyos körülmények együttállása mellett kötelezővé teszi a bírónak az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. Hogy is mondta Kabos Gyula „Kovács Verának” a Meseautóban? – Érettségije van? Akkor biztosan tud stemplizni. Egy a párna, egy a részvény; egy lehellet, egy a részvény.

A 81. § (4) kimondja: „Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.” A 90. § (2) pedig úgy rendelkezik, hogy „az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.”

Ez így persze elég bikkfanyelven szól. Lássunk inkább egy példát előbb az első „halmazati” helyzetre, amelyre kiterjed a „három csapás”. A bíró tehát nem mérlegelhet, ugyanúgy életfogytig tartó szabadságvesztést köteles kiszabni egy testi sértést és hivatalos személy elleni erőszakot alaki halmazatban megvalósító és emellett egy különösen nagy értékre elkövetett rablás kísérlete miatt felelősségre vont, büntetlen előéletű fiatal felnőtt esetében, mint a két rendbeli minősített emberölést és egy rablást elkövető személy esetében. Ugyanis az 51 millió forintra rablást megkísérlő fiatalember, ha menekülés közben megüti az őt üldöző rendőrt és ezzel testi sértést követ el, a szabály szerint éppúgy kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélendő (cselekményei rendre: különösen nagy értékre elkövetett rablás, testi sértés és hivatalos személy elleni erőszak), mint a két banki alkalmazott életét kioltó bankrabló. A két ügy közötti különbségre a szabály érzéketlen. Sőt, a több emberen elkövetett emberölés bűntettét elkövető személy cselekménye (mivel itt a több sértett miatt nem halmazat jön létre, hanem az emberölés minősített esete) enyhébben ítélendő meg, mint a tetten ért, az intézkedő rendőrnek 8 napon túl gyógyuló testi sértést okozó bankrabló.

A büntetés kiszabásánál történő egyéniesítés megszüntetése megakadályozza, hogy a büntetéseket ezentúl a tett súlyához mérve arányosan állapítsák meg. Az életfogytig tartó szabadságvesztés automatikus és kötelező kiszabása pedig összemossa egymással az eltérő tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőit.

A jogalkotó nem számol azzal sem, hogy az erőszakos bűnelkövető még inkább érdekelve lesz, hogy bűntettének ne maradjanak tanúi. Bankrablási példánknál maradva: ha a tettes a szemtanúk mindegyikét megöli, kisebb kockázatot vállal, mintha élve hagyná őket és ügye bíróság elé kerülne. Bizonyos körülmények együttállása mellett visszaesőknél és halmazatban ugyanis mindegyik tényállás életfogytig tartó szabadságvesztéshez vezet, viszont ha nincsenek tanúk, a bankrabló talán elkerülheti a felelősségre vonást. A móri vérengzés Biblia-fekete árnya már ennyire megfakult volna?

A Magyar Helsinki Bizottság álláspontja szerint a két Btk.-rendelkezés több ponton is ellentétes az Alaptörvénnyel, mivel nem jogállami megoldás, sérti az emberi méltóságot, valamint diszkriminatív, mert a magyar büntetőjog legsúlyosabb szankciója pusztán attól függ, hogy a három erőszakos bűncselekményt hány eljárásban bírálják el. Azaz ugyanazon elkövető ugyanazon bűncselekményeiért más-más büntetést kaphatna attól függően, hogy azokat külön-külön bírálják el, majd összbüntetésbe foglalják, vagy pedig halmazatban, és a Btk. 90. § (1) bekezdése alapján döntenek róla. Éppen ezért a Helsinki Bizottság az ombudsmanhoz fordul, hogy Szabó Máté az Alkotmánybíróságnál indítványozza e két Btk.-rendelkezés megsemmisítését.

zzs

2013. március 22.

„Salamoni” döntés: önnön bírája lett az exképviselő

Az Alkotmánybíróság (AB) nem talált alkotmányossági problémát abban, hogy Erményi Lajost lapátra tette az Országgyűlés. Támogatta ezt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László, aki képviselőként egykor a törvényt is megszavazta.

[caption id="attachment_1608" align="aligncenter" width="560" caption="Giuseppe Cades: Salamon ítélete"][/caption]

Erményit hat évre 2015. november 15-ig a köztársasági elnök nevezte ki a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elnökhelyettesének. Csakhogy megbízatását a Fidesz–KDNP által elfogadott bírósági törvény 2012. január 1-jei hatállyal megszüntette. Ezt találta most az AB szűk többsége (8 bíró 7 ellenében) alkotmányosan igazolhatónak, legalábbis nem alkotmánysértőnek. Pedig 2004-ben hasonló ügyben alkotmányellenesnek minősült – részben eltérő indokolással – a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete hivatalban lévő elnöke és elnökhelyettesei, a Magyar Energiahivatal elnöke és elnökhelyettesei, valamint a Gazdasági Versenyhivatal elnökei és elnökhelyettesei megbízatásának idő előtti megszüntetése. Ezek mind a kormány alá rendelt szervek vezetői, tehát elvileg kisebb védettséget élveznek.

Az alkotmánybírák akkori, 7/2004. (III. 24.) AB határozata azt is kimondta, hogy „az Alkotmányban nevesített tisztségviselők (pl. köztársasági elnök, alkotmánybírák, Állami Számvevőszék elnöke, Legfelsőbb Bíróság elnöke, legfőbb ügyész) ciklusokon átívelő megbízatási időtartama a demokratikus jogállam működésének olyan biztosítéka, amely az ügyek folyamatos vitelének folyamatosságához fűződő érdeken túlmutat.” Röviden: a független államhatalmi ágakban az Alkotmány szerint fontos pozíciót betöltő személyek – ilyen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese is – státusza a kormány alá rendelt, fentebb felsorolt szervek vezetőihez képest fokozott alkotmányossági védelemben részesül. Ez a magasabb érdek a laikus számára is felfogható, és mivel a negyedik alaptörvény-módosítás még nem lépett hatályba, ezek a sztenderdek ma még kötelezőek.

Ezekhez képest az AB minapi döntése szerint az LB korábbi elnökhelyettesének eltávolítása mégis alkotmányos volt. A bírósági szervezetrendszert ugyanis oly mértékben alakították át, ami az új vezetőkkel szemben olyasféle, korábban nem volt követelményeket támaszt, amelyeket a korábbi bírósági vezetők megválasztása során az Országgyűlés nem tudott érvényesíteni. A határozat ezen részének részletes elemzése nélkül is megegyezhetünk abban, emberpróbáló vállalkozás lehet elfogadhatóan érvelni amellett, hogy a mai elnökhelyetteseknek merőben új kvalitásokkal kellene rendelkezniük, hiszen most is ítélkezniük és a bírósági igazgatásban kell részt venniük, ráadásul éppúgy a joggyakorlat egységességének biztosítása érdekében gyakorolják hatásköreiket, mint az „átmenet zavaros évtizedeiben”.

A független hatalmi ág egyik vezetői pozícióban lévő szereplőjének elmozdítását jogállami szempontból tehát mi továbbra is aggályosnak tartjuk. De halk megjegyzésünk lenne a döntés körülményeivel, a szavazással kapcsolatban is. Ahhoz már hozzá kellett szoknunk, hogy az egyedül a Fidesz–KDNP által kiválasztott alkotmánybírák többnyire külön kohorszot alkotnak. (A mostani 8–7-es szavazatarányú határozat megszületésénél is kulcsszerepet játszott Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla, Szalay Péter, Szívós Mária és Salamon László. Hozzájuk csatlakozott Paczolay Péter AB-elnök és Lenkovics Barnabás is. Az „egypárti delegáltak” közül mindössze Stumpf István tartott a „hetekkel”.)

A határozat elfogadásának igazi pikantériáját az adja, hogy megszavazta azt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László is. Hogy miért érdekes ez? Mert egykoron még országgyűlési képviselőként – mi több, a szóban forgó törvényjavaslathoz módosító javaslatokat benyújtó Alkotmányügyi bizottság elnökeként – maga is megszavazta azt a szabályt, amelynek immáron alkotmányossági felülvizsgálatát végezhette el. Csodák csodája, most sem találta azt alkotmányellenesnek, ahogyan a Fidesz–KDNP befolyásos országgyűlési képviselőjeként sem találta annak.

Az AB-ről szóló törvény ugyan tartalmazza, hogy az indítvány elbírálásában „nem vehet részt az Alkotmánybíróság azon tagja, akitől az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettsége folytán az ügyben pártatlan, tárgyilagos, elfogulatlan döntés nem várható”; de ezek szerint nem tekintették összeférhetetlenségi oknak, hogy Salamon bíró ugyanebben a parlamenti ciklusban országgyűlési képviselőként 2011. november 14-én a vizsgált törvényt megszavazta.

Az ehhez képest lényegtelen apróság, hogy az a Balsai István is szavazott , aki ugyan már alkotmánybíró volt a vizsgált szabály benyújtásakor, de mint a Fidesz igazságügyi kérdésekben illetékes politikusa és parlamenti képviselő részt vett a NER jogalkotási munkájában. Minő véletlen, Salamonékhoz hasonlóan az ő álláspontja is az, hogy az Erményit kiakolbólító szabály alkotmányos volt.

M. Tóth Balázs

2013. március 15.

Ádernek igenis vannak alkotmányos eszközei

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az Alaptörvény-módosításának aláírását. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor is vannak eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez. Csakhogy eddig nem élt egyikkel sem.

Ha Áder János csak annyit mond, hogy értelmezése szerint az Alaptörvény nem biztosít számára mérlegelési lehetőséget, alá kell írnia az Alaptörvény negyedik módosítását és el kell rendelnie a kihirdetését, ez a poszt, bejegyzés nem születik meg. Ha szerdai nyilatkozata nem ez lett volna, akkor legfeljebb csalódottan nyugtázzuk, hogy – ígéretes beiktatási beszéde és eddigi alkotmánybírósági beadványai ellenére – megalapozott volt korábbi gyanakvásunk azoknak a bírósági törvényeknek a kidolgozójával szemben, amelyekről az alkotmányosság legfőbb európai őre, a Velencei Bizottság kimondta, hogy „összhatásukat tekintve fenyegetik a bírói függetlenséget”, aztán megyünk a dolgunkra.

A módosítás aláírásával kapcsolatos köztársasági elnöki nyilatkozat azonban írásra sarkallt bennünket, érvelése ugyanis annyira hamis és cinikus, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni.

A nyilatkozat vezérgondolata, hogy Áder János a jogállamiság érdekében hozta meg döntését, mivel „megingathatatlanul [hisz] abban, hogy közös jövőnket azzal szolgáljuk elsősorban, ha minden körülmények között ragaszkodunk a jogállami keretekhez”. Azok oldalára áll, „akik a napi hangoskodáson túlmutató rendet, biztonságot, jogállamot, demokráciát szeretnének országunkban”, szemben azokkal a nem „felelősen gondolkodó” polgárokkal, akik őt a törvény betűjének semmibevételére, alkotmánysértésre biztatják.

Nem szeretnénk hosszan részletezni, hogy mennyire méltatlan a jogállamért tüntetőket a „napi hangoskodás” kifejezéssel inszinuálni, és mennyire nevetséges „felelőtlenséggel” vádolni – mások mellett például – Sólyom Lászlót, akit sok mindenért lehet bírálni, de hogy célja a káosz, zűrzavar és törvénytelenség lenne, azt nemigen lehet állítani.

Egyetlen kérdést szeretnénk feltenni: ha Áder Jánosban ilyen – örvendetesen – nagy a jogállam iránti elkötelezettség, akkor miért nem tett/tesz semmit a negyedik módosításnak a jogállamiságot súlyosan romboló elemeivel szemben?

Vegyünk egy egyszerű példát: a kampányhirdetésekét.

  • 2012. november 26-án az Országgyűlés elfogadta a választási eljárásról szóló törvényt. Ennek 151. § (1) bekezdése kimondta: „[a] kampányidőszakban kizárólag a közszolgálati médiaszolgáltatásban tehető közzé politikai reklám, az országgyűlési képviselők választásán országos listát állító jelölő szervezetek, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek számára azonos feltételekkel.”
  • Áder János ennek a rendelkezésnek az alkotmánybírósági vizsgálatát is kezdeményezte a következő érvek alapján: „[…] nem indokolható a Törvény 151. §-ában […] megnyilvánuló korlátozás – a közszolgálatinak nem minősülő médiaszolgáltatók kizárása a politikai reklámok közzétételéből […] – a választás tisztaságával és zavartalan lebonyolításával. A választás tisztaságát ugyanis nem érinti az, milyen médiumon keresztül kívánják az érdekeltek a választói akaratot befolyásolni. A jelzett korlátozások egyetlen hatása az lehet, hogy csökkentik a kampány költségeit, és ezzel közvetett módon hozzájárulhatnak a kampányfinanszírozás törvényessé tételéhez. Ugyanakkor ez az összefüggés igen távoli és esetleges, ezért […] nem szolgáltat elegendő indokot a véleménynyilvánítási és a sajtószabadság korlátozására.” Áder János hangsúlyozta: „a kampányköltségek csökkentésének van a véleményszabadságot és a sajtószabadságot kevésbé korlátozó eszköze”, mégpedig a kampánykiadások törvényi maximalizálása.
  • A köztársasági elnök álláspontját osztotta az Alkotmánybíróság, amely kimondta a kampány ilyetén korlátozásának alaptörvény-ellenességét. A testület kiemelte: a szabályozás eredményeként „a politikai reklámozás lehetősége éppen a társadalomhoz legszélesebb körben eljutó médiumok esetében szűnik meg. A tiltás tehát a választási kampányban folytatott politikai véleménynyilvánítás jelentős korlátozása. […] A pártok szólásszabadságának e körben különös súlyt ad az is, hogy az Alaptörvény VIII. cikke szerint a pártok sajátos alkotmányos feladata, hogy közreműködjenek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában.” Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a szabályozás a választópolgárok tájékozódáshoz való jogát is korlátozza, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs olyan alkotmányos jog vagy érdek (sem a választói akarat zavartalan kialakításának és kinyilvánításának biztosítása, sem a kampány költségeinek csökkentése), amelyhez képest ez a tilalom a szólás- és sajtószabadság arányos korlátozásának minősülne.
  • Ezt követően a magyar Országgyűlés a következő rendelkezést iktatta az Alaptörvénybe: „Az országgyűlési képviselők általános választásán országos listát, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek által és érdekében, az országgyűlési képviselők és az európai parlamenti képviselők választását megelőzően, kampányidőszakban politikai reklám — sarkalatos törvényben meghatározottak szerint — kizárólag közszolgálati médiaszolgáltatások útján, egyenlő feltételek mellett tehető közzé.”
Visszatértünk tehát a kiindulópontra. Áder János aláírásával a saját és az Alkotmánybíróság semmibevételét szentesíti – a jogállamiság nevében.

„Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez” – mondja. Freud elégedetten csettintene: a „formáihoz és a kereteihez”, de nem a tartalmához. Mert ha ennek a formailag megfelelően kivitelezett alaptörvény-módosításnak a tartalmát nézné, azt kellene mondania, hogy a párttársai nem demokraták. (Mellesleg nem ez az egyetlen árulkodó mondat: „felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el”. És a törvény szellemével mi a helyzet?)

Nagyon veszélyes ez az irány, hiszen Áder tulajdonképpen azt mondja, bármilyen tartalmú alaptörvény-módosítást aláírt volna, ha az elfogadás formálisan rendben van, hiszen ez az „egyértelmű alkotmányos kötelezettsége”. Választások 25 évenként, életfogytiglan 10 éveseknek, az igazságügyi miniszter hatásköre egyes bírósági ítéletek megváltoztatására – szabadon szárnyalhat a fantázia. Ha ugyanis Áder a jogállamiságra hivatkozva ír alá egy alaptörvény-módosítást, amely az – Alkotmánybíróság által osztott – álláspontja szerint egyértelműen alkotmányellenes, akkor nehéz megmondani, hol húzódik nála a határ.

Csúnya csúsztatás az is, amikor arról beszél, kötelessége független attól, „hogy a módosítás kinek az ízlésével találkozik”, és hogy ez tetszik-e neki vagy sem. Ezek ugyanis nem ízlésbeli kérdések, hanem a jogállam lényegével, a hatalommegosztással kőkeményen összefüggő problémák. Ahol kormányzó többség úgy veszi semmibe az ellensúlyozására létrehozott intézményeket, ahogy azt a Fidesz-KDNP ezzel a módosító csomaggal tette, ott egy halovány utalás arra, hogy a köztársasági elnöknek esetleg nem „tetszik” benne valami, bizony nevetségesen kevés.

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az aláírást, és megküldhetné-e a módosítást az Alkotmánybíróságnak. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor – ha a jogállamiságot nem csak fügefalevélnek használja a pőre pártlojalitás elfedésére – lettek volna / lennének eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez.

Kiadhatott volna például még a parlamenti vita periódusában közleményt, de még inkább: felszólalhatott volna az Országgyűlésben. Az Alaptörvény 9. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint a köztársasági elnök „részt vehet és felszólalhat az Országgyűlés ülésein”, a Házszabály 51. § (2) bekezdése pedig kimondja: „[a] köztársasági elnök, a miniszterelnök és a Kormány tagjai rendkívüli ügyben napirenden kívül felszólalhatnak". Kell ennél „rendkívülibb” ügy? Nem hinnénk. Jogállami megoldás egy ilyen intervenció? Úgy hisszük, hogy még a köztársasági elnök kényes ízlése szerint is az.

Áder tehát – az Alaptörvény 9. cikkének azon rendelkezése alapján, amely szerint az ő feladata őrködni az államszervezet demokratikus működése felett – figyelmeztethette volna a párttársait: egyebek mellett például arra, hogy nem tartja a véleménynyilvánítási jog és a sajtószabadság alkotmányos korlátozásának a kereskedelmi médiumokban való kampányolás tilalmát. Hiszen tudjuk, hogy így gondolja – ő maga mondta. Ha olyan fontos neki a jogállamiság, miért nem tette? És ha nem tette, akkor most milyen alapon hozakodik elő ezzel a dagályos szöveggel arról, hogy semmi mást nem tart szem előtt a módosítás aláírásakor, mint a jogállam magasztos eszméjét?

Persze még nem késő. Az Alaptörvény S) cikk (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök javaslatot terjeszthet elő az Alaptörvény módosítására. Ha egyszer úgy dönt, hogy komolyan veszi a feladatát, megvan a maximálisan jogállami lehetősége, hogy kezdeményezze mindazoknak a rendelkezéseknek az eltüntetését, amelyekről ő is tudja és mi is tudjuk, hogy semmi, de semmi közük a jogállamiság szelleméhez.

Kádár András Kristóf

2013. március 13.

Az alkotmányos puccs még megállítható

Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.

Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.

Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.

Másfél év megmarad

De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.

Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.

Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.

Törésben lévő gyakorlat

Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.

Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.

Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.

Magukról meg rólunk

Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.

A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.

Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”

A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.

Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.

Zádori Zsolt

2013. február 14.

Alaptörvényből kipenderített rokkantak

A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.

A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.

Szövetségbe forrt

A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.

Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.

A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.

Ami késik, nem múlik

A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.

Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.

Csömör

A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.

Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.

A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.

De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.

Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.

Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.

 Zádori Zsolt

2012. november 13.

„Türelmetlenségi zónák” hajléktalanoknak

Elzárással, bírsággal és „türelmetlenségi zónákkal” erősítené a hajléktalanok emberi méltóságát némelyik alkotmánybíró. Meghökkentő különvélemények egy ésszerű alkotmánybírósági döntés margóján. Nem először.

[caption id="attachment_1062" align="aligncenter" width="560" caption="Szent Márton és a koldus (részlet). Stigma és lóláb"][/caption]

Az Alkotmánybíróság (AB) alaptörvény-ellenesnek nyilvánította a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának tilalmát és büntetését. Négy alkotmánybíró, Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla és Szívós Mária nem értett egyet a többség döntésével és különvéleményt fogalmazott meg. Mindegyiküket a mostani kormánytöbbség jelölte a testületbe. Utóbbi kettő pedig visszaesőnek számít, ha a hajléktalanok ráncba szedéséről van szó.

Szívós Mária mostani különvéleménye szerint – amelyhez Balsai is csatlakozott – a hajléktalanság és a közterületen életvitelszerűen tartózkodás nem azonosítható. „Filozófiainak” minősítette a többségnek azt az álláspontját, hogy a szabálysértési és az önkormányzati törvény a tiltással „a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek”. Szerinte ezzel az a hamis állítás rokonítható, mintha a szegénységet azonosítanák a lopással. Az előbbi állapot, míg utóbbi magatartás, aktív cselekmény, így érvelése szerint akár szankcionálható is, sőt helyes, ha szankcionálják, mert a tiltás arányos és „védendő érdekeket” szolgál. Ezek megítélése szerint közegészségügyi, köztisztasági, járványügyi, közlekedési, idegenforgalmi, kriminalisztikai természetűek. Meghökkentő módon Szívós mégis azt állítja, hogy „a törvényszöveg egészen egyszerű értelmezése nyomán teljesen világosan megállapítható, hogy önmagában a közterületen való (akár folyamatos) tartózkodást a jogalkotó nem szándékozott pönalizálni”.

De a legépületesebb talán mégis az, hogy Szívós szerint mindez a szabályozás „végső soron a hajléktalanok evidens érdekeit szolgálja, az ő méltóságukat védi. […] Elveim és szilárd jogi meggyőződésem szerint nem sérti (nem sértheti) az emberi méltóságot egy olyan szabályozás (legyen az akár büntető jellegű szankciókkal fenyegető törvény), amely alkalmas lehet arra, hogy az embert az emberhez méltóbb életkörülményeket lehetővé tevő eszközök igénybevételére rávegye, hovatovább az egészséget, végső soron az életet veszélyeztető életmód felől a mind fizikálisan, mind mentális értelemben egészségesebb lét felé terelje.”

Dienes-Oehm és Pokol érvélése látszólag pragmatikusabb. Szerintük a közterület használata összetett kérdéseket érint. Vannak olyan érdekek (pl. közrendiek, közigazgatásiak), amelyeket indokolt a tiltással is óvni, de persze, a hajléktalanokat is megilletnek bizonyos jogok. Arra jutnak hát, hogy az önkormányzatoknak indokolt lenne megjelölni azokat a helyeket, ahol a hajléktalanoknak tilos életvitelszerűn tartózkodni. Vagyis a prostik türelmi zónájához képest valamiféle „türelmetlenségi zónák” létrehozására buzdít a két ítész.

Pokol és Szívós alkotmánybírák különvéleményt fűztek már az AB 2011. december 28-án kihirdetett határozatához is, amelyben az AB alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette a kaposvári önkormányzat guberálást szabálysértéssé nyilvánító rendeletét. Pokol és Szívós tehát úgy vélték, hogy az AB többségi álláspontjában megfogalmazott minden indok (négy ilyen volt) megalapozatlan, a guberálók pedig fizessenek 30 ezer forintot vagy menjenek a börtönbe. És különvéleményük indokolásához hozzáfűzték:

"Az államnak valóban alkotmányos kötelessége az emberhez méltó élet alapfeltételeinek megteremtése és ennek érdekében az elesettek, rászorulók segítése. Ezen kötelezettségével lenne ezért álláspontom szerint ellentétes az, ha a hulladékból történő táplálkozást, az abban való turkálást, mint az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen jelenséget lehetővé tenné, azaz nem tiltaná. A szóban forgó korlátozásnak – a már ismertetetteken túl – az is célja, hogy a jogalkotó így bírja rá a rászorulókat arra, hogy a szociális intézményrendszer eszközeit igénybe vegyék, azaz az emberhez méltó(bb) létforma felé terelje ezeket az embereket."

"A büntetőjog és a szabálysértési jog olyan magatartásokat tilt, amelyek veszélyesek a társadalomra. A társadalomra veszélyes magatartás pedig deviancia. (...) Az pedig, hogy az adott deviancia döntően a társadalom egy bizonyos részét jellemzi, még nem teszi a szabályt diszkriminatívvá."

Lefordítanánk, mert döbbenetes gondolatok ezek :

1. Az emberhez méltó élet Pokol és Szívós szerint nemcsak jog, hanem kötelesség is. (Egy jog nem gyakorlása ugyanis logikailag nem szolgálhat tiltás alapjául.)
2. Aki nem él emberhez méltóan, az a többségi társadalom által üldözendő – deviáns - magatartást tanúsít.
3. Az emberhez méltó élet tartalmát a többség szabadon határozhatja meg és kényszerítheti ki.
4. A végtelenül szegény ember vagy menjen hajléktalan szállóra, vagy dögöljön meg, ugyanis a guberálás emberhez méltatlan. Akkor is érvényes ez a kötelezettség, ha a hajléktalanszállón nincs hely, vagy éppen rosszabb, mint guberálni és az utcán megfagyni.

Ezeket a téziseket Pokolnak és Szívósnak sikerült az Alaptörvény alkalmazása során kimondania. Az Alaptörvény szerint az emberi méltóság alapvető jog, amelyet nem lehet szükségtelenül és aránytalanul korlátozni, és a korlátozás oka pedig nem lehet a bizonytalan tartalmú deviancia, hanem csakis mások alapvető jogának vagy valamely alkotmányos értéknek a védelme.

Azt meg emberi jogi idealizmustól és liberális eszméktől elvakítva nem igazán látjuk, hogy milyen alapvető jogunkat sérti egy hajléktalan vagy éppen végtelenül szegény ember, amikor az általunk a kukába dobott csikket kiveszi. S azt sem, hogy sértheti a guberálás annak az Alaptörvénynek az értékeit, amely ezt tartalmazza: « Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. » (Alaptörvény, Nemzeti Hitvallás).

Ha a tisztelt bírák ráérnének, javasoljuk a Garbage Dreams c. film megtekintését. Nyert vagy harminc nemzetközi díjat, és a guberálásról szól.

M. Tóth Balázs–Zádori Zsolt

2012. november 6.

Elbukott a védhetetlen Luxemburgban

Az Európai Unió Bírósága meghozta döntését a magyar bírák kényszernyugdíjazása kérdésében. Semmi meglepő nincs benne, a magyar szabályozás jogsértő. Annyi érdekes talán, hogy a kormány érveinek színvonala semmivel nem volt jobb, mint amikor maga próbálta megvédeni döntését a közmédiában.

[caption id="attachment_1026" align="aligncenter" width="560" caption="Öreg bíró nem vén bíró"][/caption]

Mint ismeretes, a kormány két lépésben 274 bírót rúgott ki, ez a bírói kar nagyjából egytizede. A 2012-ben a kényszernyugdíj a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mellett 9 ítélőtáblai és megyei elnököt, 7 ítélőtáblai és megyei elnökhelyettest, 17 kollégiumvezetőt, 2 kollégiumvezető-helyettest, 69 tanácselnököt, 15 városi (kerületi, munkaügyi) elnököt, 1 városi elnökhelyettest és 3 csoportvezető bírót érint, a többi bíró nem vezető beosztású. Hogy az Alkotmánybíróság (AB) ne vizsgálhassa a szabályozást, jól beleírták az Alaptörvénybe is a kényszernyugdíjazást. Azt is rosszul, így az AB megsemmisítette a szabályozást. De hogy túl nagy kárt ne okozzon a kormánynak, a határozatában hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a bírák eltávolítása több okból alkotmányellenes volt  (sértette például a bírói függetlenséget és a diszkrimináció tilalmát), a bírákat az AB döntése alapján nem kell visszahelyezni. Nesze, semmi, fogd meg jól, mondták néhányan, talán nem is alaptalanul.

A bíróság ilyen mértékű lefejezése az Európai Unióban példátlan, nem csoda, hogy ott is szemet szúrt a dolog. Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen, azt állítva, hogy az intézkedés ellentétes a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmódról szóló 2000/78/EK irányelvvel, mert diszkriminatív. A 18 oldalas ítéletből különösen érdekes, hogy a kormány két, nyilvánvalóan védhetetlen érvvel próbálta meg igazolni, hogy a nyugdíjkorhatár nyolc évvel történő átmeneti nélküli leszállítása rendben van. Az egyik szerint ezzel lehet szolgálni a nyugdíjrendszer egységesítését. Az érvvel több baja is volt a Bíróságnak, a legalapvetőbb az, hogy az állítás nem felel meg az igazságnak. Ugyanis a nyugdíjkorhatár 2014-2022. között fokozatosan 65 évre fog emelkedni, vagyis nem igaz az, hogy a bírák kirúgásával egységes szabályokat érvényesítenének a bírákra: van, akinek 62 évesen kell elmennie, de pár év múlva már csak 65 évesen kellene ezt megtennie. Az eltérés magyarázhatatlan, a 62 éves bírák kirúgása pedig ennek fényében szükségtelen.

A másik érve az volt a magyar kormánynak, hogy így lehet "kiegyensúlyozottabb korstruktúrát" kialakítani az ítélkezésben, vagyis jogszerű cél a bírák fiatalítása. Az érv brutális megalapozatlansága könnyen belátható, ha belegondol valaki, hogy érezné magát, ha lenne egy határozott idejű szerződése, amiből azzal az indokkal rúgják ki, hogy pocsék a munkaerő-piaci helyzet, mert a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni. A Bíróság ennél szofisztikáltabb volt, megállapította, hogy a közel 300 bíró kirúgása már középtávon sem alkalmas intézkedés arra, hogy a fiatalok munkaerő-piaci helyzetén érdemben javítson. Hiszen jövőre már csak egy korcsoport helyébe tudnak majd fiatalok lépni, és azokban az években, amikor emelkedni fog a nyugdíjkorhatár, egy helyébe sem. Egy teljes bírósági rendszer lefejezése, 274 bíró átmenet nélküli kirúgása pedig nyilván aránytalan azzal, hogy 274 fiatalnak állást adunk (arra nem is tér ki a luxemburgi ítélet indokolása, hogy bírósági helyek egy részét nem is állástalan jogászok, hanem más jogászi pályán évek óta dolgozók foglalták el).

Az eset ezzel nincs megoldva, a kirúgott bírákat még mindig nem helyezték vissza, ráadásul a fáma nem szól a Legfelsőbb Bíróság elnökének korábbi kirúgásáról, ami egy másik szabály alapján történt. Mindenesetre a mai döntés alapján a kormány azt nyilatkozta, hogy tiszteletben tartja a Bíróság döntését. Az IMF-től ugyanezt követeli magának óriásplakátokon. Most elválik, mit is ért ez alatt.

M. Tóth Balázs

2012. október 29.

A „második alkotmánymódosítás” és a rozsdás kés

Ma a kormánypártok jóvoltából alkotmányos védelmet kap a választási regisztráció, amely szűkíteni fogja az általános választójogot. Hogy mennyire alkotmányos ez a megoldás, alkotmánybírák biztosan nem vizsgálhatják.

[caption id="attachment_987" align="aligncenter" width="560" caption="Köszörűs. Harapj rá!"][/caption]

– Igen, a kormánypártok kérni fogják majd az előzetes választási feliratkozás (regisztráció) előzetes alkotmánybírósági kontrollját – erősítette meg a parlamenti vitában Gulyás Gergely éppen egy hónapja. Ehhez képest ma szavaznak az alkotmánymódosításról, amelyik lehetetlenné teszi majd az új jogintézmény alapjogi vizsgálatát.

De nem csak Gulyás képviselő, hanem az új választási eljárásról szóló törvény előterjesztője, Lázár János államtitkár is megígérte, hogy lesz előzetes normakontroll. Ehhez képest másokkal együtt éppen ő jegyzi azt a törvénymódosítási javaslatot, amelyik a „Magyarország Alaptörvényének második módosítása” hangzatos címet viseli, és egyszer s mindenkorra elintézi, hogy alkotmánybírók semmiképpen ne tárgyalhassanak a regisztrációról.

Futólag megjegyezzük, hogy az egykor Mózes kőtábláinak maradandóságához mért Alaptörvénynek nem ez lesz a második módosítása, merthogy arra már akkor sor került, amikor az új alkotmány még hatályba sem lépett. Ott is sántít a módosítás tekintélyt parancsoló, az amerikai gyakorlatot idéző elnevezése, hogy voltaképpen nem is az Alaptörvényt, hanem az utólag praktikus okból alkotmányos szintre emelt átmeneti rendelkezéseket egészítik ki. Emlékeztetőül, a praktikus ok ott is az volt, hogy az Alkotmánybíróság ne vizsgálhassa az abba foglalt vegyes rendelkezések alkotmányosságát. Ezek szerint nem dönthet arról, hogy például az MSZP meg az Úttörőszövetség minden felelősségben osztozik azért, amit, mondjuk, Rákosi terrorrendszere követett el. Vagy például a legfőbb ügyész szabadon megválaszthatja, melyik bíróságon „tárgyaltatja” az arra érdemesített ügyét.

De vissza a regisztrációhoz. A Helsinki Bizottság és a TASZ még szeptember közepén közleményben tiltakozott Lázárék manővere ellen. Eszerint mindez „leleplezi a parlamenti többség valós szándékait. Ha meg lennének győződve javaslatuk alkotmányosságáról, és valóban a demokrácia iránti elkötelezettség hajtaná őket, akkor bátran néznének szembe az alkotmánybírósági vizsgálattal. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztője is tudja: a választásokon való részvétel lehetőségét szűkítő szabályok alkotmányellenesek.”

Azóta tovább romlott a helyzet. A Salamon László vezette alkotmányügyi bizottság módosító javaslatot nyújtott be. Eszerint az új „alkotmányos rendelkezés”, amely szerint a választójogi törvény a „választójog gyakorlását kérelemre történő névjegyzékbevételhez kötheti”, kiegészülne a részletszabályokkal is. Ha elfogadják őket (ugyan, miért is történne másképpen), az Alkotmánybíróság még szükségességi–arányossági szempontból sem vizsgálhatja, hogy, mondjuk, az általános választójog szempontjából elégséges-e, ha a regisztráció csak a választás vagy a népszavazás megelőző 15. napig kérelmezhető.

Efféle technikai jellegű szabályok alkotmányba foglalására biztosan lehet nemzetközi példát találni, elvégre sok ország van sokféle szabállyal. Meg hát konyhakéssel is lehet gyilkolni, mégis kapható a Vasedényben. De csak a vak nem látja, hogy a hazai törvényalkotót mi hajtja: az alkotmányos fékek és ellensúlyok teljes körű kiiktatása annak érdekében, hogy a következő választáson a mostani kormánypártok minél nagyobb eséllyel és minél nagyobb mértékben győzhessenek. Ez a buzgó igyekezet szüntet meg olyan hasznos jogintézményt, mint a központi lakcímnyilvántartás, vagy zilál szét olyan demokratikus alapintézményt, mint a választás és a népszavazás.

Hogyan festenek most a hatalmon lévők a demokratikus jogállam rogyadozó arénájában? Valahogy úgy, ahogyan azok az eszement focidrukkerek, akik egyedül a nagy cseh szatirikus, Jaroslav Hašek illemtanácsát fogadják meg. „Hogyan viselkedjünk labdarúgó-mérkőzésen? Bírót rozsdás késsel leszúrni tilos.” Ezt még betartották. Noha eddig nem is volt alkotmányos elvárás. Feszülten várjuk, mit ígér meg Gulyás képviselő és Lázár államtitkár.

Zádori Zsolt

2012. szeptember 10.

Strasbourghoz fordultak az önleláncoló LMP-sek

A magukat az Országház parkolója elé láncoló LMP-s képviselők és aktivisták úgy látják, az ügyükben hozott közkegyelmi törvény sérti alkotmányos és nemzetközi szerződésben garantált emberi jogaikat. Ezért múlt héten tizenegy érintett alkotmányjogi panaszt tett, ma pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak. Jogi képviseletüket a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) látja el.

[caption id="attachment_733" align="aligncenter" width="560" caption="Hárman a tiltakozók közül. Stoposok"][/caption]

Mint ismeretes, tavaly december 23-án, az Országgyűlés téli ülésszakának utolsó napján az LMP képviselői és aktivistái az Országház gépkocsi-parkolójának kijáratai előtt leláncolták magukat, és ezzel egy időre, míg a rendőrök el nem vitték őket, megakadályozták az autóforgalmat. A zöld párt frakciója és szimpatizánsai – akikhez a Demokratikus Koalíció és az MSZP politikusai is csatlakoztak – így kívántak tiltakozni a törvényhozási hajsza, valamint a kormánypártok demokrácia- és jogállamrombolása ellen.

A tiltakozók ellen személyi szabadság megsértése miatt indult büntetőeljárás. Nekik azonban a kezdetektől fogva az az álláspontjuk, hogy tettük a véleménynyilvánítás keretei között maradt, és mivel a Parlament gyalogos megközelítésében s elhagyásában senkit nem akadályoztak, ezért bűncselekményt nem követtek el, legfeljebb szabálysértést. Jogerős bírósági döntés ügyükben azonban már biztosan nem születik.

Történt ugyanis, hogy idén márciusban az Országgyűlés kormánypárti többsége eljárási kegyelmet gyakorolt a tiltakozókkal szemben. Az eseti közkegyelemről szóló törvényt a kormánypártok frakcióvezetői nyújtották be. Az LMP-sek – ahogyan a DK-sok és MSZP-sek is – már akkor jelezték, nem kérnek a kegyelemből, és a szavazástól távolmaradtak. De nem csak a kormánypártok politikai gesztusával, a törvény szövegével sem értettek egyet – mint ez kiderül a zöld pártiak múlt héten az Alkotmánybírósághoz benyújtott panaszából. A Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ a közkegyelmi törvényről akkor azt mondta, hogy a tüntetések során az aktivisták semmilyen bűncselekményt nem követtek el, ezért az ellenük indult eljárásokat bűncselekmény hiányában kellene megszüntetni, nem pedig a közkegyelem módszerét alkalmazni.

A 2012. XII. törvény 1. §-a ugyanis úgy fogalmaz: Nem indítható, illetve nem folytatható büntetőeljárás a 2011. december 23-án az Országházat körülvevő elzárt terület egyes bejáratainak több személy egymáshoz, illetve a kapukhoz láncolásával megvalósított lezárásával összefüggésben elkövetett, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény szerinti személyi szabadság megsértése bűntette miatt.

Az összesen öt bekezdésből álló törvény még két másik ponton is azt állítja, hogy a tiltakozók bűncselekményt követtek el. A Helsinki Bizottság és a TASZ az LMP-sek képviseletében ezeket a törvényhelyeket kérik megsemmisíteni az alkotmánybíráktól. Arra hivatkoznak, hogy a bíróság egyetlen egyszer sem állapította meg bűnösségüket, így a törvény olyan állapotot vesz adottnak, ami sohasem következett be – és éppen a közkegyelem következtében sohasem fog bekövetkezni.

Az LMP-s tüntetők szerint a közkegyelmi törvény megfogalmazása két ponton is sérti alkotmányos jogaikat: egyrészt a jó hírnévhez fűződő jogukat, másrészt az ártatlanság vélelmét.

Előbbinél úgy érvelnek, hogy egy személynek a társadalmi megítélését nyilvánvalóan rontja, ha azt állítják róla, hogy bűncselekményt követett el. Márpedig a törvényszöveg ez esetben „anélkül tekinti ténynek, hogy a közkegyelemben részesített indítványozók bűncselekményt követtek el, hogy ez valamely büntetőeljárásban jogerősen megállapítást nyert volna” – fogalmaznak alkotmányjogi panaszukban. Úgy vélik, a jó hírnévhez fűződő jog esetében a magyar alkotmányjogi és az európai emberi jogi gyakorlat nagyon hasonló.

Az ártatlanság vélelménél ez még nem mondható el. Az Alaptörvény szerint senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az Alkotmánybíróság eddig ezt csak szűken értelmezve leginkább abban a kontextusban vizsgálta, hogy a bűnösséget jogerősen megállapító bírósági döntés hiányában a bűnösséghez kapcsolódó jogkövetkezmények nem alkalmazhatók a terheltekkel szemben. Az Emberi Jogok Európai Bírósága viszont az ártatlanság vélelmét kiterjesztette a közhatalmi szerveknek és szereplőknek arra a kötelezettségére is, hogy jogerős büntető ítélet hiányában senkit ne nyilvánítsanak felelősnek valamely bűncselekmény elkövetéséért. A strasbourgi bíróság számos esetben állapított meg jogsérelmet abban az esetben, ha a közhatalom valamelyik képviselője idő előtt vagy tévesen valakit bűnösnek állított be. Márpedig, fogalmaznak az LMP-sek, az ő esetükben egyenesen az Országgyűlés mint közhatalmi entitás mondja ki, hogy bűncselekményt követtek el, noha arról nincsen jogerős bírósági döntés.

Az alkotmányjogi panasz elbírálásán is túlmutat, hogy az Alkotmánybíróság mennyire veszi figyelembe a strasbourgi gyakorlatot az ártatlanság vélelmének kérdésénél. A taláros testület ugyanis 2010-ben is kimondta: az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi bíóság által kibontott) jogvédelem szintje. Az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.

Az alkotmányjogi panasz és a strasbourgi beadvány elbírálásának nincs kötött határideje.

2012. július 24.

Mission impossible

Hírek szerint a kormány (az igazságügyi tárca) már dolgozik azon, hogy alkotmányosan „megszabadulhasson” a 62. életévüket betöltő bíráktól azt követően is, hogy egy hete a szabályozást mind formai, mind tartalmi okokból alkotmányellenesnek mondta ki az Alkotmánybíróság. A kormány lehetetlen küldetésre vállalkozik, ugyanis egy könnyen elintézhető mellett két, alkotmányosan megoldhatatlan problémát is kezelnie kellene.

1. Formai ok: Az AB szerint formailag alkotmánysértő, hogy nem sarkalatos törvény szabályozta a nyugdíjkorhatárt. Ezt nem lesz nehéz korrigálni, a kétharmadnak kétharmados szabályt alkotni nem jelent nehézséget.

2. Diszkriminatív szabályozás: a szabályozás diszkriminatív voltát - ami miatt az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen - a kormány a hírek szerint úgy kívánja megszüntetni, hogy más területeken dolgozóknak sem engedi meg a munkavégzést. Ez eleve zsákutca, hiszen már most tudjuk, hogy az egyetemi oktatókra vagy az orvosokra a korlát nem vonatkozna, sőt a kétharmad által létrehozott szabályozás a nyugdíjkorhatár és a munkavégzés kapcsán a jogászi szakmákon belül is kusza rendelkezéseket tartalmaz. Ráadásul a jogszabályok még a bírói karon belül sem egységesek, például a Kúria elnöke 70 éves koráig töltheti be pozícióját.


 3. Bírói függetlenség sérelme: a diszkrimináció az Európai Unió által folytatott kötelezettségszegési eljárásban fontos, azonban a lényeg nem ez, hanem a bírói függetlenség sérelme. Lehetne akár az összes foglalkozási ágban 62 év a kötelező nyugdíjkorhatár úgy, hogy ezzel munkavégzési tilalom jár együtt, jogállamban a kinevezett bírákat a kinevezésük lejártáig akkor sem lenne szabad elmozdítani. Ilyen rövid időn belül biztosan nem. Talán az egyetlen elképzelhető módszer a 70. életév előtti elbocsátásra az lehet, ha 3-5 évvel később léptetik életbe a szabályt. Ez egyrészt biztosít valamennyi időt az érintett bíráknak arra, hogy a hatalmas jövedelemkiesésre felkészüljenek, de ami ennél fontosabb: a végrehajtó hatalom nem a fölötte is ítélkezni jogosult bíráktól szabadulna meg, hanem azoktól, akik valamely következő kormány számára hozhatnak kínos döntéseket.

A kormány azonban nem ezen az úton halad, hiszen a miniszterelnök szerint a rendszer marad. Alkotmányosan ezt éppen olyan lehetetlen kivitelezni, mintha azt kellene igazolni, hogy egy államosítás nem sérti a magántulajdon szentségét. Mondhatni, lehetetlen küldetés. Ezért a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt több mint száz felmentett bíró ügye a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán továbbra is jó eséllyel nyerni fog.

S mivel a bírói függetlenség nem a bírók és az igazságügy belső ügye, az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért közös petíciót tettek közzé a http://www.peticiok.com/a_biroi_fuggetlensegert oldalon. A szervezetek kérik, hogy aki elfogadhatatlannak tartja a bírói függetlenség megsértését, a petíció aláírásával követelje az alkotmányellenesen eltávolított bírák visszahelyezését és a bírói függetlenség szervezeti garanciáinak helyreállítását.

Szerző: Pokerface

2012. április 24.

Strasbourgnak is beintene a kétharmad

A kétharmad nem tiszteli a független bíróságokat. Ha a rendes bíróság döntései nem tetszenek neki, semmisségi törvényt alkot. Ha az Alkotmánybíróság zavarja politikai érdekeit, egész fegyvertárat képes bevetni akarata érvényesítése érdekében: korlátozza a testület hatáskörét, ha némaságra akarja kárhoztatni; nem veszi figyelembe a döntését, mikor alkotmányellenesen, indokolás nélküli kirúgással hajt végre politikai tisztogatást a közszférában; s ha épp úgy tartja úri kedve, az alkotmányellenesnek minősített szabályokat otromba módon beleírja az alaptörvénybe.

Most pedig Navracsics Tibor, a kormány második embere s egyben az igazságügyért felelős miniszter, olyan határozati javaslat elfogadását javasolja a Parlamentnek, amely kimondja, hogy hazánk nem hajlandó végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogerős ítéletét. A javaslat benyújtásával a független bíróságok semmibevételének egy újabb állomásához ért el a szinte korlátlan hatalom birtoklásától megmámorosodott Fidesz. A nemzetközi bíróság hatáskörét a magyar Országgyűlés nem korlátozhatja, bíráit nem tudja nyugdíjazni, döntéseit nem tudja semmissé nyilvánítani. Mi marad hát? Nem hajtjuk végre a döntést, ilyen egyszerű. S miért nem hajtjuk végre? A határozati javaslat arra hivatkozik, hogy a strasbourgi döntés ellentétes a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatával. Ez az érv eleve hibás, hiszen a strasbourgi gyakorlat az Alkotmánybíróságot is köti.

Ahogy azt az AB a 1718/D/2010. számú határozatában kimondta:

Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi [...] jogvédelem szintje. [...] az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.”

De a határozati javaslat indoklása – az AB idézett megállapításától függetlenül is – álszent hazugság. Hiszen nem érdekelte a kétharmadot, amikor az AB kimondta, hogy alkotmányellenes az egy nap alatti törvényalkotás, az indokolás nélküli kirúgás, a visszamenőleges hatályú jogalkotás, vagy hogy az ügyész kiválaszthatja az eljáró bíróságot. Az Alkotmánybíróság döntése csak akkor fontos a hatalom számára, ha az érdekei ezt kívánják. Ha viszont nem így van, semmilyen intézményes korlátra nincs tekintettel, sem a bíróságra, sem az Alkotmánybíróságra, és most már az Emberi Jogok Európai Bíróságára sem.

A határozati javaslat tárgyául szolgáló strasbourgi döntés kimondja, hogy pusztán a vörös csillag viseléséért senkit nem lehet elítélni, mert a jelkép többjelentésű: nemcsak a kommunista rendszer bűneinek propagálását vagy az ideológiájával való azonosulást fejezi ki, hanem szimbolizálja például a nemzetközi munkásmozgalmat is, amely egy igazságosabb társadalomért küzd, és ebben a jelentésében semmi nem indokolja használatának tilalmát. Márpedig a szimbólum magyar büntetőjogi üldözése általános, és ez önmagában egyezménysértő. Az álláspont persze vitatható, mondván, ha a horogkereszt (amelynek szintén van a náci terrorra nem utaló jelentése) viselése általánosan tiltható, akkor a vörös csillagé vajon miért nem? Hiszen mindkettő bűnös, totalitárius rezsim jelképe volt. A magyarázathoz szerteágazó történelmi, politikai, jogi okfejtésre lenne szükség, aminek a kimenetele nem biztos, hogy egyezik a strasbourgi döntéssel. Azonban bármi is lenne a vita végeredménye, azt nem kérdőjelezheti meg, hogy egy jogállamban a tartalmilag vitatható jogerős bírósági döntéseket is végre kell hajtani.

Egyébként pedig ha valaki annyira nagyon antikommunista, akkor nem a strasbourgi bírákat nevezi idiótának a neki nem tetsző döntés kapcsán, mint tette azt Kövér László házelnök ugyanezen ügy kapcsán tavaly novemberben, hanem a kommunista rendszer titkosszolgálati ügynökeinek adatait hozza nyilvánosságra, különösen, ha megvan hozzá a korlátlan hatalma. Amíg ez nem történik meg, addig a Pozsgay Imrével együtt alkotmányozó antikommunista kormányzati hevület csak hazug színjáték marad.

Szerző: Pokerface