Aggasztó döntés született az Alkotmánybíróságon a veszélyhelyzet idején elrendelt általános gyülekezési tilalom alkotmányosságáról. A döntés jól mutatja, hogy a kormányhű tagokkal feltöltött testület még kirívó jogsértés esetén sem hajlandó szembefordulni a hatalommal, és mindent megtesz annak érdekében, hogy kiszolgálja a politikai elvárásokat. Ehhez persze számos trükkre van szükség, különösen, ha a jogsértés ennyire nyilvánvaló.
Az Alkotmánybíróságot az sem zavarta, hogy a megsemmisíteni kért szabályokat a kormány időközben hatályon kívül helyezte. Mindenáron szükségét látta annak, hogy kimondja: a kormány döntése helyénvaló volt. Garanciális követelményként pedig előírta, hogy a kormány időről-időre köteles ellenőrizni – saját magát. Nem véletlenül, a döntés így a jövőre nézve is legitimálhatja a kormány hasonló, súlyosan jogsértő lépését, immár minden további jogorvoslat lehetősége nélkül.
A kormány mint Torma Gedeon
„Az én nagybátyám, ha bűnön kapja rajta magát, még saját magát is kicsapja” – mondja Szabó Magda Abigél című regényében Torma Piroska a nagybátyjáról, Torma Gedeonról, az árkodi Matula leánygimnázium igazgatójáról.
A jelek azt mutatják azonban, hogy az Orbán-kormány nem egy Torma Gedeon, ahogy egyetlen más kormány sem az. Éppen ezért van szükség a fékek és ellensúlyok rendszerére, hogy a hatalmával senki ne élhessen vissza. A fékek és ellensúlyok rendszerében nem a kormányok vizsgálják felül, hanem tőlük független hogy döntésük helytálló-e. Nem így az illiberális rezsimeknél.
Tipikus jele az elnyomásnak
2020 nyarán, néhány hónappal a koronavírus járvány kitörését követően az ENSZ közleményben emlékeztetett arra, hogy „a gyülekezési jog biztosításának és tiszteletben tartásának hiánya tipikus jele az elnyomásnak”. Alig telt el pár hónap, és Magyarországon a járványra hivatkozással megtiltották a gyülekezési jog gyakorlását. 2020. november 11. és 2021. május 23. között semmilyen demonstrációra nem volt lehetőség, még a járvány szempontjából tényleges kockázatot nem hordozó autós-dudálós tüntetésekre sem.
A gyülekezési szabadság teljes megvonását a kormány rendelte el, a rendőrség és a Kúria pedig maradéktalanul betartották. Egyedüli érdemi jogorvoslati lehetőségként az Alkotmánybíróság előtti panaszeljárás jöhetett szóba, amellyel nem csak a betiltott tüntetések szervezői, hanem – a Magyar Helsinki Bizottság panaszmintája nyomán – sokan mások is az Alkotmánybírósághoz fordultak. Az Alkotmánybíróság asztalán májusra már közel 15 panasz gyűlt össze a tilalom megsemmisítése érdekében.
Az Alkotmánybíróság a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje által képviselt Szivárvány Misszió Alapítvány által benyújtott panaszt vette a döntés alapjául. A panasz a 2020. december 10-re tervezett, de a rendőrség által betiltott autós tüntetés ügyében született. A tüntetést lezárt területen, a járványhelyzet szempontjából maximális gondossággal eljárva, parkoló, zárt autókban ülve, maszkban és egymástól biztonságos távolságot tartva, legfeljebb 30 fő részvételével tervezték megtartani. A résztvevők dudálással és az autókra kihelyezett transzparensekkel kívánták tiltakozásukat kifejezni az LMBTQ közösség tagjait kirekesztő, megalázó törvénnyel szemben. A betiltott tüntetés ténylegesen semmilyen kockázatot nem hordozott a járvány szempontjából.
Trükköm, trükköm, mondd meg nékik!
A gyülekezési jog több, mint fél éven át tartó teljes tilalma durva alapjogsértés. Jogállami keretek között, ahol az Alkotmánybíróság a hatalom ellensúlyaként funkcionál és betölti jogvédő feladatát, nehéz könnyebben nyerhető ügyet elképzelni. Az egypárti alkotmánybírákkal feltöltött Alkotmánybíróságot viszont rendesen megizzasztotta a döntés: számos trükköt kellett alkalmaznia ahhoz, hogy végül a kormány elvárásainak megfelelő eredményre juthasson. Leginkább ezeket:
szembement a saját gyakorlatával és olyan jogszabály megsemmisítése ügyében döntött, amely már nem volt hatályos és nem is volt alkalmazható;
hiányosan foglalta össze a panasz lényegét, hogy eltüntessen belőle azokat az Alaptörvényi és sarkalatos törvényi rendelkezéseket, amelyek alapján kimutatható, hogy a kormány túlterjeszkedett a rendeletalkotási jogkörén;
„megfeledkezett” a panasz egyik jogalapjának - a hátrányos megkülönböztetés tilalmának - vizsgálatáról, amely a legszembetűnőbb módon igazolta a tilalom jogsértő voltát;
önkényesen értelmezte a jogkorlátozás arányosságának követelményét, leszűkítve azt a jogkorlátozás időbeliségére ahelyett, hogy az mérlegelte volna, vajon a járvány kockázatai küszöbölhetők-e nem csak totális tiltással, hanem kisebb jogkorlátozással is;
a törvénnyel ellentétes értelemben alkalmazta az alkotmányos követelmény fogalmát, amely a törvény szerint csak a jogalkalmazóval és nem a jogalkotóval szemben írható elő; és
alkotmányos követelményként teljesen abszurd módon csupán annyit írt elő, hogy a kormány köteles saját döntését időről-időre felülvizsgálni.
Nem csoda, hogy a nyilvánvaló jogsértés és a sürgős eljárás ellenére a döntéshez négy hónapra és a testület ötszöri teljes ülésére volt szükség. Ezért az eredményért keményen meg kellett dolgozni.
Oka fogta róka
A panasz arra irányult, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a kormányrendelet gyülekezési tilalmat előíró rendelkezéseit. Az egész eljárás egyedüli célja a generális tilalom feloldása volt, semmi más. Már több mint három hónapja húzódott a panasz elbírálása, amikor a kormány 2020. május 23-án saját maga hatályon kívül helyezte a tilalmat.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ilyen esetben okafogyottság miatt meg kellett volna szüntetni az eljárást. „Nem indokolt az eljárás lefolytatása, ha a támadott jogszabály már nem hatályos és nem is alkalmazható.” A testület nemrég így járt el a Lex CEU-nál is.
Saját gyakorlata szerint az Alkotmánybíróságnak tehát el kellett volna utasítania a panaszt. Az, hogy végül mégsem ezt tette, hanem érdemben döntött a panaszról, nem véletlen. A döntésnek ugyanis két fontos következménye van: egyrészt legitimálhatja a kormány minden jövőbeli, hasonló, súlyosan jogsértő lépését; másrészt pedig megkíméli az Alkotmánybíróságot attól, hogy újabb hasonló panaszokkal kelljen foglalkoznia.
A választások előtti évben kapóra jöhet a kormánynak, ha a járványra hivatkozással következmények nélkül betilthatja a gyűlések megtartását. Az Alkotmánybíróságnak pedig kevésbé kínos visszautalni egy korábbi döntésre, mint kiélezett politikai helyzetben kiállni a nyilvánvaló jogfosztás mellett.
Alap nélkül
A döntés említés szintjén sem foglalkozott azzal a problémával, hogy a kormány túllépve a rendeletalkotási jogkörét olyan jogkorlátozást vezetett be, amelynek nem volt törvényi alapja. Az Alkotmánybíróság visszatérően idézte az Alaptörvény azon rendelkezését, amely lehetőséget ad az alapjogok korlátozására vagy felfüggesztésére, ugyanakkor látványosan „megfeledkezett” a garanciális szabályokról – a kormány rendeletalkotási jogkörét kijelölő alaptörvényi és sarkalatos törvényi rendelkezésekről. A kormány kezét megkötő garanciális szabályok még hivatkozás szintjén sem jelennek meg a döntés indoklásában.
Ebben a kérdésben az Alkotmánybíróság már nem csupán a panaszt, hanem magát az Alaptörvényt hagyta figyelmen kívül. A mulasztás különösen azért szúr szemet, mert a kormány ezekre hivatkozott a tilalom bevezetésének törvényi alapjaként.
A sarkalatos szabályok szerint a kormány rendelete csak akkor felel meg az Alaptörvénynek, ha az állampolgárok életének, egészségének védelme érdekében történik és ha a korlátozás a járvány megelőzése, kezelése, felszámolása céljából, e céllal arányosan, a szükséges mértékben valósul meg. Azt pedig, hogy a tilalom sem arányos, sem szükséges nem volt, önmagában igazolja a kockázatot nem hordozó 30 fős autós-dudálós tüntetés betiltása.
Elfelejtett diszkrimináció
Az Alkotmánybíróság csak említés szintjén foglalkozott a panasznak azzal a részével, amely a legszemléletesebb módon mutatott rá a gyülekezési tilalom alaptörvény-ellenességére. A panasz szerint a tilalom nem csupán önmagában sértette a gyülekezési jogot, hanem egyúttal a hátrányos megkülönböztetés tilalmába is ütközött: miközben tiltotta a gyülekezési jog gyakorlását, a más célú gyülekezéseket észszerű korlátok között lehetővé tette.
Tüntetni teljesen tilos volt, de össze lehetett gyűlni például misére, temetésre, lehetett járni kaszinóba, vásárolni a plázában, sorban állni a postán vagy előtte. A politikai célú gyülekezéseken kívül egy sor más célból volt lehetőség arra, hogy emberek egymással észszerű keretek között találkozzanak. Ilyen módon a kormány a gyülekezés célja szerint hátrányos helyzetbe hozta azokat, akik legfontosabb politikai szabadságjogukkal – a véleménynyilvánítás szabadságával – kívántak közösen élni.
Az Alkotmánybíróság a hátrányos megkülönböztetés tilalmát – ahogyan arra a döntéshez fűzött párhuzamos indokolások egyike rámutatott – egyszerűen „elfelejtette” vizsgálni, holott a panaszban külön kérelem volt erre is.
Hosszabb, mint zöld
Komoly kihívást jelenthetett az Alkotmánybíróságnak az arányosság követelményének való megfelelés igazolása. A panasz szerint a tilalom „azért valósít meg aránytalan jogkorlátozást, mert semmilyen módon nem teszi lehetővé a járványügyi kockázatok mérlegelését, még a járványveszély szempontjából biztonságos gyűlések [...] megtartását is tiltja”. A tilalom arányosságának vizsgálata során az Alkotmánybíróságnak mérlegelés útján azt kellett volna megállapítania, hogy egyensúlyban van-e egymással a jogkorlátozás (jogfosztás) és az azzal elérni kívánt cél (a járvány megfékezése). Másképpen: elérhető-e ugyanez a cél kisebb mértékű jogkorlátozással is?
Az arányossági teszt elvégzéséhez szükséges mérlegelést az Alkotmánybíróság teljesen megspórolta, és “nagyvonalúan” állapította meg, hogy az arányosság garanciája „az intézkedés formailag meghatározott időbeliségében valósul meg”. De arról már nem ejt szót, mégis mi volna a totális tiltásnak az az időtartama, ami már túlzás (aránytalanság) volna a bírák szerint. A fél év ezek szerint nekik belefér. De vajon beleférne az egy vagy akár két év is?
Noha a tilalom időbeli elhúzódása valóban súlyosbítja a jogsérelmet, az aránytalan jogkorlátozás akár egyetlen napra vagy hétre vonatkozó tiltás esetében is megvalósulhat, ha meghaladja a cél eléréséhez szükséges mértéket.
A jogkorlátozás időbeli hatálya és arányossága két egymástól teljesen eltérő minőséget képviselnek. Azzal, hogy a kettőt összemosta, és megállapította, hogy a jogfosztás annyira arányos, amilyen hosszú, az Alkotmánybíróság lényegében alapjogi környezetbe ültette át a matematikusok körében ismert krokodiltételt, amely szerint a krokodil hosszabb, mint zöld, (és zöldebb, mint széles, ebből következően hosszabb, mint széles).
Egyetlen alkotmánybíró akadt csupán, aki fel merte vállalni, hogy nem ért egyet a döntéssel. Czine Ágnes különvéleménye szerint:
„olyan szabályozás egyeztethető össze az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével és 54. cikkével, amely nem generális tilalmat állapít meg, hanem meghatározza azokat a szempontokat, amelyeket a gyülekezési hatóságnak mérlegelnie kell és döntését a járványhelyzet érintett időszakában az aktuális egészségügyi kockázatokhoz tudja igazítani.”
A kormány szabad kezet kapott
Hogy mégis mondjon valamint, az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként előírta, hogy a kormánynak „észszerű időközönként meg kell vizsgálnia, hogy a korlátozásra okot adó körülmény továbbra is indokolja-e az alapjog felfüggesztését”.
Garanciális követelményként lényegében saját maga ellenőrzését írta elő a kormánynak az Alkotmánybíróság. Ráadásul az Alkotmánybíróság csak a jogalkalmazók számára írhat elő alkotmányos követelményt. A gyülekezési tilalmat márpedig a kormány jogalkotás útján vezette be, így vele szemben csak jogalkotói minőségében lehet alkotmányos követelményt előírni.
Az Alkotmánybíróság ezzel túllépett a rá irányadó törvény keretein, és olyan jogkövetkezményt alkalmazott, amit a jogszabály nem tesz lehetővé. Minderre természetesen nem csak azért volt szükség, hogy az Alkotmánybíróság fenntartsa a jogvédő intézmény látszatát. A döntés teljesen szabad kezet adott a kormánynak arra, hogyha érdeke úgy diktálja, a jövőben ismét totális tilalmat vezessen be.