Ahhoz, hogy az országgyűlési választások napjával azonos napon egy a kormány számára hatalomtechnikai szempontból fontos kérdésben népszavazást lehessen tartani, a folyamat minden egyes pontján szükség volt a jogállamisági követelmények megsértésére. A népszavazás megtartásához vezető utat az átláthatatlan törvényalkotás, önkényes jogalkalmazás és manipulált bírósági eljárások kövezték ki. Elmondjuk, hogyan.
A kivétel nélkül minden embert megillető emberi méltóság sérthetetlensége alapjog a liberális demokráciákban. De nem csak az. Olyan jog felett álló alkotmányos elvnek és értéknek kell tekinteni, amelyből egyéb alapvető jogok következnek.
Lényegileg változott-e valami az amerikai jogállami működésben Donald Trump elnöksége során? Erről beszélgetünk vendégeinkkel: Fehér Zoltán politológussal (Boston), Meszerics Tamás történésszel és Tábor Áron amerikanistával.
„S mit vésnek fel majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945–1948.” Szomorkás öniróniával így összegezte teljesítményét maga Bibó életútinterjújában. De ebben nem volt igaza. 1956 forradalmi napjaiban is „feltámadt”, és politikai értelemben letartóztatásáig, 1957. május 23-áig „életben maradt”.
Edmund Burke konzervativizmusa és a ma tán avíttasan ható arisztokratizmusa mellett az alkotmányosság szenvedélyes híve is volt. Éleslátó reakciósként már akkor feltárta a forradalom zsarnoki jellegét, amikor még kevesen látták azt.
A kormányerő 2010 óta úgy él alkotmányozó többségével, hogy megszünteti, eljelentékteleníti vagy megszállja a független intézményeket, és kiiktatja az autonóm szereplőket. Ezt komoly jogállamiság problémaként azonosította az Európai Bizottság.
Mióta a betegeskedő I. János Károly 2014-ben lemondott a trónjáról, egyre nagyobb botrányokba sodródik. Korrupció, kínos nőügyek, orvvadászatok híreivel kerül címlapra. Már családja és fia, a regnáló spanyol király is elhatárolódott tőle. Szánalmas pojáca lett. Így múlik el a világ dicsősége. Pedig egykoron fontos szerepet vállalt Spanyolország talpra állításában, és abban, hogy hazája a gazdag és demokratikus országok elitklubjában foglal ma helyet.
Katonai elhárítók és szövetségi nyomozók jelentek meg a Spiegel legfontosabb munkatársainál. Három szerkesztőt azonnal letartóztattak. A laptulajdonos Rudolf Augsteint két nap múlva került rács mögé. Mindez egy cikk miatt, amivel a lap igencsak rátaposott az Adenauer-kormány és Franz-Joseph Strauss hadügyminiszter lábára. Hogy még kínosabb legyen a dolog, a cikk szerzőjét Franco rendőrei segítségével fogták el Spanyolországban.
Az ombudsmani jogintézményt már az 1989-es alkotmánymódosítás létrehozta. Mégis négy évbe tellett mire elfogadták a róla szóló törvényt, és hat évbe, hogy valóban megválasszák az ombudsmanokat. 1993-ban ugyan tettek rá kísérletet, de nem sikerült, mert akkorra már elenyészett az a meggyőződés, hogy fontos közjogi kérdésekben meg kell állapodniuk a szemben álló politikai ellenfeleknek. A nép ügyvéd nélkül maradt.
Valódi lincshangulat uralkodott az ülésteremben. A kormánypárti képviselőket Moór Gyula, a legnagyobb valódi ellenzéki párt, a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párt vezérszónokának beszéde ingerelte fel ennyire. Ez az a párt, amelyik nem hagyta szó nélkül a „kékcédulás választásokat”, azt, hogy a kommunisták igyekeztek elcsalni a választásokat. Az ellenzéki párt „jutalma” az lett, hogy az ő képviselőinek mandátumait vették el novemberben.
Több strasbourgi ítélet végrehajtása nem zárul le azzal, hogy az állam kifizeti a panaszosnak a megítélt sérelmi díjat. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a rendszerszintű problémáknál többet akar. Olyan határozott intézkedéseket vár el az államtól, amelyek megakadályozzák a hasonló jogsértéseket. A magyar állam igencsak adós az ilyen ítéletek végrehajtásával, háromnegyedüket még nem zárta le a strasbourgi ítéletek végrehajtását felügyelő Miniszteri Bizottság (MT).
A honvédtábornokok és a volt miniszterelnök elleni perekben a hatalom lábbal tiporta a jogot, nem volt független a bíráskodás és nem voltak meg a tisztességes eljárás garanciái. Emellett az alkotmányosság két értelmezése feszült egymásnak. A birodalmi logika szerint az uralkodó nincsen alávetve a törvényeknek és az alkotmánynak. A jogállami logika szerint viszont az uralkodó sem áll törvények felett, önkényesen ő sem változtathat a kereteken.
Hamarosan megjelenik az Európai Bizottság első jelentése arról, hogy milyen az EU-s tagállamokban a jogállamiság helyzete. Magyarországot Európa-szerte lassan egy évtizede bírálják a jogállam szisztematikus leépítése miatt, és bár a címben megfogalmazott kérdésre nincs egyöntetű válasz, nehezen tagadható, hogy a helyzet folyamatosan romlik. Nyolc hazai civil szervezet közös diagnózisa a magyar jogállam kritikus állapotáról.
1945 után a legnagyobb kérdése az volt a németeknek, mit kezd az ország náci múltjával, és hogyan akadályozza meg, hogy a demokratikus intézményeket és szabadságjogokat kihasználva újra egy szörnyűséges köz- és önveszélyes klikk jusson uralomra. Mindezt ráadásul úgy kellett megvalósítani, hogy közben a német állam végig megtartsa jogállami jellegét. A nevezetes Lüth-ügy erről is szól. Meg arról, hogy az alkotmányosság nem csupán az alkotmánybíróság magánügye, az alkotmányos szellemnek át kell hatni a bírósági rendszer egészét.
Mindenki gyanús, akit a hatóságok annak tartanak – ez volt a lényege a terror alaptörvényének, a „gyanúsak törvényének”. Mindezt a Bastille lerombolása és az abszolutizmus felszámolása után bő négy évvel fogadta el a konvent a nép nyomására. A szöveget Philippe Antoine Merlin fogalmazta meg. A „veszettek” itt már a Gironde híveit is a nép ellenségének minősítették. A forradalom valóban felfalta saját gyermekeit. A személyes szabadságnak mindenféle jogállami garanciája megszűnt. A terrort – mint annyiszor – az erény és a haza védelmével igazolták.
2015. szeptember közepén állt fel a fizikai és jogi határzár. Azóta a menedékjog egyre kevesebbet jelent a valóságban. A kezdetre, az öt évvel ezelőtti napokra emlékezik Bakonyi Anikó és Somogyvári Zoltán, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai. Akkor készült fotókat kommentálnak.
Az utolsó pártállami parlament még 1989 elején döntött az Alkotmánybíróság (AB) életre hívásáról, októberben beleírták az Alkotmányba, majd novemberben megválasztották az első öt alkotmánybírót, köztük Sólyom Lászlót. Az AB hivatalosan 1990. január elsején kezdte meg munkáját. Eleinte elnöke sem volt, mert az is a politikai alku része volt, hogy az új, demokratikusan választott parlament fogja majd megválasztani a testület első emberét. Így is történt. Sólyom László harminc éve lett hivatalosan is az AB első elnöke, igaz, a bírák megválasztotta alelnökként valójában már előtte is ő vezette a testületet.
– A maximálisan szabad hatalom felelőssége eltűrni az érvekkel alátámasztott bírálatot, és nem szankciókkal válaszolni, ellenséget, árulót kiáltani, hanem megfontolni, nem lehet-e a kritikusnak igaza – mondta Kádár András Kristóf a Polgári Magyarországért Alapítvány december 9-iki konferenciáján. Az alábbiakban közöljük előadása szerkesztett változatát.
"A fékek és ellensúlyok rendszere az amerikaiak találmánya, amit Európa – talán szellemi középszerűségből – átvett és az európai politikára alkalmazott" – elmélkedett Orbán Viktor miniszterelnök a Bloombergnek. Középszerűségről vagy szellemi restségről azonban nem lehet szó. Mint számos "amerikai találmánynak", ennek is megvannak a maga szerves európai előzményei. A hatalommegosztás elvét már Arisztotelésznél megtalálni, és olyan liberális gondolkodók dolgozták ki, mint Locke és Montesquieu. Tőlük, európai mestereiktől emelték át az alkotmányozásnál az amerikai alapító atyák.
Alkotmányellenes rendelkezés alapján tartják fogva szeptember óta S. Sándort. Sem ő, sem ügyvédje nem lehetett jelen az előzetes letartóztatás elrendelésén. A fogva tartott férfi a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi bírósághoz fordult. A jogvédő szervezet szeretné elérni a büntetőeljárási törvény módosítását is.
„Szegénynek, kitaszítottnak, megbélyegzettnek a büntetőeljárásban is rosszabb lenni, mint jómódúnak és kiváltságosnak.” Kollégánk publicisztikája a múlt heti HVG.ben jelent meg Tigrisre már nincs szükség címmel. Helyhiány miatt az írás eredeti, hosszabb változatát a hetilap nem közölhette. Így most itt adjuk közre a kéziratot, hogy azok is elolvashassák, akiknek a hetilapban publikált, értőn szerkesztett változat felkeltette az érdeklődését. Meg, persze, mások is.
2014. szeptember 28-án adták át a kasseli Operaházban Kőszeg Ferencnek, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökének a kasseli polgárok Az értelem prizmája elnevezésű díját. Az alábbiakban a világhírű karmester, Fischer Ádám Laudatióját, Erhard Busek, Ausztria volt alkancellárja ünnepi beszédét és Kőszeg Ferenc válaszbeszédét közöljük. Fischer Ádám: LaudatioMélyen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves kasseli barátaink!Miközben készültem, hogy beszédet mondjak kedves és tisztelt barátomról, Kőszeg Ferencről, nem tudtam, milyen aktuális lesz ma a téma. Mint Önök közül sokan bizonyára olvasták néhány nappal ezelőtt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban: a magyar kormány az utóbbi időben odáig ment el, hogy független polgárjogi és emberi jogi szervezeteket célzottan zaklat, munkájukat szisztematikusan hátráltatja. Irodáikban rendőri razziák voltak, olyan zaklatásokra került sor, amelyekről senki sem gondolta, hogy lehetségesek. Ezzel olyan messzire mentek, hogy két nappal ezelőtt az amerikai elnök az egyik beszédében is szóba hozta a történteket, ami ismét dühödt reakciókat váltott ki hivatalos magyar helyekről. Ebben a pillanatban, most, amikor Önök előtt beszélek, nem lehet előre látni, hogyan bonyolódik tovább a konfliktus, csak az világos: attól, hogy a kasseli polgárok Kőszeg Ferencet tüntették ki, és így kifejezték a szolidaritásukat is a Magyarországon szorongatott polgárjogi mozgalmakkal, az esemény különös súlyt kapott.
A vasárnap esti Fidesz-székházrongálás miatt hat embert tartanak fogva. Legkevesebb négyükről tudni, hogy rég szabadlábra bocsáthatnák őket. Nem teszik. Miért nem?Fotók: Hegedűs Dániel– Nem futballhuligánokat, hanem politikai aktivistákat vett őrizetbe a rendőrség a Fidesz székházánál vasárnap történtek miatt – mondta Rogán Antal a Hír Tv Magyarország élőben című műsorában hétfő este.A Fidesz frakcióvezetője mindig képes meglepni a szende állampolgárt. Most például a tegnapi nyilatkozatával. Mert mégiscsak pikáns politikustól, azaz főállású és fizetett politikai aktivistától azt hallani, hogy a politikai aktivista az annyira kártékony fenomén, ami még garázda futballhuligánnal is rosszabb. Persze, előfordulhat, hogy a politikai aktivista (politikus) rendkívül kártékony. Találunk rá példát eleget. De Rogán mást is állít: itt, kérem, nem azokat a józanságukat vesztett, tagbaszakadt fiatalokat, a Fidesz-székház elleni hardweres támadás élharcosait tartóztatta le a rendőrség, akiket számos fotón és filmfelvételen látni, hanem valaki másokat. És a hírekből úgy tudni, valóban nem az araszos vállú monitorvetők vannak már két napja őrizetben, hanem ahogyan a kormánypárti ultra, Bayer Zsolt fogalmaz a maga keresetlen stílusában: „lúdtalpas, kígyóvállú, ultraliberális gennyládák” volnának rács mögött a Gyorskocsi utcában.Rogán és Bayer eredeti módon interpretálnak, de jól tájékozottak.
Kőszeg Ferenc kasseli kitüntetése után Orbán Viktor miniszterelnök írásban gratulált a díjazottnak. A Helsinki Bizottság alapító elnöke levélben mondott köszönetet, egyben szóvá tette a civil szervezetek ellen folyó kormányzati offenzívát. A kormányfő viszontválaszolt. Íme, a tanulságos levelezés.
Szépen beszél Lázár János egykori munkájáról, amit fogdamegfigyelőként a Helsinki Bizottságnak végzett. Ez derék. Megjegyzi még, hasznosnak tartaná, ha a civil szervezetek ma is ilyen ügyekkel foglalkoznának, nem pedig pártpolitikával. Tiszta haszon, hogy mi a Helsinkinél azóta is ilyenekkel foglalkozunk.
„Ma a helyzet sokkal rosszabb. Ma a bírálat nem szélsőséges csoportokról szól, hanem a kormány demokráciateljesítményéről, a Magyarországon meghibásodott demokráciáról.” Kőszeg Ferenc a német államfőnek.
Igazságtalan, abszurd és alkotmányellenes rendelkezéseket alkalmaznak a büntetéskiszabásnál. A Btk. elvonja a bíró szabad mérlegelési jogát egyes bűnhalmazban elkövetett bűncselekményeknél és némely erőszakos többszörös visszaesőknél. A bíró náluk csak életfogytig tartó szabadságvesztést állapíthat meg.
Múlt héten ítélték 11 év börtönre H. Bélát, mert erőszakkal elvette egy idős nő 600 forintját, illetve egy másik nőtől szintén erőszakkal elragadta 2000 forint értékű paplanját. A hajléktalan férfi a bíróság elsőfokú, nem jogerős ítélete szerint két rendbeli rablást követett el, s mivel kétszeres visszaesőnek minősül (korábban szintén rablásokért 3, illetve 4 év szabadságvesztéssel sújtották), most az ún. „három csapás szabályt” (three strikes) kellett vele szemben alkalmazni. Eszerint a különféle erőszakos személy elleni bűncselekményeknél (ilyen a rablás is) a harmadszori elkövetés után a büntetési tételek felső határa megduplázódik. H. Béla esetében a 2-től 8 évig tartó szabadságvesztés lehetősége 2–16 évre nőtt, és Zumbok Gabriella bíró úgy ítélte meg, inkább a felső, mint az alsó határhoz közelebb állapítja meg a büntetés mértékét, lévén a súlyosító körülmények erősebbek az enyhítőknél. (A sajtótudósításokat olvasva mindez aránytalan szankciónak tűnik – különösen az enyhébben szankcionált gyerekgyilkossági ügyekkel összevetve.)
A „három csapás” kétségtelenül szigorú rendelkezés és gyakorlati megfontolásokból kifogásolható, de mégsem mondható egyértelműen alkotmánysértőnek, mert bár bizonyos mértékben korlátozza a bíró mérlegelési jogát, de mégsem vonja el teljesen azt. Nem úgy, mint az új Büntető Törvénykönyv (Btk.) két rendelkezése, amely tartalmát tekintve már az előzőben is ott volt, és bizonyos körülmények együttállása mellett kötelezővé teszi a bírónak az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. Hogy is mondta Kabos Gyula „Kovács Verának” a Meseautóban? – Érettségije van? Akkor biztosan tud stemplizni. Egy a párna, egy a részvény; egy lehellet, egy a részvény.
A 81. § (4) kimondja: „Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.” A 90. § (2) pedig úgy rendelkezik, hogy „az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.”
Ez így persze elég bikkfanyelven szól. Lássunk inkább egy példát előbb az első „halmazati” helyzetre, amelyre kiterjed a „három csapás”. A bíró tehát nem mérlegelhet, ugyanúgy életfogytig tartó szabadságvesztést köteles kiszabni egy testi sértést és hivatalos személy elleni erőszakot alaki halmazatban megvalósító és emellett egy különösen nagy értékre elkövetett rablás kísérlete miatt felelősségre vont, büntetlen előéletű fiatal felnőtt esetében, mint a két rendbeli minősített emberölést és egy rablást elkövető személy esetében. Ugyanis az 51 millió forintra rablást megkísérlő fiatalember, ha menekülés közben megüti az őt üldöző rendőrt és ezzel testi sértést követ el, a szabály szerint éppúgy kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélendő (cselekményei rendre: különösen nagy értékre elkövetett rablás, testi sértés és hivatalos személy elleni erőszak), mint a két banki alkalmazott életét kioltó bankrabló. A két ügy közötti különbségre a szabály érzéketlen. Sőt, a több emberen elkövetett emberölés bűntettét elkövető személy cselekménye (mivel itt a több sértett miatt nem halmazat jön létre, hanem az emberölés minősített esete) enyhébben ítélendő meg, mint a tetten ért, az intézkedő rendőrnek 8 napon túl gyógyuló testi sértést okozó bankrabló.
A büntetés kiszabásánál történő egyéniesítés megszüntetése megakadályozza, hogy a büntetéseket ezentúl a tett súlyához mérve arányosan állapítsák meg. Az életfogytig tartó szabadságvesztés automatikus és kötelező kiszabása pedig összemossa egymással az eltérő tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőit.
A jogalkotó nem számol azzal sem, hogy az erőszakos bűnelkövető még inkább érdekelve lesz, hogy bűntettének ne maradjanak tanúi. Bankrablási példánknál maradva: ha a tettes a szemtanúk mindegyikét megöli, kisebb kockázatot vállal, mintha élve hagyná őket és ügye bíróság elé kerülne. Bizonyos körülmények együttállása mellett visszaesőknél és halmazatban ugyanis mindegyik tényállás életfogytig tartó szabadságvesztéshez vezet, viszont ha nincsenek tanúk, a bankrabló talán elkerülheti a felelősségre vonást. A móri vérengzés Biblia-fekete árnya már ennyire megfakult volna?
A Magyar Helsinki Bizottság álláspontja szerint a két Btk.-rendelkezés több ponton is ellentétes az Alaptörvénnyel, mivel nem jogállami megoldás, sérti az emberi méltóságot, valamint diszkriminatív, mert a magyar büntetőjog legsúlyosabb szankciója pusztán attól függ, hogy a három erőszakos bűncselekményt hány eljárásban bírálják el. Azaz ugyanazon elkövető ugyanazon bűncselekményeiért más-más büntetést kaphatna attól függően, hogy azokat külön-külön bírálják el, majd összbüntetésbe foglalják, vagy pedig halmazatban, és a Btk. 90. § (1) bekezdése alapján döntenek róla. Éppen ezért a Helsinki Bizottság az ombudsmanhoz fordul, hogy Szabó Máté az Alkotmánybíróságnál indítványozza e két Btk.-rendelkezés megsemmisítését.
zzs
Indoklás nélkül visszavonták a Jobbik összes szakértőjének és munkatársának parlamenti belépőjét. A jogtipró akció mögött Kövér László állhat, de a szabályozás alapján Such György főigazgató felelőssége is felmerül.
Jobbikos parlamenti képviselők hivatali visszaélés miatt feljelentést tettek ismeretlen tettes ellen, mert továbbra sem léphetnek be az asszisztenseik és szakértőik az Országházba és a Képviselői Irodaházba. Sneider Tamás képviselő szerint „akármilyen magas rangú közhivatalnok” rendelte is el a belépők letiltását, nem lett volna joga ahhoz, hogy ellehetetlenítse olyan emberek munkavégzését, akik „semmiért nem vonhatók felelősségre”.
A szélsőjobbos képviselőnek most igaza van. Akárki döntött is a jobbikos képviselők segéderejének teljes és meghatározatlan idejű kitiltásáról, jogot sértett és Házszabályba ütköző módon, önkényesen akadályozza, hogy az országgyűlési képviselők eleget tegyenek kötelezettségüknek, miszerint kezdeményezően vesznek részt a parlament munkájában és elősegítik annak eredményes munkáját. A hírek szerint Kövér László házelnök áll a jobbikos parlamenti hátország kollektív büntetése mögött. Ha így van, akkor ő az egyik felelőse a jogsértésnek. De még egyszerűbb dolga lesz a nyomozóknak, ha a másik felelős személyét akarják megállapítani. A nyilvánosság számára elérhető normák alapján úgy tűnik, hogy az nemigen lehet más, mint Such György, aki az Országgyűlés Hivatalának főigazgatójaként a parlamenti beléptetés felelőse, s mint ilyennek közvetlen és megkerülhetetlen szerepe van abban, melyik szakértő vagy asszisztens mehet be az Országházba és a Képviselői Irodaházba.
Káosz
Mi is történt? Múlt pénteken a földörvény végszavazása idején kétségtelenül elképesztő dolgok estek meg. A „magyar föld kiárusítását” vadul ellenző Jobbik – élve a házszabályban biztosított lehetőséggel – névszerinti szavazást kezdeményezett, s bár ehhez elegendő egyetlen frakció indítványa és Latorcai János el is rendelte, később a káoszban erre mégsem került sor. A jobbikos képviselők ugyanis megszállták az elnöki emelvényt, és futballhuligánokat megszégyenítő módon skandálni kezdték, hogy „hazaárulók, hazaárulók”. Vona Gábor azt is közölte, hogy „a szavazás mára véget ért”. Latorcai még nagyobb zavarba jött, és elhagyta az elnöki pulpitust. Később a szónoki emelvényre tért vissza, és a gombnyomogató kormánypártiak végül megszavazták az új törvényt.
Több mint valószínű, hogy a jogszabály elfogadása két házelnöki hiba miatt sem volt szabályos. A Jobbik kérésére ugyanis attól függetlenül is meg kellett volna történnie a névszerinti szavazásnak, hogy a botrányosan viselkedő képviselőket a plénum kizárta a voksolásból. Ráadásul miután Latorcai nagy zavarában (ami emberileg érthető) elhagyta az elnöki pulpitust, a Házszabály értelmében az ülés félbeszakadt („megszakadt”), és folytatni, tehát szavazni is csak akkor lehetett volna, ha a levezető elnök az ülést újból összehívja. Ezt nem tette meg, tehát a szavazás eredménye semmis, vagyis annak kellene lennie.
Fegyelem
A förtelmesen viselkedő jobbikosok fegyelmijének jogosságát ezzel együtt nem lehet elvitatni. Kollektív és erőszakos fellépésükkel kirívóan hágták át a tanácskozási rendre és a szavazásra vonatkozó szabályokat. S mivel „közvetlen fizikai erőszakkal fenyegettek”, arányosnak tetszik, hogy kizárták őket a szavazásból, és a Házszabály biztosította legnagyobb pénzbüntetést szabták ki rájuk, vagyis megvonták tőlük egyhavi tiszteletdíjukat. A „nyilvános”, a Házszabálynak megfelelő fegyelmi mellett azonban életbe léptettek velük szemben egy bújtatott fegyelmi büntetést, amelyet nem ismer semmilyen norma, ráadásul nemcsak a fegyelmi vétséget elkövetőket sújtja, hanem munkatársaikat is. Jogállamban senkit nem lehet önkényesen büntetni, és az ártatlanokat sújtó kollektív büntetés is tilos. Ráadásul mindez úgy történt, hogy erről semmilyen nyilvános döntés nem született, tehát nem támadható meg, nem vitatható, indoka, hatálya és időtartama az érintettek előtt ismeretlen maradt.
A Házszabály világosan rögzíti: „a képviselő joga és kötelessége, hogy kezdeményezően részt vegyen az Országgyűlés munkájában, elősegítse annak eredményes működését”. Könnyen belátható, hogy szakértők és asszisztensek nélkül erre sokkal kisebb az esély, mint velük. A parlamenti képviselők fegyelmi büntetési formái között a munkatársak belépésének letiltása pedig nem szerepel. Lehet szó pénzbírságról, szó megvonásáról vagy határozott idejű kizárásról, másról azonban nem.
Magatartás
A Házszabály szerint a házelnök meghatározza az Országház, az Országgyűlés Irodaháza, valamint az Országgyűlés Hivatalának elhelyezésére szolgáló épületek területére történő belépés és az ott-tartózkodás rendjét. De a házelnök nem állapíthat meg olyan rendelkezést, amely az Országgyűlés ülésének nyilvánosságát, a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit kizárná. Az Országgyűlés épületeibe belépők és ott tartózkodók kötelesek ezeket a rendelkezéseket tiszteletben tartani.
Most vasárnapig még az 5/2004. házelnöki rendelkezés szabályozza a belépés és az ott-tartózkodás szabályait, de a július 1-jétől hatályba lépő, Kövér László szignálta 9/2013. rendelkezés is ugyanazt mondja ki. Eszerint a házelnöknek nincsen teendője az országgyűlési képviselők szakértőinek vagy vendégeinek beléptetésénél. Az igénylő képviselő, képviselőcsoportjának frakcióvezetője vagy hivatalvezetője kéri a parlamenti belépőt az Országgyűlés Hivatalától, amit az bürokratikus eljárás keretében engedélyez. Ennek „kiérdemléséhez” a házelnöki rendelkezés a képviselő munkatársának nem ír elő semmiféle rendkívüli magatartási feltételt, különösen pedig azt nem, hogy megbízójának méltóságteljesen kell viselkedni az ülésteremben, különben ugrik a belépő.
– Felesleges provokálni a parlamenti többséget, ezzel nem lehet eredményt elérni – kommentálta a múlt pénteki parlamenti ülést Orbán Viktor. Sok mindent érthettünk akkor még a talányos megfogalmazáson. Most már inkább sejthető, mire gondolhatott pontosan: a „nyugodt erőfitogtatás” mellett a sunyi megtorlásra. Csakhogy ezzel nem csak jogi, hanem politikai hibát is vétett a kormánytöbbség. (Tudjuk, az előbbinél sokkal jobban izgatja az utóbbi.) Azzal ugyanis, hogy az önkényeskedést választotta, lehetőséget kínált az extrémista, velejéig romlott Jobbiknak a mártírkodáshoz és megdicsőüléshez.
Zádori Zsolt
Közműcégeket is megilletnek bizonyos alapjogok. A kormány minden erejével azon van, hogy erről megfeledkezzünk. Példátlan hadjárata számos alkotmányos jogot sért, és nem csak „az arcátlan” cégekét.
[caption id="attachment_1630" align="aligncenter" width="448" caption="Orbán új gázelosztót avat 2010-ben. Eltekerve"]
Új eljárásra kötelezte a Magyar Energia Hivatalt (MEH) ma a bíróság. Ezek szerint újra kell szabályozni az áramszolgáltatók rendszerhasználati díját, amit a kormány „10 százalékos rezsicsökkentő” akciója alaposan megvágott. Látszólag hasonló, a cégeknek kedvező döntés született kevesebb, mint szűk három hete, amikor a Fővárosi Törvényszék a gázszolgáltatók beadványa kapcsán kötelezte a hivatalt ugyanerre. Igaz, a mostani, a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által hozott határozat jogerős, az előző ítélet meg nem. Fontosabb viszont, hogy a dolog tartalmát illetően ordító a különbség.
A gáz- és az áramszolgáltatók bírósági keresetük révén ugyanis azt akarták elérni, hogy a hatósági ár megállapításánál vegyék figyelembe a cégek költségét, a MEH ne szegje meg az eddigi szabályokat, és ne diktátumként közvetítse feléjük a kormány akaratát. A korábbi ítélet osztotta a gázszolgáltatók azon álláspontját, hogy a hivatal eljárása nem felelt meg a földgáztörvény rendszerhasználati díjakra vonatkozó rendelkezéseinek; a jogszabály szerint ugyanis a díjakat az indokolt működési és tőkeköltség, illetve összehasonlító elemzések alapján a legkisebb költség elvének érvényre juttatásával kell meghatározni, úgy, hogy az a cégeket gazdálkodásuk hatékonyságának, illetve a szolgáltatás minőségének javítására, illetve az ellátásbiztonság növelésére ösztönözze. Márpedig ezekhez a költségekhez eminensen hozzátartoznak az adók, az energiaellátók jövedelemadója, a közműadó és a pénzügyi tranzakciós illeték is – mondta ki március elején a Fővárosi Törvényszék. A bíróság mai döntése szerint azonban – amely három lényegtelen részlet miatt mégiscsak új eljárásra kötelezte a hivatalt – a MEH-nek ezeket már nem kell figyelembe venni. Ezek szerint az adó nem számít érvényesíthető költségnek.
Ítélettől végítéletig
Hogyhogy, mi történt ilyen rövid idő alatt? Nem, nem arról van szó, hogy az egyes bíróságoknak más-más az ítélkezési gyakorlata. Nem. Egész egyszerűn időközben gyökeresen átalakult a jogszabályi környezet, mégpedig visszamenőleges hatállyal.
Történt, hogy az első bírósági döntést követően Orbán Viktor miniszterelnök éles kirohanást intézett az igazságukat a törvénykezésnél kereső (multinacionális) szolgáltatók és a bíróságok ellen. Másnap az Országgyűlés már meg is szavazta azt a törvényt, amely szerint az energiaszolgáltatók nem háríthatják át különadókból fakadó többletköltségeiket a fogyasztókra, sőt mindezt a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazhatóvá tette. Ráadásul március 14-én a parlament rendeletalkotási joggal ruházta fel az energiahivatalt. Ezek után bíróságon már nem lehet majd megtámadni az energiahivatal rezsicsökkentést érintő döntéseit, a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal ármegállapító rendeleteivel szemben már csak az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni. A MEH tehát olyan erős jogosítványhoz jutott a mostani kormánytöbbség kegyelméből, mint a médiahatóság és a PSZÁF.
Ez aztán gyorsan ment. Ha minden ilyen flottul menne…
A közhangulat lovasai
– De hát itt szimpla árvitáról van szó, nem? Mi köze mindennek az emberi jogokhoz meg az alkotmányossághoz? – kérdezhetik gyanútlan olvasóink. Meglehetősen sok.
A rendszerváltás óta élénk folyik arról, meddig mehet el az adott hatalmi ág vezető képviselője, ha egy másik hatalmi ág valamelyik döntéssel nem ért egyet. Ez a konfliktus leginkább az Alkotmánybíróság és a bíróságok, illetve a kormány viszonylatában volt mindig is a leglátványosabb. Eddig általánosnak mondható volt az a gyakorlat, hogy folyamatban lévő ügyeknél a kormánytagok igyekeztek önmérsékletet tanúsítani. Ezzel a hagyománnyal szakított Orbán, amikor a vörösiszap-katasztrófa után a Mal Zrt. vezetői őrizetbe vételének bejelentésével megtapsoltatta a parlamenti plénumot. A látványos demonstráció ellenére a bíróság mégsem találta megalapozottnak a cégvezető előzetes letartóztatását. Aztán Navracsics Tibor igazságügyi miniszter a Cozma-gyilkosság másodfokú tárgyalás után fordult a Kúria elnökéhez, mondván, a Győri Ítélőtáblán túl enyhe ítélet született. Darák Péter válaszában kulcsfontosságúnak nevezte az igazságszolgáltatás egyik alapvető értékének, a pártatlanságnak a szempontjából, hogy a bíró döntését se a közhangulat, sem más, az eljárás keretein kívüli körülmény ne befolyásolhassa. A Kúria felülvizsgálati eljárása később az egyik vádlottnál jelentősen (öt évvel) súlyosbította a büntetést.
Orbán Viktor március 11-i országgyűlési beszéde minden korábbi nyomásgyakorláson túltett. Ne felejtsük, egy nem jogerős, elsőfokú döntés után voltunk. „A kormány korábban rezsicsökkentésről, tehát gázár- és villanyárcsökkentésről hozott döntését a bíróság előtt azok a cégek, amelyek azt sérelmesnek gondolják, megtámadták. A cégek azzal az indítvánnyal fordultak a bírósághoz, hogy vissza akarnak térni a magasabb gázárhoz és a magasabb villanyárhoz. A bíróság ezt a beadványt megvizsgálta, és a cégeknek adott igazat. […] Tehát, tisztelt Ház, a magyar bíróság úgy döntött, hogy a magasabb árat érvényesíteni akaró cégeknek ad igazat a magyar kormánnyal szemben, azzal a magyar kormánnyal szemben, amely csökkentette a gáz és a villany árát. Az ítélet a gázcégekre vonatkozik, de jövő héten várható, hogy ítélet születik az áramellátást biztosító cégek rezsicsökkentés ellen benyújtott javaslatának, kérésének ügyében is. A bíróság tehát az árakat ismét emelni akaró cégeknek adott igazat. […] Ha a profitot begyűjtő cégek helyzetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy éveken át ezek a cégek óriási profitokat termeltek, és a cégek tízmilliárdokat kerestek a magyar embereken. […] Ennek ismeretében, tisztelt Ház és tisztelt elnök úr, a kormány nevében azt kell mondanom, hogy a bíróság döntése botrányos, maga a botrány. Szeretném világossá tenni, hogy meggyőződésünk szerint Magyarország ma már elég erős ahhoz, hogy a magyarok érdekeit érvényesítse. A milliárdokat kereső cégek most összefogtak a magyar családok ellen, összefogtak azért, hogy megakadályozzák a magyarokat sújtó terhek igazságos csökkentését. Ez arcátlanság. Nehéz szalonképes szavakba foglalni a felháborodásomat” – foglalta felháborodását szavakba a miniszterelnök.
A Kúria elnöke lényegében elhamarkodottnak és szereptévesztésnek minősítette a miniszterelnök kirohanását. A Magyar Bírói Egyesület is szokatlannak nevezte azt. Közleményükben leszögezték: más hatalmi ágak képviselőinek minden olyan megnyilvánulása alkalmas a bíróságok iránti közbizalom csorbítására, amely azt a látszatot kelti, hogy a bírák befolyásolhatók, döntéseik meghozatala során nem kizárólag szakmai szempontokat tartanak szem előtt. Az egyesület szerint a bírálatnak ez esetben is tényszerűnek, tárgyilagosnak és szakszerűnek kéne lennie.
Utólag
A kormányfő beszédében előre utalt a ma meghozott döntésre is, és sejtette, a korábbihoz hasonló határozatra számít, ami – ha így történt volna – „maga lett volna a botrány”. Ezt előzte meg a többlépcsős és rapid „jogalkotással”, olyan rendelkezések kierőszakolásával, amelyek visszamenőlegesen és eljárás közben fordítottak a szabályokon. Ilyesféle „antedatált” regula volt már a „pofátlan végkielégítések” 98%-os kulccsal való megadóztatása, illetve a szolgálati nyugdíjak utólagos felülvizsgálata is.
A bíróság még megtehette volna, hogy ma nem hirdet döntést, hanem észlelve a helyzet visszásságát az Alkotmánybírósághoz fordul – például arra hivatkozva, hogy a döntés során kötelezően alkalmazandó törvény sérti a vállalkozás szabadságát [Alaptörvény, M) cikk (1) bekezdés], mivel tiltja, hogy a piaci szereplő a közterheket érvényesítse az általa forgalmazott termék fogyasztói árában. Ad absurdum így megtörténhet ma, hogy az adó mértéke magasabb lesz, mint a hatóság által meghatározott fogyasztói ár.
De az eljáró tanács nem így határozott, hanem mechanikusan alkalmazta a március 14-én hatályba lépett törvényt.
Körötte „csönd”
A kormányfő parlamenti beszéde egyenesen a magyarok elleni összeesküvéssel vádolta meg a szolgáltatókat, mégpedig abból kiindulva, hogy merészeltek egyáltalán vélt jogaik érvényesítése érdekében bírósághoz fordulni. Csakhogy mind az előző alkotmány, mind a jelenlegi Alaptörvény erre módot ad. A hatósághoz, bírósághoz fordulás joga, a jogorvoslathoz való jog az alapjog, amelyet senki el nem vitathat (még a miniszterelnök sem), még akkor sem, ha közben közérdekre („a magyarok érdekeire”) hivatkozik. Önmagában ennek a jognak a gyakorlása pedig nyilvánvalóan nem igazolhat olyasféle kormányfői fenyegetést, hogy a végrehajtó hatalom célja immáron nem is rezsiköltségek 10, hanem a 15 százalékos csökkentése.
Sólyom László a Csöndről szóló szép esszéjében arról ír, hogy az egykori keleti blokk jogállami forradalma akár világtörténelmi jelentőségű is lehet, a múlt meghaladásának és magasabb érdekek tiszteletének olyan példája, amelynek sikeres előzménye nincs. Ha sikerülne, az itt élőknek a teljes európai emancipációját jelentené. „Látszólag kevés kell ehhez: a jog elsőbbségének kikényszerítése a politika felett, illetve az alkotmány, s különösen az alapjogok feltétlen betartása.” Az írás 12 éve jelent meg, s ma jóval távolabb állunk a jog kívánatos uralmától, mint akkoriban. Hogy a kormányfőt idézzük: ez „maga a botrány”.
Zádori Zsolt
Az Alkotmánybíróság (AB) nem talált alkotmányossági problémát abban, hogy Erményi Lajost lapátra tette az Országgyűlés. Támogatta ezt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László, aki képviselőként egykor a törvényt is megszavazta.
[caption id="attachment_1608" align="aligncenter" width="560" caption="Giuseppe Cades: Salamon ítélete"]
Erményit hat évre 2015. november 15-ig a köztársasági elnök nevezte ki a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elnökhelyettesének. Csakhogy megbízatását a Fidesz–KDNP által elfogadott bírósági törvény 2012. január 1-jei hatállyal megszüntette. Ezt találta most az AB szűk többsége (8 bíró 7 ellenében) alkotmányosan igazolhatónak, legalábbis nem alkotmánysértőnek. Pedig 2004-ben hasonló ügyben alkotmányellenesnek minősült – részben eltérő indokolással – a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete hivatalban lévő elnöke és elnökhelyettesei, a Magyar Energiahivatal elnöke és elnökhelyettesei, valamint a Gazdasági Versenyhivatal elnökei és elnökhelyettesei megbízatásának idő előtti megszüntetése. Ezek mind a kormány alá rendelt szervek vezetői, tehát elvileg kisebb védettséget élveznek.
Az alkotmánybírák akkori, 7/2004. (III. 24.) AB határozata azt is kimondta, hogy „az Alkotmányban nevesített tisztségviselők (pl. köztársasági elnök, alkotmánybírák, Állami Számvevőszék elnöke, Legfelsőbb Bíróság elnöke, legfőbb ügyész) ciklusokon átívelő megbízatási időtartama a demokratikus jogállam működésének olyan biztosítéka, amely az ügyek folyamatos vitelének folyamatosságához fűződő érdeken túlmutat.” Röviden: a független államhatalmi ágakban az Alkotmány szerint fontos pozíciót betöltő személyek – ilyen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese is – státusza a kormány alá rendelt, fentebb felsorolt szervek vezetőihez képest fokozott alkotmányossági védelemben részesül. Ez a magasabb érdek a laikus számára is felfogható, és mivel a negyedik alaptörvény-módosítás még nem lépett hatályba, ezek a sztenderdek ma még kötelezőek.
Ezekhez képest az AB minapi döntése szerint az LB korábbi elnökhelyettesének eltávolítása mégis alkotmányos volt. A bírósági szervezetrendszert ugyanis oly mértékben alakították át, ami az új vezetőkkel szemben olyasféle, korábban nem volt követelményeket támaszt, amelyeket a korábbi bírósági vezetők megválasztása során az Országgyűlés nem tudott érvényesíteni. A határozat ezen részének részletes elemzése nélkül is megegyezhetünk abban, emberpróbáló vállalkozás lehet elfogadhatóan érvelni amellett, hogy a mai elnökhelyetteseknek merőben új kvalitásokkal kellene rendelkezniük, hiszen most is ítélkezniük és a bírósági igazgatásban kell részt venniük, ráadásul éppúgy a joggyakorlat egységességének biztosítása érdekében gyakorolják hatásköreiket, mint az „átmenet zavaros évtizedeiben”.
A független hatalmi ág egyik vezetői pozícióban lévő szereplőjének elmozdítását jogállami szempontból tehát mi továbbra is aggályosnak tartjuk. De halk megjegyzésünk lenne a döntés körülményeivel, a szavazással kapcsolatban is. Ahhoz már hozzá kellett szoknunk, hogy az egyedül a Fidesz–KDNP által kiválasztott alkotmánybírák többnyire külön kohorszot alkotnak. (A mostani 8–7-es szavazatarányú határozat megszületésénél is kulcsszerepet játszott Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla, Szalay Péter, Szívós Mária és Salamon László. Hozzájuk csatlakozott Paczolay Péter AB-elnök és Lenkovics Barnabás is. Az „egypárti delegáltak” közül mindössze Stumpf István tartott a „hetekkel”.)
A határozat elfogadásának igazi pikantériáját az adja, hogy megszavazta azt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László is. Hogy miért érdekes ez? Mert egykoron még országgyűlési képviselőként – mi több, a szóban forgó törvényjavaslathoz módosító javaslatokat benyújtó Alkotmányügyi bizottság elnökeként – maga is megszavazta azt a szabályt, amelynek immáron alkotmányossági felülvizsgálatát végezhette el. Csodák csodája, most sem találta azt alkotmányellenesnek, ahogyan a Fidesz–KDNP befolyásos országgyűlési képviselőjeként sem találta annak.
Az AB-ről szóló törvény ugyan tartalmazza, hogy az indítvány elbírálásában „nem vehet részt az Alkotmánybíróság azon tagja, akitől az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettsége folytán az ügyben pártatlan, tárgyilagos, elfogulatlan döntés nem várható”; de ezek szerint nem tekintették összeférhetetlenségi oknak, hogy Salamon bíró ugyanebben a parlamenti ciklusban országgyűlési képviselőként 2011. november 14-én a vizsgált törvényt megszavazta.
Az ehhez képest lényegtelen apróság, hogy az a Balsai István is szavazott , aki ugyan már alkotmánybíró volt a vizsgált szabály benyújtásakor, de mint a Fidesz igazságügyi kérdésekben illetékes politikusa és parlamenti képviselő részt vett a NER jogalkotási munkájában. Minő véletlen, Salamonékhoz hasonlóan az ő álláspontja is az, hogy az Erményit kiakolbólító szabály alkotmányos volt.
M. Tóth Balázs
Ma van az utolsó lehetősége a köztársasági elnöknek szignálni a negyedik Alaptörvény-módosítást. Hihettük eddig. Egy bizottsági állásfoglalás azonban meghökkentő módon újabb napokkal ajándékozta meg Áder Jánost.
[caption id="attachment_1592" align="aligncenter" width="560" caption="Az idő relatív. Dali képe"]
Az Alaptörvény negyedik módosítását múlt hétfőn, március 11-én fogadta el az Országgyűlés. A hatályos Alaptörvény öt napot ad a házelnöknek, hogy továbbküldje az elfogadott szöveget. Eszerint azt Kövér Lászlónak legkésőbb március 16-ig, vagyis múlt szombatig el kellett volna juttatni a Sándor-palotába. Amint a közvélemény Áder nyilatkozatából megtudhatta, neki is öt nap áll rendelkezésére, hogy szignálja az alkotmánymódosítást. Azaz józanésszel éppen a mai lenne az utolsó nap, amikor megtehetné. De aminthogy az első Orbán-kormány idején a parlamenti többség az Országgyűlés többsége (házelnök: Áder János) a hetenkénti ülésezését is háromhetenkénti ülésezésként értelmezte, itt is sajátos időszámítási szabályok lettek az irányadók.
Történt, hogy az ellenzéki MSZP szóvá tette: Kövér László megsértette az országgyűlési törvényt, mert késlekedett aláírni az új Polgári törvénykönyvet (Ptk.-t), a törvény ugyanis már február 11-én megszületett, míg a házelnök szignója csak 18-án. A parlament alkotmányügyi bizottsága hétfőn meghökkentő eseti állásfoglalást izzadt ki, eszerint Kövér nem sértette meg az országgyűlési törvényt, mert a határidő-számítás általános szabályai szerint a határidőbe a kezdőnap nem számít bele, és ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, akkor a határidő az azt követő legközelebbi munkanapon jár le.
Finoman szólva pikáns, ahogyan a Fidesz–KDNP bánik, sőt elbánik minden gránitok gránitjával, az alaptörvénnyel. Eddig legalábbis abban a hitben élhettünk, hogy a jogi hierarchiában az alkotmány képviseli a csúcsot, hiszen egyébként mi értelme van a módosítgatásának. De hétfő óta tudhatjuk, egy fideszes többségű parlamenti bizottság eseti állásfoglalása még az Alaptörvényt is felülírhatja.
Ezek szerint tehát Kövér házelnöknek március 18-ig volt ideje továbbküldeni a módosítást, Áder János pedig jövő hétfőig, március 25-ig morfondírozhat rajta. Bár tőle magától tudjuk, nem fog, döntése már megszületett.
Zádori Zsolt
Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az Alaptörvény-módosításának aláírását. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor is vannak eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez. Csakhogy eddig nem élt egyikkel sem.
Ha Áder János csak annyit mond, hogy értelmezése szerint az Alaptörvény nem biztosít számára mérlegelési lehetőséget, alá kell írnia az Alaptörvény negyedik módosítását és el kell rendelnie a kihirdetését, ez a poszt, bejegyzés nem születik meg. Ha szerdai nyilatkozata nem ez lett volna, akkor legfeljebb csalódottan nyugtázzuk, hogy – ígéretes beiktatási beszéde és eddigi alkotmánybírósági beadványai ellenére – megalapozott volt korábbi gyanakvásunk azoknak a bírósági törvényeknek a kidolgozójával szemben, amelyekről az alkotmányosság legfőbb európai őre, a Velencei Bizottság kimondta, hogy „összhatásukat tekintve fenyegetik a bírói függetlenséget”, aztán megyünk a dolgunkra.
A módosítás aláírásával kapcsolatos köztársasági elnöki nyilatkozat azonban írásra sarkallt bennünket, érvelése ugyanis annyira hamis és cinikus, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni.
A nyilatkozat vezérgondolata, hogy Áder János a jogállamiság érdekében hozta meg döntését, mivel „megingathatatlanul [hisz] abban, hogy közös jövőnket azzal szolgáljuk elsősorban, ha minden körülmények között ragaszkodunk a jogállami keretekhez”. Azok oldalára áll, „akik a napi hangoskodáson túlmutató rendet, biztonságot, jogállamot, demokráciát szeretnének országunkban”, szemben azokkal a nem „felelősen gondolkodó” polgárokkal, akik őt a törvény betűjének semmibevételére, alkotmánysértésre biztatják.
Nem szeretnénk hosszan részletezni, hogy mennyire méltatlan a jogállamért tüntetőket a „napi hangoskodás” kifejezéssel inszinuálni, és mennyire nevetséges „felelőtlenséggel” vádolni – mások mellett például – Sólyom Lászlót, akit sok mindenért lehet bírálni, de hogy célja a káosz, zűrzavar és törvénytelenség lenne, azt nemigen lehet állítani.
Egyetlen kérdést szeretnénk feltenni: ha Áder Jánosban ilyen – örvendetesen – nagy a jogállam iránti elkötelezettség, akkor miért nem tett/tesz semmit a negyedik módosításnak a jogállamiságot súlyosan romboló elemeivel szemben?
Vegyünk egy egyszerű példát: a kampányhirdetésekét.
„Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez” – mondja. Freud elégedetten csettintene: a „formáihoz és a kereteihez”, de nem a tartalmához. Mert ha ennek a formailag megfelelően kivitelezett alaptörvény-módosításnak a tartalmát nézné, azt kellene mondania, hogy a párttársai nem demokraták. (Mellesleg nem ez az egyetlen árulkodó mondat: „felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el”. És a törvény szellemével mi a helyzet?)
Nagyon veszélyes ez az irány, hiszen Áder tulajdonképpen azt mondja, bármilyen tartalmú alaptörvény-módosítást aláírt volna, ha az elfogadás formálisan rendben van, hiszen ez az „egyértelmű alkotmányos kötelezettsége”. Választások 25 évenként, életfogytiglan 10 éveseknek, az igazságügyi miniszter hatásköre egyes bírósági ítéletek megváltoztatására – szabadon szárnyalhat a fantázia. Ha ugyanis Áder a jogállamiságra hivatkozva ír alá egy alaptörvény-módosítást, amely az – Alkotmánybíróság által osztott – álláspontja szerint egyértelműen alkotmányellenes, akkor nehéz megmondani, hol húzódik nála a határ.
Csúnya csúsztatás az is, amikor arról beszél, kötelessége független attól, „hogy a módosítás kinek az ízlésével találkozik”, és hogy ez tetszik-e neki vagy sem. Ezek ugyanis nem ízlésbeli kérdések, hanem a jogállam lényegével, a hatalommegosztással kőkeményen összefüggő problémák. Ahol kormányzó többség úgy veszi semmibe az ellensúlyozására létrehozott intézményeket, ahogy azt a Fidesz-KDNP ezzel a módosító csomaggal tette, ott egy halovány utalás arra, hogy a köztársasági elnöknek esetleg nem „tetszik” benne valami, bizony nevetségesen kevés.
Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az aláírást, és megküldhetné-e a módosítást az Alkotmánybíróságnak. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor – ha a jogállamiságot nem csak fügefalevélnek használja a pőre pártlojalitás elfedésére – lettek volna / lennének eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez.
Kiadhatott volna például még a parlamenti vita periódusában közleményt, de még inkább: felszólalhatott volna az Országgyűlésben. Az Alaptörvény 9. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint a köztársasági elnök „részt vehet és felszólalhat az Országgyűlés ülésein”, a Házszabály 51. § (2) bekezdése pedig kimondja: „[a] köztársasági elnök, a miniszterelnök és a Kormány tagjai rendkívüli ügyben napirenden kívül felszólalhatnak". Kell ennél „rendkívülibb” ügy? Nem hinnénk. Jogállami megoldás egy ilyen intervenció? Úgy hisszük, hogy még a köztársasági elnök kényes ízlése szerint is az.
Áder tehát – az Alaptörvény 9. cikkének azon rendelkezése alapján, amely szerint az ő feladata őrködni az államszervezet demokratikus működése felett – figyelmeztethette volna a párttársait: egyebek mellett például arra, hogy nem tartja a véleménynyilvánítási jog és a sajtószabadság alkotmányos korlátozásának a kereskedelmi médiumokban való kampányolás tilalmát. Hiszen tudjuk, hogy így gondolja – ő maga mondta. Ha olyan fontos neki a jogállamiság, miért nem tette? És ha nem tette, akkor most milyen alapon hozakodik elő ezzel a dagályos szöveggel arról, hogy semmi mást nem tart szem előtt a módosítás aláírásakor, mint a jogállam magasztos eszméjét?
Persze még nem késő. Az Alaptörvény S) cikk (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök javaslatot terjeszthet elő az Alaptörvény módosítására. Ha egyszer úgy dönt, hogy komolyan veszi a feladatát, megvan a maximálisan jogállami lehetősége, hogy kezdeményezze mindazoknak a rendelkezéseknek az eltüntetését, amelyekről ő is tudja és mi is tudjuk, hogy semmi, de semmi közük a jogállamiság szelleméhez.
Kádár András Kristóf
Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.
Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.
Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.
Másfél év megmarad
De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.
Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.
Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”
A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.
Törésben lévő gyakorlat
Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.
Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.
Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.
Magukról meg rólunk
Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.
A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.
Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”
A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.
Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.
Zádori Zsolt
Beüzemelődött a bíróságok kézi irányítása. Elnöki pályázaton sem indult a vasi bíróság új vezetője, a megújulás jegyében mégis ő kapta a megbízatást. Mindez jogszerű és mindenben megfelel a korszellemnek.
[caption id="attachment_1494" align="aligncenter" width="559" caption="John Vassos képének részlete (1935)"]
Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke Andor Szabolcsot bízta meg a Szombathelyi Törvényszék (egykor Vas Megyei Bíróság) vezetésével. Tette mindezt úgy, hogy az új bírósági vezető részt sem vett az elnöki pályázaton, az eddig a törvényszéket megbízottként irányító, most is pályázó Hoós Tibor pedig megkapta a bírói kar többségének támogatását.
Az MTI szerint Handó a sajtótájékoztatón ezt mondta: jogkörével élve azért döntött a pályázaton nem is induló Andor Szabolcs megbízása mellett, mert „a Szombathelyi Törvényszéken is egy nagyobb mértékű, komolyabb megújulásra van szükség”. Az eddig megbízott vezetőként a bíróságot irányító Hoós Tibornak ugyan elismeri eddigi munkáját, ám neki eddig is nagy terhet jelentett a polgári kollégium irányítása mellett az elnöki feladatokkal együtt járó mindennapi igazgatási feladatok ellátása. Handó mindenesetre most tehermentesítette a túlterhelt Hoóst, mégpedig eredeti módon, nem úgy, hogy kinevezte őt elnöknek, és így megválhatott volna a kollégiumvezetői megbízatásától, hanem úgy, hogy egy nem is pályázó, bár ezek szerint kellően lendületes bírót nevezett ki helyette. Merthogy a bíróságok új központi igazgatási struktúrájának a lényege, hogy lendületbe hozzák az igazságszolgáltatást, illetve több területen egyszerre induljon meg változás – tudhattuk meg az OBH elnökétől.
Nem vitatható, a bírósági vezetők ily módon történő kiválasztására a törvény módot ad az OBH elnökének. Igazság szerint nem is nevezhetjük ezt formabontónak, mert magából a formából adódik.
Semmi örömünk nincs benne, de megmondtuk előre. Tavaly szeptemberben írtuk más jogvédőkkel közösen: „a bírói és a bírósági vezetői kinevezések esetén az OBH elnökének diszkrecionális jogköre elvileg megszűnik. (...) [A]zonban (...) az OBH elnöke (...) a pályázat eredménytelenné nyilvánításával egyszerűen elérheti, hogy az első helyen rangsorolt pályázó semmiképpen se töltse be az adott pozíciót. Az eredménytelenné nyilvánítást az OBH-elnökének pedig még indokolnia sem kell. ”
Nem történt semmi meglepő. Elvégre, ha egy hentes kolbásztöltőhöz jut, előbb-utóbb kolbászt fog vele tölteni.
Magyarország megújul. Jelentjük, a bíróságok megújítása is folyamatba tétetett.
Zádori Zsolt
