A felkorbácsolt vallási és politikai ellenségeskedés katasztrófákhoz vezet. Az 1670-es évek egyik legismertebb igazságtalansága volt a protestáns prédikátorok koncepciós pere Pozsonyban. A kollektív bűnösség alapján halálra ítélt, majd gályarabnak eladott lelkészek és tanítók sohasem szabadultak volna iszonyú fogságukból, ha nincsen nemzetközi felháborodás és segítség.
„Ne csinálj magadnak faragott képet!” Ezt a mózesi parancsolatot a valaha ikonoklasztával, azaz képrombolással indító kálvinisták sokáig viszonylag szigorúan vették, és egyházuk mártírjaiknak se igen emeltek emlékműveket. Puritánsága ellenére ezért is számított különlegesnek az az 1895-ben állított emlékoszlop, amely ma is ott található a debreceni Nagytemplom mögötti terecskén.
Egy bizonyos de Ruyter Mihály holland tengernagy neve szerepel rajta mint szabadítóé. Meg egy évszám: 1676. február 11. Michiel de Ruyter admirális ugyanis ezen a napon váltotta ki azokat a magyar lelkészeket és tanítókat fejenként száz tallérért, akiket evangélikus és református hitük miatt Buccariban és Nápolyban adtak el gályarabnak. Érdekesség, hogy valójában egyetlen debreceni prédikátor sem volt közöttük.
Az ellenreformációnak és a vallási ellenségeskedésnek egyik legvéresebb évtizedét élte Magyarország. Mindenki megvolt győződve saját hite egyedüli igazáról, és más hitek förtelmességéről. A más vallásúakkal szembeni türelmetlenség a jámborság és buzgóság, a jó kereszténység fokmérőjének számított. A vallások közötti háborúskodás során azonban korántsem egyenlő erők versengtek egymással. A Magyar Királyság területén a katolikus volt az államvallás, a Habsburg királyok támogatásával folyt az erőszakos rekatolizáció.
A Wesselényi-féle összeesküvés miatt ugyan csupa katolikus főurat végeztek ki 1671-ben, mégis az udvar és a klérus elérkezettnek tekintette az időt a protestáns templomok visszaszerzésére és korábban biztosított vallásszabadság visszavonására. Úgy okoskodtak, hogy a hűtlen, a törökkel állítólag kokettáló protestánsok egyetemlegesen eljátszották jogukat a szabad vallásgyakorlásra.
Szelepcsényi György prímás és az udvar azonban egy ideig nem tudott megegyezni abban, mi legyen a protestáns prédikátorokkal. A katolikus párt kemény fellépést szorgalmazott, I. Lipót viszont egy darabig óvatosabb volt, de a bujdosók 1672 őszi felső-magyarországi támadása, amely részben katolikus papok és szentségek ellen irányult, eldöntötte nála a dilemmát, és szabad kezet adott Szelepcsényinek.
Ő hatalmas pert indított több mint 700 protestáns lelkész és tanító ellen, de akadt köztük még harangozó is. A vádak a felkelésben való részvételtől az istenkáromlásig terjedtek, ezek mindegyike halállal is büntethető volt. Végül valamivel többen mint 300-an jöttek el pozsonyi bíráik elé. Az ítélet elől három módon lehetett megszabadulni: ha valaki katolizál, emigrál vagy legalább lemond lelkészi hivataláról. Úgy tudni, közülük akkor senki nem választotta a meghunyászkodást, és bátran szembe néztek a halállal.
Ennyi halálos ítélet és végrehajtott kivégzés azonban az udvarnak is kellemetlen lett volna, ezért igyekeztek rábírni az egyházi bírákat az enyhítésre, de azok egy darabig hajthatatlanok voltak. Aztán a rabokat az ország több börtönébe szórták szét, sokan megtörtek, és aláírták a reverzálist, vagyis katolizáltak.
Végül 42-en maradtak a legnyakasabbak, akiket 1675 tavaszán Itáliába hurcoltak. Közülük többen megszöktek vagy meghaltak, így 32-jüket adták el gályarabnak. A protestáns országokban óriási felháborodást váltott ki ez a gyalázat. Svájci közadakozásból és a holland kormány közbelépésével sikerült kimenteni a 26 még életben lévő magyar prédikátort. A szász választófejedelemnek még további 5 rabot sikerült kiváltania. Külföldi pénz és külföldi beavatkozás segített tehát a magyar igazságnak.