Az ENSZ közgyűlése nemzetközi egyezményt fogadott el arról 1968-ban, amely kizárja, hogy háborús és emberiesség („emberiség”) ellenes bűncselekmények bármikor elévülhessenek. Ez elvi lehetőséget kínált olyan bűnösök büntetőjogi felelősségre vonására is, akik egy ideig sikeresen bújtak el vagy tetteiket a hatalom nemhogy nem torolta meg, de hosszú időn át díjazta.
Az elévülés jogintézményét születése óta vitatják. A közvélemény sokszor tekinti a bűnözők „újabb mentsvárának”, amely mögé bújva a tettes mentesül a büntetés alól. Az elévülést aránylag nem is hosszú ideje alkalmazzák. A francia jogban jelent meg a XVI. században, és onnan terjedt szét. Kettős felismerés áll mögötte: az egyik, hogy az idő múlásával egyre nehezebb feltárni az igazságot, bizonyítani a bűncselekményt. A másik, hogy a társadalmi hatás is bizonytalanná válik: vajon milyen látszata van annak, milyen fényt az igazságszolgáltatásra, ha rozoga vénembereket ítélünk el negyven évvel korábbi rablásokért?
A XVIII. század második felében Cesare Beccaria, a kriminológia egyik alapítója míg a kisebb bűncselekmények esetén üdvösnek tekintette az elévülést, viszont szerinte „azok a bizonyítást nyert súlyos bűntettek, továbbá azok, amelyek sokáig megmaradnak az emberek emlékezetében, nem érdemelnek elévülést a szökésben lévő tettes javára”. Ki vitathatná, hogy a háborús és az emberiesség elleni bűncselekmények ilyenek?
A büntetőjog azonban hosszú ideig nem volt a nemzetközi jog része. Az egyént – legyen bármekkora gonosztevő – nem tekintették a nemzetközi jog alanyának, a nemzetek maguk határoztak a büntetésekről, és büntetőjog szabályainak megalkotását az állam szuverén monopóliumának tekintették. Így az elévülési szabályok is nemzeti hatáskörbe tartoztak. Vagyis ezek révén a diktátorok és kiszolgálóik akár biztosítani tudták büntetlenségüket. Sokáig hiányzott a nemzetközi szabályozás.
Bátortalan és sikertelen előzmények után (az első nemzetközi büntető-törvényszéket az örmények népirtása nyomán kezdeményezték) a második világháború ebben is jelentős változást hozott. A nürnbergi és tokiói perek precedenst teremtettek abban, hogy nemzetközi büntetőbíróságok járjanak el cégéres gazemberekkel, tömeggyilkosokkal szemben, akik háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket követtek el tengernyi ember sérelmére. Az 1949. évi genfi egyezményekben aztán már a részes államok is kötelezettséget vállaltak arra, hogy maguk is fellépnek az emberiesség elleni bűncselekmények elkövetői ellen, és a joggyakorlat mind egyértelműbb lett, hogy e bűnök elkövetéséhez nem kell feltétlenül háborús helyzet („nemzetközi fegyveres összeütközés”), azok békében elkövetve is büntetendőek.
Nem volt egyértelmű szabályozása azonban az elévülésnek. Ebben tett rendet az 1968-ban elfogadott nemzetközi egyezmény. Ezért aztán életük végéig nem lehetnek biztosak büntetlenségükben például a délszláv háborúkban vagy a ruandai polgárháborúban elkövetett bűntettek tettesei és bűnrészesei sem.
Magyarország 1971-ben hirdették ki az egyezményt. Így ez a magyar jog része. Ennek a folyamatnak a részeként emelték át aztán a magyar Btk.-ba 2012-ben a Nemzetközi Büntetőbíróságot életre hívó római statútum megfogalmazásait is, amelyek meghatározzák a soha el nem évülő háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket, beleértve a népirtást és az apartheidet.