Néhány nappal „a berlini fal leomlása” után a diákok békés prágai tüntetését szétveri a csehszlovák rendőrség 1989. november 17-én. Még aznap megalakul a Polgári Fórum (OF), amely már többpártrendszert, szabad választásokat és emberi jogokat követel. A pozsonyi Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a kisebbségi Független Magyar Kezdeményezés is csatlakozik hozzá. A hatalom kénytelen tárgyalni az ellenzékkel. 24-én lemond a teljes pártvezetés, 26-án már 750 ezres tömeg tüntet a Vencel téren, 27-én általános sztrájk, 29-én a parlament törli az alkotmányból a párt vezető szerepét. Győz a forradalom. Tiszta sor. Eldőlt egy újabb dominó.
A magyar forradalmat 12 nap után 1956-ban eltiporták, a csehszlovák „bársonyos forradalom” 1989-ben 12 nap után győzedelmeskedett. Nincs különösebb jelentősége a számok hasonlóságának, annál inkább a „végeredmény” különbségének. 1956-hoz és 1968-hoz, „a prágai tavasz” időszakához képest óriásit változott a világ.
Moszkva már nem kívánta megakadályozni a csehek és szlovákok, és persze, a lengyelek vagy magyarok szabadság- és függetlenségi törekvéseit. A helyi pártállam pedig önmaga képtelen volt úrrá lenni a demokratikus népmozgalmakon. A helyi kommunista vezetők javára kell írni, hogy hatalmuk és a létező szocializmus védelmében már nem akartak vagy mertek a tömegbe lövetni. Igaz, abban sem lehettek akkor már biztosak, hogy a fegyveres erők majd engedelmeskedni fognak nekik. (Ceaușescu majd rajtaveszt, amikor próbát tesz.)
Abban is jelentős volt a különbség Kelet-Európa korábban eltiport forradalmaihoz képest, hogy már nem csupán a „reformkommunista” vagy „revizionista” ajánlat állt az országok rendelkezésére. Felnőtt egy tehetséges nemzedék, amely olykor Marxtól indulva, olykor máshonnan, de eljutott a polgári társadalom és polgári demokrácia igenléséhez, amely nem rettegett már a magántulajdontól vagy a kapitalizmustól sem, bár szívesebben beszélt akkoriban inkább „piacgazdaságról”.
Az „új evolucionizmus” egy új politikai elit vagy legalábbis elitcsoport kialakulását is segítette, amely készen állt arra, hogy a változások élére álljon. Az 1989-es változások, a maguk viharosságával, persze, váratlanul érték a kelet-európai társadalmakat, a szabadság váratlanul szakadt a nyakunkba, de a társadalmak korántsem voltak annyira készületlenek, mint korábban.
A lengyel KOR (Munkások Védelmi Bizottsága) és a Szolidaritás, a csehszlovák Charta ’77 és például a magyar Demokratikus Ellenzék vagy a népi-nemzeti mozgalom vezetői hosszú évek alatt politikai tapasztalatot is szereztek. Képességeiket éppen 1989-ben kamatoztatták országaik számára a leginkább.
A „bársonyos forradalom” vezéralakja Václav Havel volt. Tehetős polgár családból származott, amelyet a kommunisták semmiztek ki 1948 után. Ő sohasem volt marxista, viszont szót értett velük. Már 1968-ban részt vett a forradalomban, de leginkább annak leverése után, az ellenállásban vált politikussá, noha a politikai üzenete fura módon a sajátos politikamentesség volt. Az Antipolitikus politika cikkében így ír erről:
„Én az »antipolitikus politikát« szorgalmazom: ez a politika nem a hatalom és a manipuláció technológiája, a hasznosság művészetének emberek feletti kibernetikus uralkodása, hanem olyan politika, amelyik az értelmes élet keresésének és elérésének egyik lehetséges útja, annak védelmezője és szolgája. A gyakorlati erkölcs politikájáért szállok síkra, az igazság szolgálatában állóért, azért, amelyik lényegbevágóan emberi, felebarátainkkal emberhez méltó mértékben törődő. Feltételezem, hogy ez olyan megközelítés, amely mai világunkban végletesen gyakorlatiatlan és a mindennapi életben nehezen alkalmazható. Ennek ellenére jobb alternatívát nem ismerek. […]
Világos, hogy a politika semmiképp sem maradhat politizálásért fizetett emberek ügye, s hogy egy egyszerű villanyszerelő, ha helyén van a szíve, ha nem fél és tisztel valamit, ami őt transzcendentálja és feloldozza, kihatással lehet nemzete történelmének alakulására.
Igen, az antipolitikus politika lehetséges. Az »alulról jövő« politika, a népek politikája, nem pedig az apparátusé. A szívből, nem pedig a tézisekből fakadó politika. Nem véletlen, hogy e reményteli tapasztalat éppen itt élendő meg, ezen a zord mellvéden. A sivár »köznapiság« körülményei közt előbb le kell buknunk a kút mélyére, csak aztán pillanthatjuk meg a csillagokat.”
Ő többször is lebukott, mire 1989 honfitársaival együtt megpillanthatta a csillagokat. Aztán államfőként, mondhatni, hivatalos, fizetett, gyarló politikus lett. Magas hivatalában – akár a mi Göncz Árpádunk – mégis megőrzött valamit az antipolitikusi, civil attitűdjéből. Kevesen voltak és még kevesebben maradtak ilyenek, de rájuk emlékszünk a legjobb szívvel.