Magyarországon a romániai rendszerváltásnak volt a legnagyobb érzelmi hatása és támogatottsága. A rendszerváltás egész folyamatát nem kísérte minálunk akkora lelkesedés és tettvágy, mint a romániai forradalmat. Mondhatjuk, hogy a szomszéd rendszerváltását sokkal intenzívebben és egységesebben élte meg az ország, mint a sajátját. Rendszerváltó sorozatunk idei utolsó része.
Ez nem volt csoda. Kádár alatt jó volt-e a magyarnak vagy rossz, ez a kérdés megosztotta az országot. De azt nem vitatta senki, hogy Ceaușescu alatt volt a legrosszabb magyarnak lenni.
A rendszerváltás egész folyamatában fölszínen volt az izgatottság Románia, Erdély miatt. Gyorsan növekvő létszámban megjelentek az erdélyi menekültek. A borzalmas meneküléstörténetekkel és a menekülésre késztető üldözéstörténetekkel, tragikus élethelyzetekkel tele volt már a felszabaduló magyarországi sajtó. Egymás után jelentek meg az erről szóló könyvek. A rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb hatású eseménye volt a falurombolás elleni hatalmas tüntetés a Hősök terén 1988 nyarán.
A szovjet blokkon belüli pártállami diktatúrák lazulásának folyamatában Románia képviselte az ellentendenciát. Nicolae Ceaușescu előre menekült a pártállam sztálinista változatának még könyörtelenebb kiépítésébe. Ennek része volt a nyolcvanas évek eleje óta egyre intenzívebbé váló magyar- és Magyarország-ellenes uszítás. Még attól is tartani lehetett, hogy ennek a folyamatnak a vége Magyarország elleni katonai fellépés lehet, de legalábbis súlyos terrorcselekményeket hajthatnak végre a román titkosszolgálat, a Securitate ügynökei Magyarországon. Ilie Ceaușescu, a Conducator testvére, nemzetvédelmi miniszterhelyettes a Román Néphadsereg folyóirata, a Viata Militara 1989/5. számában azt írta, hogy „Románia katonailag is készen áll a területeire irányuló magyar követelések megvalósításának megakadályozására”.
Az 1968 óta külön úton járó román diktátor mindent elkövetett, hogy kiszakítsa magát a kelet-közép-európai folyamatokból, a nemzetközi függőségekből, és zárvánnyá tegye Romániát. Ennek részeként számolta fel az életkörülmények drasztikus romlása árán az ország államadósságát 1989 tavaszára.
„»Európai ház« helyett Románia olyan Európa megteremtését szorgalmazza, amelyben minden nép saját belátása szerint építheti otthonát.”
Így beszélt Ceaușescu a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusát előkészítő bukaresti pártértekezleten, és a kongresszusra kibocsátott tézisekben is azt hangsúlyozták, hogy
„Románia nincs és soha nem lesz egy olyan Európa mellett, amelyben lábbal tiporják a népek és nemzetek függetlenségét.” (Népszabadság, 1989. november 13.)
Ebben a szellemben zajlott le a kongresszus november 20. és 25. között, és ekkor, a bukás előtt egy hónappal Ceaușescu pozíciója abszolút megingathatatlannak tűnt.
A romániai állapotok miatti aggodalom és felháborodás volt az egyetlen dolog, amely Magyarországon összefogta a nacionalistákat, demokratákat, liberálisokat és szocialistákat a nyolcvanas évek végén. Kivált 1989 végén, amikor a kerekasztal-tárgyalások kimenetele, a népszavazás és a november végén kitört médiaháború végképp kiélezte a politikai táborok viszonyát.
A Tőkés László református pap elleni hatósági és egyházi intézkedések sorozata 1983-ben kezdődött. Az emigrációban megjelenő lapok erről már 1984 óta beszámoltak (l. pl. Chicago és környéke, 1984. február 11.). A legális magyarországi sajtóban azonban csak 1988 tavaszán jelent meg erről az első érdemi híradás. (Reform, 1989. április 28.) Az ország akkor figyelt fel igazán a temesvári papra, amikor a televízió külpolitikai műsora, a Panoráma 1989. július 24-én leadta egy kanadai forgatócsoport Tőkéssel készített interjúját. Ezután már Tőkést a magyarság hőseként féltette a hazai közvélemény. „Van Temesváron egy különlegesen igaz, különlegesen bátor ember (talán nem akad ma bátrabb nála egész Európában), aki szembe mert szállni veled, ártó hatalom.” Így írt Erdei Sándor a Hajdú-Bihari Naplóban (1989. júl. 28.).
Novemberben megszületett a Tőkés és családja Temesvárról való kitelepítését elrendelő ítélet, december 11-én pedig a lelkész a Panorámában beszámolt az ellene elrendelt hatósági intézkedésekről, az őt, családját és híveit fenyegető veszélyről, a romániai helyzetről és a nemzetközi közvélemény támogatását kérte.
Ezután Magyarországon egyre fokozódott az izgalom, hogy mi lesz Tőkéssel.
A lelkészt december 15-étől élőlánccal igyekeztek megvédeni hívei a 16-ára tervezett kilakoltatástól. Az élőláncról december 16-án a magyarországi lapok is beszámoltak. Először több száz, majd több ezer ember, köztük egyre több román csatlakozott a Mária téri templom és paplak körüli élőlánchoz. Az élőláncból tüntetés lett, egyre népesebb és harciasabb tüntetés, diktatúra elleni jelszavakkal, rombolással, gyújtogatással.
December 17-ére a tüntetés felkeléssé alakult át. A felkelők elfoglalták a megyei pártbizottság épületét és megpróbálták felgyújtani. A rendőrség és a Securitate karhatalmistái nem tudtak úrrá lenni a helyzeten. Katonai alakulatok érkeztek a városba tűzparanccsal, és a tömegbe lőttek. Nőtt a letartóztatottak, a halálos áldozatok és sebesültek száma. A felkelők gépkocsikat gyújtottak fel, és Molotov-koktélokat dobtak a tankokra, harckocsikra. Ceaușescu-képeket és -könyveket égettek az utcán. A felkelés átterjedt más városokra, Aradra, Nagyváradra, Nagybányára, Brassóra... végül Bukarestre is. Lezárták Románia határait és repülőtereit a beutazók elől, hírzárlatot rendeltek el, Temesvárt igyekeztek elzárni a külvilágtól. Ceaușescu 17-én elutazott tervezett látogatására Iránba, ahonnan 20-án érkezett haza.
A Temesvárról jövők beszámolói nyomán értesült a magyarországi nyilvánosság a fejleményekről. Először december 17-én este, a szegedi tudósítónak, Jurányi Annának a TV Híradóban leadott riportjából, 18-án pedig az országos napilapokból. (A Népszabadság volt a kivétel, amely ezen a napon még említést sem tett a temesvári eseményekről.)17-én este már gyertyás tüntetésre gyülekeztek az emberek a Thököly úton a román nagykövetség előtt az MDF szervezésében, SZDSZ-es politikusok részvételével. Zalaegerszegen az SZDSZ felhívására tartottak demonstrációt a református templomban.
Tőkés László hollétéről ekkor Magyarországon senkinek nem volt tudomása. Temesvárott az a hír terjedt el, hogy a lelkészt és feleségét brutálisan megverték, és a felesége el is vetélt.
Csoóri Sándor és Csurka István december 17-én a rádióban demonstrációt hirdetett másnap estére a Hősök terére. Felhívásukhoz csatlakozott az MSZP, az SZDSZ, az FKGP, a Keresztény Nemzeti Unió, a Fidesz és a Demisz. Felszólalt többek között Csurka István és Tamás Gáspár Miklós. A Fidesz nevében Németh Zsolt mondott beszédet:
„Az öröm és a félelem kettős indulata zakatol bennünk. [...] Az öröm érzése jár át bennünket, mert már nagyon régen sóvárogjuk, hogy magyar testvéreink sorsa jobbra forduljon, hogy a román és a magyar nép közötti mély szakadék megszűnjék, hogy Románia népei felismerjék a közös ellenséget, a nacionálkommunista elnyomást. [...] Velünk van ugyanakkor a félelem és a szorongás görcse is. A diktatúra lőni fog, vér fog folyni, emberek meg fognak halni. Annál is inkább, mert a feldühödött nép kirakatokat zúz be, autókat forgat fel. Egyelőre nincsenek olyan politikai erők Romániában, amelyek tárgyalóasztalnál semmisíthetnék meg a rendszert.” (Tiszta lappal, 227-228. o.) Előző nap este már eldördültek a fegyverek Temesvárott. Erről a szónoknak már lehettek információi, de megerősített értesülései talán még nem, ezért fogalmazott úgy, ahogy. A másnapi tudósítások szerint legalább negyvenezren voltak a téren és tízezer gyertya égett. A tüntetők egy része Románia és az Európai Közösség zászlaival átvonult a Románia Nagykövetsége elé.
A másnapi lapok már írtak sortűzről és halálos áldozatokról. „Több forrásból megerősített hírek szerint már mintegy háromszáz halálos áldozata van a temesvári összecsapásoknak.” Ez jelent meg a Magyar Hírlap december 19-i számában és más lapokban is. Igazából sokkal kevesebben haltak meg odáig. A forradalom győzelme előtti időszakban, december 16. és 22. között összesen 162 ember vesztette életét. A forradalom alatt és után rengeteg torz és hamis információ került be a médiába nálunk is és másutt is, mivel intézményes információszolgáltatás gyakorlatilag nem létezett. A Népszava például december 23-án arról írt, hogy egy temesvári tömegsírban hatszázvalahány áldozat tetemét találták meg... A Magyar Nemzet december 27-én egy olyan „hírt” vesz át a BTA-tól, a bolgár hírügynökségtől, miszerint huzamosabb ideig a várnai repülőtér lesz a román főváros reptere, mert az Otopeni repülőtér 700 (!) dolgozóját legyilkolták a terroristák. (Az Otopeni repülőteret már három nappal azelőtt megnyitották.) A Népszabadság december 27-én napról-napra végighalad az eseményeken, és december 22-hez azt írják, hogy „Temesvárról már több mint 4600 halottat jelentenek...”
Tőkést és családját több sikertelen próbálkozás után végül is a 17-i, vasárnapi istentisztelet után hurcolták el.
Ekkorra már minden jelentősebb politikai alakulat, a kormány és az Országgyűlés kiadta a maga szolidaritási, illetve tiltakozó nyilatkozatát.
A Népszabadságban (december 19.) Vajda Péter, korábbi állambiztonsági tiszt méltatta Tőkés Lászlót és a mellette kiállókat: „e bátor humanista a két és fél milliós erdélyi magyarság eleven lelkiismerete, helytállásával szimbolikussá vált alakja. Egy helyi kiskirály tehát nem dönthetett az ő ügyében. Minden jel arra mutat, itt hidegvérűen provokálták az embereket, hogy lesújthassanak azokra, akik tiltakoztak e gyalázatosság ellen. Nagyon is valószínű: a Conducator a vak érzelmeket, a nacionalizmust akarja felszítani e cinikusan eltervezett akcióval, hogy elűzze otthonából, hogy földönfutóvá tegye Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, és újrarajzolja az etnográfiai térképet.”
Bodor Pál ezt írta a Magyar Nemzetben (december 20.): „A romániai diktatúra a nacionalizmushoz folyamodott, hogy lehetetlenné tegye átütő erejű ellenzék szerveződését. Kialakította a többségi nemzetben a veszélyeztetettség pszichózisát, és a veszély fő hordozójának a kisebbséget jelölte meg.” Vajda is, Bodor is arra a következtetésre jut, hogy a románok és magyarok együttes fellépése, felkelése Temesvárott keresztülhúzta a Conducator számítását.
Tanács István (Népszabadság, 1989. december 20.) úgy vélekedett, hogy Romániában alapvetően más a helyzet, mint a régió összeomlott „amatőr” diktatúráiban, mert Ceaușescu profi diktátor. Márpedig: „egy kemény diktatúra nem omlik össze kártyavárként. A tűzparancsot kiadóik, a hangtompítós pisztollyal lövöldöző beosztott titkosrendőrök fordulat esetén ugyanis nem számítanak – nem is számíthatnak – irgalomra. Aki ilyesmit elvállal – és egy nyomorgó országban egy árnyalatnyi jobblétért mennyien lehetnek ilyenek? –, azt már önnön döntése fogja. Talán az életét, sőt családja, gyermekei jövőjét tette föl a diktatúra fennmaradására, ők már nem a Ceaușescu család hatalmát védik, hanem önmaguk életét és gyermekeik jövőjét.” A publicista arra számított, hogy a felkelést úgy leverik majd Romániában is, ahogy Kínában júniusban.
A diktátor utolsó nyilvános szónoklata
Maga Ceaușescu is azzal érvelt 22-én az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának ülésén, amikor figyelmeztették a Palota tér (ma a Forradalom tere) felé közeledő hatalmas emberáradatra, hogy Pekingben sokkal nagyobb tömeget is sikeresen levertek. (Az ENSZ Biztonsági Tanácsa éppen Kína vétója miatt nem tűzhette napirendjére a romániai eseményeket.)
Bízvást lehetett így vélekedni a december 22-i fordulat előtt. Valóban ez látszott valószínűbbnek. Talán egészen december 21-ig, amikor a Temesvárra küldött Zsil-völgyi bányászok nem voltak hajlandók beszállni a felkelők szétverésébe, Ceaușescu pedig az általa összehívott bukaresti tömeggyűlés közönsége előtt leégett. A százezres tömeg nagyobb része szembefordult vele, ő pedig tehetetlennek mutatkozott.
A romániai forradalom (amelyet a magyar sajtóban csak 22. után neveztek így) azért győzhetett, mert a hadsereg (és utána egyik minisztérium a másik után) átállt a felkelők oldalára. Civil kézbe nem került fegyver, civilek nem lőttek, csak célpontok voltak. Az átálló fegyveres alakulatok harcoltak az át nem állókkal. Ilyen értelemben a romániai forradalom teljességgel „fegyvertelen” volt.
Tanács István érvelése csak részben bizonyult tévesnek. Valóban sokan voltak, akik kizárólag a diktatúra fennmaradásában bízhattak, és arra tettek fel mindent. Ők tényleg addig harcoltak, amíg a rendszer megmentésére valami esélyt láthattak, és nagyjából addig láthattak, amíg a televízió be nem mutatta a december 25-én kivégzett Ceaușescu házaspár holttestét.
Azonban többen voltak a diktatúra állományában azok, akik úgy látták, hogy a Ceaușescu -rendszernek nincs jövője, tehát abban nekik sem lehet. Kínában a júniusi csendet teremtő vérengzést egy sikeres reformer, Teng Hsziao-ping rendelte el. Az ország gyors ütemben gyarapodott, emelkedőben volt. Romániában éppen fordított volt a helyzet. Ott még a román Mao Ce-tung uralkodott, az ország pedig egyre lejjebb süllyedt.
December 22-én a haderő valószínűleg el tudta volna fojtani tűzzel, vassal, rengeteg halálos áldozattal a fővárosban tetőző felkelést, ha a diktátor parancsának megfelelően irányítják. De nem ez történt. Vasile Milea nemzetvédelmi miniszter a parancs teljesítése helyett öngyilkos lett. Ilie Ceaușescu, az egyik helyettese nem vállalta a miniszter megbízatást. Victor Atanasie Stanculescu, a másik helyettes, a Conducator régi barátja és bizalmasa vállalta, de a diktátor parancsával ellentétes utasításokat adott. Egy nappal korábban még ő volt a gyászba borított Temesvár katonai parancsnoka, három nappal később pedig ott ült a Ceaușescu házaspárt halálra ítélő katonai bírósági tanácsban. Azon kevesek közé tartozott, akit el is ítéltek a temesvári vérengzésben való részvétele miatt 15 évre – 19 évvel később.
December 22-én tehát déltájban győzött a forradalom. Ezt Romániában tévéadásban jelentették be. Hamarosan a Magyar Televízió is bekapcsolódott a győztes forradalom közvetítésébe. A következő napokat annyira meghatározta az össznépi eufória Magyarországon, hogy szinte elsikkadt az a tény, hogy a Securitate tovább harcoló, a legmagasabb szinten kiképzett, kiválóan felszerelt, városi gerillaharcokra kiváltképp remekül felkészített alakulatai – akiknek tagjait terrroristának nevezték – nagyjából hétszer annyi embert öltek meg a forradalom győzelme után, mint amennyi addig meghalt. Pedig nem állíthatjuk, hogy a magyarországi lapok ne számoltak volna be erről a véres utóvédharcról, amely akkor csendesedett el végleg, amikor a Conducator kivégzése után két nappal a Nemzeti Megmentés Frontjának Tanácsa kihirdette a statáriumot, és közhírré tette, hogy azt a terroristát, aki 28-án 17 óráig nem adja meg magát „gyorsított eljárással elítélik, és az ítéletet azonnal végrehajtják” (Népszabadság, december 29.).
A Népszava (1989. december 23.) címlapján szokatlan módon ezzel a himnikus szöveggel foglalta össze a Romániában történteket: „Péntek. Hajnalban még Kolozsváron tüzet nyitottak a tüntetőkre. Kora délelőtt Bukarestből még arról tudósítottak, hogy harckocsik tiportak el embereket. Déltől már a diktatúra bukásának örömét, a győztesek túláradó lelkesedésének képeit sugározta az utca embere által elfoglalt román televízió. Ami reggel még teljesen elképzelhetetlen volt, órákkal később valósággá vált: hajtóvadászat a diktátor ellen, zászlókat lobogtató, boldog tömeg a fővárosban. Sok mindent megértünk az elmúlt hetekben, az elmúlt hónapokban. Olyan korszakos változásoknak lehettünk a történelmi tanúi, amelyek egész Kelet-Európa arculatát átformálták. Most mégis hevesebben dobog a szívünk, mert nemcsak egy elnyomott nép igazságtételét értük meg, de egy másfajta valóra váláshoz is közelebb kerültünk. Ahhoz, hogy végre leomoljanak azok a falak, amelyek megosztották a határ innenső és túlsó oldalán élő magyarokat. Ahhoz, hogy végre ez a határ is csak olyan legyen, mint a többi, ne zárjon el embereket és népeket, ne állítson szembe minket, hanem kapu legyen egymás felé.”
Valószínűleg a magyar történelem legnagyobb adománygyűjtő akciója zajlott le 1989 decemberének utolsó harmadában. Mennyiségileg nyilván az volt a meghatározó, amit a hatalmi erővel rendelkező, nagy szervezetek küldtek Romániába: a kormány, a hadsereg, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Vöröskereszt, a kereskedelmi szállításokat előre hozó Kereskedelmi Minisztérium. Persze a SZOT és a Vöröskereszt küldeményében rengeteg civil polgár hozzájárulása (például a tömegével jelentkező véradók vére) is benne volt. De valamennyi valamire való párt, mozgalom, civil szervezetek tömege gyűjtötte és szállította az adományokat. Egymásba értek a Romániába tartó konvojok már az utóvédharcok napjaiban is.
„Ezen a rendhagyó karácsonyon sokan nem pihenéssel töltötték az időt, hanem azzal, hogy segítsenek a 'túloldalnak' vagy biztosítsák honfitársaik nyugalmát. A segélyszervezetek és más organizációk emberei, a lelkészek, aztán a taxisok és a kamionosok, akik gyógyszert, kenyeret, vérplazmát vittek, ruhaneműt gyűjtöttek. [...] A különböző közhivatalokban, köztük a Külügy- és a Belügyminisztériumban állandóan elérhető tisztviselők, akik segítenek visszaadni e szó megkopott eredeti értelmét: közszolgálat. A Belügyminisztériumról szólva itt említendők az esetleges terrorista kommandók leküzdésére a határra települt 'Komondor-brigád' tagjai, éppúgy, mint a különleges feladatok elé került határőrök.” (Népszabadság, december 28.)
Ezt a karácsonyt azok az ezrek is rendhagyó módon töltötték, akik a Fidesz felhívására részt vettek a Hősök terén december 24-én éjfélkor a karácsonyi ökumenikus gyászistentiszteleten.
Ágoston Hugó a bukaresti A Hét első szabad, december 28-i számában ezt írta: „A Palota nem épült fel. Parkinson angol tengernagy egyik törvénye kimondja: minden intézmény kimúlásának biztos jele, ha falánk hatalmi paroxizmusában új, nagy, fényes székhelyet akar építeni magának; s egyik ilyen intézmény sem éri meg annak végleges elkészültét, sosem költözik belé. Parkinson törvénye győzött.” (Ágoston a hatalmas bukaresti elnöki palotára utalt.)
A hatalmat nagyrészt kegyvesztetté vált kommunista káderek vették át. Ilyen volt Corneliu Manescu, egykori külügyminiszter, Ion Iliescu, aki az új Románia első elnöke lett. (Petre Roman, az új miniszterelnök apja ugyan veterán kommunista vezető volt, de ő maga soha nem volt kommunista.)
A lapok december 22. után már hatalmas terjedelemben tudósítottak a romániai eseményekről. December 24. és 26. között ugyan nem jelentek (volna) meg a napilapok, mert a kétnapos ünnepet vasárnap előzte meg, de a Népszabadság például ebben a három napban négy rendkívüli kiadást is az utcára (és Erdélybe) küldött.
A kivégzés
A Ceaușescu házaspár kivégzéséről szóló nyilatkozat publikálása után negyedórával a budapesti román nagykövet, amely addig híven képviselte a Conducatort Budapesten, fölolvasta a követség nyilatkozatát: „Ebben a történelmi pillanatban tiszta szívből óhajtjuk kifejezni azt az elégedettséget, amely a történelmi igazságtétel hírére eltölt bennünket. Az elítélt és kivégzett személyekhez hasonló zsarnokokat a román nép történelme során nem ismert.” A nagykövet ehhez hozzátette: „a követség kollektívája kötelezi magát, hogy következetesen szolgálja a forradalom szent ügyét”. (Népszabadság, december 27.)
A Népszava december 27-i számában Csoóri Sándor, Kósa Ferenc és Sinkovits Imre, a 28-i számában Ablonczy László, Czine Mihály, Pomogáts Béla és Szervátiusz Tibor mondta el gondolatait a romániai forradalomról. Ez a névsor nem éppen urbánus túlsúlyt jelez.
A december 28-i országos lapok közölték a Ceaușescu házaspár tárgyalásának a jegyzőkönyvét. Mindenki érzékelhette a per jogi abszurditását, de akkor még kevesen gondolták, hogy a per és a kivégzés nem volt helyénvaló. Utólag is nehéz mást mondani, mint hogy az adott – háborús – helyzetben, amelyre a halálbüntetést tilalmának elvét azok sem szokták kiterjeszteni, akik egyébként azt következetesen vallják, a szekus ellenforradalom letöréséhez, a halálos áldozatok számának minimalizálásához a diktátor tetemének felmutatása kellett.
Rod Menso
NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának korábbi részei itt érhetők el:
A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben
Orbán-beszéd az újratemetésen és a „nemzeti megbékélés” botránya - 1989-ben
A nép a kormánnyal is szembeszállt a menekültek védelmében – 1989-ben
Új értelmet nyert, hogy megtanultunk olvasni – könyváradás 1989-ben
Mindent a szamizdatról – a második nyilvánosság 1989-ben
Volt bennük spiritusz – szakkollégisták 1989-ben
Vége az adásszünetnek! – televíziózás 1989-ben
Rádióaktivitás és a médiaháború kezdete – a közrádió 1989-ben
Karcsi bácsi elintézi – a magyar sport 1989-ben, I. rész
Bunda, dopping, csípős csabai – a magyar sport 1989-ben II.
Kámforrá vált közvagyon – korrupciós és privatizációs villámrajt 1989-ben
A lengyel fecske nyarat csinál – lengyel rendszerváltás 1989-ben
„Ebből gettó lesz” – a cigányság ügye 1989-ben
A „tankember” sem tehetett csodát – Kína 1989-ben
A korszak vizuális emlékezete amatőr fotókon, I. rész
1989-ben megbukott politikusok
A korszak vizuális emlékezete amatőr fotókon II. rész
A berlini fal utolsó éve 1989-ben
1989 asztalfiókból kikerülő könyvei
