Az amerikai fekete és LMBT irodalom egyik legnagyobb alakja, de akkor sem túlzunk, ha a XX. századi amerikai irodalom egyik legnagyobb alakjának mondjuk. A fekete és meleg polgárjogi mozgalom egyik leghatásosabb figurájának számított, de akkor se tévedünk, ha a polgárjogi mozgalmak egyik leghatásosabb alakjának nevezzük. James Arthur Baldwin, ez a picurka, gülü szemű, láncdohányos emberke éles írásaival és szárnyaló beszédével nem csak a sziklát tudta meglágyítani, de sokszor a világ legkeményebb anyagát, az emberi szívet is.
„Túlságosan sok olyan dolog van, amit nem kívánunk magunkról tudni. Az emberek például nem égnek a vágytól, hogy egyenlőek legyenek (igen ám, egyenlőek, de mivel és kivel?), viszont tetszik nekik a felsőbbrendűség gondolata. És ez a tény különösen felőrlő erejű itt, ahol szinte lehetetlen megvalósítani az egyenlőséget és az emberek minduntalan megpróbálnak talpra állni a társadalmi rang futóhomokján. Továbbá csak nagyon kevés emberrel találkoztam — és közülük is legtöbben nem voltak amerikaiak —, aki igazán szabad szeretett volna lenni. A szabadságot nehéz elviselni”
– írta egyik briliáns esszéjében, amelyik Elijah Muhammad szektás Iszlám Nemzetéről szól. Ebben 1963-ban azt vizsgálta James Baldwin (1924–1987), mi magyarázza a szeparatista mozgalom meghökkentő népszerűségét az amerikai feketék körében.
Baldwin azon kevesek közé tartozott, aki nem félt sem a szabadságtól, sem az egyenlőségtől. Pedig vitán felül „halmozottan hátrányos helyzetű” volt, és nemigen volt mire bátornak lennie. Egy harlemi leányanya gyerekeként született, mostohaapja baptista prédikátor volt, aki nehezen viselte, hogy James „lányos”, esetlen és a saját neméhez vonzódik. Egy dolog nem lehetett kétséges azonban: a kis Baldwin okos volt, mint a Nap. Olvasott, írt, és 14 éves korától már ő is templomban prédikált. 17 éves korában Greenwich Village-be költözött, és kiszakadt fullasztó családi környezetéből.
Néhány év után Párizsban telepedett le, és itt merte megjelentetni írásait, amelyeknek hősei gyakran melegek. Tehetsége révén ekkor már a fekete közösség büszkeségének számított. Mint annyi kisebbség, az afroamerikaiak is meglehetősen intoleránsok voltak más kisebbségiekkel szemben, így a melegekkel szemben is. Baldwin nagy kockázatot vállalt, de a fekete közösség meghatározó vezetői nem taszították ki. Egy időben Martin Luther King mellett talán a legtöbbet szereplő polgárjogi harcosnak számított. Később elhidegültek egymástól.
Lenyűgöző az a retorikai képesség és igazságkereső, mégis higgadt okosság, amellyel esszéiben, beszédeiben és élesben vitázva képes volt „mindenkinek úgy beolvasni”, hogy közben egy pillanatra sem veszítette el mondandója fókuszát. Ahogy például 1965-ben az angliai cambridge-i diákszövetség rendezvényén a konzervatív Willliam F. Buckley-val vitázott az amerikai feketék történelmi szerepéről, azt tanítani lehetne. Tanítják is.
Baldwin elutasította a szegregációt és erőszakot. Nem követte az elégedetlen Malcolm X-et, amikor Martin Luther Kinget odahagyva Elijah Muhammadhez csatlakozott. Olykor fájóan szókimondó volt, de nem veszítette el erkölcsi „középpontját” – mint egy költőhöz és íróhoz illik szélsőségesen individualista volt, aki óvta függetlenségét, de nem volt közönyös sorstársaival, feketékkel és melegekkel. Nem volt naiv virággyerek, de leírta, hogy „sem a szerelem, sem a rémület nem vakítja meg az embert: a közöny vakítja meg”.
A Ha a Beale utca mesélni tudna c. regénye (1974) női főhőse így beszél igazságtalanul letartóztatott szerelméről:
„Fonnyt ugyanaz a szenvedély juttatta bajba, és vitte a sittre, ami megmentette. Mivel megtalálta a középpontját, értitek, a saját középpontját, belül: és ez meglátszott. Nem volt mások niggere. És ez bűn ebben a kurva szabad országban.” (Mesterházi Mónika fordítása.)
Mintha saját regényhőse magát Baldwint jellemezné. Az 1970-től kezdve ez a nagyon szabad ember már csak időnként látogatott haza, Franciaországban élt és halt meg, akárcsak varázslatos művészbarátja, Nina Simone.
Végezetül hadd idézzünk még egy részletet az 1963-as esszéjéből, ami akár a mai Amerikának is szólhat, amelyet újra az elmérgesedő etnikai-faji ellenségeskedés réme fenyeget:
„Röviden: nekünk feketéknek és fehéreknek égető szükségünk van egymásra, ha már valóban nemzetté kell válnunk, azaz, ha már valóban ki akarjuk vívni azonosságunkat, kiforrottságunkat, mint férfiak és nők. Már az is rettenetesen nehéz feladatnak bizonyult, hogy egyetlen nemzetet alkossunk, most pedig valóban semmi szükség rá, hogy két nemzetet, feketét és fehéret alakítsunk. De a fehérek a maguk politikai hatalmával, amely sokkal nagyobb, mint az Iszlám Nemzetéé, tulajdonképpen ugyanezt tanácsolták nemzedékek során át. […] Egyáltalán semmi értelme azt feltételezni, hogy a fehérek alkalmasabbak a rám is vonatkozó törvények megalkotására, mint jómagam. A legkevésbé sem fogadhatom el, hogy ne legyen beleszólásom saját országom politikai ügyeibe, mert nem vagyok Amerika kedvence. Egyike vagyok az első amerikaiaknak, akik e partokra érkeztek.”