Jézus alakja azt is megindítja és fellelkesíti, aki nem
hiszi, hogy ő lenne a megváltó, Isten fia – vagy egyenesen maga volna az Isten.
Embernek is éppen elég nagyszerű volt. „Van, aki bölcset, van, aki filozófust,
hazafit, kellemes embert, moralistát, szentet akar faragni Jézusból. Egyik sem
volt. Elbűvölő ember volt” – írta róla Ernest Renan. Ma ünnepeljük születését,
még ha kevéssé valószínű is, hogy a történelmi Jézus éppen ezen a napon
született.
Még mielőtt félreértés lenne: igen, tudjuk, hogy Jézus Krisztust születését a hagyomány nálunk a szentestéhez, azaz december 24-éhez köti. De persze azt is tudjuk, hogy a zsidóknál a régi nap a napszálltával ér véget, és az új nap ugyanezzel a napszáltával indul. Nem volt ez másképp a rómaiaknál sem vagy a XX. századi magyar reformárus parasztembereknél sem, akik a névnapot a naptári nap előtti este ülték meg.
A kereszténység egyes területein már 24-én este nagy az öröm, másutt meg 25-én kezdődik az ünneplés. Merthogy a Biblia szövege szerint egy a biztos: este született Jézus, tehát valamikor 24. estéjétől 25. hajnaláig jöhetett világra. Már ha egyáltalán ekkor született, merthogy a „Megváltó születéseként” ez a karácsonyi dátum csak az i. u. 4. században lett fixálva.
A születési ünnepnap kijelölése, azaz az első nikaiai zsinat (325) döntése mögött politikai megfontolás húzódott. Nagy Konstantin római császár (306–337) amikor szövetségre lépett a kereszténységgel, még nem lett igazi keresztény. Több vasat tartott a tűzben, és a keresztények istenét – hasonlóan a december 25-én ünnepelt Mithrashoz – egyfajta napistennek tekintette.
Ezt az is magyarázza, hogy erre akkoriban még erős jelek utaltak. Például, hogy a vallás követői a Nap napján, azaz vasárnap gyűltek össze, meg hogy kelet felé imádkoztak, és a „tudatlan keresztények” sokszor maguk is úgy hitték, istenük a Nappal azonos. Nagy Szent Leó pápa még az V. században is azon háborgott, hogy hívei mielőtt beléptek volna a nyugatra tájolt régi Szent Péter-bazilikába, előtte még a lépcsőkön – biztonság kedvéért – tiszteletüket fejezték ki a Napnak.
Bálint Sándor, a tudós szerzetes idézi Szent Maximinus trieri püspök szavait, aki szerint azért kellett Krisztusnak éppen pogány napünnepen megszületnie, hogy azok, akik pogány babonában leledzenek, elpiruljanak.
Igazából a Jézus Krisztus halála után több nemzedékkel íródott és összeszerkesztett Újszövetség sem sokat segít Jézus születésének pontos meghatározásában. Magáról az évről is ellentmondó támpontokat kapunk, a tudósok leginkább időszámítás előtt 4 körülre teszik a történelmi Jézus Krisztus születését. Vagyis a mostanság világszerte használatos időszámítás kezdőpontját kijelölő Krisztus születése előtt négy évvel születhetett a történelmi Jézus. Furcsa, de nem érdemes ezen fennakadni. Akkoriban a születés időpontja nemigen volt lényeges, nem is jegyezték fel.
A négy evangéliumból kettő foglalkozik Jézus „gyermekségtörténetével”, ezen belül a születéssel. Lukács evangéliuma, valamint Mátéé. A másik kettő Jézus megkeresztelésével kezdi történetét. Ez utóbbi szemléletnek az erejét mutatja, hogy a kereszténység első három századában a hívek inkább még vízkereszt idején ünnepelték az emberré vált Isten világra jövetelének misztériumát, „az Úr megjelenését”.
De miért vált fontossá mégis Jézus születése? Legendás alakjába a korai keresztények és az egyház is sok mindent akart belesűríteni. Egyszerre tekintették embernek, megváltónak, az Isten fiának és – az óvatosabb ariánus megközelítést elvető első nikaiai zsinat után – az Atyaistennel egylényegűnek. A csodás születéstörténetek is ezeket az igényeket szolgálták.
Maga az anya általi születés és a megpróbáltatások Jézusnak minden emberrel közös lényegét mutatják. Míg a zsidó Ószövetségben megjósolt Messiás elérkeztét „bizonyította” például Jézus szépen megkomponált, bár nem igazolható leszármazása („összesen tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságba vitelig is tizennégy nemzedék, a babiloni fogságba viteltől Krisztusig szintén tizennégy nemzedék”) Máténál, valamint Lukács bájosan körmönfont magyarázata arról, miért is kellett a názáreti házaspárnak éppen a szülés előtt és éppen Betlehembe, Dávid városába mennie (József állítólagos népszámlálási kötelezettségének tett eleget törvénytisztelő alattvalóként).
Lukács és Máté evangéliuma nem egyformán mondja el a
születéstörténetet. Vannak bennük ellentmondások (például a napkeleti bölcsek
kontra csordapásztorok története), valamint feltűnő kihagyások: Heródes király Máténál
szereplő betlehemi gyermekgyilkossága vagy az egyiptomi menekülés Lukácsnál említve
sincs. Utóbbi viszont ír a kisded jeruzsálemi bemutatásáról, ami nem szerepel,
mert nem is szerepelhet Máténál, akinél a Szent Család javában Egyiptomban van
egészen a gyermek Messiástól rettegő Heródes haláláig.
Lukács történetében megkapóan következetlen Mária is, akinek már a szeplőtelen fogantatás alkalmával elmagyarázza Isten angyala, Gábriel, hogy Isten fiát fogja világra hozni. Úgy tűnik, ezt Mária meg is értette, mert Erzsébetnek is beszámolt a dologról, majd a pásztorok imádásával is megerősítést kapott. És legkésőbb akkor már Józsefnek is tudomása lehetett a kiválasztottságukról. (Máténál a nagy hírt már rögtön a fogantatás után elmondja neki jegyese, Mária.) Mégis, amikor a jeruzsálemi Templomban Simeon és Anna, ez a két jámbor lélek a megváltót látják a kisdedben, „a gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott”.
Ezek a következetlenségek és a több változat – mint a betlehemes népi játékok is igazolják – semmit sem árt a csodás „karácsonyi” történetnek. Az emberek megértették és elfogadják a történet lényegét örömről és életről. Ahogyan nekünk, jogvédőknek is segít észben tartani, hogy az emberi jogok, a menedékjog vagy a kollektív büntetés tilalma valóságos emberekről szólnak, nem pedig paragrafusokról.
Nincs tévedhetetlen szöveg. Mindannyiunk személyes tapasztalata: attól, hogy valami le van írva, még nem szükségszerűen igaz is. A fizikai, biológiai, csillagászati csodákban nemigen hihetünk, de az emberiben – éppen karácsony káprázatos ünnepén – miért is ne tehetnénk?
Ma is egyetérthetünk Ernest Renan történésszel, aki a kortársait megbotránkoztató, egyébként letehetetlen Jézus-életrajzában megosztotta megfigyelését az utókorral:
„Nem történelem a történelem, ha aki olvassa, nem érez váltakozva elragadtatást és felháborodást, szomorúságot és vigaszt.”
Jézus születésének karácsonyi legendájában leginkább elragadtatást és vigaszt érezhetünk.