Egy
hónapja fogadta el az Országgyűlés az Alaptörvény 9. módosítását és az
örökbefogadással kapcsolatos jogszabályok módosítását. Mennyiben változtatott
ez a nem heteroszexuális emberek megítélésén? Hogyan élik meg jogaik szűkítését
a hazai LMBTQ közösségek és emberek? Szekeres Zsolt jogász kollégánk személyes
hangú írása.
Más dolog készülni a
jogfosztásra, és megint más átélni, ahogy az átmegy a parlamenten. Készülünk
rá, tudjuk, hogy hamarosan megérkezik, akciózunk, egyeztetünk, beszélgetünk, tiltakozunk, elmondjuk, miért nyilvánvalóan kártékony az egész, de azon a napon, amikor
az ország leggyávább emberei megnyomták az „igen” gombot, mégis olyan volt,
mintha gyomorszájon ütöttek volna.
A módosítások egy része már hatályos – aki eddig nem tudta volna, annak már az Alaptörvény harsogja a képébe, hogy „az anya nő, az apa meg férfi”, és hogy a gyerekek keresztény nevelése... de tudjátok már, nem akarok senkit sem újratraumatizálni ezzel a gyerekjogi katasztrófát előidéző cinikus politikai akcióval.
Itt vagyunk most, egy borzasztó jogfosztás után, azokból is a sokadik után; és mert legbelül sokan üvölteni szerettünk volna, tanácstalanokká váltunk, hogy az élet látszatra mégiscsak megy tovább. Mit jelent ez egy hónappal a módosító törvények elfogadása után? Merre menjünk most, hogy ez is mögöttünk van?
A módosítások bejelentése és elfogadása között kibontakozott egy társadalmi mozgalom. Rengetegen álltak ki és mondták el, hogy a család az család. Az egyik leghatékonyabb, egyben legnehezebb eszközünkhöz kellett nyúlni: beszélgetni kezdtünk azokkal, akik hallják a kormány homo- és transzfóbiáját, mégsem fordulnak el tőle egyből. Meg kellett mutatnunk, hogy a 9. Alaptörvény-módosítás annyit ér, mintha azt írták volna bele: az ég mától kezdve piros. Mert bár a „gránitszilárdságú” közlönypapír mindent is elbír, a valóság attól még az, hogy az emberek túlnyomó többségének mégiscsak fontosabb a szeretet és a gyerekek jólléte, mint egy hazug ideológia újabb ámokfutása.
Én is beszélgettem, kimondtam
olyan dolgokat, amiket soha korábban, ott, ahol eddig nem szólaltam meg.
Megtettem, mert hallgatni a legnehezebb. Akkor pedig, amikor a kormány káros
ideológiának bélyegzi a puszta létezésemet, a csend egyenesen halálos. Sok
LMBTQ embernek kettős életet kell élnie: az egyiket otthon, a családja körében,
a másikat pedig a barátaival és a biztonságos közegében. Azzal, hogy a kormány
újabb fokozatra kapcsolta a központi homofóbiát, sokunkat átlökött a
tűréshatáron, és arra indított, hogy felszámoljuk ezt a kettősséget.
A helyzet pedig az, hogy ebben az országban valóban sokkal több az elfogadás és a szeretet, mint amennyi elsőre látszik, és sokkal közelebb van, mint elsőre hinnénk. A nagypapa, aki a helyes szavakat keresi, hogy úgy kérdezzen, hogy ne legyen sértő; a vallásos nagynéni, aki bátornak és szupernek tartja az unokaöccsét; az idős anyuka, aki bekarikázza fia barátjának nevét a naptárban, pedig csak most hallott róla, mind egyértelműen mutatják: a kétségbeesett és kegyetlen hatalomnál a valóság mégis erősebb.
A befogadó, sokszínű, toleráns Magyarországért dolgozni ma elképesztően nehéz. Ellenfelünk a kormány és a foglyul ejtett, eltorzult állam. Az államilag támogatott homofóbia pedig könnyen szül kitaszítást és sötétséget. Még mindig nagyon sokan vannak, akiknek a karácsony nem a szeretet ünnepét jelentette, hanem a titkolózás többnapos próbatételét. Félelmet, hogy mikor derül ki, és akkor mi lesz. Bántalmazást szavakban, néha tettekben. Amikor a hatalom a létezésed alapjait támadja, nem egyszerű a felszínen maradni. Különösen fontos, hogy odafigyeljünk a családunkra, barátainkra, a közösségünk tagjaira, és támogassuk egymást. Vigyázzunk egymásra, hogy együtt vigyázni tudjunk az emberségünkre, az alapvető jogainkra, a szabadságunkra.
Mi, civilek is itt vagyunk, és tőlünk telhetően segítséget nyújtunk az illiberális rezsim áldozatainak. Itt vagyunk, hogy emlékeztessük a hatalmat a jog eredeti rendeltetésére, és visszavágjuk az önkény polipkarjait.
Az Alaptörvénynek ugyanis az lenne a feladata, hogy megteremtse a békés társadalmi együttélés alapjait. A jogrendszer alapjaként egy demokratikus jogállamban csak akkor látja el rendeltetését, ha nem kirekeszt és megbélyegez, hanem megvéd az önkénytől. A törvényeinket nem arra kell használni, hogy megkeserítsük mások életét, hanem hogy segítségükkel jobbá, élhetőbbé, emberibbé tegyük ezt a helyet, amit a hazánknak hívunk. Ez a jog valódi rendeltetése. Az a hatalom, ami a jogot másra használja, visszaél vele.
Az elmúlt hónapokban viszont megtanultuk, hogy bárki képes hatékonyan fellépni egy elnyomó hatalommal szemben. Hatályosulnak a jogfosztó intézkedések, de érezhetően erősödik a szolidaritás új hálója is, amit egy kicsit többen szövünk már, mint a módosítások bejelentése előtt.
Most sokunknak, sokatoknak nagyon nehéz. De együtt elegen vagyunk, és elegek vagyunk ahhoz, hogy átmentsük magunkat a sötétségen.
Szekeres Zsolt