„Isten
áldja Magyarországot! Szeretem Magyarországot és a magyarokat. Két éve és nyolc
hónapja várok erre. Nagyon köszönöm, hogy befogadtak és megkaptam
menekültstátuszt” – mondta az őszintén megrendült Abouzar Soltani augusztus
18-án a jegyzőkönyv tanúsága szerint. Ekkor hirdették ki előtte, hogy ő és 12
éves fia, Armin végre menedékjogot és védelmet kapott Magyarországtól.
Elmeséljük, mit is éltek át a Magyar Helsinki Bizottság iráni ügyfelei, és a
magyar állam melyik arcát mutatja az üldözötteknek.
A 988 napon át húzódó, sokszor reménytelennek tűnő, tekervényes eljárás telis-tele volt mélypontokkal, de a vége igazán szépre sikeredett. És nem csak az üldözött apa jóvoltától, aki addig is méltósággal viselte a megpróbáltatásokat. A hatóság, amely korábban annyiszor kimutatta már a foga fehérjét, most méltányosan járt el, és nem várta meg, míg a bíróság nyilvánítja menekültnek az iráni férfit és fiát: az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság (OIF) maga mondta ki ezt. Így legalább félévvel korábban került pont arra a kormánynak kínos, nemzetközi bíróságokat is megjáró ügynek a végére, amelyet ugyanezzel a döntéssel már jóval korábban is le lehetett volna zárni.
Kivételes történet Abouzaré és Arminé.
Mégis sok általános tanulsággal szolgál arról, hogyan működik nálunk a menekültügyi rendszer, mennyire érvényesülhet az Alaptörvényünkbe is belefoglalt menedékjog.
„Bújt az üldözött”
Ügyfelünknek jó állása volt Iránban, egy egészségügyi szolgáltatónál dolgozott PR-osként és dekoratőrként. Annyit lehet a meneküléséről nyilvánosan mondani, hogy mást gondolt a világról, mint az Iránban uralkodó felfogás, és zaklatták emiatt. 2016-ban úgy döntött hát, hogy fiával együtt elhagyja hazáját. Olyan helyen akart élni, ahol nem kell félni annak, akinek más véleménye van. Olyan helyen akart élni, ahol a szabadságjogok garantálva vannak, különösen a lelkiismereti és vallásszabadság.
Már Iránban ismerkedett a kereszténységgel, menekülése során pedig hivatalosan is áttért a keresztény hitre, megkeresztelkedett, tanulmányokat folytat és évek óta aktívan munkálkodik Jézus hitének terjesztésében.
Előbb Bulgáriáig jutottak el, ahol Abouzar 42 napig volt bezárva a fiával együtt. Majd Szerbiába mentek. Itt két és fél évig vártak arra, hogy engedéllyel beléphessenek Magyarországra menedéket kérni. (Szerbiában ezt nem tehették meg, hiszen Szerbia Magyarországra irányította őket a menedékkérelmükkel.) Minden tekintetben legálisan jöttek ide tehát.
2018. december 5-én lépték át a röszkei tranzitzóna konténertáborának kapuját. Aztán 553 napon át tartották őket fogva ott – egészen addig, amíg a tranzitzónákat fel nem számolta a kormány részben éppen az ő ügyükben született uniós bírósági ítélet nyomán. De ekkor még messze vagyunk ettől…
„Bal sors akit régen tép”
Menedékkérelmüket 32 hónappal ezelőtt nem vizsgálták ki a hatóságok, mondván, a biztonságosnak ítélt Szerbián keresztül érkeztek, így ott kell majd a menedékkérelmüket elbírálni a szerb hatóságoknak. 2019 februárban már ki is utasították őket Szerbiába. Hogy „mennyire biztonságos volt” számukra Szerbia, mi sem jelzi jobban, hogy a szerb hatóságok nem voltak hajlandók visszavenni őket – ahogyan 2015 óta senkit sem, aki „távoli külföldinek” számít.
A magyar hatóság azonban ezek után sem volt hajlandó érdemben foglalkozni apa és fia menedékkérelmével. Helyette új kiutasítási célpontot nevezett meg: Iránt. Éppen azt az országot, ahonnan el kellett menekülniük, és ahová nem térhetnek vissza, mivel a férfi által mind nyíltabban vállalt keresztény hitük miatt akár ki is végezhetnék őket. Soltaniék a menekültügyi eljárásuk mellett három pert is indítottak a magyar állam hatóságaival szemben, amelyekben Pohárnok Barbara, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte őket.
A hatóság önkényesen nem tekintette őket menedékkérőknek, ezért a sokkal szigorúbb idegenrendészeti szabályokat alkalmazta velük szemben. Ennek az lett a következménye, hogy a tranzitzóna egy még rosszabb szektorába kerültek, ahol folyamatosan az iráni deportálástól rettegtek. Ráadásul Abouzar is egyike lett azoknak, akiket éheztettek a tranzitzónában. Ő 2019 márciusában három napon át nem kapott ételt, addig csak a gyereke fejadagjából ehetett. Csak azután kapott újra enni, hogy a Magyar Helsinki Bizottság a strasbourgi bírósághoz fordult, hogy azonnal avatkozzon be Abouzar érdekében. Így is történt.
„Bú s kétség mellette”
Apa és fia helyzete látszólag sokáig semmit nem változott. Egy hazai bírósági döntés nyomán egy pillanatra felcsillant ugyan annak a lehetősége, hogy kikerülhetnek a gyerekek huzamos elszállásolására teljesen alkalmatlan, lélekromboló szögesdrót kerítéssel körbekerített, fegyveresekkel és kutyákkal őrzött konténerbörtönből, de ebből sem lett semmi.
Abouzar egyre fásultabbá vált, rá is nyomasztóan hatott a röszkei élet egyhangúsága és a kényszerű tétlenség. De az egyébként eleven, játékra mindig kész kisfia még rosszabbul lett, egyenesen depresszióba zuhant. Nem volt rendes oktatás, játszani se igen lehetett. Pajtása még akadt volna, mert a tranzitzónák „népének” nagyobbik fele gyerek volt, de ősszel és télen nem volt mit tenni a sivár udvaron. Csigalassúsággal telt az idő. Csak a rajzolgatás meg a mobiltelefon maradt, és az alvás, az álmok. Ekkor jött az apa ötlete, hogy filmet forgat a fiával a fia álmairól. A Hal című mobiltelefonnal készült filmet több helyen is bemutatták, de az alkotókat nem engedték ki a fesztiválokra sem.
Valójában – ha lassan is, de – nagyon is sok minden történt közben a magyar és a nemzetközi bíróságokon. Fontos fejlemény volt, hogy az egyik szegedi bíróság ideiglenes intézkedéssel megtiltotta, hogy végrehajtsák Soltaniák iráni kiutasítását, míg ítélet nem születik egyik perükben. A bíróság itt azt vizsgálta, hogy menedékkérelmük elbírálása nélkül egyáltalán jogszerű volt-e az iráni kiutasításuk. Ugyanez a bíróság pedig Abouzaréknak egy másik keresete alapján vizsgálat alá vette azt is, hogy a tranzitzónai elhelyezés fogvatartásnak minősül-e. A kormány ugyanis azt a képtelenséget hangoztatta, hogy nem.
„Vár állott, most kőhalom”
Mivel 2015 óta többször hátrányukra, az uniós joggal ellentétesen változtak meg a menedékjogi szabályok Magyarországon, ez lehetőséget kínált arra, hogy az iráni család és sorstársaik ügyei esetleg eljuthassanak az Európai Unió Bíróságához (EUB). Csakhogy – ahogyan másoknak sem, úgy – a tranzitzónákba zárt embereknek sem lehet közvetlenül a luxembourgi bírósághoz fordulni. Ezért Pohárnok Barbara, Abouzar, Armin és sok más fogva tartott menedékkérő ügyvédje mindent elkövetett, hogy a hazai és az uniós jog ellentmondásaira felhívja a magyar bírók figyelmét. Munkája sikeres volt. Az itteni bíróknak megvan a lehetőségük arra, hogy a hazai eljárásokat felfüggesztve közvetlenül az EUB-hez forduljanak. És szerencsére voltak olyan szakmájuk előírásait és függetlenségüket komolyan vevő bírák, akik ezt tették.
A Magyar Helsinki Bizottság ügyfeleinek pereiben a luxembourgi bíróságnak 2020-ban két olyan ítélete is volt, ami fordulatot hozott Abouzarék ügyében, és kimozdította a megfenekleni látszó menedékkérelmüket. Március 19-én az EUB kimondta, hogy a magyar állam uniós jogot sért, amikor minden Szerbiából érkező menekülő kérelmét automatikusan, vizsgálat nélkül arra hivatkozva utasítja el, hogy Szerbia az üldözöttek számára „biztonságos tranzitország”.
A másik tán még jelentősebb 2020. május 14-i ítéletet másik két afgán menedékkérő mellett már egyenesen Abouzarék ügyében hozták meg az uniós bírák. Ez az előzőhöz képest még azt is kimondta, hogy a menedékkérőkkújabb kérelmeit nem lehet elfogadhatatlanságra hivatkozva automatikusan elutasítani, ha egyébként először azért nem foglalkoztak velük érdemben, mert a kérelmezők Szerbiából, a jogsértő módon „biztonságosnak” tekintett tranzitországból érkeztek. Ezen kívül az ítélet kimondta azt is, hogy a négy hetet meghaladó tranzitzónai elhelyezés jogellenes fogvatartásnak minősül, és szintén sérti az uniós jogot.
Egy hét múlva, 2020. május 21-én a kormány felszámolta a tranzitzónákat.
„Kedv s öröm röpkedtek”
Abouzarék – ha nem is teljesen, és nem is azonnal, de – 553 nap után végre kiszabadultak a fogságból. Elképzelhető az az eufória, amivel ők és 300 sorstársuk, többségében gyerek fogadta a szabadulást a hosszú és igazságtalan fogság után. Abouzar Soltani ekkor érezte először annak visszaigazolását, hogy érdemes küzdeni.
Apa és fia előbb Balassagyarmatra, majd 2020. június 30-án Vámosszabadiba került. Egyik helyen sem élveztek teljes mozgási szabadságot, de legalább bizonyos időszakokban kimehettek a zárt táborokból, és végre megszűnt az elszigeteltség.
Időközben a tranzitzónákból szabadítottak közül már csak ők maradtak Magyarországon. No, nem azért, mintha az állam valamiféle bűntudatot érezve különösen segítette volna őket. Egy ideje már Győrben élnek a Baptista Szeretetszolgálat támogatásával.
Hogy miért maradtak itt, mikor a többi, tranzitzónában jogellenesen fogva tartott családot mindenütt befogadták Nyugaton? Minden kín és keserűség ellenére apa és fia megszerette ezt az országot és barátokra talált. Ha már elindultak rajta, végig akarták járni az itteni törvényes utat. Abouzar pedig egyenesen isteni elrendelést lát abban, hogy itt találjon fiával új hazát.
„Hozz rá víg esztendőt”
Adódik a kérdés, miért kellett várniuk 15 hónapot szabadulásuk után a menedékjogra? Nem rajtuk és ügyvédükön múlott az időmúlás, annyi bizonyos. Az uniós bíróság ítéleteit alkalmazva a Szegedi Törvényszék már 2020 júliusában új menedékjogi eljárásra kötelezte az akkor már OIF néven futó hatóságot. De az ismételten elutasította kérelmüket, és ismételten a Szerbia biztonságosságára hivatkozott.
2021 februárjában a Fővárosi Törvényszék semmisítette meg az OIF jogellenes határozatát. Az ítélet felhívja a menekültügyi hatóság figyelmét az EUB kötelező erejű ítéleteire, és előírta az OIF-nak, hogy érdemben kell vizsgálni Abouzarék üldözését, többé nem hivatkozhatnak semmilyen elfogadhatatlansági okra, így arra sem, hogy Szerbia biztonságos tranzit- vagy harmadik ország volna.
Az újabb megismételt közigazgatási eljárás kínos mozzanata volt, hogy két és fél évvel Soltaniék ideérkezése után az OIF genetikailag vizsgáltatja meg Abouzar apaságát. Pedig addig soha kétség sem merült fel senkiben, hogy esetleg nem ő Armin édesapja. Az apaságát nem csak iratokkal, de szerető gondoskodásával is sokszorosan igazolta. A hazai hatóság buzgóságának hála, a genetikai apaságáról immár papírja is van.
Szerencsére, 2019 óta Abouzarék már nincsenek egyedül. A Helsinki Bizottságnak, a Verzió filmfesztiválnak, a tranzitzónában is aktív egyházi szereplőknek és segítő civileknek, a filmnek, a BBC riportjának hála mind többen ismerhették és szerethették meg őket. Sokan drukkoltak már nekik a röszkei fogvatartásuk idején is. A napokban már egy színházi előadásban is szerepeltek. (Itt készültek posztunk képei.)
Számtalan támogató levelet küldtek az OIF-nak, köztük egyházi szervezetek is. Sőt még Azbej Tristannak, a Miniszterelnökség Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért Felelős Helyettes Államtitkárnak is volt bátorsága szakhatóságként kétszer olyan szakvéleményt kiállítani 2020-ban, hogy a kérelmezők „származási országa tekintetében a keresztényüldözés ténye fönnállhat” – a menekültstátusz odaítélését ez indokolja, sőt a vélemény kötelező erejű a hatóságra nézve.
„A múltat s jövendőt”
Gondolhatnánk, hogy ezek után az OIF nem dönthetett másképpen, mint hogy augusztus 11-én megadta a védelmet, és 18-án kihirdette a határozatát. Ez azonban nincsen így. Sajnos, az előzmények ismeretében félő volt, hogy még tovább húzhatják a pozitív érdemi döntést, és újabb bírósági fordulóra kerülhetett volna sor. Helyesen tették, hogy nem ezt tették.
Hogy mi lesz ezek után Armin és Abouzar Soltanival, ezzel a rokonszenves családdal? Mennyire viselik meg őket a velük történtek? Bármiféle állami segítség nélkül (mert az évek óta nem jár az elismert menekülteknek) vajon képesek lesznek gyökeret ereszteni itt? Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Nagy köszönet jár viszont mindazoknak, akik már eddig is segítették őket, és azoknak is, akik ezután mellettük állnak majd. A tranzitzónai pokoli színjáték rendezőiről és statisztáiról most hallgatunk, mert most annak örülünk, hogy Magyarország végre hivatalosan is befogadta Armint és Abouzart.
Armin álma, hogy a magyar labdarúgó-válogatott tagja legyen. Drukkolunk neki.