A határt szabálytalanul átlépő külföldiek sokszor erőszakos visszakényszerítése az egyik legsúlyosabb emberi jogi probléma ma Magyarországon. 2016 óta sok százezer ilyenre került sor lényegében a szemünk előtt, mégis láthatatlanul. Noha 2020-ben az Európai Unió bírósága is jogellenesnek ítélte, mégis minden megy tovább. A strasbourgi bíróság rövidesen több visszakényszerítéses ügyben hirdet ítéletet. Léderer Andrást, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársát kérdeztük, mire számíthatunk.
Az eufémisztikusan „visszakényszerítéseknek” nevezett rendőrállami intézkedésekre időről-időre rácsodálkozik a nemzetközi és olykor még a hazai közvélemény is. Most a Guardian írt arról, hogy súlyosan sérült embereket dobál át a határon a magyar rendőrség – kórházi betegágyukból a szerbiai pusztába. Te már 2016 óta foglalkozol ennek a tömeges és súlyos jogsértésnek a feltárásával. Kirívó kivételeknek számítanak azok az embertelen és brutális esetek, amikről a brit lap beszámol?
Nem, egyáltalán nem azok. Mesélek is három történetet a Magyar Helsinki Bizottság Szerbiába „visszakényszerített” vagy – mint ki fog derülni – „átkényszerített” ügyfeleiről. Mindhárom történetet kívülről tudom, nem azért, mert én találtam ki őket, hanem mert ott voltam minden alkalommal, amikor az áldozatok elmesélték azokat. És ezeket a történeteket, akármilyen nehéz is volt nekik, elég sokszor kellett elmesélniük.
A három önkényes hatósági eljárásnak lett valami jogi következménye?
Abszolút jellemző módon: itthon nálunk nem. De a három történetből kettő még most októberben strasbourgi ítélettel valamilyen módon véget fog érni hivatalosan. Nem hivatalosan persze nem fog – nem csak azért, mert a sebek ennél lassabban gyógyulnak. Hanem azért sem, mert ezek az emberek a bizalmukba fogadtak, amikor iszonyú kiszolgáltatott helyzetükben újra és újra és újra válaszoltak a normális helyzetben teljesen lényegtelen kérdéseimre:
„Milyen magas volt, aki ütött? Jobb vagy bal kézzel fogta a fémrudat? Biztos, hogy hatosra és nem nyolcasra végződött a bántalmazó azonosítója? Most akkor heten vagy nyolcan vertek? Az eszméletvesztésed után vagy előtte rúgott még vesén? Kb. mégis hány órát bolyongtál az erdőben kezedben a gyerekkel?”
Ezek a megalázott, bántalmazott emberek hosszú éveken keresztül maradtak kapcsolatban velünk, bízva egy ismeretlen jogrend ismeretlen bíróságának ismeretlen eljárásában, egy ismeretlen civil szervezetben és annak ismeretlen ügyvédeiben, meg egy szintén ismeretlen krapekban, azaz bennem. Ezek alatt az évek alatt azért mindannyian átmentünk mindenféle dolgokon. Egyiküknek meghalt az édesapja, másikunknak az anyja. Gyerekek születtek, mások megházasodtak, van aki förtelmes betegséggel küzdött. Van aki Szerbiában van, van akit tovább löktek, és van, aki már biztonságban van.
De itt van október, amit egymástól távol, de mégis együtt vártunk. A legtöbben abban bízva, hogy végre lesz valami Magas Hivatal, nagy betűkkel és pecséttel, ami kimondja majd, hogy ami velük történt, az nem volt rendben. Hogy ilyet egyszerűen nem lehet csinálni.
Khurram története
A magyar állam mindig visszautasítja, hogy erőszakosan lépnének fel az országba szabálytalanul belépő külföldiekkel szemben, akik közül sokan kérnének menedékjogot. „Mindenben szakszerűen és jogszerűen jártak el” – állítják a hatóságok.
Ez 2016-ban sem volt igaz, és ma sem az. Ha ez így volna, akkor nem történhetett volna meg az ügyfelünkkel, Khurrammal, ami mégiscsak megtörtént, és hazai jogorvoslat híján most csütörtökön a strasbourgi bíróság fog ítéletet hirdetni panaszában. Ő az a pakisztáni férfi, akit 2016 augusztusában az elsők között kényszerített vissza a magyar rendőrség a határkerítés szerb oldalára. Khurram ügye nekem személyesen is nagyon fontos. Ez volt az első ilyen ügyem. Ahogyan a Magyar Helsinki Bizottságnak is. Az elsődleges adatokat (hol, ki, mit csinált, mi történt) a szabadkai buszállomás várótermében vettük fel – ő ült az egyik szabad széken, mi meg a földön. Vadidegen emberek előtt mutogatta friss sérüléseit és magyarázta, hol ütötték-verték a magyar rendőrök. Sokkoló volt ezt hallani. Több, mint hét év elteltével ugyanolyan sokkolóan hatnak rám ezek a vallomások. Csak a döbbenet átalakult haraggá.
Khurram ügye azért is speciális, mert az ő esetében mondta ki először a strasbourgi bíróság még 2021 nyarán, hogy a magyar visszakényszerítések a csoportos kiutasítás tilalmába ütköznek. A magyar állammal szemben ilyen típusú jogsértést előtte soha nem állapított meg az Emberi Jogok Európai Bírósága. Azóta egyre többször fordult ez elő – és persze, a pernyertesek mind a Helsinki Bizottság ügyfelei voltak.
Ezek szerint Khurramnak az első panaszában már igazat adott a strasbourgi bíróság. Vagyis nem lehetett volna „visszakényszeríteni” őt Szerbiába, és bármiféle vizsgálat nélkül mást sem lehetne. De milyen jogsértésről hoz most újabb ítéletet a strasbourgi bíróság?
Khurram ügyében technikailag két külön eljárás zajlott-zajlik: az egyik magáról a visszakényszerítés jogszerűtlenségéről szólt, a másik viszont arról, ahogyan szó szerint agyba-főbe verték a magyar rendőrök a határkerítésnél. Utóbbi még a magyar jogszabályok szerint is bűncselekmény, és a hazai hatóságok mégsem nyomoztak tisztességesen.
Khurram története még egy szempontból is különleges. Ebben az ügyben tanultam meg, hogyan kell a semmiből összeszedni a lehető legtöbb bizonyítékot annak alátámasztására, hogy az illető valóban járt Magyarországon, ahonnan a hazai hatóságok mindenféle eljárás nélkül dobták ki a határkerítés szerb oldalára. Ahogy azt is itt sajátítottam el, hogy az esetleges bántalmazással kapcsolatban milyen adatok, bizonyítékok szükségesek, egyáltalán: milyen bizonyítékok megtalálása jöhet szóba? A „visszakényszerítések” és határmenti bántalmazások azért is különleges esetek, mert az áldozatok számára teljesen ismeretlen minden: soha nem voltak még az adott helyen, nem értik, mit beszélnek körülöttük, a telefonjuk általában nem működik, de a bántalmazás végére már vagy nincs is náluk, vagy olyan állapotban kapják vissza, hogy azokból semmilyen információ nem nyerhető ki. Érdektelen tanúk nincsenek: minden a semmi közepén történik, távol bármilyen felkutatható szemtanútól. Térfigyelő kamerák sincsenek az erdőben vagy a mezőn. A bántalmazást követően pedig elég sokáig és sokat kell gyalogolni az első szerbiai önkéntesig, orvosig, menekülttáborig, ahol bármilyen feljegyzés vagy dokumentáció készülhet a sérülésekről.
És persze a legnagyobb nehézség: hogyan bizonyítod azt, hogy az illető egyáltalán járt már életében Magyarországon? Semmilyen papírt nem kap a visszakényszerítésről, Magyarországon semmilyen hivatalos eljárás nem indul vele kapcsolatban, az ujjlenyomatát sem veszik le. A határon nem adják át szerb rendőröknek vagy határőröknek: egyszerűen áthajtják őket a zöldhatáron a semmibe. Megfordítva: van egy ember, aki azt állítja, hogy valamikor valahol valakik elfogták (és megverték, majd mutat egy friss vagy pár napos sérülést), aztán átrakták valahol egy mezőn keresztül futó kerítésen, most meg ott áll előtted, mondjuk, Szabadkán. Vagy Zomborban. Vagy Kikindán. Vagy valami szerbiai városban. Innen indulsz. Innen fejti vissza az ember, mint Jancsi és Juliska történetében, apró morzsákból, hogy pontosan mikor, pontosan hol, pontosan kik és hogyan verték össze az ügyfeledet.
Normális helyeken ez a nyomozóhatóság feladata. Ők értenek ehhez, nekik vannak meg az eszközeik és a szükséges jogosultságaik. Nem normális országokban ez hozzám hasonló wannabe Erin Brockovichokra marad.
Khurram esetében milyen „információs morzsákat lehetett felcsipegetni” az ő előadásán túl?
2016 augusztusában a szabadkai buszállomáson elmondta nekünk, hogy egy mezőn fogták el azt a kisebb csoportot, aminek ő is tagja volt. Egész éjszaka gyalogoltak, hajnalban elszenderedtek, és valamikor délelőtt arra keltek, hogy rendőrök állnak körülöttük. Nem sokkal később egy civil ruhás ember arról kérdezgette őket angolul, hogy hogyan jutottak el a mezőig, majd átvizsgálták a telefonjaikat. Fénykép készült róluk, majd beültették őket egy zöld furgonba és nem sokkal később kiszállították őket a határnál. Ott egy rendőr Khurram kezébe nyomott egy papírt, amin urdu nyelven lévő szöveg volt, ezt fel kellett olvasnia. Nem emlékezett pontosan a tartalmára, valami olyasmi volt benne, hogy illegálisan van Magyarországon, most átteszik Szerbiába, és ha akar, akkor Budapesten tehet panaszt.
Miután felolvastatták vele a papírt, észrevette, hogy egy másik rendőr egy kis kézi kamerával veszi, ami történik. Ekkor figyelte meg, hogy áll egy másik furgon is a kerítésnél, valamint hogy vannak a rendőrökön kívül terepszínű egyenruhások is, meg mintha lett volna zöld egyenruhás is egy kicsit távolabb.
Ezek után egyesével kellett átlépniük a kerítésbe beépített kapun, a túloldalon, a kerítés szerb oldalán, szintén rendőrök álltak, egy körben. Mindenkinek oda kellett leülni, a kör közepére. Nem szerb rendőrök voltak, ugyanolyan egyenruhájuk volt, mint a többinek, akik a kerítés magyar oldalán is voltak. Amikor az utolsó ember is átért, akkor valaki kiabált egy rövidet, nem tudja felidézni, hogy mit, egy vezényszó lehetett talán. Akkor a körülöttük álló rendőrök (ők még mindig ültek) elkezdték ütni-verni őket mindennel, amit értek. Ő arra emlékszik, hogy mintha a szemközti embert bottal verték volna. Arra emlékszik, hogy őt bakancsosok rugdosták. Egy ponton valamivel a fejére ütöttek, amiből elkezdett ömleni a vér. Nagyon megijedt, és a sérült feje nagyon fájt. Valamikor ezt követően elmenekült Szerbia mélysége irányába. Pár perccel később, amikor már elég távol voltak a kerítéstől és a rendőröktől, többed magával leültek egy mezőn erőt gyűjteni. Az egyik társa ekkor elővette a telefonját és készített néhány fényképet. A fénykép EXIF-adatai szerint a kép 16:15-kor készült. A mezőről társai segítették bejutnia Szabadkára, mert a verések miatt nehezen tudott lábra állni. Közben folyamatosan folyt a vér a fejéből, nem igazán emlékszik se az útvonalra, se arra, mennyi időbe telhetett mindez. A szabadkai kórházban még éjszaka összevarrták két helyen a fejét, majd értesítették a szerb rendőröket, akik még hajnalban, tolmács nélkül kihallgatták.
Khurram még egy dologra emlékszik egészen tisztán: az egyik rendőr ruháján lévő ötjegyű sorszámra. „Ezt szerintem sosem fogom elfelejteni.” Annyira tisztán emlékszem, ahogy ezt mondja, hogy azt hiszem, én sem.
Nem kevés ez a bántalmazás bizonyításához?
A nyomozás elindításához és tisztességes lefolytatásához biztosan nem. Nagyjából a fentiek szerepeltek a feljelentésben is, amit megtettünk. De később újabb, nagyon erős bizonyítékaink is lettek. Khurram ügyvédje megpróbálta kikérni az említett rendőrségi kamerafelvételt, amire azt a választ kapta, hogy az nem áll rendelkezésre. Hónapokkal később, a feljelentés nyomán indult nyomozásban, az ügyész megkereste a rendőrséget, hogy adja ki a felvételt. Azt, ami nem állt korábban a rendelkezésre.
Láss csodát, aztán mégis meglett a felvétel!
És képzeld el, mi látszik a felvételen: egy kopasz krapek kezébe adnak egy papírt a kerítés oldalában, hogy olvassa fel. Felolvassa. A papírt elveszik tőle és a csoportot egyesével a kerítésbe épített kapun átléptetik a szerb oldalra. A szerb oldalon egy csapat magyar rendőr ácsorog, kört alkotva. A videónak hangja is van: egyebek mellett lehet hallani, ahogy a háttérben magyarul elhangzik, hogy „várd meg, ameddig leülnek”, meg hogy „segítenék, de nincs kedvem”, meg hogy „meg a kopasz!”. A kamerát tartó rendőr próbálja csitítani a magyarul beszélőket, emlékeztetve őket arra, hogy kamerázik. A csoport első fele közben már átlép a kapun, a szerb oldalon pedig leültetik őket a rendőrök az általuk alkotott kör közepére. A kamerafelvétel akkor szakad meg, amikor az utolsó ember is átlép a kapun. Ez a felvétel délután fél négy körül készül. Khurram ekkor még sértetlen.
Két dolog biztosan kiderül ebből: az egyik, hogy az áldozat szavahihető, és pontosan idézi fel az eseményeket. A másik, hogy valamikor nem sokkal fél négy után, de negyed öt előtt valakik, valahol, valahogyan bántalmazzák Khurramot.
Ezt kellene kiderítenie a nyomozásnak. De nem teszi. Hiába indítványozzuk, hogy hallgassa ki az összes rendőrt az ügyészség; hiába indítványozzuk, hogy kérje be a járművek adatait – melyik, mikor hagyta el a helyszínt, hol voltak délután fél négy és negyed öt között. Hiába kérjük, hogy hallgassák ki magát az áldozatot, és minél hamarabb, ameddig még frissek az emlékei. Hiába kérjük, hogy a rendőrök vallomásai között feszülő ellentmondásokat igyekezzenek feloldani. A nyomozásnak nevezett alibizés véget ér, a fenti lépések közül egyiket sem teszik meg (és egy sor másikat sem). A „nyomozást” megszüntetik, mert „nem lehetett minden kétséget kizáróan megállapítani” hogy mi történt.
Azért egy-két igazán érdekes részlet véletlenül mégis kiderül: a kedvencem az, hogy Khurram nem csak arra emlékezett vissza hajszálpontosan, mi történik a bántalmazás előtti percekben az utolsó másodpercig (ezt nézzük vissza aztán döbbenten hónapokkal később az ügyvédjével), hanem arra a nyomorult azonosítóra is. Kiderül ugyanis egy ponton, hogy hát az egy létező rendőri azonosító szám, a 99999 lehetséges közül pont olyat számot mondott, ami létezik, de – minő véletlen – aznap pont „el volt zárva” egy szomszédos település rendőrségi széfjében.
A fenti nyomozási bohózatról kell most döntenie a strasbourgi bíróságnak. Arról, hogy a nyomozás elégséges volt-e, minden elvárható lépést megtett-e és időben tett-e meg a rendőrség és az ügyészség, hogy kiderítse, mi is történt 2016 augusztusában a magyar-szerb határon Khurrammal. Azt sajnos nem fogja tudni kimondani a emberi jogi bíróság, hogy ki bántalmazta Khurramot – akkor sem, ha én ma már pontosan tudom, kik is álltak a kerítés túloldalán. Strasbourg ugyanis nem tud ilyen ítéletet hozni. A magyar hatóságoknak kellett volna elkapni a bántalmazókat, aztán meg a magyar bíróságnak elítélni őket.
Anya és gyermekei
A rendőrök és egyéb fegyveresek mindig megverik a visszakényszerített embereket?
Ilyet mi nem állítunk. Ám a verés és megalázás gyakori eleme annak, hogy visszarettentsék az embereket az újabb próbálkozásoktól. A fizikai erőszakon túl azonban egyéb önkényes, jogsértő és embertelen formái is vannak a visszakényszerítésnek. Erre példa a második történetem.
Khurraménál évekkel később játszódik egy kora tavaszi éjszakán. Egyedülálló anyuka érkezik gyerekekkel Ferihegyre, isztambuli átszállással, Jemenből. Jemenben háború dúl, a központi kormányzat éppen (megint) lényegében összeomlott. Már az csoda, hogy voltak útiokmányok, amivel fel tudtak szállni a menetrend szerinti járatra… Az anyuka Budapesten az útlevél-ellenőrzésnél fennakad. Mivel több fia már elmúlt 18 éves, és nekik már önállóan lett volna szükségük útlevélre, a sajátját hamisította meg az anyuka. Egyes fejlődő országokban a kiskorúaknak nincs saját útlevelük, szüleik útiokmányában szerepelnek. Mivel útlevelet a háborús zűrzavarban nem volt lehetséges csináltatni, ezért az anyuka fogta magát és hamis születési dátummal, hogy 18 éven alulinak adja ki, beleírta a fiai adatait a többi gyerek közé az útlevelébe. Csak így tudtak együtt felszállni a repülőre és elmenekülni a polgárháborús Jemenből.
Az anyukát is, a gyerekeket is, köztük egy kisebbet, aki laikus szemmel is fogyatékkal él, egy hideg helyiségbe teszik. Onnan néhány óra elteltével kihallgatásra viszik az anyukát, és közlik vele, hogy okirathamisításért eljárás indul vele szemben. Okirathamisítás ide vagy oda, megígérik neki, többen és többször, hogy hamarosan jön egy rendőrautó, ami elviszi őt és a gyerekeket egy menekülttáborba. Ebben a tudatban szállnak be órákkal később éjszaka, egy rendőrautóba Ferihegyen. Ami el is indul az M5-ön, hogy órákkal később a magyar-szerb határon, az éjszaka közepén, a nagy sötét semmibe küldje át az anyukát és a gyerekeket. Ahogy egy belgrádi kórházban meséli ezt a történetet alig hallhatóan és iszonyú félelemben, majdnem elsírja magát.
Órákig bolyongtak a semmiben, mert csak a karját lendítve mutatta egy rendőr a sötétben, hogy merre van „a tábor”. De nem találtak semmilyen magyar menekülttábort, csak erdő volt meg mező mindenhol, ő meg azt hitte, rossz felé indultak. Ebben nem tévedett: Szerbiában voltak, ahol előtte sohasem jártak.
A genfi menekültügyi egyezmény meg a józan ész alapján sem lehet felróni a menedéket kérő üldözöttnek, hogy nincsenek vagy hamisak az útiokmányai. Ha 1956-ban is elvárták volna az osztrák hatóságok az érvényes útlevelet, csak pár száz magyar menekülhetett volna nyugatra a 200 ezerhez képest.
Ez így van, az anyukával szemben mégis zajlott tovább a büntetőeljárás. Egy ponton pedig a magyar hatóságok fokozták a fokozhatatlant: közölték az ügyvédjével, hogy az anyuka ismeretlen helyen tartózkodik és ha nem jelentik be a tartózkodási helyét, akkor körözést adnak ki rá. Tehát miután kidobták az országból ők maguk, még fenyegetőztek is, hogy körözni kezdik, amiért ismeretlen helyen tartózkodik. Ebben az ügyben valamiért sikeresebben nyomozott az ügyészség, még vádat is emelt az anyuka ellen. Az ügyet első-, majd másodfokon is természetesen elvesztették: menekültet nem lehet ugyanis azért büntetni, amiért menekülése közben szabálytalanul lép be egy országba. A család azóta menekültstátuszt kapott – na, nem itt és nem Szerbiában.
Z. története
A Guardian cikke közlekedési balesetekben megsérült, még lábadozó külföldiek visszakényszerítéséről számol be. A Helsinki Bizottság ügyfelei között is vannak ilyenek?
Vannak. Közülük most az egyik leggonoszabb „visszakényszerítést” mesélem el. A harmadik történetem egy afgán kissrácé, aki balesetet szenvedett Magyarországon. Az embercsempésze karambolozott, miközben a száguldó járművet rendőrök üldözték. A fiúnak nagyon súlyos sérülései voltak, közel két hónapot töltött egy hazai kórházban. Egy hosszú hétvége előtt a sorsa iránt aggódó egyik orvos még megvizsgálta, ellátta tanáccsal, majd amikor következő héten visszament, már csak a hűlt helyét találta.
A kezelése alatt többször járt a kórházban a hatóság, mindig azt mondták, hogy ha már felépült és kiengedik a kórházból, Fótra viszik át, a kísérő nélküli menekült gyerekek otthonába.
Aztán akarata ellenére mégiscsak beültették egy tolószékbe és levitték az udvaron álló rendőrautóhoz. Ott a hátizsákja és papírjai nélkül, mezítláb beültették a rendőrautóba, majd egy mankót nyomtak az ölébe.
Z.-vel én ezután találkoztam: iszonyatosan feldagadt lábakkal, mankóval, nagyon lassan támolygott ki az egyik szerbiai menekülttábor kapuján, két társa segítette. Halk szavú, félénk kissrác: az út közben neki vett csokihoz és gyümölcshöz hozzá sem nyúlt, a haverjai ettek meg szép lassan mindent.
Ülünk a a dzsuvában a földön, és írom, amit mond. A haverjai lassan elszállingóznak. A magyar rendőröktől nem kapott gyógyszert, nem kapott papírokat, teljesen magára hagyták. Kibotorkált egy bekötőútra, ahol egy autós megszánta és bevitte Szabadkára. Csakhogy Szabadkán csak felnőttek lehetnek a táborban, így onnan is elküldték, de hát csak gyalog tudott menni – 2 napig ment, az erdőben tudott csak megpihenni. Egészen le Belgrád mellé jutott. Torokszorító. Mint Móra Ferenc kis bicebócája, meg nem gyógyult lábaival, teljesen egyedül, gyerekként, idegenként.
Közben ránk sötétedik, egyedül próbálom lábra állítani, de nem tudom, hogyan kellene, hogy ne fájjon neki. A tábor kapujában áll az őr, bagózik, lát minket, de nem jön oda. Végül nagy nehezen sikerül belém kapaszkodva felülnie, majd visszabotladozunk az út túloldalán a táborhoz. A kapun már csak egyedül mehet be, nekem tilos. Szerencsére mások besegítik.
Z. ügyében még nem tudjuk, mikor hoz ítéletet a strasbourgi bíróság. De azt tudjuk, hogy a panaszát már befogadták. Amikor legutóbb személyesen beszéltünk, akkor helsinkis kollégákkal mentünk. A tábori biztonsági őr meg ránk hívta a rendőrséget. Nyilván Z.-re mi jelentettük az igazi veszélyt… Leginkább azért mentünk hozzá, hogy orvosi ellátást intézzünk neki. Mi, innen Budapestről.
Mit vársz az októberi strasbourgi ítéletektől?
Nagyon bízom abban, hogy ha nem is személyesen, de együtt ünnepelhetünk ügyfeleinkkel. Iszonyatos energiát tettek bele ezekbe a perekbe. Képzeld magad az ő helyükbe, ahogy totál idegen csávónak magyarázol sokszor megalázó, traumatikus élményeket, aki közben egy jegyzetfüzetbe írogat valamit. Aztán visszalapoz és belekérdez olyan hülyeségeket, minthogy kb. „hány órakor volt ez”, vagy hogy „milyen magas volt a kékruhás nő”. Aztán te meg ott maradsz a problémáiddal valamelyik másik ország ismeretlen városában, és a csávó néha rád ír, hogy „mi van, hogy vagy”, vagy te néha megkérdezed, hogy „update, sir?”, „news, bro?”. Telnek-múlnak az évek, változnak a problémák, a vadidegen csávó meg vagy csak tovább kérdezget, vagy magyarázkodik, hogy „hát nincs hír a nyomozásról, nincs hír a bíróságtól”. Vagy „van hír: nem nyomoznak”. Vagy „van hír: ellened nyomoznak”. Micsoda lelki erő kell ahhoz, hogy éveken keresztül bízzál ilyen eljárásokban és egy vadidegenben.
De nekünk, nekem is iszonyú meló egy ilyen ügy: a kapcsolattartáson túl (ami ha megszakad, megszűnnek az ügyek is: a strasbourgi bíróságnak folyamatosan bizonyítani kell, hogy tudod, hogy hol van éppen a panaszos és kapcsolatban is vagytok – ez is megérne egy külön posztot) ott van az, amivel kezdtem: a történet mögé helyszíneket, időpontokat azonosítani, lehetséges bizonyítékokon gondolkozni, azokat megpróbálni felkutatni. Szerb kórházakban cirill betűs betegdokumentációt bogarászni, a fényképen az árnyékból a Nap dőlésszögét és a pontos időt számolgatni, térképeket és szatelit képeket bújni lehetséges helyszínekről, épületbelsőkre vonatkozó emlékfoszlányokból kibarkochbázni, hol történhetett az eset.
Sok mindent megtanultam hét év alatt a visszakényszerítésekről, és arról, mit lehet tenni ellenük. Nem vagyok ügyvéd, nem tudom bíróság előtt képviselni az áldozatokat, helyette elkezdtem hát tanítani a Khurram ügye óta megszerzett tudást a Baltikumtól Észak-Afrikáig.
Csak a múlt héten 4766 visszakényszerítést hajtott végre a hazai rendőrség. Akinek számítanak az emberi jogok, és elvárja, hogy az állam ne önkényesen, hanem tisztességesen járjon el, az legyen nagyon dühös az 4766 múlt heti visszakényszerítés miatt. Amit ezekkel az emberekkel tettek a magyar rendőrök és hatóságok, annak nem lett volna szabad megtörténnie. Abban bízom, hogy ezt fogja kimondani a strasbourgi bíróság is.