Elvétve fordul elő, hogy az áldozatok kénytelenek vádat emelni az ügyészség helyett. Az pedig még ritkább, hogy a még folyó per idején nyilvánosan számolnak be arról, miért döntöttek így. Itt mégis ez történik: szokatlanul személyes beszámolót adunk közre egy gyűlölet-bűncselekmény bírósági eljárásáról a pótmagánvádló szemszögéből.
Mák Viktort, és barátait, a Szabad Egyetem ifjúsági mozgalom antifasiszta tüntetőit, 2019-ben sötét ruhába öltözött szélsőségesek támadták és verték meg, mert „szabad egyetemes” és szivárványos zászló volt náluk. A támadók motivációja egyértelműen előítéletes volt. A számos bizonyíték ellenére az ügyészség nem emelt vádat a támadók közül a nyomozás során azonosított két férfi egyike ellen sem. Ezért a megtámadott egyetemisták a Magyar Helsinki Bizottság segítségével pótmagánvádas eljárást indítottak egykori támadóikkal szemben.
A bíróság előtt folyó perben, ilyenkor nem egy ügyész, hanem ők, a sértettek képviselik a vádat, a képviseletüket pedig Ivány Borbála, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje látja el.
A per holnap folytatódik a II-III. kerületi bíróságon.
* * * * * *
Az Orbán-kormány éveken át tartó asszisztálásával a szélsőjobboldal újra lendületet kapott. E folyamat egyik jele minden februárban láthatóvá válik. Európa több országából Budapestre érkeznek a neonácik, hogy találkozzanak a helyi társaikkal. A több ezer neonáci és szélsőjobboldali szimpatizánsok egy 60 kilométeres túrát tartanak Budapesten kívül. Ezzel emlékeznek arra, az értelmetlen és öngyilkos kitörési kísérletre, amikor a nácik és magyar szövetségeseik a budapesti szovjet ostromgyűrűből akartak kiszabadulni.
Ez nem emléktúra, hanem náci dzsembori.
Négy éve a barátaim és én ez ellen mentünk tüntetni, hogy megmutassuk, mi hogyan emlékezünk a második világháborúra, és hogyan nem. Miután hazafelé sétáltunk az antifasiszta tüntetésről, többen megtámadtak engem és a barátaimat. Lökdöstek, ütöttek, rugdostak minket, és elvették tőlünk a tüntetésre vitt zászlóinkat. Erről aztán önelégülten posztoltak blogokon és a közösségi médiában. Büszkék voltak magukra. Megfélemlítésnek szánták a támadást, és ez be is jött.
A rendőrségnek sikerült megtalálnia két támadónkat, és bár a bizonyítékok erősek és egyértelműek voltak, az ügyészek mégsem emeltek vádat ellenük. Hiába nyújtottunk be panaszt a nyomozás és a büntetőeljárás elfogadhatatlan lezárása miatt, az ügyészség ezt is elutasította.
A támadás óta rengeteg energiát és időt fordítottam az igazság bizonyítására. Sokszor felmerült bennem a kérdés: az igazságnak nem kéne magától jönnie? Nem kéne magától eljutnia azokhoz, akiknek szükségük van rá? Úgy tűnik nem: az áldozatoknak kell megjárniuk a bürokrácia útvesztőit, csak hogy végül megtalálják azt, amit eddig is tudtak.
Gyakran volt olyan időszak, amikor a támadásnak az emléke olyan volt, mint egy varras seb, amit hónapról hónapra, évről évre megpiszkáltam, hátha így majd gyorsabban gyógyul. Számtalanszor eszembe jutott: nem rontok ezzel a helyzeten? Nem kellene inkább egyszerűen „továbblépnem”?
Végül négy év után egyszer csak egy tárgyalóteremben találtam magam a támadóimmal.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. A bírónő megkérte egyiküket, hogy álljon mellém, hogy összehasonlíthassa a magasságunkat. Olyan érzés volt, mint egy bokszmeccs, ahol az ellenfelek egymást méregetik, mielőtt a küzdelem elkezdődne. Itt az ütközet négy évvel ezelőtt történt. Most pedig négy nőnek, a bírónak, az ügyvédemnek és a két támadó ügyvédjének kell rendet vágni a rendetlenségben, amit azok a gyűlölettel teli ütések okoztak évekkel ezelőtt. Már-már komikus volt a helyzet a nemek eloszlása miatt: egy csapat fiatal srác összekapott, majd a homokozó mellett „az anyukáknak” kell kideríteni, hogy ki kezdte, ki volt a hibás.
Aztán én is szót kaptam. A bíróság lehetőséget adott arra, hogy zavartalanul elmondjam, amit átéltem.
Ez egy olyan beszéd volt, amelyre már négy éve készültem, újra és újra átélve a támadást, az azt megelőző és az azt követő eseményeket. Végre volt figyelmes hallgatóságom. Ott volt a sajtó, ott volt a bíró, az ügyvédek, a barátaim, a társaim és ami a legfontosabb, a két támadó.
A tárgyalóterem teret, csendet és kellő figyelmet adott, hogy elmondhassam pontosan, mi történt velem. Úgy éreztem magam, mintha az igazságszolgáltatás palotájában vagy egy katedrálisban lennék, ahol a nekem fenntartott tizenöt percben mindenki csak az én emlékeimre koncentrál. Miért mentünk el a tüntetésre, hogyan mentünk el, hogyan vetették magukat ránk a támadók, hol és hogyan ütöttek meg minket, hogyan dicsekedtek a közösségi médiában. Beszámolhattam még a heteken át tartó gyűlölethullámról is, amelyet ellenünk folytattak a támadás után.
Aztán elkezdődtek a végeláthatatlan kérdések, először tényszerű változatban a bírótól.
Aztán pitiáner, szőrszálhasogató és szándékosan zavarbaejtő módon a támadóim ügyvédjeitől. Az volt a feladatuk – alaposan kitettek magukért –, hogy ellentmondásokba keverjenek, hogy zavarosnak, félrebeszélőnek, rosszindulatúnak állítsanak be. Ennek ellenére nem zavartak össze, nem tudtak kizökkenteni, képes voltam következetes vallomást tenni. Az igazság az én oldalamon áll – nem volt mit palástolnom. Büszke maradtam azokra az értékekre, amelyek miatt kimentem a tüntetésre, büszke voltam barátaimra, büszke voltam a zászlónkra és a közösségre, amelyet képvisel. Képes voltam felidézni támadóim gyűlöletét és előítéletét is, amit a bőrömön éreztem. Végig következetes és udvarias maradtam. Sugárzott belőlem az igazság fénye és meggyőződése.
Hogy elég lesz-e mindez támadóink elítéléséhez? Nem tudom. De azt tudom, hogy bármi történjék is, nagy teher került le a vállamról. Megoszthattam a tárgyalóterem közönségével, hogy mi történt velem és velünk, és ha más nem is, a két fiatalembernek, aki megtámadott, szembe kellett néznie tettei következményével. Az ember nem lehet erőszakos anélkül, hogy ez az erőszak ne rágná bele magát a lelkébe. Bárhogyan is dönt majd a bíró, bármit is mondanak támadóinknak a barátaik, vagy bárhogyan ünnepeljék a megtámadásunkat, bármi is legyen az utóhatás: az igazság, az emberség és a szeretet nem az ő oldalukon állt. Ennek a következményeit pedig életük végéig viselni fogják.