Mi volt a nemzeti minimum 1848-ban? A szabadság, leginkább a sajtó- és szólásszabadság. – Az én szótáram ugyanis az ‘sz’ betűnél kezdődik, és az első szó benne ’Szabadság’ – szögezte le 1835-ben Ormós Zsigmond közíró. A reformkor jeles szereplői mind a nemzeti kánonhoz tartoznak. De valójában mit értettek ők szabadság alatt, és mennyire időszerű mindez?
Érdekes, hogy miközben a liberalizmus, a felvilágosodás vagy a szabad gondolkodás ma már szitokszavak, mégsem követeli senki, hogy a Bajza vagy Csengery utcát kereszteljék át. Tán azért sem, mert többnyire gőzünk sincs, kik lehettek ők. De eddig még az elszánt Kossuth-gyűlölők sem kezdeményeztek utcanévváltást. Vagy ha mégis, nem jártak sikerrel. Merthogy a szabadelvűség és szabadságeszme nemzeti hagyományunkhoz tartozik kiradírozhatatlanul.
A véleménynyilvánítás szabadsága pedig régóta épp olyan fontos anyajognak számít az emberi jogok rendszerében, mint az élethez meg az emberi méltósághoz való jogok.
Nem kezdet, hanem folytatás
Sokan azt képzelik, hogy a reformkor szülte meg a magyar szabadságkultuszt. Valójában nem így történt, mert a politizáló elit körében ott volt az már a felvilágosodás idején is. Ahogy Kecskeméti Károly történész is többször hangsúlyozta: „a reformkor nem kezdet, hanem folytatás”. Vagyis ha 1848 forradalmát a reformkor betetőzésének tekintjük – és miért ne tekintenénk annak –, akkor a revolúció a magyar felvilágosodás betetőzője is volt.
Csakhogy az uralkodó osztály, a nemesség valójában nem is a liberalizmus vagy a felvilágosodás iskolájában sajátította el a szabadság kultuszát. Ott volt az már a szótárában korábban is.
„Minden ajakról ily szavak fakadtak, egy szónok sem mulaszthatta el a haza szabadságainak emlegetését, mely szabadságot pedig óvni kellett az oligarchiától, a kormányzattól és esetlegesen a nép kitöréseitől” – írta Kecskeméti.
A hosszú történelmi előzmények alapján mondhatjuk-e tehát azt, hogy a kiemelt jelentőségű 1848. április törvények voltaképpen az Aranybulla vagy Werbőczy István (1465–1541) munkásságának megkoronázását jelentik? Nyilvánvalóan nem, hiszen a jobbágyfelszabadítás vagy a törvény előtti egyenlőség éppenséggel Werbőczy hagyományával ment szembe. És ez akkor is igaz, ha liberális politikusaink még a kiegyezés után is előszeretettel hivatkoztak több százéves törvénymatuzsálemekre.
Szabadság kontra szabadságok
Az ún. „nemesi nemzet” ún. „történeti alkotmányának” jó négyszáz éven át használatban lévő szabadságfogalma gyökeresen eltér attól, amit a felvilágosodástól kezdve a legjobbjaink értettek alatta. Betűre ugyanaz a szó tehát, de a tartalom más. A lényegi változással tisztában voltak a kortársak is:
Meglehet, hogy a szabadságok, amelyekkel mi magyarok dicsekszünk, talán ellentétben állnak a szabadsággal; mert a szabadság oszthatatlan és általános, nincs többes száma. Meglehet, hogy akinek szabadságai vannak, annak nincs szabadsága; meglehet, hogy ahol egyik oldalon kiváltságok és előjogok léteznek, ott a másik oldalon – minthogy a privilégium kiváltság a törvény alól – szolgaságot és kényszert találunk
– írja az ifjú Kossuth egy a maga korában meg nem jelent munkájában 1833-ban.*
(*A közérthetőség érdekében a legtöbb régi szöveget mai magyar nyelvre ültettük át. Ezért náluk nem használunk idézőjelet. Ezzel együtt igyekeztünk formájukban is minél inkább megőrizni az eredeti mondatokat.)
Az Aranybulla „egy és ugyanaz szabadsága” („una et eadem libertas”), ami ürügyet adott a nemesek adómentességére, nem csak korszerűtlenné vált legkésőbb a XVIII. század második felére, de egyenesen kerékkötője volt a haladásnak. A (polgári) szabadság viszont a motorja lett:
Az okos nemzetek úgy szemlélik a szabad gondolkodást, mint a barbárságnak gyilkosát, a babonaságnak lerontóját, a nemzetek boldogítóját, egyszóval, mint az egeknek legfelségesebb ajándékát, egy áldott emberi és polgári jog örökségét
– szögezte le már 1793-ban Cházár András jogász, akit az első hazai siketnéma intézet alapítójaként is ismerünk.
Az első magyar óvodalapító, Brunszvik Teréz pedig arra jutott, hogy a felelőtlenség kiváltsága nem illeti meg a hatalmasokat, őket kiváltképpen nem:
Minél magasabban állunk rangban, annál nagyobbak a kötelességeink.
Természetjogi, emberi jogi keretek
A felvilágosodás idején jelenik meg, majd a reformkorban mind általánosabbá válik, hogy a nemzethez tartozók szabadsága igazából nem a történeti alkotmányból ered, és nem csak kevesekre, a nemességre terjed ki, hanem természetjogi gyökerű (azaz emberi jog), és mindenkit megillet.
A szabadság az embert embernek tekinti. Nem bánik vele tehát tárgyként, nem akarja vak eszközül használni céljaihoz, nem tekinti haszonállatnak, amelyre nyerget, igát, jármot rakhat, hogy húzzon, amíg húzhat, és csak azért egyék, hogy ereje ne fogyjon; nem nézi juhnak, amelyet nyírunk, hogy gyapja árából vendégeskedhessünk, henyéljünk, paráználkodhassunk. Nem gép előtte az ember, amelynek nem szabad gondolkodnia, kivéve, ha nagy tekintélyű testületek méltóztatnak megengedni, és nem szabad mást tennie, mint amire mozgatják; nem szabad örülnie, kivéve pálinkától, lakomázva és kártyaasztalnál. Ellenben az embert a szabadság mindig emberszámba veszi. Ha művelt, ha jó, annál több a becsület és befolyás; ha műveletlen, ez nem von le emberi méltóságából; ha botlik, a szigor mellett mindig a szeretet jár ikertestvérként. A szabadság előtt az emberi név mindig szent, amely büszke hőseire és fiaira, ellenségeit pedig, ha megtérnek, készen áll magához ölelni
– mondta szarvasi beszédében Vajda Péter, a korán elhunyt publicista 1843-ban.
Nem mindenki jutott el idáig a reformkori legjobbjaink közül sem. Mai szemmel Széchenyi István megközelítése a véleménynyilvánítás, a közlés vagy szorosabban véve a sajtószabadság ügyében igen óvatosnak tetszhet, noha érvelése a maga idejében nagyon is bátornak és korszerűnek (utilitaristának) számított:
Az igazságot csak sokoldalú vizsgálat tárhatja fel, ami egyedül csak a gondolatok legszabadabb közlése révén valósulhat meg. Sokan az ellenérvektől úgy félnek, mint a sötétségtől, pedig az éppen úgy szükséges az igazság tökéletes feltárásához, mint a sötétség a napsugár szembetűnőbbé tételéhez. Az egész világegyetemben semmi sincs hatás és ellenhatás nélkül. S csak olyan tanácskozás szül bölcsességet és áraszt áldást az emberiségre, ahol szabad, hidegvérű, tiszta át- és belátás vezérli a vizsgálatot és mérlegelést
– olvashatjuk a Hitelben (1830).
Itt még a szabadság kiterjesztését nem az elidegeníthetetlen, velünk született alapjogainkkal, az emberi jogok elvével igazolta Széchenyi, hanem a közjó és közhaszon igazságával, annak szolgálatával.
Ettől sokkal radikálisabb volt már Hajnóczy József érvelése is 1791-ben. Igaz, ő rá is fizetett, mert négy év múlva kivégezték:
Mindenkinek jogában áll szabadon gondolkodni és gondolatait, valamint érzéseit szabadon kifejezni, akár szóban, akár írásban, akár nyomtatásban, akár más, neki tetsző módon. [...] Az önkényes hatalomnak megfelelő korlátok közé szorításához nincs biztosabb orvosság, mint a sajtószabadság. [...] Aki hivatalban van, arra minden szem figyel: a sajtótól való félelem tartja féken attól, hogy visszaéljen a neki adott adott hatalommal.
A cenzúra ellen
Széchenyi érvelésének óvatosabb hangnemét persze a magyar jakobinusok tragédiája (1790-es évek) és az is befolyásolta, hogy írásának át kellett valahogy jutnia a cenzúra szűrőjén. Mert hát a francia forradalom káros európai következménye volt az is, hogy visszaerősödött a cenzúra, az „előzetes könyvvizsgálat” is. Ez egyáltalán nem volt tréfadolog, akár már cenzúra által jóváhagyott mondatokért is börtönbe lehetett jutni (lásd Batsányi Jánost), de még a megyegyűléseken elmondott kormánybírálatért (lásd Wesselényi Miklóst) vagy levélben terjesztett politikai beszámolókért is (lásd Kossuth Lajost).
Márpedig sok évszázada a nemesi szabadság kulcselemének számított a szólás szabadsága, de tágabb értelemben az is, amit mi véleménynyilvánítás szabadságának nevezünk ma. Azaz az, hogy valaki nyilvános felvállalja véleményét, és igyekszik terjeszteni, a többieket meggyőzni.
Wesselényi így látta ezt 1831-ben:
Az embernek veleszületett, a magyarnak pedig írott törvénnyel is megszentelt örökös joga, hogy szabadon szólhasson.
A szólásszabadság mellett már a XVIII. században a véleménynyilvánítás anyajogához tartozott a sajtószabadság, az információszabadság, a gyülekezési jog, az egyesülési jog, a tudományos kutatás és művészeti élet szabadsága, a tanszabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság is.
Ezért is van az, hogy a reformtervekben a szabadságjogok ügye leghangosabban mint a véleménynyilvánítás állami elfojtásával, a cenzúrával szembeni cél jelent meg. Ebben volt a legnagyobb az egyetértés a politikai osztályon belül, legalábbis az ilyen-olyan színű haladárok, azaz reformisták között.
Közérdekből kívánatos
De nem csak történeti okai voltak ennek, hanem gyakorlatiak is. Helyesen ismerték fel, hogy a közügyek nyilvános megvitatása nélkül nincs létező közvélemény, márpedig annak kontrollja nélkül a hatalom szükségszerűen önkényesen működik, tehát „a szabad szólhatás joga” egyszerre emberi jog (egyéni szabadságjog) és közérdek.
A polihisztor Decsy Sámuel már 1790-ben így írt erről: A gondolkodás, írás, nyomtatás szabadsága: ahol ez a három nincsen meg, ott nem lehetséges sem embert, sem tudást találni. A szabad gondolkodás olyan természetes tulajdonsága a léleknek, amely nélkül nem lélek a lélek, hanem csak valamilyen gépezethez hasonló valóság. Aki pedig a gondolatszabadságot meg akarja az emberben fojtani, annál nincsen a világon nagyobb zsarnok. A természetjog szerint szabad mindenkinek a hibáit megbírálni, még a királyokét is. Mivel ők is éppúgy teremtett emberek korlátozott képességekkel, mint mások, ráadásul helyzetük miatt többet és nagyobbat hibázhatnak, mint a magánemberek.
Bars megyének az önkényes korlátozások miatt királyi helytartósághoz címzett felirata pedig így szólt 1820-ban: Akár a szabad szólást fojtják el, akár a közvéleményt tévesztik meg, előbbi a természetjog csorbításával sért meg minden jogot, utóbbi csalás révén szennyezi be a társadalom méltóságát.
Kossuth így beszélt a Zemplén megyei közgyűlésen 1832-ben:
Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, és nemzetem szabadsága, boldogsága felett kétségbe nem esem. Vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Itt középút nincs, én a sajtó szabadságára voksolok.
Wesselényi szólásszabadságpere
A sok közül a korszak legnagyobb hatású véleménynyilvánítási pere Wesselényi Miklósé volt. Őt egyebek mellett azért vádolták meg hűtlenséggel (felségárulással), mert 1834-ben a szatmári közgyűlésen éles szavakkal bírálta az egyik kormányszervet. A báró, Deák és Kölcsey közösen szerkesztette védekezés tán a legszebb példája annak az átmeneti kornak, amikor még a régi nemesi szabadságra és már a korszerű liberális szabadságfogalomra egyaránt lehetett hivatkozni.
Az ügyvéd Kölcsey így érvelt 1834-ben:
A szólásszabadság egyike a legtiszteletreméltóbb jogoknak annál a nemzetnél, azaz nálunk, amelyik évszázadok óta megyénként és országosan összegyűl, sérelmeit és céljait élőszóban megvitatja. És nálunk ez annál is tiszteletreméltóbb jog, mivel itt a sajtószabadság el van tiporva, így érzéseinket és gondolatainkat egymással közölni megszorítás és akadály nélkül csak ezeken a fórumokon lehetséges.
Védiratuk elsőrangú volt, Wesselényit mégis három év börtönre ítélték, amit csak azért nem kellett végig leülnie, mert megvakult, így arisztokrataként királyi kegyelmet kaphatott.
Veszély a hatalmaskodókra
A szólás, könyvnyomtatás és sajtó szabadsága leginkább az állam vezetőire jelent veszélyt. Tudta ezt mindenki akkor is, a legmerészebben mégis Táncsics Mihály írt erről 1846-ban. Ennek köszönhetően börtönbe került, hogy aztán a pesti nép majd lelkesülten szabadíthassa ki budai börtönéből 1848. március 15-én:
Kötelessége a társadalom minden tagjának arra figyelni, hogy azt a pénzt, amit az ország igazgatására befizet, arra fordítsák, amire kell, ne pedig máshova. Ezt a kormánytól számon kérni a polgárok összességének vagy az országgyűlésnek a kötelessége. Ha az derül ki, hogy a kormány a társadalomnak a közjóra adózott pénzét másra fordítja, akkor a törvényhozóknak kötelességük a hűtlenül kezelőket hivatalukból kipenderíteni, megbüntetni, és vagyonukból a kárt megtéríttetni.
Miért vetemedik egyik-másik hivatalbeli gazságra? Azért, mert tudja, hogy azt napfényre hozni – legalábbis a nagy közönség előtt – nem lehet; hiszen hatalmában áll megakadályozni.
A rossznak elejét venni vagy a már elkövetett vétket megbüntetni csak úgy lehet, ha nyilvánosságra hozzák, de ez szabad könyvnyomtatás nélkül teljes lehetetlenség.
Hevültségében Bajza József 1847-ben még Táncsicsnál is tovább ment:
Hadd üzenjen harcot a sajtó az előítéletek országának; hadd ostromoljon minden visszás kormányzati rendszert, hadd taszítsa ki a rossz vezetőt bitorlott székéből, hadd süsse a szégyen lemoshatatlan bélyegét a lelkiismeretlen gyáva, jogtipró bíró homlokára [...] hadd taposson el minden hazug káprázatot, büntessen minden erkölcstelenséget, és lengesse a megtorlás fáklyáját azok felett, akik szentségtelen lábaikkal az emberiségen gázolni, dögvészes leheletükkel az erényt megmérgezni, zord önkényükkel a szabadság minden formáját felforgatni törekszenek.
Nemzeti minimum: szólás- és sajtószabadság
A cenzúra konok ellenségei közé a korszakban felsorakoztak a reformista főrendek (pl. Wesselényi, Batthyány Lajos, Eötvös József), a vármegyei és országgyűlési ellenzék, valamint minden rendű és rangú tollforgatók Kossuthtól Kölcseyn és Deákon át Irínyi Józsefig és Petőfiig. A cenzúra eltörlése a nemesi, a liberális és a radikális baloldali ellenzék közös követelésévé vált. Ez volt a kor nemzeti minimuma. „Korkívánatként” ott volt a március 15-iki 12 pontban is, mindjárt az első helyen:
„Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”
A kívánságból valóság lett. A cenzúrát a forradalom felszámolta, és az ideiglenes sajtótörvény 1. §-a kimondta, hogy „gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti”. Bár a radikális ellenzék (Petőfi, Jókai, Vasvári stb.) élesen bírálták a szabályozást leginkább a lapalapítás magas kauciója miatt, európai összehasonlításban is a forradalmi sajtóviszonyok a legliberálisabbak közé tartoztak.
Sokat idézik azóta is Deák Ferenc igazságügyi miniszter állítólagos mondását, miszerint bizalmas körben arról beszélt volna, hogy
„ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”.
Szép adoma, de csupán személyes erényekre törvényt alapítani azóta sem lehet.
„Nemes keblű honleányok”
A magyar szabadság és általában az emberi jogok ügyével a politika iránt érdeklődő nők (a kor kifejezésével: „a nemes keblű honleányok”) is azonosultak a reformkorban, noha gyakorlatilag ki voltak zárva a közélet minden területéről. Közülük többen is arra jutottak, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség politikai programja elvezethet az ő szabadságukhoz és egyenlőségükhöz is, noha a nagy francia forradalom ebben nem mutatott jó példát. Az sem volt túl biztató, amilyen értetlenül és lesajnálóan viszonyultak reformkori legjobbjaink a nők közéleti törekvéseihez, és legfeljebb „bálványozott bábokként” tekintettek rájuk.
A nőmozgalom kezdetei eleinte a nőnevelés intézményes megszervezéséhez és olvasási kultúra elterjesztéséhez kapcsolódtak. De a legmerészebbek már a nők emancipációját célozták meg. Ez eleinte csak otthon, a családon és párkapcsolaton belül valósulhatott meg. Szendrey Júlia Petőfi Sándor szíves közreműködésével valóságos életmód-forradalmat vívott a közvélemény általános elképedése mellett. Zichy Antónia grófnő is meglehetősen más feleség volt, mint amit elvártak a korban. Igaz, házassága Batthyány Lajossal még a forradalom előtt megromlott, hogy aztán annak a halála után „a nemzet (másik) özvegyeként” lehessen a meggyilkolt miniszterelnök emlékének szigorú őrzője.
A 1848-as forradalom az emberi jogok nagy forradalma is volt. A sajtó felszabadulása után élénk eszmecsere bontakozott ki arról, hogy ez miben változtathat a nők jogfosztott helyzetén. Noha a téma akkori súlyát jelzi, hogy nem alakult ki miatta igazi konfliktus. A regényes sorsú Teleki Blanka így írt erről:
Ki van mondva a szabadság, testvériség, egyenlőség elve. Mindezt következetesen végiggondolva szóba került a nők emancipációja, hol komolyan, hol gúnyból. Mindkettőnek örvendünk. Természetes, hogy szabadságra vágynak a nők is, hogy vad önkénynek tekintik, ha a törvény száraz szavakkal kimondja örök kiskorúságukat.
Miközben óva intett a mulandó szabadsághóborttól, a külsőségektől, a szabadság lényegéhez tartozónak tekintette a női emancipációt is:
Kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magunkra ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés – de kötelessége mindenkinek magát arra képessé tenni, hogy e szent szó értelmét egész nagyszerűségében felfoghassa.
Ezzel együtt sem meglepő, hogy maga Teleki grófnő sem rugaszkodhatott el teljesen a kor lehetőségeitől, és helyzetértékelése szerint – mint cikke címe is fogalmaz –: „Elébb reform, azután nőemancipáció”.
A sajtó szeme mindent lát
Érdemes feltenni ma is a kérdést: a korban vajon önmagában a cenzúra eltörlését elegendőnek találták-e a véleménynyilvánítás csorbítatlan szabadságához? A válasz egyértelműen nem. Hajnóczy már Közjogi értekezésében (1791) felhívja a figyelmet arra, hogy a sajtószabadsághoz arra is szükség van, hogy a sajtó előtt ne legyenek tiltott területek és témák, különösen ne élvezhessen védettséget a hatalom:
A kormány ténykedéseit, amelyek az egész államra kihatnak, semmi esetre sem lehet mentesíteni a sajtó ellenőrzésétől. Csak ez a szabadság teszi alkalmassá a nemzetet előnyeinek és hátrányainak megismerésére, és így boldogulásának eléréséhez szükséges eszközök megszerzésére. Így a szabadság elnyomói nem bátorodnak fel.
Ádáz vita zajlik ma arról, hogy Magyarországon mennyire érvényesül a véleménynyilvánítás, ezen belül a sajtó szabadsága. A kormányoldal arról beszél, hogy csak szét kell nézni, mennyiféle sajtótermék van a piacon, sőt többségben vannak az „ellenzéki” orgánumok. Ez cinikus ámítás.
Így óvd szabadságod
A mostani autokratikus hatalom nem elsősorban jogszabályokkal vagy cenzúrahivatallal, hanem sanda manőverekkel igyekszik megakadályozni a sajtót munkájában és a társadalmat a tájékozódásban.
Amikor jogerős ítéletek ellenére sem ad ki közadatokat a kormány, amikor rendszeresen nem válaszol újságírói kérdésekre, nem tájékoztat, amikor nem hívja meg eseményeire a tőle független médiát, amikor közpénzből finanszírozza a kormánysajtót és -propagandát, amikor felvásárol (pl. Tv2, Origo, Index), megszüntet (Népszabadság), korlátoz (Klubrádió, Tilos Rádió), államosít (Nemzeti Sport) egyes médiaműhelyeket, valamint számos módon beleavatkozik piaci folyamatokba (bírságolással, adók kivetésével vagy belengetésével, az állami hirdetési pénzek aránytalan kihelyezésével), akkor ugyan mi jogon beszélhetnénk ma sajtószabadságról Magyarországon.
A reformkorban még erősen bíztak abban, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága minden más polgári és szabadságjogot képes kikényszeríteni. Azóta megtanultuk, nem létezik olyan politikai rendszer, amely semmibe veszi az alapjogokat, de a szólásnak és sajtónak teljes szabadságot ad. Viszont a média szabadsága ma is a legbiztosabb indikátora annak, hogy egy ország mennyire szabad vagy nem szabad, hogy demokrácia vagy autokrácia. A hazai sajtó működésének szabadságán mérhetjük le mi is, hogy az az ország, amiben élünk, mennyire autokratikus. Eléggé.
A legjobb, amit a társadalom tehet, hogy önérdekét követve segíti a szabad sajtót. Ezt azzal is teheti, ha ő maga se fogja be pörös száját. Ehhez még egy reformkori idézet, mégpedig Lónyay Gábortól (1831):
A szólás szabadsága minden embernek természetes örökös jogai közé tartozik. De jussa ez a honpolgárnak, sőt, kötelessége is. Mert ahol a törvényeket csak a kormány minősítheti, és a polgárt önkényesen egészen félrevezeti, ott a hazafinak hallgatni nem szabad. S ha törvény javításáról és alkotásáról van szó, szabad-e annak hallgatni, aki szívén viseli nemzete fejlődését, hazája előmenetelét és virágzását? Nem.