Hol a határ a szükséges kellemetlenség és a megalázó bánásmód között? Milyen súlyos jogsértés esetében érdemes panaszolni a rendőri intézkedést vagy hatósági eljárást? Egyáltalán kérdés-e, hogy “milyen súlyos”? Ügyfelünk úgy döntött egy számára megrázó élmény után, nem hagyja magát. Az eljárás sikeressége, a rendőrség bocsánatkérése nemcsak az igazságérzetének tett jót, hanem kicsi, de fontos lépést jelenthet abban is, hogy ne tekintsük a hatósági önkényt természetesnek.
A huszonhárom éves Sári azt csinálta 2021 telén, mint mindenki más, aki érdemi társasági élményre vágyott COVID idején: beszélgetésbe mélyedve sétálgatott egy barátjával a Lövőház utcában. Egyszer csak eléjük lépett három rendőr, és igazoltatni kezdték őket arra hivatkozva, hogy megnövekedett a bűnözés a környéken. A papírjaikat rendben találták. Ennek ellenére kipakoltatták és tüzetesen átvizsgálták az összes holmijukat, a legkisebb zsebeikig, a bankkártyáik utolsó számjegyéig – a járókelők gyanakvó pillantásai által kísérve. Bár a fiatalok mindenben együttműködtek, végig lekezelő, megalázó hangnemben beszéltek velük a rend éber őrei. A lányra az egyikük rá is ripakodott, hogy vegye ki a kezét a zsebeiből, miután azokat már átvizsgálták. Majd végeztek, megköszönték a türelmüket, de az egész procedúrára – miért volt az igazoltatás és ruházatátvizsgálás szükséges, mik a jogaik és lehetőségeik, miért tartották gyanúsnak őket – semmilyen magyarázatot nem adtak. Maradt így az értetlenség, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése az életük első rendőri intézkedését átélő fiatalokban.
Biztosan mindenkinek volt már hasonló élményben része: amikor a biztonsági őr már eleve bolti tolvajnak nézte az életkora miatt, vagy amikor a munkáltatója legabszurdabb kéréseit kellett teljesítenie szó nélkül… egy megalázóbb, tárgyiasított nőgyógyászati vizsgálatról nem is beszélve. Elsőre apróságoknak tűnnek, de zavaró élményként maradandó nyomot hagynak bennünk.
Utánajárva a témának Bartha Sára megtudta, hogy ez a bánásmód nem csak kellemetlen, de jogsértő is volt, ezért a Magyar Helsinki Bizottsághoz fordult. Ezeken a pontokon minimum kétséges az intézkedés jogszerűsége:
Feltételezhető, hogy a rendőrség a fiatalok szúrópróbaszerű igazoltatását azért rendelte el, hogy füvet találjanak náluk. Ez egyértelműen diszkrimináció, és egyáltalán nem ritka, sőt inkább hétköznapinak mondható vegzálás a fiatal korosztállyal szemben.
Bár bárkit igazoltathatnak, annak kell, hogy legyen konkrét célja és oka, amit a rendőrnek közölnie is kell.
A ruházatátvizsgálás egy következő fokozat, aminek szintén indokoltnak kell lennie: ha például nem győződhettek meg az illető személyazonosságáról, valamilyen veszélyt kell elhárítani, vagy valószínűsíthető, hogy bűncselekményt vagy szabálysértést követett el.
Az intézkedés arányosnak sem igazán volt mondható – az érintetteknek jóval több kellemetlenséget okozott a vélt eredményhez vagy indokhoz képest.
A megalázó bánásmód semmilyen körülmények között nem indokolt.
Arra pedig, hogy felszólítson valakit, hogy vegye ki a kezét a már kipakolt zsebeiből, semmilyen utasítási joga nincs a rendőrnek.
Sári panaszt tett a rendőrségen. Miért volt ez olyan fontos számára?
“Az én esetem nem egy extrém ügy, de egy rendszerszintű hibának tűnik, és ezek a kisebb esetek jól reprezentálják azt, hogy mi az átfogó probléma – például a rendőrséggel kapcsolatban.”
Rendszerszinten pedig semmilyen hatóságnak nem szabadna önkényesen eljárnia, diszkriminálnia, fölöslegesen zaklatnia állampolgárokat, és bárkivel megalázó, emberi méltóságot sértő módon bánnia. Itt nem kérdés, hogy mennyire. Semennyire.
Más kérdés, hogy valóban az esetlegesen marihuánát fogyasztó fiatalok egyesével, találomra levadászása a fő prioritás a bűnüldözésben, az alkoholizmusban világelső Magyarországon? Egyértelműen kevésbé kockázatos és könnyebb “kapás” egy rekreációs céllal füvező egyetemista megbüntetése, mint egy kokainbáróé, ami szám szerint ugyanúgy egy sikeres rendőrségi akciónak számít. (Mint ahogy a járdán tekerő biciklista és a városban százzal gyalogost gázoló luxusterepjáró lekapcsolása is 1:1.) Ez szintén egy olyan rendszerszintű probléma, amire a mostani ügy rávilágít.
Az eljárásban Fazekas Tamás, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte Sárit.
"A rendőrségnek szüksége van az állampolgárok bizalmára ahhoz, hogy megvédjenek minket. A fiataloknak pedig arra van szükségük, hogy a rendőrség munkája önállósodó életükben ne egy feltételezett füves cigi miatti felesleges zaklatás legyen. Egyik sem fontosabb a másiknál, s épp az ilyen ügyekkel tudjuk előrevinni közös érdekünket, ami itt is a kölcsönös tisztelet és együttműködés."
- jegyezte meg az üggyel kapcsolatban.
Bartha Sára panaszát a rendőrség első- és másodfokon is visszautasította. A határozat az intézkedéshez hasonlóan pökhendi stílusban a panaszban foglaltakat “szubjektív, semmilyen tényalapot nem tartalmazó megállapítások”-nak minősíti, illetve azt az érvet, hogy ügyfelünk és társa békés beszélgetése és sétálása hétköznapi öltözetben semmilyen gyanúra nem adhatott okot, ezzel töri meg: “A séta fogalmának jogi jellegű definiciójára analóg módon akár az is kijelenthető, hogy néha ‘az a gyanús ami nem gyanús’ [...].”
Egészen kifinomult, amikor egy rendvédelmi szerv 2022-ben szó szerint alkalmazza az 50 éve is ironikusan, gúnnyal elhangzó ikonikus idézetet A tanúból.
A Fővárosi Törvényszékre vittük az ügyet, amely részben igazat adott ügyfelünknek: a ruházatátvizsgálást jogszerűtlennek minősítette. (A Kúria helybenhagyta a bírósági ítéletet, az Alkotmánybíróság pedig visszautasította az alkotmányjogi panaszunkat.) Ennek nyomán a rendőrség levélben bocsánatot kért Sáritól és 50.000 forint sérelemdíjat fizetett neki. Az igazoltatással kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultunk.
Arányban állhat-e egy hároméves, csak részben sikeres eljárássorozat a rendőrség bocsánatkérésével és egy jelképes összeggel?
“Igen, mert megélhettem, hogy kaptam egy jogi eszköztárat és tudást. Sok barátomról kiderült, hogy történt vele is hasonló. De ezt elfogadhatónak hitték eddig – kellemetlen, de ez van. Erre legalább annyit tudtam mondani, hogy lehet lépni valamit ilyen esetben. Emiatt számomra az eljárás is inkább egy tanulási folyamat volt, mint áldozat. Személy szerint és tudatos állampolgárként is szívesen teszek azért, hogy változtassunk azon, ami kellemetlenséget okoz és rosszul működik.”
“Magára a procedúrára is összességében egy pozitív élményként gondolok, mert végül – bár az igazoltatáskor egyáltalán nem, csak utána – azt érezhettem, hogy érvényesíthetem az érdekeimet, és hogy igazságot szolgáltathatnak számomra. Ez egy felszabadító érzés.”
És ez az, ami változást hozhat hosszú távon is: ha egyre kevesebben törődünk bele, hogy hatalmon lévők kényük-kedvük szerint bánhatnak velünk, így egyre kevésbé számít ez a normának, mindennapos élménynek.
