A gyerekét elvesztő anyát mindenki szánja, ilyenkor még a kőszívűek is megenyhülnek. Történetünkben a börtön mégis részvétlen maradt, és nem engedte a fogva tartott anyának, hogy kegyeleti jogával élhessen. Nem kivételes esetről van szó: a hazai börtönök csak ritkán teszik lehetővé, hogy a rabok részt vehessenek szeretteik temetésén.
Brigitta vidéki börtönökben tölti le többéves börtönbüntetését, amit vagyon elleni bűncselekmények miatt szabtak ki rá. Egy éve érte a hír, hogy váratlanul meghalt nagyobbik fia.
Rengeteg minden sokkal nehezebb a rácsok mögött, mint a szabad világban. Ilyen a gyász és az elgyászolás is. Az összetört anya sem élheti meg nyilvánosan fájdalmát, a börtön kötött rendje nincs tekintettel a fogvatartott személyes veszteségére, legyen az bármennyire tragikus. Itt mindig erősnek és fegyelmezettnek kell mutatkozni, a gyengeségnek és fegyelmezetlenségnek súlyos ára lehet. „Itt nincs gyász” – mondja az asszony.
A gyászmunka, a halott gyermek elengedése a szabad világban is gyötrelmes folyamat, hát még börtönben, ahol nincs családi, közösségi segítség, nincsenek meg a feldolgozás rituális állomásai, így például sokszor nincs lehetőség részt venni a gyászszertartáson sem. Pedig a temetési ceremónia, a végső tiszteletadás kulcsfontosságú, éppen ezért magától értetődő állomása a veszteség feldolgozásának. Ha nincs rá lehetőség (például önkényesen megtagadják a gyászolótól), annak lelki trauma, önvád és összeomlás lehet a következménye.
Öt nap gyász
Ösztönösen tudják ezt a fogvatartottak is, ezért igyekeznek ott lenni a temetésen. Ezt várja el tőlük családjuk és közösségük is. A hazai szabályozás erre lehetőséget is biztosít – papíron. Merthogy a Magyar Helsinki Bizottságnak úgy tapasztalja, hogy különösen a koronavírus-járvány óta az elítéltek alig kapnak engedélyt halálos beteg hozzátartozó meglátogatására, a temetésen való részvételre vagy a kegyelet későbbi lerovására, a sírhely meglátogatására. Ennek aztán az lett a következménye, hogy mind kevesebben próbálkoznak kérelmezni. A 2022-ben és 2023-ban beadott 182 kérelemből mindössze 46-ot engedélyeztek. Ráadásul gyakran előfordul , hogy az elutasítást is már csak a temetés után kapja meg az elítélt. Így aztán nem sok értelme van panaszt benyújtani a döntés ellen.
Brigitta, aki több éve ül, sejtette, hogy neki sem lesz könnyű dolga. Ezért rögtön írásban kérelmezte, hogy részt vehessen fia temetésén. Ötnapos „kegyeleti eltávozást” kért (ez a lehetséges leghosszabb), és vállalta elektronikus nyomkövető (lábperec) viselését. Három nap múlva a család is kérelmezte ezt, csatolták az elhunyt halotti anyakönyvi kivonatát, és vállalták Brigitta „befogadását”. Ezt követően még a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje is benyújtott egy írásbeli beadványt, kérve, hogy kellő időben hozzanak döntést. Három oldalról is elindult tehát az eljárás. A kérelem minden előírt feltételnek eleget tett.
Rendkívüli eltávozás vagy félbeszakítás?
Ugyan a törvény szerint a börtönparancsnok csak kivételes esetben tilthatja meg a fogvatartott temetésen és sírlátogatáson való részvételét vagy az igazoltan súlyosan beteg közeli hozzátartozó meglátogatását, ám rendkívüli eltávozás megtagadására mégis sokkal többször kerül sor, mint az engedélyezésre. A gyakorlatban tehát a kivétel a fő szabály.
Az asszony így különösen feszülten várta, hogy mihamarabb történjék valami. De csak a börtöntelefonjáról fogytak el az engedélyezett percek. A nevelő tisztjénél próbálkozott, hogy tekintettel a rendkívüli helyzetre több időt kaphasson telefonálni, és megtudjon valamit a kérelméről. De nem járt eredménnyel.
Hat nappal a kérelmi lap benyújtása után pedig az derült ki, hogy a börtön elektronikus rendszerében úgy szerepelt a temetés miatt kért rendkívüli eltávozás mint büntetés félbeszakítása. Nem mindegy, hogyan nevezik? Bizony nem. Míg a gyászszertartáson való részvétel érdekében rendkívüli eltávozás kérhető legfeljebb 5 napra, addig a félbeszakítást másmilyen esetekre találták ki, és sokkal komolyabb vizsgálat előzi meg, mert az időtartama is több hónap, akár egy év is lehet. Ezért aztán félbeszakítást még ritkábban engedélyeznek, mint rendkívüli eltávozást.
Ez történt Brigittával is. Egy nappal a temetés előtt az osztályvezető szóban közölte vele: kérelmét elutasították, mégpedig azzal az indokkal, hogy egy országos parancsnoki utasítás szerint senkit sem engedhetnek haza. Efféle utasításról a Magyar Helsinki Bizottságnak nincs tudomása, és ha lenne ilyen, az a törvényt írná felül, azaz alkotmánysértő lenne.
Skype-os búcsú a sírhantnál
Az osztályvezető annyit ajánlott fel az összeomlott anyának, hogy azonnal árajánlatot kér a temetői előállítására, amit ha megfizet, ott lehet a végtisztességen. Ez a gyakorlat szerint úgy néz ki, hogy a rabot vezetőszáron, kéz- és lábbilincsen viszik ki a szertartásra 2–3 börtönőr felügyelete alatt, majd mikor véget ér a ceremónia, azonnal rabomobilba tuszkolják és visszaszállítják a börtönbe. A Magyar Helsinki Bizottság olyan esetről is tud, amikor a temetésre kiszállított fogvatartottra tekintettel, biztonsági okokra hivatkozva a sírhely környékét is alaposan átnézték. Brigitta ezt nem fogadta el.
Így fia temetésén csak úgy „vehetett részt”, hogy a szertartás végén a család Skype-on jelentkezett a sír mellől, és fél órát „közösen” sirathatták el a megboldogultat. De így legalább az anya színpadias temetői előállításával nem zavarták meg a szertartást.
Ha a veszteség és a tehetetlenség nem lett volna elég, még azt is meg kellett élnie az asszonynak, hogy megalázzák a börtönben. Mint valami rossz kafkai történetben a börtön emberei egymásra mutogattak, ide-oda küldözgették, és az érdeklődő nőt nyugalomra intették, mondván, mindennek megvan a maga rendje és ideje. Hogy aztán ne lehessen ott, ahol lennie kellett volna.
Alázás és gyalázás
A legjobban azt fájt neki, amikor az egyik nevelő röhögve azt mondta: „Ne játssza itt a gyászoló anyát!” Lelkileg teljesen összeroppant, ahogyan családja is. „Nincsen az rendben, hogy a gyermekét éppen elveszítő anyát megalázzák, belerúgjanak, és pontosan a legkritikusabb időben. A legmélyebb anyai érzelmeimet gyalázták meg” – idézte fel érzéseit a Magyar Helsinki Bizottság ügyfele. „Minden reggel fiam hiányával ébredek. Mély és vérző seb lelkemben emléke, amit naponta fel-feltépnek itt.”
Az emberi méltósághoz való jog sérthetetlen emberi jognak számít. Ebből következik, hogy a kegyeleti jog is alapjog. Ezt a Büntetés-végrehajtási Kódex is tudomásul veszi, amikor kimondja, hogy a közeli hozzátartozó temetésén való részvétel csak kivételes esetben tiltható meg. Így például csak abban az esetben, ha annak valamilyen nyomós közegészségügyi, közrendészeti indoka van vagy újabb bűnelkövetést akadályoz meg. Brigitta esetében ilyenre nem hivatkoztak.
Az állam fokmérője
Olvasóink között biztos vannak olyanok, akik legyintenek, „ugyan már, nem kellett volna bűnözni, sikkasztani, csalni, és akkor nem kerül ilyen méltatlan helyzetbe”. Ha már az emberiesség nem szólal meg bennük, érdemes volna abba belegondolni, hogy bizonyos normák megsértése, mások megkárosítása, azaz a bűnelkövetés nem jelentheti azt, hogy az elítélt ily módon elveszíti mindenféle jogát, így a jogát az emberi méltósághoz is. Mert ha ez azt jelentené, akkor a bűnelkövetőkkel szemben bármit meg lehetne tenni önkényesen. Márpedig az önkénynek legalább akkora a társadalmi veszélyessége, mint a bűnözésnek. Az önkény nem marad sem fedő alatt, sem rácsok mögött. Szétterjed, és elroncsolja életünk kereteit.
Az államok éppen azért alkottak magukra is kötelező szabályokat, hogy biztosítsák a társadalmak civilizált működését. Brigitta és más kegyeleti jogukkal élni kívánó fogvatartottak is csak annyit kérnek, hogy a hazai büntetés-végrehajtás is tartsa be a szabályokat, és ne legyen önkényes.
Civilizált országok tisztességesen bánnak a fogvatartottakkal, ez az egyik legnyilvánvalóbb indikátora hasznos működésüknek. „Nem ismer valaki igazán egy országot, amíg nem látta belülről annak börtöneit. Nem arról kell megítélni egy országot, miként bánik a legmagasabb rangúakkal, hanem hogy miképpen bánik a legalacsonyabb sorban lévőkkel, a fogvatartottakkal” – mondta a Nobel-békedíjas Nelson Mandela.