A menedékes családok utcára penderítésének botránya újra felhívta a figyelmet arra, hogy még a legegyszerűbb számokat sem lehet tudni arról, valójában mekkora terhet jelent az ukrajnai menekülők ellátása az országnak. Egy biztos: messze nem akkorát, mint amivel a kormány henceg.
Augusztus 21. óta drákói szabályok vonatkoznak az ukrajnai menedékesek szociális ellátására Magyarországon. Egy csapásra családok százai, menedékesek ezrei veszítették el támogatott szálláshelyeiket. Az utcára paterolt emberek többsége gyerek.
A pontos számokat a közvélemény nem ismerheti meg, mert hiába van már “az orosz–ukrán háború elől Magyarországra menekülő személyekért felelős kormánybiztosunk” is, a valós helyzet megítélése szempontjából csak értékelhetetlen adatokat közöl a kormány.
Ilyen például az, hogy a háború kitörése óta eltelt két és fél évben valamivel több mint 44 ezren kértek védelmet nálunk. Hogy hányan lehetnek ukrajnai menekülők most itt valójában, arról nincsenek nyilvános számok. Az igazat megvallva, ez – tekintettel a kettős állampolgárokra, a schengeni és az ukrán határok átjárhatóságára – valóban nem egyszerű ügy. Ettől még a kormánynak van messze a legtöbb eszköze ahhoz, hogy megbízható becslést készítsen. Mégsem látunk ilyet.
Azt már bizonyosan egyszerűbb volna összeszedni, hogy augusztus 21. előtt hányan kaptak lakhatási támogatást, azóta hányan kapnak, és közülük mennyi a gyerek. Ám ilyen számokat se publikáltak. A Magyar Helsinki Bizottság az ukrajnai háború kitörése óta többször fordult az államhoz, lenne szíves ezeket az adatokat közölni. Egyetlenegyszer sem érkezett válasz.
Százezrek helyett ezrek
Pedig a hazai menekültügy valóságos terheiről ezt sokkal többet elmondana, mint az a bombasztikus szám (hazugság), amivel Szijjártó Péter a CNN nézőit kábította, hogy 1,3 millió ukrajnai menekült van Magyarországon. (Ebből még az sem igaz, hogy ennyien léptek be, és leginkább utaztak át Magyarországon. Ez a szám csak azt mutatja, hogy a háború kezdete óta ukrajnaiak ennyiszer lépték át az ukrán-magyar határt mifelénk.)
Külügyminiszterünk júliusban azt is kivágta aduászként, hogy az ukrajnai menedékes gyerekek több mint 1500 magyar iskolába járnak, ami a közoktatási intézmények fele. Azt már nem tett hozzá, amit Pál Norbert kormánybiztos kotyogott el, hogy ez a tavalyi tanévben összesen 5200 gyereket jelentett, ami a hazai közoktatásban tanuló gyerekeknek alig több mint 3 ezreléke volt.
Arról már sem ő, sem a miniszter nem beszélt, hogy a tanköteles menedékes gyerekek közül sokan nem kapnak óvodát, de még iskolát sem Magyarországon.
A méltányosság látszata
A június 28-án egyeztetés nélkül módosított kormányrendelet adott egy halvány reményt az addig támogatott szállásokon élőknek: ha méltányosságot kérnek, és helyzetük valóban “különös méltányosságot érdemlő”, akkor a kormánybiztos adhat nekik felmentést az új drákói szabályok alól, azaz maradhatnak eddigi szállásukon.
A rendelet a kérelmek benyújtására 13 napot adott, de valójában csak 10-et, mert az a megyelista, amely a háború sújtotta területeket tartalmazza csak július elsején jelent meg. Hogy honnan kellett volna erről időben értesülniük a menedékes családoknak, az már más kérdés. Később lesz róla szó.
A Magyar Helsinki Bizottság augusztus elején fordult adatigényléssel a kormánybiztoshoz, hogy hány méltányossági kérelmet nyújtottak be hozzá, azokból mennyit hagyott jóvá, és mennyit utasított el.
A válasz megérkezett, és végre értékelhető adatokkal.
Minden 5 emberből 4-nek mennie kellett
Ezek szerint Pál Norbert kormánybiztos 1486 méltányossági kérelemből 1202-t utasított el, és csak 284-et hagyott jóvá, ami a kérelmek 19 százaléka.
A visszautasítások magas aránya már azért is feltűnő, mert a szerény, legtöbbször szegényes körülményeket biztosító szállásokon olyanok éltek, akik másképpen nem boldogultak. A legnagyobb számban többgyerekes családok, sokszor a férfi családfő nélkül, olyan anyákkal, nagyszülőkkel, akiknek oktatási intézménybe nem járó kisgyerekekről kell gondoskodniuk folyamatosan. A legtöbb helyen teljesen magukra voltak hagyatva, szociális gondoskodást, segítséget nem kaptak.
Mindez általában is sokat elmond a magyar állam szociális érzéketlenségéről, a szétzilált intézményrendszerről, a nem létező szociális hálóról, de maradjunk most az utcára tett menedékes családoknál. Vajon ki számíthatna “különös méltányosságot érdemlő” családnak, ha nem ők? Pál Norbert másképpen látta.
Magyarázatok alacsony számra
A visszautasítások magas aránya mellett az alapszám kicsinysége is feltűnő. És az is a hazai menekültügy siralmas állapotáról tanúskodik. Hiszen becslések szerint augusztus 20-ig legalább 3000-en, de inkább 4000-en lakhattak ilyen szállásokon. Akkor meg miért csak 1486 személy adott be kérelmet?
No, nem azért, amiről a kormánybiztos beszélt, hogy belátták a helyzetet, és békésen távoztak. A Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint másról volt szó.
Az egyik ok – amiről már korábban is beszéltünk – az időhiány. Túlzott elvárás csak 10 napot adni azoknak, akiknek sokszor még a betűvetéssel is meg kell küzdeniük. A változások eleve csak napokkal később csöpögtek le hozzájuk. Hivatalos, közérthető tájékoztatást sem írásban, sem szóban nem kapott egyikük sem. Az állam rábízta ezt a védelmi bizottságokra, ők meg a szállásadókra.
A tajgetoszi politika szempontjából ügyesen volt kitatlálva az is, hogy a menedékesek támogatásmegvonásával együtt a kormány felmondta a szállásadókkal kötött szerződéseket is, vagyis a pénzcsap el lett zárva. Vagyis a szállásadók közül némelyeknek nem feltétlenül fűződött ahhoz érdekük, hogy segítsenek a menedékesnek ott maradni.
Ennek ellenére így is voltak szép számmal olyan szállásadók, akik szerettek volna segíteni, de jogi kompetencia nélkül ők sem mindig értelmezték helyesen a rendeletmódosítást, és volt aki, úgy gondolta felesleges lenne kérelmet benyújtani, mert a kárpátaljai családok úgy sem kaphatnak szállást.
Területi különbségek
Nem világos az sem, hogy a helyi (vármegyei, fővárosi) védelmi bizottságoknak milyen szerepük volt a méltányossági kérelmek elbírálásában. Vajon csak postás szerepet töltöttek be, mint az a rendeletből kiolvasható, vagy ők is részt vállaltak a kérelmek értékelésben, és támogattak vagy elleneztek is őket? Az adatok területi eltérései utóbbira utalnak. Míg például Komárom-Esztergomban a 480-ból csak 35-öt hagytak jóvá (7%) vagy Fejérben 57-ből 5-öt (9%), addig Hajdú-Biharban 111-et 271-ből (41%). Nehezen képzelhető el, hogy az ország egyes megyéiben többszöröse lett volna a rászoruló, támogatott szálláshelyeken élő menedékesek aránya, mint másokban. Az pedig, hogy milyen szempontok szerint döntöttek, végképp nem világos.
A területi különbségekre utal az is, hogy Borsod-Abaúj-Zemplénben, Nógrádban vagy Tolnában egyetlenegy kérelmet sem nyújtottak be.
Családok százairól van szó. Mi történt azokkal, akiket augusztus végén kiraktak korábbi szállásukról?
Voltak akik szó szerint utcára kerültek. Rajtuk jólelkű emberek, civil szervezetek és pár egyházi fenntartású intézmény próbálnak segíteni, de többnyire csak pár hetes ideiglenes szállásokat tudtak biztosítani. Ilyenekből nem lehet munkába és iskolába járni. A hazai szociális ellátó rendszer állami segítség nélkül képtelen a hónuk alá nyúlni. Ehhez képest kormány félrenéz vagy egyre cinikusabban nyilatkozik meg. Hosszútávú megoldás fel sem merül.
És bár az ENSZ senkinek sem tanácsolja, hogy visszatérjen Ukrajna bármelyik megyéjébe is, vannak, akik feladják, és visszatérnek Kárpátaljára. A körülmények tragikusak, a visszatérők mégis kénytelenek abban bízni, hogy ott legalább kiismerik magukat, ha már állítólagos anyaországuk így bánt, így elbánt velük.