Koncepciós volt-e a történeti Jézus pere? Megfelelt-e a zsidó meg a római eljárásjognak? Justizmordnak számított-e az ítélet? Egyáltalán miféle eljárás folyt ott? Különlegesnek számított a korban? Jézusnak érvényesült-e bármiféle joga az eljárás során? Van-e felelőse a megölésének?
A fenti kérdések természetszerűen merülnek fel a történelem világszerte legismertebb peréről. Már most be kell vallanunk, mi sem fogunk rájuk makulátlan válaszokat adni. De ez a lenyűgöző régi történet – higgyünk vagy sem a feltámadásban és megváltásban – ma is tanulságos, és kortársi emberi jogi olvasata is van.
Kanonizált történet bizonytalanságokkal
A názáreti Jézus perének könyvtárnyi a tudományos irodalma. Ehhez képest alig van olyan adat, amelyben biztosak lehetünk a történeti Jézus ellen lefolytatott és keresztre feszítésével végződő eljárásról. Amit ez ügyben a Hiszekegy, az Apostoli hitvallás állít, azért az biztosan elmondható:
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
De ez nem sok.
Ma is az evangéliumok jelentik a legfontosabb forrásokat, és alighanem ez már így is marad, ha valahol rá nem lelnek az Acta Pilati (Pilátus iratai) néven emlegetett jegyzőkönyvre, Judea provincia prefektusának jelentésére, amiben a galileai gyógyító peréről számolhatott be a császárnak. A kora keresztény hagyomány szerint ez olyannyira hatott volna Tiberiusra, hogy római istenek közé akarta beiktatni a megfeszített zsidót. Grüll Tibor ókorász császárkori keresztény forrásokat is felhoz, amelyek „idéznek” a jegyzőkönyvből. De még az is előfordulhat, hogy sohasem létezett.
Mindenesetre amíg nincs meg ez a szöveg, addig a történet lényegét illetően szinte csak a kanonikus evangéliumok maradnak. Az evangélisták és szerkesztőik azonban nem voltak történetírók, az evangéliumok nem jegyzőkönyvek vagy krónikák, hanem epikus sűrítmények a megváltás igazolására és Jézus követőinek biztatására. A négy szöveg ugyan nem tér el egymástól szögesen, mégis jelentősek a különbségek még a Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásától a kivégzéséig tartó hat nap felidézésében is, noha a későbbi szerkesztői kezek igyekeztek összefésülni őket, ám ezzel még több fejtörést okoztak a történeti Jézus kutatóinak.
Legnagyobb különbség Márk, Máté és Lukács („a szinoptikusok”), illetve János evangéliuma között van. A történeti Jézus kutatói leginkább az első háromból dolgoznak, mert a legkésőbb íródott vagy összeszerkesztett János evangéliumánál egyértelmű az utólagos, célzatos szándék, hogy az izmosodó kereszténység felől értelmezze a jézusi utat, így a szenvedéstörténetet is. Ezzel szemben különösen Márknál és Máténál az élmény időben közelibb és közvetlenebb, noha tudósok egyre kevésbé tartják valószínűnek, hogy a szerzők Jézus tanítványai lettek volna. Mi is leginkább a szinoptikusokra hallgatunk tehát.
Rosszkor volt rossz helyen
Egyáltalán miért indítottak Jézus ellen eljárást és miért végezték ki? Ez az alapkérdés.
Vessük el azt az egyszerű megoldást, hogy csak azért, mert bírái gonoszak voltak, vagy azt a fatalista választ, hogy voltaképpen ők is az isteni tervet hajtották végre.
Jézus nem volt politikai lázító, és nem támadta tüntetően a monoteista zsidó vallás alaptételeit, a gyógyító, ördögűző tevékenysége sem számított a korban ritkának. Mégis miféle veszélyt láttak benne?
Vermes Géza, az Újszövetség jeles kutatója szerint az okot nem Jézus szavaiban és tetteiben kell keresni, hanem abban, hogy szavai és tettei akár lázadáshoz is vezethettek volna. A zsidó vezetők ezért figyeltek fel rá, és mintegy előrelátásból ölették meg. Preventív intézkedés a közösség védelmében. („Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.”) Ha Jézus a jeruzsálemi Templomban nem csinál botrányt, és azt nem éppen peszah (a zsidó húsvét) előtt teszi, akkor valószínűleg életét nem oltják ki.
„A lehető legrosszabb dolgot követte el (felfordulást okozott), a lehető legrosszabb helyen (a Templomban), a legrosszabb időpontban (éppen peszah előtt). Ebben rejlik a zsidó Jézus tragédiája”
– vélte Vermes.
Bármennyire is hihető ez a magyarázat, ha az volt a szándékuk a zsidó vezetőknek, hogy a közjó érdekében a zarándokokkal zsúfolt Jeruzsálemből (és a földi világból) szép csöndben iktassák ki a felelőtlen Jézust, ez rosszabbul nem is sikeredhetett volna nekik. Merthogy éppen peszah idején ítélték halálra és végezték ki nagy nyilvánosság előtt.
A joghátrány neve: halál
Köztudott, hogy Jézus ellen büntetőeljárást indítottak a zsidó elöljárók. De tényleg azt indítottak? Zlinszky János volt alkotmánybíró és a római jog kiváló szakértője szerint nem. Úgy vélte, közigazgatási eljárást folytattak le Jézus ellen, ez is magyarázza, hogy sem a zsidó, sem a római büntetőeljárási szabályokat nem tartották be Jézussal szemben. A neves jogtudós tíz évvel ezelőtti előadásában Vermessel ért egyet, és a város békéjének fenntartásával magyarázta a Jézus elleni eljárást.
De vajon egy közigazgatási eljárás elvezethetett-e akkoriban halálos ítélethez és annak végrehajtásához? Ezek szerint ott és akkor igen. Mint később kiderül, másnál, egy másik Jézusnál is felmerült ennek a lehetősége 30-32 évvel a názáreti halála után. De erről később.
Azt se felejtsük el, hogy a galileai tanító sokszorosan külföldinek, tehát eleve jogfosztottnak számított a jeruzsálemi eljárásban. Nem volt római polgár, így nem illették meg az eljárásjogi garanciák, nem terjedt ki rá az ártatlanság vélelme és nem lehetett védője. Bár zsidó volt, de nem volt júdeai, vagyis nem volt a provincia honos lakója sem. És Heródes Antipász a lakóhelyileg illetékes tetrarcha sem ismerte el saját polgárának és biztosított neki tisztességes eljárást. Úgy pattogtatták egymás között a hatóságok „az ügyfelüket” (vagy ha ragaszkodunk hozzá, hogy büntetőper volt: „a terheltet”), mint valami pingponglabdát.
Jézus elfogásától magára maradt a bármiféle moralitástól mentes és irgalom nélküli hatalommal szemben, amely csak eszközt vagy kiiktatandó problémát látott benne, nem törékeny embert. Segítségtől elzárva, idegenként, kozmikus magányban állt bírái előtt, akiket nem az igazság feltárása mozgatott, hanem hatalmi, vallási és személyes érdekeik irányítottak. Bírái nem voltak pártatlanok, nem voltak függetlenek, az eljárás nem volt tisztességes.
Justizmord a köbön
Kutatók nemzedékei vitatkoznak azon, hogy valójában mi és hogyan is történt a zsidó nagytanács (szanhedrin) előtt. Egyáltalán a János evangélista által leírt intermezzóra sor került-e valójában Annás házában, vagy rögtön Kajafás főpap és a nagytanács hallgatta ki a galileai férfit? Miért nem a Templomban zajlott a meghallgatás, és miért nem nyilvánosan, ahogy a zsidó törvények előírták; hogyan lehetett halálra ítélni, ha egyébként a rómaiak megtiltották a halálbüntetés kiszabását és végrehajtását? Hogyan lehetett elítélni, ha nem teljesültek az előírások, és nem volt legalább két tanúvallomás, amely részleteiben is megfelelt egymásnak? Hogyan lehetett tanúnak tekinteni a bírákat? Miért szaggatta meg ruháját Kajafás, ha az tiltva volt neki, a többiek meg miért nem, ha az meg előírás volt nekik? Egyáltalán hogyan folyhatott a tárgyalás éjszaka, amikor azt előírások tilalmazták?
A magyarázat talán az is lehet, hogy az evangélisták, a történet érthetően elfogult elbeszélői ezzel a töméntelen szabálytalansággal is igyekeztek még egyértelműbbé tenni, kiemelni az eljárás különös, különösen jogsértő jellegét. Nem piszlicsáré ügyről van itt szó, hanem világbotrányról. Fenekestül felborult a világ rendje.
E megközelítés szerint mindaz, amit tettek Jézussal, minden ízében jogtiprás, justizmord volt:
„Jézus perének legáltalánosabb vonása, hogy koncepciós és kirakatper, azaz a tények elferdítésén, a valóság meghamisításán alapszik, ugyanakkor igyekszik fenntartani a jogszerűség és igazságosság látszatát. Nincs új a nap alatt – a ‘nem etikus, de jogszerű’ mai jelszava nem is annyira modern találmány”
– írja egy mai értelmező, Barsi Balázs ferences szerzetes. Véleményével nincsen egyedül.
A pusztító közöny
De ha a szanhedrin előtti meghallgatást nem tekintjük büntetőeljárásnak (mint ahogy Zlinszky sem tekintette annak), hanem előzetes tanácskozásnak, amelynek nem a büntetés kiszabása, hanem annak eldöntése volt a célja, hogy Jézust átadják-e a rómaiaknak, és ha igen, milyen indokkal, akkor már nem lehetünk ennyire kategorikusak, legalábbis abban nem, hogy tömegével követtek el formai jogsértéseket. Formailag ugyanis nem kellett a büntetőeljárás szigorú előírásait Jézussal szembeni fura ügymenetre alkalmazni.
A történetíró Josephus Flavius számol be egy esetről Jézus halála után, 62-ben, amikor Jeruzsálem zsidó elöljárói letartóztatták Ananiás fia Jézust (tehát ő egy másik Jézus!), mert baljós próféciákat terjesztett. Ott is felmerült annak a lehetősége, mint a názáretinél, hogy esetleg nem isteni sugallatra prófétál-e, de ezt elvetették. A kétkedőket ott is azzal győzték meg, hogy a bajkeverő még zavargásokat robbanthatna ki. Így kiadták őt a rómaiaknak. Megkorbácsolták, mint a mi Jézusunkat, de mivel a kínzás nem rendítette meg, a kormányzó szabadon engedte, mert úgy találta, hogy csakis őrült lehet.
Vermes Géza szerint mindkét Jézusnak a történetében meghatározó elem, hogy a zsidó elöljárók nemcsak a „felforgatóktól”, hanem a felelősségtől is igyekeztek megszabadulni, és a rómaiakra hárítani. De nem csak ők.
Sok végzetes vonása van Jézus utolsó hetének, ám az egyik leglátványosabb, hogyan igyekeznek a hatóságok különféle bürokratikus trükkökkel lerázni magukról a felelősséget. Az ember, az egyén így málik szét a hatalmak olajütőjében. Ez van annyira aggasztó, mintha elfogadjuk azt az értelmezést, hogy az emberi gonoszság, irigység, vakság és jóra való restség felelős Jézus haláláért.
Jézus elismeri
Vannak egyéb mozzanatok is, amelyek gyengítik a határozott állítást, hogy Jézus pere tisztán koncepciós eljárás volt. A szakirodalom gyakran írja, hogy míg a zsidók előtt futó eljárás az inkább vallási természetű lett volna, addig Pilátus előtt már politikai bűncselekményekkel gyanúsították Jézust. Most ne ragadjunk le annál, hogy akkor még csak törekvés sem volt a politika és a vallás különválasztására, ennél fontosabb, hogy a politikai és vallási normasértéseknek akkoriban mindkét jogrendben büntetőjogi következményei is lehettek, ami sokszor a test sanyargatását vagy megszüntetését vonta magával.
Igazából a Jézusra „hamisan vallók” nem mondtak hazugságot, mert valóban többször is beszélt korábban arról, hogy három nap alatt képes lenne újjáépíteni a lerombolt Templomot. (A szavait értelmezők ezt hol a testére, hol az egyházára értik ma.) Ráadásul a szanhedrin előtt Jézus elismerte, hogy magát megváltó Krisztusnak (a felkent Messiásnak, Dávid király utódjának) tekintette, amely majd Isten jobbján fog ülni. Ez istenkáromlásnak számított, és szigorúan büntették a zsidó törvények. Pilátus előtt pedig elismerte azt is, hogy ő a zsidók királya, ami akár egyből elítéléséhez vezethetett volna, de meglepő módon az imperátor helytartója (legalábbis az evangélisták epikus konstrukciója szerint) többször is kísérletet tett, hogy elengedhesse, és ne kelljen kivégeznie az elé hurcolt férfit.
Jézus meg akart halni? A kérdést már csak azért is érdemes feltenni, mert az újtestamentumi szöveg és a „másik Jézus” története 62-ből azt sejteti, hogy lett volna lehetősége életben maradni. A hívek nem fogadják el, hogy Jézus csak egy figura lenne isten bábjátékában. És valószínűleg nem is erről van szó.
Jézus taktikája egy ideig a hallgatás volt, azt várta, hogy vádlói bizonyítsák a vádjaikat, de aztán megszólalt, és ezzel támadási felületet nyitott. Azt is tudjuk, hogy Jézus már Jeruzsálem előtt is számolt a halálával, tudta, hogy erőszakmentes mozgalma provokálja a hatalmat. Többször is beszélt tanítványainak erről, legutoljára az utolsó vacsoránál és utána az Olajfák hegyén. Ott a bóbiskoló próféták mellett egyenesen úgy rettegett a sötét jövőtől, mint az ítélethirdetésre készülő elítélt.
A tömeg nem lehet jó bíró
A názáreti prédikátor szabadulására Pilátus esélyt kínált. Megadta a lehetőségét annak, hogy a tömeg kikérhesse Jézust, és akkor a római megkegyelmezett volna neki. A tömeg azonban Barabbást választotta, a fegyveres lázadót, aki valószínűleg ismertebb, kedveltebb volt a római megszállás alatt sínylődő zsidók körében. A felszabadulást inkább remélhették egy fegyveres vezetőtől, mint az ellenség szeretetét hirdető fanatikustól, aki „a jelek szerint mégsem messiás, mert úgy bánhatnak vele, mint egy közönséges útonállóval”.
Valójában a népítéletnél esélye sem volt Jézusnak. Eleve a kis terecskére, a kövezett udvarra főleg azok jöttek el és fértek oda, akiket a dühöngő Jézus megsértett a Templomban, templomőrök, pénzváltók, adószedők, kereskedők, a főpapok és előkelők jó emberei. Jézus tanítványai elbujdokoltak.
De nem csak erről volt szó. Soha nem lehet igazságos ítéletet elvárni a szedett-vedett tömegtől. Ahogyan a tömegnek nincsen vallása és nemzetisége, úgy a bennük felolvadó egyének józansága és erkölcsi érzéke is megszűnik. Megfontolt döntést nem tudnak hozni, mérlegelni képtelenek. Ezért sem lehetett volna komolyan venni, és évszázadokon át az antijudaizmus, zsidóellenesség bibliai igazolásának tekinti, hogy Máté szerint ezt kiabálta volna a vérszomjas tömeg: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!”
Mindezekkel együtt a kezét mosó Poncius Pilátus mégiscsak „azért biztosított szabad folyást az igazságszolgáltatásnak”, és egyezett bele a megkorbácsolt, megalázott férfi megfeszítésébe, mert megijedt a zsidó elöljárók fenyegetésétől, hogy bepanaszolják a császárnál, és könnyen elveszítheti zsíros állását. (Hogy azért felette se ítélkezzünk könnyelműen: akkoriban az állásvesztés sokszor járt együtt jószág- és fejvesztéssel is.) Pilátus nem kockáztatott.
Tantörténet a mának
A történeti Jézus halála az evangéliumok szerint sok tényező szerencsétlen összejátszásának következménye. Az abszolutizált közjó iránti kollektivista vakságnak, a politikai befolyásnak az igazságszolgáltatásra, a felelősség bürokratikus áthárításának, az emberi gyávaságnak, a római elnyomás miatti krízisnek, a tisztességes eljárás jogi garanciái hiányának vagy a felkorbácsolt lincshangulatnak is megvolt a maga dicstelen szerepe a tragédiában.
A történeti Jézusról szólva nem lehetünk történelmietlenek. Mégsem kerülhető meg, hogy milyen tanulságai lehetnek Jézus perének itt és most, 2025 nagypéntekén Magyarországon.
Itt áll előttünk egy mindenétől megfosztott ember, megismerhetjük történetét az utolsó evilági napjairól. A realista szenvedéstörténetben nincsenek csodák, viszont annál több a prózai részlet egy állami gyilkosság aprólékos előkészítéséről, testi megalázásról és az emberi méltóság semmibevételéről. Napnál világosabb, hogy az evangélisták az ember (az egyén) végletes kiszolgáltatottságáról számolnak be. A kesergés itt már kevés. E világraszóló botrány cselekvésre ösztönzi az utódokat: az egyént többet nem lehet kiszolgáltatni védtelenül a hatalomnak, amely annyiszor önző, bürokratikus és romlott. Korlátokat kell elé emelni, és jogi, intézményes biztosítékokat kell adni az embereknek.
Kétezer év alatt Jézus perének tanulságai nagyban járultak hozzá az emberi jogok feltárásához, az eljárás alá vontakat ma már megillető jogok és intézményes biztosítékok megteremtéséhez. Akik populista büntetőpolitikát akarnak, felesleges és kártékony luxusnak tekintik a hatalmi ágak szétválasztását, a független bíráskodást, a tisztességes eljáráshoz és védelemhez való jogot, a kínzás és halálbüntetés tilalmát, valamint az emberi méltóság védelmét, nem tanultak semmit Jézus tragédiájából, és nem csak a történeti Jézust felejtették el.