Szűcs Zoltán 73 éves nagyapa, aki korábban a NAV-nál dolgozott. A baracskai börtönben töltötte csalás miatt kiszabott büntetését, amikor 2023 októberében megtudta, hogy a felesége stroke-ot kapott. A házastárs aztán tavaly év végén elhunyt. Zoltán egy éven át többször is kérte, hadd látogathassa meg őt. Az utolsó pillanatig reménykedtek, hogy elbúcsúzhatnak egymástól, de a bv. intézet nem engedte nekik.
A Magyar Helsinki Bizottság most a strasbourgi bírósághoz fordult, mivel a látogatás megtiltásával a börtön megsértette ügyfele magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogát. Szűcs Zoltánnal beszélgettünk a börtön engedélyével, mert még büntetését tölti.
Milyen volt az egykori feleségével a kapcsolata?
Ez egy hosszú és szoros kapcsolat: 4 hónap híján 50 évig voltunk együtt teljesen harmonikusan. Három közös gyerekünk született.
Miután ön bevonult a börtönbe, kire számíthatott, hogyan boldogult a felesége?
Egyrészt dolgozott, másrészt a felnőtt gyerekeink is ott voltak neki.
Egészséges volt a felesége akkoriban?
A vérnyomása magas volt, azt kezelték, emellett mindketten cukorbetegek voltunk. Otthon rendszeresen mértük ezeket. A későbbi agyvérzésnek semmiféle előzménye nem volt.
A bevonulása után hogyan tartották a kapcsolatot?
Gyakran telefonáltunk, és havonta többször Skype-on is beszéltünk, amikor csak lehetőségünk volt rá. Néha levelet is váltottunk, ha valamit hosszabban kellett megbeszélnünk.
Hogyan értesült arról, hogy a felesége agyvérzést kapott?
Nem sokkal azelőtt, hogy bekövetkezett, még telefonáltunk. Épp bevásárlásból ért haza egy vasárnap délelőtt. Amikor később hívtam, és nem vette fel, azt hittem, elszunyókált. Akkor már lebénult a fél oldala. Azért nem tudott válaszolni, mert azon az oldalán volt a telefon is. Amikor később riasztottam a lányomékat, átmentek hozzá. Tőlük tudtam meg, hogy az ágyon fekve találtak rá az édesanyjukra, aztán hívták a mentőt, és kiderült, hogy agyvérzést kapott.
Amíg kórházban volt, hogyan tudtak kapcsolatot tartani?
Amikor a lányom ment a kórházba látogatni, akkor tudtam vele telefonon beszélni. Ezen kívül még 2023 karácsonyán kaptam jutalomként egy órányi Skype-híváslehetőséget. Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam.
Miről beszéltek az utolsó Skype-híváson?
Teljesen tiszta volt a tudata. Az egészségi állapotáról érdeklődtem, biztattam, hogy akarjon meggyógyulni és tornázzon.
Hogyan zajlott le a betegség, ami a felesége halálához vezetett?
Sajnos, mire segítséget kapott a feleségem, már túl sok idő telt el, és az agyának a 30%-a sérült. Minden segítséget megkapott, hogy jobban legyen, és volt egy időszak, amikor el is kezdett javulni az állapota. Aztán az agy motorikus központja elkezdett leépülni. Egyre kevesebbet tudott mozogni, már nem használt a gyógytorna sem. Végül már nem lehetett kiültetni se, stabil fekvőbeteggé vált, onnan már nem volt visszaút.
Mire hivatkozott, amikor először kérvényezte a kórházi látogatást?
2023 októberében került kórházba a feleségem, és azért adtam be az első kérelmet csak 2024 márciusában, mert a törvény szerint az engedhető el, aki a büntetése harmadát már letöltötte. Nálam ez a feltétel addigra teljesült, így kérvényeztem „látogató intézeten kívüli fogadását”, amihez csatoltam orvosi igazolást is. Úgy számoltam, hogy abba a 6 órába, amit kértem kényelmesen belefér, amíg Baracskáról a börtönből, Ceglédre, a kórházba elérek és vissza, főleg ha a fiam értem jön és elvisz. Azt nem tudtam, mert senki nem tájékoztatott róla, hogy lehet „rendkívüli eltávozást” is kérni, ha az ember a beteg családtagját szeretné meglátogatni. Persze, már ismerve az eseményeket, nyilván azt sem engedélyezték volna.
Már az első kérelem beadásakor sejthető volt, hogy a felesége nem fog felépülni?
Igen. Akkoriban még jobb volt az állapota, de az orvos egyértelműen megmondta a lányomnak, hogy érdemi javulásra ne számítsunk. Az utolsó hónapokban pedig már nagyon nehezen tudtunk beszélni is. Hosszú 10 másodpercek teltek el, mire egyáltalán megértette a kérdést, amit feltettem neki.
Mi alapján remélte, hogy engedélyt kap?
A Magyar Helsinki Bizottságtól kaptam meg az új büntetés-végrehajtási törvényt 2024. elején, és amikor azt elolvastam, tele lettem reménnyel.
Nagyon szépen hangzik, hogy a fogvatartott nem tárgya, hanem alanya a büntetés-végrehajtásnak, hogy egyéniesítés van, hogy hogyan fog felépülni a kategóriarendszer. Én tényleg azt hittem, hogy alanya és nem tárgya vagyok a büntetés-végrehajtásnak, de végül kiderült, hogy mindebből csak a formális kategóriarendszer valósul meg. Van egy, a törvényben meghatározott pozitív szándék, ami mögött nincs valós tartalom.
Addig, amíg egy-egy reintegrációs tiszthez 100-130 fogvatartott tartozik, addig mindezt nem is lehet megvalósítani. 130 ember napi problémájával nem tud egy ember foglalkozni, bármennyire igyekszik is. Az én negatív érzéseim nem is rájuk irányulnak, hanem kimondottan a baracskai vezetésre, ami közönyös és embertelen volt velem. Mindegy nekik, mit ír a törvény, úgyis az történik, amit ők mondanak. Olyan ez, mint a nagymama almája: kívül piros, belül rohad.
Amikor 2024 tavaszán először kértem, hogy hadd látogassam meg a beteg feleségemet, megdöbbentett, hogy a parancsnoki elutasítás nem is a ceglédi kórház, hanem Martonvásár területére szólt, és mintha el sem olvasták volna, hogy egy beteg emberről van szó. Ezt megfellebeztem, majd a másodfokon eljáró agglomerációs parancsnok hatályon kívül helyezte az intézet döntését és új eljárásra kötelezte őket. Ez összesen négyszer történt meg, de az agglomerációs parancsnok egyszer sem adott indoklást vagy iránymutatást az intézet részére, és maga nem hozott érdemi döntést, pedig megtehette volna.
Miért utasították el?
Az első elutasításkor szabad mozgó voltam az intézeten belül, ami azt jelentette, hogy felügyelet nélkül mehettem bárhova. Ez olyan kiváltság, amit azonnal megvonnak a fogvatartottól a legkisebb hibánál. Mivel a besorolásnál figyelembe veszik az együttműködési készséget, a fegyelmi/jutalmazási helyzetet, én szentül meg voltam győződve, hogy a feleségem meglátogatásának nem lesz akadálya a biztonsági szempont, mégis erre hivatkoztak.
Az indokolás szerint a túlzott biztonsági és visszaesési kockázat miatt utasították el a kérelmemet, holott ilyen fennállásáról nem tájékoztattak engem és nem is ajánlottak fel reintegrációs programot, amivel ezt – ha fenn is áll — csökkenteni lehetett volna. Az elutasítás másik oka volt, hogy „különös méltánylásra okot adó körülmény nem áll fenn". Az agglomerációs parancsnok szó szerint ugyanazzal a szöveggel utasította új eljárásra az intézetet másodszor is.
Mi volt az oka, hogy ezután sem adta fel?
Mindig ott volt a remény, hogy történhet valami pozitív is.
De a harmadik alkalommal is ugyanez játszódott le, pedig akkor már leírtam, hogy „az egyre romló állapotban lévő, agyvérzés után félig lebénult feleségemet szeretném – talán utoljára – meglátogatni, megölelni”. Senkit nem érdekelt. Az elutasító döntésben hiányolták, hogy nem nyújtottam be orvosi igazolást, holott azt már az első alkalommal csatoltam. Felsorolta nekem a parancsnok, hogy mikor engedhető el valaki kimaradásra. Ott volt a listán, hogy akkor, ha „különös méltányolást érdemlő körülmény merül fel”. Írtam neki egy beadványt, hogy „Parancsnok Úr, tessék már nekem megmondani, hogy Ön szerint mi a különös méltánylást érdemlő körülmény, ha a feleségem halálos betegsége nem az?” - A mai napig nem kaptam rá választ.
Már mindenki arról beszélt, hogy a baracskai intézet parancsnoka nem tud egy olyan határozatot hozni, ami megállja a helyét, mert végül mindet hatályon kívül helyezte az agglomerációs parancsnok.
A negyedik, utolsó kérelmemben 2024. november 22-én jeleztem, hogy egyre romlik a feleségem állapota. Ekkor kaptam a legembertelenebb elutasítást, az indoklásban az állt, hogy a kérelmem okafogyottá vált, mert időközben a feleségem elhunyt.
Mindeközben a felesége és a gyerekei tisztában voltak vele, hogy ön folyamatosan próbálja elérni, hogy láthassák egymást?
Tele voltak reménnyel. Több alkalommal is felhívták a lányomat a ceglédi rendőrök, hogy érdeklődjenek a fejleményekről, és biztosítsák, hogy részükről nincs akadálya a látogatásnak. A gyerekek egymás között már arról beszéltek, hogy valószínűleg a magatartásommal van baj, és ezért nem engednek ki, csak ezt titkolom előlük. Amikor az ügyvéd elkészült a beadvánnyal, és a lányom ezt elolvasta, akkor értette meg, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó.
Hogy van mostanában?
Épp tegnap voltam pszichológusnál. Nem tudom feldolgozni a nejem halálát, és azt, hogy nem engedtek tőle elbúcsúzni. Rettenetes keserűség van bennem. Nem értem, hogy az, aki esküt tesz a büntetés-végrehajtás kötelékében, hogy gondolja, hogy megalázhat minket és állatként tekinthet ránk? Mindenki reintegrációról beszél, na de miből áll a reintegráció? Semmiből. Nem készítik fel a fogvatartottakat a szabadulásra, de a tömegkommunikációban ennek az ellenkezőjét mondják.
Elképzelhető, hogy jövőre szabadulhat feltételessel. Hogy tervezi folytatni az életét?
A régi ház, ahol a feleségemmel éltünk, el lett adva. A gyerekek segítenek vásárolni egy kis lakást, ahová beköltözhetek a szabadulás után. 74 éves leszek jövőre, tökéletesen el tudom magam látni, a háztartással nem lesz problémám. Amikor régebben az unokákkal jöttek hozzánk látogatóba, az én dolgom volt elkészíteni nekik a császármorzsát, várom a következő ilyen alkalmat.