Milyen esélyei vannak a túlélésre egy pacifista, meleg pszichológusnak? Csodásak, az erőszakmentesség a hosszú élet titka – kivéve Oroszországban. Példátlan módon most az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság is azonnal belátta ezt és menekültként elismerte a Magyar Helsinki Bizottság orosz ügyfelét, Alexandert. Tehát a magyar hatóságok is így látják: Oroszországban veszélyben van az élete annak, aki felszólal a háború ellen és egy szexuális kisebbség tagja. Alexander Magyarországon nemcsak esélyt kapott egy biztonságos, nyugodt életre, hanem segít is azoknak, akik súlyos háborús és családi traumákon estek át.
Milyen volt Oroszországban háborúellenesként és homoszexuálisként élned és dolgoznod?
Egy szociális központnál dolgoztam Szentpéterváron, pszichológusként. Az ott lévő körülmények között nem tudtam elmondani, ki vagyok, titkolnom kellett a munkahelyemen. Az akkori barátomnak is, aki azóta a férjem, tilos volt bármit is mondania az identitásáról vagy a nem hagyományos viszonyokról tanárként. 2017-ben lépett életbe a propagandatörvény, ami azóta csak tovább szigorodott – mára már bármit lehet szélsőséges tevékenységként bűncselekménynek minősíteni.
Elkezdtünk pályázatokat keresni, hogy külföldre tudjunk menni tanulni. Találtam is egy ösztöndíjat az ELTÉ-re, mindketten megkaptuk, így 2019-ben jöttünk Magyarországra. A következő évben itt is életbe lépett a hasonló törvény.
Üdv Magyarországon... Mit gondoltál ekkor a kilátásaidról, a jövődről itt?
Eleinte úgy terveztük, hogy befejezzük a tanulmányainkat és továbbmegyünk valahova, de aztán jött a COVID és itt ragadtunk. De örömmel láttuk, hogy például azonos nemű emberek járnak az utcán kézen fogva. Manapság már kevésbé látni ilyeneket.
Hogy látod a jövődet itt Budapesten most, hogy megkaptad a menekültstátuszodat, és a Budapest Pride után mintha a közhangulat is elfogadóbb lenne?
A tervem, hogy magyar útlevelet és személyi igazolványt kapjak. Szeretnénk itt maradni, ha nem lesz komolyabb változás. Házasságot kötöttünk Dániában, van egy cégem, a férjemnek is van állandó munkája, lakást is vettünk. Minden tökéletes lenne, ha lenne lehetőségünk gyereket örökbe fogadni.
Mivel foglalkozol itt?
Amikor kitört a háború, rögtön elkezdtem ukrán menekültekkel foglalkozni, azóta is több szervezetnél is dolgozom terapeutaként. Egy ukrán iskolában is dolgoztam itt, viszont onnan elbocsátottak, amikor másfél év után megtudták, hogy homoszexuális vagyok.
De akárki jött hozzám személyesen a praxisomba, egyikőjük elől sem titkoltam ezt, és őket nem is tántorította el.
És azt hogyan fogadták el az ukrán klienseid, hogy orosz vagy?
Személyesen nem tapasztaltam ellenségességet. Arról beszéltek, főleg a háború elején, hogy utálják az oroszokat, mégis hozzám járnak akár évekig. De meg is tudom érteni őket.
Most traumatizált emberekkel foglalkozol, különösen menekültekkel. Segítenek a saját tapasztalataid a munkádban, vagy inkább zavarja a saját feldolgozási folyamatodat?
Tudatosan választottam ezt az utat, és túl vagyok rajta, talán még így is a legkevésbé kellemetlen körülmények között mentem át rajta. Viszont átéltem az összes stádiumot, és ebben tudok segíteni, hogy megértem, mit élnek át a menekülő emberek.
Néha túl is léptem a terapeuta szerepét és szociálisan is segítettem őket – például munkát, lakást keresni.
Kellett együttműködnöd állami hatóságokkal a munkád során?
Amikor már nagyon súlyos esetről volt szó, a Semmelweis klinikára küldtük tovább a pácienseket. De közvetlenül nem is volt szabad együttműködnünk a helyi szervekkel, a saját szervezetemnek kellett szólni, ha valamire megoldás kellett.
Volt egy megrázó esetünk, amikor egy kisgyereket megerőszakoltak, amihez még az anya is hozzájárult. Amikor jelenteni akartuk a szervezetnél, ahol dolgoztam, azt mondták, ti csak terapeuták vagytok, ne avatkozzatok bele. Pedig a terápia szempontjából is fontos lett volna, hogy a gyerek ne maradjon tovább az anyával, és hogy külön kezeljük őket.
Látsz az állami ellátórendszerben bármilyen gyakorlatot vagy hajlandóságot arra, hogy menekültek traumáit kezelje?
Tapasztalataim szerint a civil szervezetek inkább akkor hasznosak, amikor alapvető szükségletet tudnak kielégíteni, mert amíg ezek nincsenek meg, addig egy terápia még nem is segíthet. Ez csak később kezdődhet.
Külföldieknél a nyelvi korlátok miatt sem tudnak mélyebb diagnózist adni és pontosan megállapítani, mi történt valakivel. Ha be is kerülnek a kórházba, az sem sokat segít. Egy kliensem például bekerült, de inkább rehabilitációjellege volt, pszichiátriai segítséget nem kaphatott, mert senki nem tudott vele beszélgetni.
Mik a leggyakoribb forrásai a traumáknak, amikkel az ide menekülők szembesülnek?
Rögtön a háború kitörése után az első traumák a bombázásról, lövöldözésről és az új országba kerülésről szóltak. Egy idő után viszont előkerültek régebbi, gyerekkori traumák. Különösen azoktól, akik kisebb falvakból jöttek, rémes történeteket hallottam.
Sok olyan család volt, akik el is váltak, miután idejöttek, főleg amikor egyedül érkezett a feleség. A feleségek itt jöttek rá, hogy eddig bántalmazó kapcsolatban éltek a férjükkel, és elváltak.
Mennyire érzed, hogy itt a közösség befogad téged, hogy be tudsz illeszkedni?
Csak két magyar barátom van, még az egyetemről, a többiek oroszajkúak. De ha megtanuljuk a nyelvet, ez is könnyebb lesz. Ahol eddig béreltünk lakást, ott volt egy magyar szomszédunk, egy zenész, akivel nagyon jóban voltunk, el is vitt minket fesztiválokra, úgyhogy nem lehetetlen barátkozni.
Voltunk Egerben is a párommal, ahol találkoztunk egy nénivel, aki egy szót sem beszélt a magyaron kívül, de nagyon jól megértettük egymást, kínált borral is, vissza is tértünk hozzá egy évvel később.
Mondtad, hogy saját vállalkozást is indítottál - ez kapcsolódik az eddigi praxisodhoz?
Igen, ez egy Speak Your Mind nevű online pszichológiai szolgáltatás, ami hozzáférést ad pszichológusokhoz, terapeutákhoz, orosz, angol és magyar nyelven. A látogató kitölthet egy kérdőívet, ez alapján olyan szakembert kap, aki a helyzetéhez, igényeihez passzol.