Egy pedagógus lázadása: gyermeki üzenetek a propaganda-plakátokon

Egy óbudai tanárnő ellen rongálás gyanújával indított eljárást a rendőrség, miután februárban közéleti üzeneteket fújt fel több, korábban már megrongált kormányplakátra. Virág szerint a háborús, félelmet keltő plakátkampány káros hatással van a gyerekekre, ezért tiltakozott ellenük. A Magyar Helsinki Bizottság segítségével panaszt tett a gyanúsítás ellen, mert álláspontunk szerint nem történt valódi kár, és a cselekmény a véleménynyilvánítás körébe tartozik. Interjúnkban fiatal pedagógus ügyfelünk arról beszél, hogyan látja a gyerekeket érő politikai üzenetek hatását, és milyen következményekkel kellett szembenéznie, közvetlenül azután, hogy kinyilvánította a véleményét.

Mi a véleményed a közhangulat és a közbeszéd minőségéről az utóbbi időszakban? És miért aggaszt ez téged?

Évek óta nyomasztóan hat rám a kormányzati kommunikáció. Annyira megviselt a mocskolódó, gyűlöletkeltő propaganda, hogy tudatosan nem olvastam a belpolitikáról szóló híreket, hogy ne rontsa el a közérzetem. Mostanra viszont már hiába próbáljuk, lehetetlenné vált, hogy kizárjuk az életünkből ezt.

Az elmúlt időszakban már azt is látom, hogy a gyerekekre milyen hatással vannak ezek a képek és üzenetek. Hallom, ahogy a hétévesek politizálnak az iskolában, pedig ez egyáltalán nem nekik való dolog. Az egyik kislány például megkérdezte tőlem a napokban, hogy “szerinted a suliban vannak fideszesek?”. Gyakran emlegetik egymás közt a “kétarcú” plakátot is, hogy meg akarják venni a képregényt, pedig még alig tudnak olvasni. Közben igazából fogalmuk sincs a politikai viszonyokról, nem tudják a helyén kezelni ezeket az információkat, csak hatással van rájuk a környezetük.

Mit tapasztalsz a munkádban, milyen hatással vannak a gyerekekre a háborús politikai üzenetek?

Ebédnél megkérdezte tőlem az egyik tanítványom, hogy egy atombomba mekkora területet tud elpusztítani, és vajon a mi országunkat is el tudja?
Nem csak a gyerekek, a szüleik is aggódnak, és a tanítóktól várják a segítséget, hogyan kezeljék a helyzetet.

Szerintem tűrhetetlen, hogy a gyerekeket megrémisztik. Nekik mindössze annyi lenne a dolguk, hogy szeretetben, játékosan és biztonságban nevelkedjenek. A propaganda viszont mindezt aláássa. Nem érzik magukat biztonságban, és nem az életkoruknak megfelelő szinten játszanak, hanem olyasmit vonnak be a játékba, ami nem az ő korosztályuknak való. A szeretet pedig azért csorbul, mert egy totál frusztrált társadalomban élik a mindennapjaikat, így nem garantált, hogy mindig azt a minőségű törődést kapják, amit megérdemelnek. Engem ez ijeszt meg, mert minden nap látom az uszítás hatását a gyerekeken.

Számítottál rá, hogy ennek lehet büntetőjogi következménye? Mit tudtál erről korábban?

Azt gondoltam, hogy a festékszóró használat nem fér bele. Arról viszont nem volt sejtésem, hogy ennyire súlyos következménye lehet a dolognak, hogy beraknak egész éjszakára egy zárkába.

Hogy jött az ötlet, hogy ilyen formában, a kormányzati plakátokon fejezd ki a véleményed?

Teljesen spontán jött a dolog. A barátaimmal beszéltem aznap arról, hogy iszonyatosan elegem van, és milyen borzasztóak a plakátok. Ez a lázadó hangulat inspirálta az ötletet, hogy festékszórót ragadjak. A hírekből tudtam, hogy az óbudai nagy plakátsort már korábban leszaggatták. Azért oda mentem, mert az már úgyis meg volt rongálva, de arra alkalmasnak tűnt, hogy kedves üzeneteket írjak rájuk.

A gyöngybetűkkel írt kedves üzenetek honnan jöttek?

Ez sem volt előre kitalálva. Egy mély érzésből fakadt, hogy folyóírással kezdtem el írni olyan gondolatokat, hogy “boldog és szabad szeretnék lenni”. Ezzel a gyermeki létet szerettem volna szimbolizálni, az ő nevükben üzenni. Mintha azt mondanák, hogy “én csak élni szeretnék, játszani és biztonságban lenni”. Hiszen folyóírással tanulunk írni, és a suliban mostanra minden betűt megtanultunk.

Milyen volt a rendőrök fellépése?

Amikor megjelentek a rendőrök, bepánikoltam, és először futni kezdtem. Egész jó futó vagyok egyébként, de aztán mégis inkább megálltam. Méltatlannak éreztem, hogy azért menekülök, mert felírtam, hogy “szeretet” meg “egyenlő jogok”.

Először nagyon idegesek voltak, a falhoz állítottak, és úgy beszéltek velem, mintha megöltem volna valakit. Beszállítottak a kocsiba, majd újabb két vagy három rendőrautó érkezett a helyszínre. Percenként nyitották rám az ajtót, és kérdeztek valamit, lehülyéztek, megfélemlítettek és kioktattak, hitetlenkedtek, hogy tényleg pedagógus vagyok. Támadó és megalázó volt a fellépésük, amitől nagyon egyedül és nagyon picinek éreztem magam. Napokig ezzel álmodtam utána.

Mi volt ebben a helyzetben a legnehezebb számodra?

Nehéz volt, hogy nem tájékoztattak arról, mi vár rám. Gondoltam, hogy felveszik az adataimat, bevisznek, de aztán hamar elengednek és később küldik a pénzbírságot.
Ez a lekezelő bánásmód is nagyon rosszat tett mentálisan, de a fogdában töltött órák viseltek meg a legjobban.

Miért tartott 8 órán keresztül az előállítás?

A helyszínről kb. egy óra várakozás után indultunk el, már nagyon fáztam.

Amikor bevittek a rendőrségre, kérdezték, hogy értesítsenek-e valakit. Nemmel válaszoltam, mert nem akartam, hogy anyukámra éjszaka rátelefonáljanak, és aggódjon. A barátomnak pedig az utolsó pillanatban még tudtam írni, amikor elkaptak, hogy ne várjon. Tőle reggelre már otthon is megtudták, mi történt.

A rendőrségen minden holmimat elvették, levetkőztettek, hogy ellenőrizzék, maradt-e valami nálam. A kabátomat sem tarthattam magamnál. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, és nem árultak el semmit, ami segített volna tájékozódni, hogy mi vár rám. Nem magyarázták el, hogy bűncselekménnyel gyanúsítanak, hogy nyomozni kezdtek az ügyben, és reggelig ott tartanak.

Amikor kérdezni mertem, csak fenyegetés volt a válasz. Egymás közt úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék jelen. Ekkor még tartottam magam, viszont amikor a fogdába vittek, ott megtörtem. Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább a bizonytalanságot, és próbáltam megtudni, meddig kell maradnom, azzal fenyegettek, hogy 72 órára elvisznek a Gyorskocsi utcába, és soha többé nem taníthatok gyerekeket. Igazán csak akkor estem kétségbe.

Reggel aztán nyílt az ajtó, kérdezték a címemet. Később kiderült, hogy házkutatást terveznek, és engem is visznek magukkal.

A házkutatás gyorsan lezajlott, utána visszatértünk a rendőrségre 8-9 óra körül, ekkor kezdtek a jogaimról tájékoztatni. Felvették a vallomásomat, lefoglalták a telefonomat, aztán hazamehettem.

Mit szóltak utólag a barátaid, családod, akiknek elmesélted a történteket?

Amikor hazafelé sétáltam, volt bennem egy kis büszkeség, de szégyen is, amiatt, amit tettem. Hiába tudtam a szívem mélyén, hogy valami szeretetteljes dolgot fejeztem ki a plakátokon, megijesztett, hogy ez a hivatásomba kerülhet.

Féltem, mit fognak szólni. Anyukám nem szidott le, csak megölelt. Amikor felolvastam neki a vallomásomat, amiben elmondtam, hogy a szeretet erősebb, mint a gyűlölet, akkor azt mondta, hogy büszke rám. Még a nagymamám is megsajnált, hogy ezen az egész éjszakás tortúrán keresztül kellett mennem. Jó érzés volt, hogy biztonságban vagyok a családomban, és hogy még ilyen nehéz helyzetben is önazonosan, tisztelet- és szeretetteljesen tudtam viselkedni.

Minek kellene változnia, hogy egészségesebb legyen a közéletünk?

Az egész társadalom érdekében jobban kellene szabályozni, hogy milyen üzenetek kerülhetnek elénk. Jó lenne ebben összefogni, és határozottan, a közösség erejével fellépni. Ezen az úton egy lépés az is, hogy kifejeztem a véleményem, de azt nem gondoltam át eléggé, hogy ezt milyen formában teszem.

Mit gondolsz arról, hogy bűncselekménnyel gyanúsítanak, miközben nem okoztál kárt, és annak, amit tettél nincsen társadalmi veszélyessége?

Vállalom a felelősséget azért, amit tettem. Egyébként pedig gyönyörű metaforája ez annak, ahogy jelenleg az országunk működik: ki szeretnék állni az igazságért, a szeretetért és az egyenlőségért, szabadon ki szeretném nyilvánítani a véleményemet, és ennek az a következménye, hogy megalázóan bánnak velem és egy egész éjszakát kell a fogdán töltenem.