Min kell változtatni az új ügyészi vezetésnek?

A számos szervezeti és személyi változtatás mellett szemléleti megújulásra is szüksége van az ügyészi szervezetnek. A Magyar Helsinki Bizottság három részterületen mutatja meg, min javítana, ha az ügyészség komolyabban venné alapjogainkat.

Fejes Pétert kedden megválasztották legfőbb ügyésznek. Elbizonytalanodott, zavarodott, tekintélyét vesztett szervezetet kapott örökségül, miközben az ügyészséggel szemben felfokozottak a társadalmi és politikai elvárások. Emellett sürgősen össze kell hangolni az ügyészi szervezet tevékenységét az Európai Ügyészséggel (EPPO) és a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatallal (NVVH), és az új hatóságok megjelenése bizonyosan komoly agyelszívással jár majd, a legképzettebb ügyészek igazolhatnak majd át hozzájuk.

A Polt Péter nevével fémjelzett dicstelen ügyészségi időszak leginkább a politikailag kényes bűnügyek és hatalomhoz közel állók viselt dolgainak „egyedi” kezeléséről marad majd emlékezetes. A jogegyenlőség elve sokszor nem érvényesült, az ügyek közt nem a tartalmuk, hanem a szereplőik alapján tettek különbséget. Ezzel az örökséggel kell szakítania az új ügyészségi vezetésnek.

Az elvárások tehát nagyok, a bajok szerteágazóak. Az ügyészségi működésben azonban olyan visszatérő problémák is felmerülnek, amelyekről a közbeszédben kevesebbet hallani. Civil jogvédőként a szakterületeinken már régóta érzékelünk ilyen rendszerszintű gondokat. Itt most hármat emelünk ki közülük.

Ezek a hatósági bántalmazásokkal és a gyűlölet-bűncselekményekkel szembeni erőtlen fellépés, valamint a büntetés-végrehajtás működésének elégtelen felügyelete.

Ezeken a területeken gyakori, hogy az ügyészségi megközelítés, gyakorlat vagy döntés ellentétes az Európai Emberi Jogi Egyezmény sztenderdjeivel, noha az egyezményt a 1993. évi XXXI. törvény átültette a magyar jogrendszerbe, tehát annak rendelkezései (az azokat kibontó strasbourgi bírósági gyakorlattal egyetemben) nyilvánvalóan és közvetlenül kötelezőek lennének a magyar ügyészségre is.

Megtorlatlan hatósági erőszak

A hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazások vádemelési aránya évek óta nagyon alacsony. 2020-ban például 392 feljelentésre csupán 14 vádemelés (3,6%) jutott, de 2024-ben, amikor a legmagasabb volt ez az arány, is csak a feljelentések 8%-a vezetett vádemeléshez. Összehasonlításképpen: a hivatalos személy elleni erőszak esetén a 2020–2024-es időszakban a vádemelések aránya 58,5 és 70,4% között alakult.

Tény, hogy a hivatalos személyek által elkövetett bántalmazások sokszor olyan körülmények között (pl. zárt intézetekben, külső tanúk nélkül) történnek, amelyek nagyon megnehezítik a bizonyítást, azonban az ügyészség megközelítése is hozzájárul ahhoz, hogy a bántalmazások nagy része büntetlen marad.

Az egyik visszatérő probléma, hogy az ilyen ügyekben nyomozó ügyészek rendszeresen elmulasztják meghallgatni az érintett rendőröket akár gyanúsítottként, akár tanúként, mondván, hogy a gyanúsításhoz nincs elegendő bizonyíték, tanúként pedig nem hallgatható meg potenciális gyanúsított. Amellett, hogy a büntetőeljárási törvény erre a problémára tartalmaz megoldást (megtagadható a tanúvallomás, ha valaki magát vagy hozzátartozóját bűncselekménnyel vádolná), más típusú cselekmények miatt folyó eljárásokban ez nem szokott akadálya lenni a tanúkihallgatásnak.

Ráadásul ez a rossz ügyészségi gyakorlat annak ellenére folytatódik, hogy a Magyar Helsinki Bizottság egyik ügyében (Nagy kontra Magyarország) az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta: a bántalmazásban potenciálisan érintett rendőrök meghallgatásának elmaradása nem egyeztethető össze az Európai Emberi Jogi Egyezményben rögzített azon kötelezettséggel, hogy a részes államok tegyék meg a szükséges lépéseket a kínzás vagy megalázó, embertelen bánásmód tilalmának hatékony érvényesítése érdekében. A kérdéses ügyben egy büntetlen előéletű, nyugdíjas klarinétost gyanúsítottak meg alaptalanul lopással, bevitték a rendőrségre, ahol két rendőr bántalmazta súlyosan. Feljelentette bántalmazóit, de az ügyészség csak egy év múlva hallgatta meg, és bár megnevezte az érintett rendőröket, az ügyész még csak ki sem hallgatta őket, és megszüntette a nyomozást.

Tehát a rendőrök meghallgatásának elmaradása volt az egyik döntő momentum, amely a magyar állam strasbourgi elmarasztalásához vezetett, azonban az ügyészi gyakorlat ezt követően sem változott meg. Egy nemrégiben eldöntött strasbourgi ügyben (Limp kontra Magyarország) a rendőrök egy fehérgalléros bűncselekmény miatt körözött, 60 éves, 57 kilós nőt bántalmaztak olyan súlyosan az elfogása során, hogy a válla és könyöke is eltört. A nyomozó ügyészség itt sem hallgatta ki a panaszos által egyébként felismert rendőröket, és a Központi Nyomozó Főügyészség ebben sem talált kifogásolni valót. Annál inkább a strasbourgi bíróság, amely éppen a Nagy-ítéletre hivatkozva jelezte: továbbra is egyezményellenes a magyar ügyészségi gyakorlat.

Az ügyészségi nyomozás hiányosságai miatt (így pl. az ügyészség nem szembesítette az áldozatot a feltételezett elkövetőkkel és nem gondoskodott a felismerésre bemutatásról) nem lett semmi következménye a bűncselekményt elkövető rendőrökre nézve annak a kiemelt, kényszervallatásos ügynek (Csonka kontra Magyarország), amelynek roma származású sértettje a bántalmazás következtében a később elfogott valódi tettes helyett ismert el egy lopást.

2016-ban egy szír menekülő erőszakos visszakényszerítése ügyében a strasbourgi bíróság kimondta (Alhowais kontra Magyarország), hogy egyenesen az élethez való jogot sértette meg az állam, amikor a végül a Tiszába fulladt fiatalemberre és társaira kutyákat engedtek, könnygázt használtak, kövekkel dobálták őket, azt kiabálva, hogy „go back to Serbia”. Ennek a rendkívül súlyos cselekménynek, amelynek nyomozása szintén ügyészi feladat, máig nincs semmilyen felelőse. A rendszerszintű, hasonló jogsértések elkövetői ellen elvben ma is több eljárás folyik, évek óta, az ügyészség szinte teljes passzivitása mellett (lásd pl. az R.N. kontra Magyarország ügyet).

Érzékelhetetlen jelenlét a zárt intézetekben

A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletének körében is bőven találkozunk az alapvető jogelveket és a strasbourgi követelményeket figyelmen kívül hagyó, erősen formális ügyészségi megközelítéssel. Ennek talán legszemléletesebb példája a fogvatartottakat és látogatóikat elválasztó plexifalak felhúzásának esete.

A 2015-ban hatályba lépett büntetés-végrehajtási kódex értelmében a főszabály az volt, hogy a fogvatartottak és a látogatók fizikai elválasztás nélkül, egymást akár meg is érinthetve beszélhetnek egymással a látogatás során („asztali beszélő”), és csak kivételesen, a bv. intézet biztonsága érdekében rendelhette el a parancsnok, hogy a fogvatartott biztonsági beszélő fülkében, vagy rácson keresztül beszélhessen a látogatójával. Ennek ellenére 2017-től kezdődően a büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága általános szabállyá tette, hogy a látogató és a fogvatartott egy plexiüvegen keresztül beszélhet csak egymással és semmilyen testi érintkezés nem engedélyezett a látogatások teljes ideje alatt, még üdvözléskor és az elbúcsúzás alkalmával sem.

Ez a szigorítás nem csak az Európa Tanács Kínzás, Embertelen vagy Megalázó Bánásmód vagy Büntetés Megelőzésére Létrehozott Európai Bizottságának ajánlásaival és a strasbourgi bíróság vonatkozó gyakorlatával volt ellentétes (amely szerint a hatóságoknak kifejezetten elő kell segíteni a fogvatartottak közeli családtagokkal való kapcsolattartását, és az, ideértve a fizikai kontaktust is, csak egyéni mérlegelés alapján korlátozható), hanem a magyar bv. kódex alapelvi rendelkezéseivel is, amelyek értelmében biztosítani kell a fogvatartott számára a büntetés céljával, valamint az intézet rendjével és biztonságával nem ellentétes családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését.

Ennek ellenére amikor a Magyar Helsinki Bizottság a Legfőbb Ügyészséghez fordult annak érdekében, hogy intézkedjen a nemzetközi és hazai joggal ellentétes bv. gyakorlat megszüntetése érdekében, azt a választ kaptuk, hogy mivel a bv. kódex lehetővé teszi annak elrendelését, hogy a fogvatartott biztonsági beszélő fülkében vagy rácson keresztül beszélhessen a látogatójával, ezért nem tekinthető jogsértőnek a látogatók és a fogvatartottak testi érintkezésének teljes és általános megtiltása sem.

Sőt, az ügyészség ezt az álláspontot azután is fenntartotta, hogy az egyik ügyünkben (Takó és Visztné Zámbó kontra Magyarország) a strasbourgi bíróság kimondta, a fogvatartottak üvegfallal történő fizikai elválasztása nem tekinthető szükségesnek olyan esetekben, amikor nem áll fenn egyéni mérlegelés alapján megállapított biztonsági kockázat, és az állam nem vezethet be általános korlátozásokat anélkül, hogy valamilyen mértékű rugalmasság fennmaradna annak eldöntésére, hogy a korlátozások megfelelőek és valóban szükségesek-e az egyes konkrét esetekben. Így végül – ügyészségi beavatkozás hiányában – a jogalkotónak kellett módosítania a jogszabályokon annak érdekében, hogy a büntetés-végrehajtás tiszteletben tartsa a fogvatartottak és családtagjaik családi és magánélethez való jogát.

A zárt intézmények külső ellenőrzését jó ideje több állami szerv végzi: az ombudsman, a felügyeleti szervek, kormányhivatalok mellett az ügyészség is. Ezek az ellenőrzési mechanizmusok – ahogyan az utóbbi évek nagy port kavaró fegyintézeti és nevelőintézeti visszaélései is bizonyítják – csúfos kudarcot vallottak. A Magyar Helsinki Bizottságnál közvetlenül tapasztaljuk a börtönök, de általában is a zárt intézetek ügyészi ellenőrzésének sokszor fájó felületességét, formalitását és a probléma érdemét megragadó emberi jogi szemlélettől való eltávolodását.

Megtorlatlan gyűlölet-bűncselekmények

A harmadik problematikus területet a gyűlölet motiválta bűncselekményekkel szembeni fellépés jelenti. A Magyar Helsinki Bizottság több ügyében szembesült azzal, hogy az ügyészség nem lép fel kellő határozottsággal ilyen esetekben. Devecseren például a Jobbik és szélsőjobboldali csoportok által 2012-ben tartott demonstráción a felszólalók „faji háborút” emlegettek, arról beszéltek, hogy fel kell venni a harcot a cigánysággal, és el kell taposni a „genetikailag kódolt hulladékot”, majd a felhergelt tömeg végig vonult a város romák lakta részén, és rasszista jelszavakat kiabálva, kővel és üvegekkel dobálta meg a házakat, melynek során az egyik udvarban valaki olyan súlyosan megsérült, hogy kórházba kellett vinni. A felszólalásokat közvetlenül követő konkrét erőszak ellenére a közösség elleni izgatás tárgyában tett feljelentést a rendőrség, majd az ügyészség arra hivatkozva utasította el, hogy bár a beszédek valóban tartalmaztak a cigányságra nézve lealacsonyító, gyűlölet keltésére alkalmas kifejezéseket, nem szítottak tevőleges gyűlöletet, és nem hívtak fel a romákkal szembeni erőszakos magatartásra.

A strasbourgi bíróság ebben az esetben sem osztotta az ügyészségi álláspontot, és ítéletében (Király és Dömötör kontra Magyarország) arra a következtetésre jutott, hogy sérültek a Helsinki Bizottság által képviselt panaszosok jogai akkor, amikor a hazai hatóságok következmények nélkül hagytak egy kisebbségi csoport megfélemlítésére irányuló eseményen elhangzó, etnikai háborúra hívó felszólalásokat egy olyan időszakban, amikor a paramilitáris szervezetek felvonulásai egyébként is „széleskörű, koordinált megfélemlítés” formáját öltik.

Újabb keletű példa azoknak az antifasiszta fiataloknak az esete, akiket 2019 februárjában szélsőjobboldali szimpatizánsok támadta meg és bántalmaztak. Bár két, a cselekménnyel gyanúsítható személy nevét egy ismeretlen szemtanú már a bántalmazás napján bejelentette telefonon, ők maguk sem tagadták, hogy ott voltak a bűncselekmény helyszínén, ráadásul egyikük terhelő vallomást tett a másikra, az ügyészség azzal utasította el a rendőrség vádemelési javaslatát, hogy nem állt rendelkezésre „kétséget kizáró bizonyíték”. A Helsinki Bizottság által segített sértetteknek ezért pótmagánvádlóként kellett a saját kezükbe venni a vádemelés- és képviselet feladatát, melynek eredményeként 2026 nyarán az egyik vádlottat elítélte (míg a másikat felmentette) a bíróság.

Alapjogias gondolkodás kell

A fenti esetekből elvonható közös tanulság, hogy az ügyészség sokszor nincs tekintettel azokra az absztraktabb alkotmányos jogelvekre, nemzetközi (de a magyar jogba is átültetett) követelményekre, amelyek a konkrétabb jogszabályi rendelkezések elengedhetetlenül fontos kontextusát jelentik. Sokszor még azután sem, hogy kifejezetten magyar vonatkozású ügyekben állapítják meg a nemzetközi emberi jogi fórumok és szervezetek ezeknek az elveknek és a követelményeknek a sérelmét.

Ahhoz, hogy az ügyészség megfelelően tudja érvényesíteni az állami büntetőigényt és/vagy ellátni a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyeletet, elengedhetetlen ezeknek a normáknak a figyelembe vétele és tiszteletben tartása. Ezzel problémakörrel is dolga van az új ügyészi vezetésnek. Civil jogvédőkként pedig reméljük, hogy a korszakváltás jegyében nyitottak lesznek az ezzel kapcsolatos eszmecserére.