Egyértelmű videós bizonyítékai voltak annak, hogy a rendőri intézkedés során tört el egy tanárnőnek a válla, miközben meg volt bilincselve. Mivel itthon nem nyomoztak tisztességesen, az ügy a strasbourgi bíróság elé került, amely most megállapította a súlyos jogsértést.
Nincs új a nap alatt. Már a XIX. század végén túlzsúfoltsággal küszködtek a hazai börtönök. Az állam költséges börtönépítésekbe kezdett. Jórészt akkoriban húzták fel azokat a megyeszékhelyi börtönöket, amelyekben ma a legnagyobb a zsúfoltság. Igaz, a cellák akkor magánzárkának készültek, és ma akár 4–6 fogvatartottat helyeznek el bennük.
– A maximálisan szabad hatalom felelőssége eltűrni az érvekkel alátámasztott bírálatot, és nem szankciókkal válaszolni, ellenséget, árulót kiáltani, hanem megfontolni, nem lehet-e a kritikusnak igaza – mondta Kádár András Kristóf a Polgári Magyarországért Alapítvány december 9-iki konferenciáján. Az alábbiakban közöljük előadása szerkesztett változatát.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete szerint embertelen bánásmódnak minősül a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés, amely megfoszt a szabadulás ésszerű esélyétől. Vajon a – házelnök szavai szerint – „strasbourgi idiótáknak” a „felháborító döntése” (©miniszterelnök) csakis a saját szórakozásukra és az igazságszerető emberek bosszantására született volna?Fiatalkorúak kivégzése Iránban 2005-benA strasbourgi bíróság fontos lépést tett a jogállami büntetések humanizálása felé. Rögzítette, hogy ugyan lehet élete végig börtönben az elkövető, de emberi lénytől nem vehetjük el igazságosan a reményt, vagyis nem semmisítjük meg emberségében (jogi értelemben: emberi méltóságában) – minderről korábban már részletesebben is írtunk. Nem az áldozatok és a túlélő családtagok jogai versenyeznek tehát a bűnösök jogaival. Az ítélet nem a bűnről, hanem a büntetésről rendelkezik, a modern büntetési rendszerről, amelyet egy demokratikus, az emberi jogokat tiszteletben tartó jogállam tart fenn és a büntetésről, amelyet végrehajt.
Nem kell túlságosan komolyan venni a strasbourgi bíróság ítéletét, ha az nem tetszik a kormánytöbbségnek. Ilyesmi olvasható ki Rétvári államtitkár múlt heti nyilatkozatából. Rossz szöveg, és ismerős.
Nem fogadta be a kormány fellebbezését a strasbourgi bíróság. Így jogerőre emelkedett az a döntése, amely kimondta: alapvető jogot sért az indokolás nélküli elbocsátás.
[caption id="attachment_1134" align="aligncenter" width="560" caption="Vékony jégen"]
Mint ismeretes, a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága idén júliusban elmarasztalta Magyarországot a tisztességes eljáráshoz való jog megsértése miatt egy indokolás nélkül elbocsátott kormánytisztviselő jogviszonyának megszüntetéséért.
A magyar kormány nem nyugodott bele a döntésbe, és annak ellenére élt fellebbezési jogával, hogy a másodfokon eljáró Nagykamara elé csak egészen kivételes esetben kerülnek ügyek. Éppen ezért többnyire az Európa Tanács tagállamai már az első fokú döntést végrehajtják.
A bonyolult strasbourgi fellebbviteli eljárás szerint a kormány fellebbezése nem kerül egyből a Nagykamara elé, annak befogadásáról egy öt bíróból álló kollégium dönt. Ez esetben november 20-án a bírák úgy határoztak, hogy a fellebbezést nem lehet befogadni, mert nem vet fel az Emberi Jogok Európai Egyezményének értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést. Az öttagú testület döntése ellen fellebbezésnek helye nincs, így a strasbourgi nyári döntése jogerőre emelkedett.
A kirúgott pernyertes kormánytisztviselőt a Magyar Helsinki Bizottság képviselte Strasbourgban. A bíróság kimondta, hogy az indokolás nélküli elbocsátás megfosztotta a panaszost a valódi jogorvoslat lehetőségétől, és hatezer euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg számára, valamint háromezer euró eljárási költség megfizetésére kötelezte az államot. Mindazok, akik az elbocsátásuktól számított hat hónapon belül Strasbourghoz fordultak, hasonló döntésre számíthatnak.
A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelét 2010. szeptember 27-én indokolás nélkül bocsátották el állásából a kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvény friss módosítása alapján. Az új rendelkezés tette lehetővé az indokolás nélküli elbocsátást, korábban erre nem volt mód. Az indokolás nélküli felmondást a magyar Alkotmánybíróság (AB) később két döntésében is alkotmánysértőnek és az európai uniós jogba ütközőnek mondta ki. Azonban az AB – hatáskör hiányában – a munkaviszonyokat nem állíthatta helyre és kártérítést sem ítélhetett meg, sőt mivel a szabályozást csak a jövőre nézve semmisítette meg, lehetővé tette, hogy az alkotmányellenességet kimondó AB-döntés után még több mint három hónapon át lehessen alapjogot sértően elbocsátani kormánytisztviselőket, és ezzel a lehetőséggel egyes kormányzati szervek az AB által meghatározott határidő utolsó napjáig, 2011. május 31-ig éltek is.
A strasbourgi bíróság egyhangú döntésében elfogadta a Helsinki Bizottság által képviselt panaszos érvelését, miszerint indokolás hiányában értelmetlen a felmondások jogellenességének megállapítását kérni a magyar bíróságoktól, ugyanis érvek hiányában szinte lehetetlen sikeresen vitatni a felmondást. Éppen ezért az indokolás hiánya a valódi, hatékony jogorvoslat lehetőségétől fosztotta meg az érintetteket, ami sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot, azon belül is a bírósághoz fordulás jogát.
A Helsinki Bizottság további nyolc ügyfelet képvisel ugyanilyen ügyekben a strasbourgi bíróság előtt, akik a mostani döntés fényében alappal számíthatnak a magyar államot elmarasztaló, számukra kedvező döntésre, mégpedig viszonylag hamar, előre láthatólag az elkövetkező egy év folyamán.
Külön kérdés azoknak az ügye, akik nem egyenesen Strasbourgot, hanem előbb még a magyar bíróságokat keresték meg jogorvoslatot kérve. Az Emberi Jogok Európai Bírósághoz ugyanis csak az fordulhat, aki előbb kimeríti országának az összes hatékony jogorvoslati lehetőségét. Sokan a kirúgottak közül úgy gondolták, a hazai munkaügyi bíróságok ilyen fórumnak minősülnek. Strasbourg azonban megállapította, hogy az egyébként alkotmányellenes törvénymódosítás miatt a magyar törvényszékek nem képesek hatékony jogorvoslatot nyújtani. A hosszabb (és reménytelenebb) utat választók jóhiszeműségét azonban aligha lehet elvitatni, az pedig igen különös lenne, ha a hathónapos határidő „túllépése” miatt rosszabb helyzetbe kerülnének, mint sorstársaik, akik elbocsátásuk után egyből Strasbourghoz fordultak.
Korrupt rendőrök és bűntársaik gyújtogattak ukrajnai cigánytelepeken. A tüzekben gyerekek is odavesztek. Az ukrán hatóságok elszabotálták a nyomozást és nem vizsgálták a rasszista indítékot. A strasbourgi bíróság döntése szerint mindez alapjogokat sért.
[caption id="attachment_1123" align="aligncenter" width="560" caption="A pernye beleég a bőrünkbe"]
Magyarországon hosszú évek óta vita folyik a rasszista bűncselekmények büntethetőségéről. Abban még a jelenlegi passzív hatósági gyakorlat kritikusai is egyetértenek az azt mentegetőkkel, hogy a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani. Mindez azonban nem ad felmentést a motívumok tisztázása alól a nyomozóhatóságoknak és igazságszolgáltatási szerveknek – derül ki az Emberi Jogok Európai Bíróságának szeptemberi döntéséből is. Ha felmerül a rasszista indíték, például erre maguk a sértettek is felhívják a hatóság figyelmét vagy egy bűncselekmény-sorozat áldozatai mind egyazon kisebbséghez tartoznak, a nyomozóhatóságnak kiemelt figyelmet kell fordítani a körülmények tisztázására. Merthogy – fogalmaznak a strasbourgi bírák – amennyiben a hatóságok a rasszista indíttatású erőszakot ugyanúgy kezelik, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az alapvető jogokra kifejezetten ártalmas cselekmények különleges természetét.
De lássuk a tanulságos ukrán esetet. 2001. október 28-án reggel a roma Jurij Fjodorcsenko Kremencsuk – ő az egyik panaszos Zója Lozenko mellett – körzeti otthonából kilépve szembe találta magát I. őrnaggyal és két társával. A rendőrök megfenyegették, majd belökték a házába, amit a kijárat eltorlaszolása után fel is gyújtottak. A tűzben és az azt követő robbanásban a kérelmező égési sérüléseket szenvedett, családtagjai közül pedig öten életüket vesztették, köztük egy hat- és egy hároméves gyerek is. Fjodorcsenko feljelentésében előadta, hogy I. őrnagy gyújtotta fel a házát, feltehetően azért, mert a roma férfi nem volt hajlandó kenőpénzt fizetni annak fejében, hogy egyik rokona ellen ne induljon büntetőeljárás kábítószer-kereskedelem miatt.
Ugyanazon a napon ismeretlenek más környékbeli – szintén romák lakta – házakat is felgyújtottak. Az incidensről szóló helyi újsághírben az állt, hogy a drogkereskedelemből származó bevétel szokásos sápjának elmaradása miatt gyilkolták meg a romákat.
A nyomozás során megállapították, hogy I. őrnagy nem vett részt sem gyújtogatásban, sem pedig emberölésben. A nyomozók szerint Fjodorcsenko „csakis a robbanás során elszenvedett fejsérülések miatt” vádolhatta meg az őrnagyot a bűncselekmények elkövetésével.
Más személyek ellen azért indult büntetőeljárás. A bíróság N.-t öt év szabadságvesztésre ítélte, a súlyos büntetés végrehajtását azonban szokatlan módon két évre felfüggesztette. A többi elkövető elleni eljárás félbeszakadt, mert nem voltak fellelhetőek. A kérelmező ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz és kérte az Egyezmény 2. és 14. cikkében garantált jogai megsértésének megállapítását. Az eljárásban az Európai Roma Jogok Központja (European Roma Rights Centre) látta el képviseletét.
A bíróság először a kérelmezők 2. cikkben garantált élethez való jogának megsértését vizsgálta, és általános elvi éllel mondta ki, hogy a cikk érvényesülése érdekében a tagállamok kötelesek büntetőjogi eszközökkel szankcionálni az életellenes cselekményeket és hatékony nyomozást folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a processzusnak mindenképpen büntetőjogi felelősséget megállapító ítélettel kell végződnie, de a nyomozás hiányosságai – ha csökkentik annak esélyét, hogy az ügy körülményeit tisztázzák és az elkövetők kilétét megállapítsák – növelik annak valószínűségét, hogy az eljárás ne feleljen meg a hatékonysági követelménynek.
A strasbourgi bírák leszögezték, hogy dacára a bűncselekmény nyilvánvaló és kirívó bestialitásának, a hatóságok mindössze néhány elkerülhetetlen nyomozati cselekményre szorítkoztak. Legalább hat ismertté vált elkövető közül senkit sem kerítettek kézre az eltelt több mint tíz év alatt, és nincs rá bizonyíték, hogy bármit is tettek volna ennek érdekében. I. őrnagy szerepének tisztázása esetében úgy tűnt, hogy az ügyészség teljes egészében a rendőrség belső vizsgálatára hagyatkozott. A strasbourgi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megsértette a 2. cikk által támasztott eljárásjogi követelményeket.
Az Egyezmény 14. és 2. cikkének együttes vizsgálata során az európai bírák kiemelték, hogy a kérelmezők bizonyítékot szolgáltattak a bűncselekmény rasszista indítékára, ráadásul ugyanazon a napon több, kizárólag romák lakta házat gyújtottak fel; I. őrnagy pedig korábban bizonyíthatóan romaellenes kijelentéseket tett. Ennek ellenére az ukrán hatóságok a bűncselekmények lehetséges rasszista indíttatását egyáltalán nem vizsgálták.
A 14. cikk által garantált diszkrimináció tilalma a 2. cikk vonatkozásában azt jelenti, hogy az emberi élet ellen irányuló bűncselekmények kivizsgálásának mindenfajta diszkriminációtól mentesnek kell lennie. Különösen hangsúlyos, hogy a hatóságoknak kötelessége a lehetséges rasszista motivációt felderíteni és kivizsgálni, hogy bármilyen gyűlölet vagy előítélet szerepet játszott-e a bűncselekmény elkövetésében. A bíróság kiemelte, hogy ha a rasszista indíttatású erőszakot és brutalitást ugyanúgy kezelik a hatóságok, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az ilyen – az alapvető jogokra különösen ártalmas – cselekmények különleges természetét.
Bár a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani, jelen eljárásban semmi nem utal arra, hogy a hatóságok egyáltalán megpróbálták volna feltárni az ilyen irányú indítékot. Ukrajna hivatalos álláspontja szerint a rendőrök és társaik a kábítószer-kereskedelem helyszíneként szolgáló házakat akarták lerombolni. A strasbourgi bíróság ugyanakkor az ECRI jelentésére hivatkozva hangsúlyozta, hogy az országban igen gyakori a romák elleni diszkrimináció, éppen ezért nem szabadott volna vizsgálat nélkül kizárni, hogy az bűncselekménynek rasszista motivációja is lehetett. Erre való tekintettel az emberi jogi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megszegte a kérelmezők számára a 2. és 14. cikk által együttesen biztosított emberi jogokat, és húszezer euró nem vagyoni kár megtérítésére és nyolcezer euró ügyvédi munkadíj megfizetésére kötelezte.
A vérlázító és bűnpártoló ukrán hatósági gyakorlat strasbourgi elítélésének jó lenne, ha hazai következménye is volna, és a hatóságok ettől kezdve nem dugnák fejüket homokba, ha rasszista indítékok valószínűsíthetők.
(A döntésről bővebben olvashat a Fundamentum 2012/4-es, megjelenés alatt álló számában.)
A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.
[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"]
Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.
A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)
***
Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira
A BM közleményének címe azt a látszatot keltheti, mintha a strasbourgi bírói fórum csak holmi vitatható, valójában semmire nem kötelező „kritikát” fogalmazott volna meg. Ezzel szemben a „tényszerűség megkívánja”, hogy tisztázzuk: az Emberi Jogok Európai Bírósága nem a kívülálló kritikus szerepét tölti be az európai alapjogi bíráskodásban, így ezekben az ügyekben sem, hanem olyan ítéletet hoz, amelyet az Európa Tanácsnak az ítélettel érintett tagállama, köztük Magyarország magára nézve kötelezőnek tekint – jelesül nálunk – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 46.cikke alapján.„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”
Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.
„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”
Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.
Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.”
Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.
„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”
Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.
Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)
„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott. Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”
A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.
„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”
Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)
Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.
„A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”
– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.
„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”
A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.
Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.
Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.
„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”
A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.
ij-pb-zzs
A strasbourgi bíróság két újabb, Magyarországot elmarasztaló ítéletet hozott: jogellenes volt egy iraki menedékkérő testvérpárnak és egy palesztinnak hosszú hónapokon át tartó idegenrendészeti őrizete. Az állam a Magyar Helsinki Bizottság három ügyfelének fejenként tízezer euró kártérítést fizet.
[caption id="attachment_948" align="aligncenter" width="560" caption="Tévészoba az egyik uniós pénzen felújított őrzött szálláson. Lecsavarozva"]
A kérelmezők, hazánkban menekültstátuszért folyamodó külföldiek azért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.
Az idegenrendészeti őrizetnek és az őrzött szállásnak az eufemisztikus elnevezése olyan fogdakörülményeket takar, amelyek rosszabbak a börtönviszonyoknál, amelyeknél embertelen, megalázó bánásmódnak kitéve élnek a sorsuk elbírálására várók. Számosan – mint jelen ügy egyik kérelmezője is – a menekülésre késztető szörnyűségektől súlyosan traumatizálva érkeznek. Mentális és fizikai állapotukat továbbrontja, hogy nem értik, miért kezelik őket bűnözőkként pusztán azért, mert úti okmányok nélkül érkeztek hazánkba. Jóllehet nemzetközi egyezmény mondja ki: amiatt nem érhet senkit joghátrány, hogy érvénytelen okmányokkal érkezik abba az országba, ahol védelmet kér, a hazai hatósági gyakorlat még sincs figyelemmel erre.
A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje kérelmének helyt adva a strasbourgi bíróság kimondta: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét.
Az ítéletek tegnap, az 1956-os forradalom ötvenhatodik évfordulóján születettek. Az egybeesés véletlen, mégis szimbolikus.
Kormányaink Nyugaton járó képviselői a forradalom évfordulója táján rendszeresen fejezik ki hálájukat a magyar menekültek egykori befogadásáért. Így tett a napokban Martonyi János is, amikor Hillary Clinton külügyminiszterrel találkozott. A hivatalos kommüniké szerint a magyar külügyminiszter köszönetet mondott a magyar menekültek tízezreit befogadó Amerikának.
S valóban számos honfitársunk talált védelmet Nyugaton, ha valamelyik diktatúra vagy háború elől kellett menekülnie. Így volt ez nem csak 1956 utolsó hónapjaiban, de a harmincas évektől egész a rendszerváltásig. Közismert, hogy a forradalom 200 ezer menekültje után 1989-ig újabb 200 ezer magyar szivárgott Nyugatra. Őket sem küldték vissza, őket is nagylelkűen befogadták, noha nem biztos, hogy mindegyikük klasszikusan „politikai menekültnek” számított.
A magyar forradalom a világszabadság történetének a része; a forradalom utáni magyar menekülők nyugati befogadása pedig a szolidaritás, az állami empátia iskolapéldája marad, amiből érdemes tanulni.
Több mint két évtizede módunk lenne megélni a szabadság, a nyugatias emberi jogi normák megosztásának örömét és felelősségét: azaz immár befogadó államként viselkedni. De nem ez történik. Afféle pereket, mint a mostaniak, sajnos, akár naponta megnyerhetnénk, mert a menedékkérőkkel szembeni hasonló jogsértések rutinszerűek hazánkban. (A mostanihoz hasonló ügyet már sikerrel képviseltünk Strasbourgban.) Noha törvény írja elő, hogy a hazánkba érkező menedékkérő addig nem utasítható ki, míg kérelmét jogerősen el nem bírálják; s mivel idegenrendészeti őrizetbe csak az helyezhető, aki ki van utasítva, értelemszerűen így a menedékkérők nem kerülhetne fogdára („őrzött szállásra”). Ehhez képest a menedékkérők többsége rövidebb-hosszabb időre mégis oda kerül.
Az „amerikás magyarok” fogalmát mindenki ismeri, de mikor hallani „magyaros palesztinokról”; „magyaros afgánokról”? A szomorú helyzet az, hogy aki hozzánk azért menekül, mert szabad emberhez méltó életet remél, könnyen jogtipró módon rácsok mögé bekasztlizva, méltányos eljárás nélküli fogolyként ismerkedhet „Európa értékeivel”.
Csak elvétve hallani Magyarországon nehézségek nélkül befogadott, majd sikeresen integrált menekültekről is. Annál gyakrabban jogellenesen fogvatartottakról vagy visszafordítottakról.
A magyar kormányok nem a „Több Európára van szükség, nem kevesebbre!” elve szerint járnak el, hanem az európai értékeket leépítő, az érvényben lévő jogszabályokat rendre figyelmen kívül hagyó gyakorlatot folytatnak.
A mostani perek is rávilágítottak, hogy államunk nem az európai megoldást választja, hanem a jogsértést, és szükségtelenül tartja fogva a védelmet kérőket. Az Európai Emberi Jogi Bíróság tegnapi ítéleteiben egyértelműen kimondta, hogy a magyar állam újra megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.
Szolidaritás, felelősségvállalás a magyar kormányok retorikájának kulcselemei, mégis a menekültekkel szemben folytatott eljárások során a hatóságok rutinszerűen ignorálják ezeket a fogalmakat. Előszeretettel hivatkozunk arra, hogy Magyarországnak a nemzetközi politikában joga van a „tisztességes eljáráshoz”. Sajátos módon ezt nem tekinti evidenciának a védelemért folyamodóknál, noha a személyes szabadság önkényes korlátozása fogalmilag kizárt egy jogállamban. Az Alaa Al-Tayyar Abdelhakim, Hendrin Ali Said és Aras Ali Said kérelmezők ügyében született strasbourgi ítélet nem csak róluk, de a jogállamiságunk állapotáról is szól.
Tízezer eurónyi kártérítés és 3350 euró perköltség megfizetésére kötelezte a magyar államot a strasbourgi bíróság, mert II. kerületi rendőrök egy igazoltatásnál szükségtelen erőszakot alkalmaztak, a nyomozó ügyészek és bíróságok pedig nem jártak el kellő alapossággal. A pernyerteseket a Magyar Helsinki Bizottság képviselte.
Réti Gergely Miklós és Fizli Zsanett 2006. október elsejének éjszakáján valószínűleg nem sejthették, amikor motorjukkal az üres Frankel Leó utca kátyúit kerülgették, hogy kígyózó, óvatos mozgásuk szemet szúr a rend éber őreinek. Az se gondolhatták, hogy 2006 szeptemberének „sajnálatos eseményei” a zavargások belvárosi gyújtópontjától messze eső II. kerület rendőreinek lelkén is nyomot hagynak. Arra pedig végképp nem számíthattak, hogy fizikai és lelki sérüléseket viszont éppen ők, a néhány hónapja Magyarországra költöző ifjú házaspár szenved majd.
Aki nem emlékezne: ez volt az az időszak, amikor az MTV-székház ostrománál megalázott rendőrség állományából sokan elégtételt vettek békés állampolgárokon is, és a testületi szellem ezt bocsánatosnak tekintette, miközben a Btk. mindezt bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekményének minősíti.
A macskaköves úton
Rétiék nem voltak városi gerillák vagy balhés futballhuligánok, éppen hazafelé tartottak. A Zsigmond térnél posztoló rendőrök verziója szerint ittasnak tűnt nekik a motort vezető férfi. Megállították hát a járművet. A rendőri intézkedés tényét Fizli Zsanették sem vitatják, ám innentől kezdve gyökeresen eltérnek a változatok.
A rendőrök szerint az ifjú pár ittas volt, és eleve ellenségesen lépett fel velük szemben, megtagadták az együttműködést, különösen Réti volt támadó. Ehhez képest a magyart jól beszélő Fizli (aki gyerekkorában költözött szüleivel Amerikába) azt állította, a rendőrök – mivel idegenajkúnak vélték őket – azon tanakodtak, mennyire „veszik le majd” a házaspárt. Az valószínűsíthető, hogy vita alakulhatott ki, mert Réti – aki valóban nem tud magyarul, és a Greg Reti nevet használja inkább – az amerikai konzulátust hívta telefonján – vagy legalábbis úgy tett. Ez az egyik rendőrt annyira felbőszítette, hogy lökdösni kezdte és a földre teperte a fiatalembert, és megpróbálta megbilincselni. Aggódó felesége magyarul kiabált segítségért. Ez a másik, eddig békén maradó rendőrnek volt sok, és innentől ő is beszállt a bántalmazásba.
Sok tenyér ha csattan
Eltérnek a változatok arról, hogy miért is, de tény, a rendőrök erősítést kértek. Mire hamarosan a helyszínen termett három rendőrautó mintegy tíz rendőrrel. Réti azt állítja, semmiféle testi ellenállást nem tanúsított, így már korábban megbilincselték. A rendőrök szerint viszont a társaikat éppen azért kellett kihívni, mert a magát megmakacsoló férfi ellenállását különben csak úgy lehetett volna megtörni, ha aránytalan erőszak alkalmazásával sérülést okoznak nála. A furcsa érvelés ellenére így is keletkezett éppen elég sérülés Rétin, arca, teste teli volt vérömlenyekkel, horzsolásokkal. A rendőri verzió szerint ez a testi kényszer alkalmazása során keletkezett, sőt Réti saját magában is tett kárt. A férfi és felesége viszont arra emlékszik, hogy a magatehetetlen férj bántalmazásába egy kivétellel minden rendőr bekapcsolódott, és a bántalmazás ellen tiltakozó nő is kapott az egyik rendőrtől.
A látványos éjszakai rendőri akció furcsasága, hogy a házaspárt ugyan előállították, de semmiféle eljárást nem indítottak ellenük: se szabálysértési, se büntetőeljárást, noha a rendőrök szerint már a megállításukkor bűzlöttek az alkoholtól. Fizli Zsanett és férje viszont azonnal látleletet vetetett fel sérüléseiről és másnap feljelentette a rendőröket.
A rendőrökben meglepően későn tudatosodott a gyanú: a házaspár hivatalos személy elleni erőszakot követett el. Így különös módon csak két hónappal később, decemberben indítottak eljárást az amerikai–magyar kettős állampolgárokkal szemben. Az ügyben eljáró nyomozó ügyész az egyszerű, az ilyen ügyekben rutinnak számító megoldást választotta, bizonyítékok hiányára hivatkozna megszüntette mindkét eljárást, mondván, Rétiék ezt mondták, a rendőrök meg azt, nincsenek érdektelen tanúk, nem lehet pontosan rekonstruálni a történteket.
Tisztázatlan viszonyok
Csakhogy – bár a fiatalok kérték – nem történt meg az összes résztvevő rendőr felkutatása, azonosítása, nem került sor a fényképes felismertetésre vagy szembesítésre. A nyomozó ügyészt azt sem érdekelte különösebben, hogy a vérvizsgálat Fizlinél semennyit, Rétinél pedig – aki nem is vitatta, hogy fogyasztott alkoholt, a rendőrök mégsem jártak el ez ügyben – csekély fokú alkoholt mutatott ki.
Mivel a magyar állam nem látott vádemelésre okot, Réti és Fizli pótmagánváddal idézte bíróság elé a rendőröket. A bíróság nem pótolta az ügyészi szak hiányosságait, a rendőrök sztorijának számos ellentmondását nem oldotta fel, és bizonyítottság hiányában jogerősen felmentette a rendőr vádlottakat.
Megalázó bánásmód
Miután a sértettek kimerítették az összes hazai jogorvoslati lehetőségüket, a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordultak. Képviseletüket Győző Gábor, a Helsinki Bizottság ügyvédje látta el. A kérelem az emberi jogok európai egyezményének a 3. cikkére hivatkozott, amely szerint senkit sem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.
Az eljáró tanács keddi ítéletében nem csak azt mondta ki, hogy a magyar állam nem tett eleget a rendőri brutalitás kivizsgálásnál elvárható kötelezettségének, tehát vétkesen mulasztott, hanem azt is megállapította, mivel a magyar hatóságok a rendőri erőszak törvényes okára nem találtak kellő – a strasbourgi bírák számára is elfogadható – magyarázatot, így a sértettek valóban ki voltak téve megalázó bánásmódnak.
A strasbourgi eljárásban elvileg van lehetősége a magyar államnak a nagy kamara eljárását is kezdeményezni az ítélet tulajdonképpeni felülvizsgálata érdekében, de az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy ezt az eljárást leggyakrabban meg sem indítják – a Helsinki Bizottság által sikeresen képviselt európai peres ügyekben ilyen eddig még nem történt.
zádori
Tekintélyes svájci civil szervezet szólította fel a svájci kormányt, hogy ne küldjön vissza menedékkérőket Magyarországra, mert szinte automatikusan őrizetbe veszik, rendszeresen bántalmazzák és akaratuk ellenére gyógyszerezik őket.
[caption id="attachment_712" align="aligncenter" width="560" caption="Ilyenek vagyunk"]
Martonyi János külügyminiszter hétfőn Bernben találkozott svájci kollégájával. Erre időzítette a Svájci Menekülteket Segítő Szervezet (OSAR) felhívását a svájci kormányhoz és menekültügyi hatóságokhoz. A menekülteket segítő svájci civileket tömörítő ernyőszervezet felszólítja Bernt, hogy állítsa le a menedékkérők Magyarországra történő visszaküldését az ún. dublini rendszeren keresztül, amelyhez az uniós országok mellett Svájc is csatlakozott. Az ír fővárosban elfogadott európai rendelet értelmében csak egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia egy menedékkérelmet. Ez az állam általában az, ahol a menedékkérő először belép az EU területére. Hiába nyújtja be másik helyen menedékkérelmét a külföldi, az előző országba vissza lehet küldeni őt.
A kritikus magyar menekültügyi helyzet és az oltalmat kérőket is sújtó idegenrendészeti fogva tartás problémái hónapok óta terítéken vannak. A svájci civilek akciója egy újabb figyelmeztetés a magyar kormányzatnak, hogy változtasson menekültügyi és idegenrendészeti gyakorlatán.
Az OSAR közleménye kiemeli: az emberi jogi szervezetek egyöntetűen állítják, hogy a visszaküldött menedékkérőket fogdába dugják, sokukat bántalmazzák, és egyes hírek szerint még erőszakkal nyugtatózzák is őket. A svájci civilek nehezményezik a magyar hatósági és bírósági gyakorlatot, amely Szerbiát biztonságos harmadik országnak tekinti, és erre alapozva érdemi vizsgálat nélkül utasítják el a balkáni országon keresztül érkezők menedékkérelmét. Csakhogy a Szerbiának átadottak könnyen visszakerülhetnek olyan országba, például Görögországba, ahol – amint azt a strasbourgi emberi jogi bíróság is idén megállapította – kínzásnak és embertelen bánásmódnak vannak kitéve.
A civil szervezeteken túl az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kritizálta a magyar menekültügyi rendszer súlyos hiányosságait. A magyar fogva tartási gyakorlat miatt számos német és osztrák bíróság is felfüggesztette már menedékkérők átadását hazánkba.
Egy kisgyermekes afgán család ügyében májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága (strasbourgi bíróság) ideiglenes intézkedésben tiltotta meg a kérelmezők átadását, mert hazánkban fogva tartás fenyegette őket.
A dublini rendszer keretében tavaly összesen 62 külföldit adtak át a svájci hatóságok Magyarországra, idén július végéig pedig további 37-et. A magyar körülmények miatt komolyan felmerül a veszélye, hogy a magyarországi átadások sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely tiltja a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot, éppúgy, ahogyan a Genfi Egyezmény 33. cikke is tiltja, hogy a menekülőket olyan helyre toloncolják, ahol életüket és szabadságukat veszély fenyegeti.
Hasonlóan más uniós tagállamokhoz egyedi esetekben a svájci közigazgatási bíróság is tiltotta már meg menekültek Magyarországra irányítását, azonban egyelőre nincsen érvényben olyan általános tilalom, amely minden menedékkérőre érvényes lenne. Az 1936 óta működő OSAR célja, hogy csak akkor kerülhessen sor a ‘dublini átadásokra’, ha Magyarország garantálja, hogy valóban tiszteletben tartja a menedékkérők emberi jogait.