A független Csehszlovákia kikiáltásának 71. évfordulóján hatalmas tüntetést tartottak Prágában. A kommunista pártállam ezt kihívásnak tekintette. Jó okkal. Mert a tiltakozó, de békés tömeg emberi jogokat, szabadságot és változásokat követelt. Ezt a tüntetést még sikerült szétvernie a hatalomnak, de két hónap sem telt bele, és összeomlott a magára maradó rezsim.
A Varsói Szerződés csapatainak 1968. augusztusi bevonulását követően működésképtelen, legalábbis vegetáló ország lett Csehszlovákia. Elitjének egyik fele, amelyik nem volt hajlandó behódolni vagy eleve elzártak annak lehetőségétől, szinte hibernált állapotba került. A sebész professzorból hirtelen éjjeli őr lett, a drámaíróból sörgyári segédmunkás, a közgazdászból pedig emigráns. Az elit másik fele a helyzethez alkalmazkodva vagy szégyenkezve fogadta el a tálcán kínált lehetőséget. A lojalitás nyilvános megvallása legalább annyit embert tört meg, mint az üldözés. A kontraszelekció pedig látványosan rombolt a „népgazdaság minden szintjén”. A rendszernek elkötelezett pártolója kevés akadt.
A szovjet klientúra új vezetésnek nem sikerült az, ami Kádáréknak 1956 után. Az ország túlnyomó többsége nem kötött velük alkut, és különösen nem történt meg az, ami nálunk, hogy a pártvezetés népszerűvé vált volna. A „reálpolitikus” Gustáv Husákból soha nem lett „Kádár apánk”.
Az 1968-as „prágai tavasz” követelései nem enyésztek el, mint nálunk az 1956-os forradaloméi. A hatalom minden próbálkozása ellenére az egykori forradalmárok sem sikerült hézagmenetesen elszigetelni a „többiektől”, a dolgozó tömegektől. Az ellenállásnak sokféle változata alakult ki. A Charta ’77 megalakulása után pedig mindez intézményesedett is.
A lengyel Szolidaritás mozgalom, Gorbacsov megjelenése (glasznoszty és peresztrojka) és a szovjet birodalmi politika óriási változásai új lehetőséget kínáltak a demokrácia és az emberi jogok híveinek. Ehhez jött még a párton belüli elbizonytalanodás. A vezetés későn eldöntött „fiatalítása” nem fedte el a keményvonalasok és a reformisták párton belüli konfliktusát.
1987-ben már félmillióan írták alá a vallásszabadság melletti civil felhívást. Ez a Kétezer szó és Charta-kiáltvány mellett a legnagyobb hatású petíciós akció volt. A nyolcvanas években a „táncrend” része lett, hogy augusztusban a bevonulás évfordulója táján és októberben Csehszlovákia megalakulásának ünnepén az állambiztonság évről-évre tüntető emlékezőket tartóztatott le a Vencel téren. 1988-ban ez már kezdett komolyabbra fordulni, mert nem csak az augusztusi és októberi napokban, és nem csak Prágában, de szabadságot követelve egyre többen fejezték ki megvetésüket a rezsimmel és a szovjet megszállókkal szemben.
Talán az első igazán fontos tüntetést a sorban Pozsonyban tartották 1988. március 25-én, amikor a vallásszabadság melletti békés megmozdulást verte szét a rendőrség. Aztán jöttek a szokásos augusztusi és októberi demonstrációk – ezekre a hatalom pedig a szokott módon erőszakosan válaszolt. 1989. január 15-én a magát felgyújtó, a szovjet megszállás ellen tiltakozó Jan Palach és Jan Zajíč emlékére tartott tüntetésen és a következő napokban mintegy 800 embert tartóztattak le, köztük Václav Havelt, a Charta szóvivőjét.
Őt és társait aztán májusban kénytelenek voltak szabadon engedni, de ez sem hatott a kedélyekre csillapítóan. Az emberek megérezték a lehetőséget. A Charta ’77 júniusban kibocsátott Néhány mondat c. röpirata pedig ki is mondta: „elérkezett az idő a valódi és mélyreható rendszerváltáshoz”. Az ellenzék egyesülési, gyülekezési és sajtószabadságot követelt. Emberi jogokat.
Az is eltökéltté tette a tömegeket, hogy egyes, a ’68-as „internacionalista segítségnyújtásban” résztvevő állam, így például Magyarország is bocsánatot kért Csehszlovákia népétől. A ’68 utáni Moszkva-barát rezsim, amely legitimitása a megszálláshoz kötődött, nyilvánosan lett megszégyenítve. Ezt is magyarázza a brutális fellépést az augusztus 21-iki és október 28-iki prágai tüntetőkkel szemben. Tömegoszlatás és újabb letartóztatások jellemezték az értelmét és erejét vesztő pártállami rendszer végnapjait. A rezsim külső és belső támogatás híján magára maradt.