December 23.: megállapodás a büntetés-végrehajtás és a Magyar Helsinki Bizottság között (1999)


Nem a bűnhöz és a bűnöshöz való perverz vonzalom vesz rá egy civil szervezet arra, hogy a fogvatartottak jogainak érvényesülésével foglalkozzék. Hanem az a felismerés, hogy zárt intézetben, független ellenőrzés nélkül a törvényesség nehezebben biztosítható, mint független ellenőrzéssel” – írta Tóth Balázs ügyvéd kollégánk 2017 őszén azután, hogy a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka egyoldalúan felmondta a velünk kötött szerződést. 

Bölöni Farkas Sándor nevezetes amerikai útja során (1831) felkereste a charlestowni fogházat is, mert Magyarországon az egyik legégetőbb probléma akkor a „fogházjavítás” és a büntető igazságszolgáltatás reformja volt. A börtönigazgató Bölöniéket két franciával együtt vezette körbe. Könnyen előfordulhat, hogy egyikük éppen Alexis de Tocqueville volt, akit a kormánya azért küldött Amerikába, hogy tanulmányozza a büntetés-végrehajtást.

Ez, ha így történt volna, persze, véletlen lenne. Az viszont már nem, hogy civileket (akár külföldeket is!) magától értetődően engedték be a börtönökbe, hogy a személyzettel és a rabokkal beszélhessenek. A korabeli demokratikus és józan jogállami hozzáállás ugyanis természetesnek tekintette, hogy a börtönügy nem a büntetés-végrehajtás vagy az állam magánügye. A polgároknak tudnia kell, mi történik a pénzükön a rácsokon belül.

Az államnak mint monopol erőszakszervezetnek a fenntartását ugyanis részben éppen a bűnözéssel szembeni fellépése igazolja. Ha sikerül kordában tartani a bűnözést, akkor az állam jól teszi a dolgát, ha nem, akkor nem – ma is ilyen szigorúan és leegyszerűsítve ítél a közvélemény. Márpedig büntetés-végrehajtásnak mindig is fontos szerepet tulajdonítottak a bűnözés elleni küzdelemben.

De Bölönitől az is megtudhatjuk, hogy nem csak ők, hanem derék filantrópok is bejárhattak a börtönökbe, mégpedig rendszeresen. A börtönök hálásak voltak nekik, mert reményt és vigasztalást adtak az elítélteknek. Olyan szolgáltatásokat biztosítottak a raboknak, amelyekre maga az intézet már nem volt képes. A többnyire vallásos közösségek, börtönmissziók nagy szolgálatot tettek a büntetések ésszerűsítése és humanizálása terén is. Bölöni kiemeli a halálbüntetést ellenző kvékereket, akik az állammal is vitatkozva segítettek:

„E meleg vitatások s értekezések alatt többféle próbák tétettek a fogházak és foglyokkal, a temérdek költség el nem lankasztotta a filantropikus társaságokat. Az emberi lélek tudományának megbecsülhetetlen gyűjteményei az erről megjelent munkák.”

A liberális demokráciák számára magától értetődő, hogy az állami közszolgáltatás nem lehet a fogvatartottak sanyargatása. Felismerték azt is, hogy nem csak az elítéltek ellenőrzéséhez van szükség a külső tekintetre, hanem a zárt intézetekéhez is. Ennek hatékony rendszere épült ki.

Nem véletlen, hogy az autokráciák és diktatúrák igyekeznek minél inkább izolálni a fogvatartottakat, elzárni őket a társadalomtól. Auschwitzba vagy a Gulagra senki nem látogathatott el, senki független ember nem láthatta, mi történik ott. A következmények katasztrofálisak voltak. Szolzsenyicin ír arról, hogyha a sztálini Szovjetunióban egy hozzátartozó értesült rokona tízéves elítéléséről és mellékbüntetésként nem csak a látogatófogadástól, de a levelezéstől is eltiltották, akkor biztosra vehette, hogy az elítélt már nem él.

A civilek kizárása a börtönből mindig azt jelenti, hogy az államnak van takargatnivalója. A civilek beengedése pedig azt, hogy az állam elfogadja a segítséget, mert komolyan veszi feladatát.

A Magyar Helsinki Bizottság 1996-tól kezdte el a rendőrségi fogdák monitorozását, majd rövid távú vagy egyedi engedélyekkel a börtönökét. 1999-ben kötöttük meg a hosszútávú együttműködési megállapodást a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával (BVOP).

Lehetőség volt előzetes bejelentés után a helyszínen tájékozódni a fogvatartási körülményekről. Szoros ellenőrzés nélkül beszélgethettünk a rabokkal. A látogatásokról jelentések készültek, azokat a börtönparancsnok és az országos parancsnokság véleményezte, kiegészítette. Ezen túl a rabok egyéni fogvatartási panaszokkal kereshették meg levélben is a Magyar Helsinki Bizottságot.

18 év alatt 77 – esetenként többnapos – börtönmegfigyelést végeztünk. Javaslatokat tettünk az érintett börtönnek és BVOP-nak. Feltártunk rendszer- és egyedi hibákat, hiányosságokat. Eljártunk egyedi jogsérelmeknél. Monitorozó jelentéseinket publikáltuk. 18 év alatt példaértékűen korrekt volt az együttműködés a felek között.

A felmondás indoka az volt, hogy a fogvatartottak jogainak érvényesülése a „megállapodás hatályban tartása nélkül is biztosított”. Ez azonban, sajnos, egyáltalán nincsen így. A nemzeti megelőző mechanizmusnak (OPCAT NMM) nem csupán az ombudsmani vizsgálatok lehetőségét kellene jelentenie, hanem a civil kontrollét is. Az ellenőrzési mechanizmusok nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást.

A megállapodás felmondásával csökkentek a fogvatartotti jogvédelemnek és a rendszerszintű problémák feltárásának a lehetőségei.

A gondot mutatja az is, hogy míg a sok teendő miatt az ombudsman munkatársai 2015. január 1. és 2017. szeptember 30. között 8 alkalommal tudtak felkeresni börtönt, addig mi ez idő alatt 13 büntetés-végrehajtási intézetben jártunk. (Mai képünk kollégáinkkal az utolsó, az egri látogatásunkon készült.)

„A fogvatartás törvényessége nem csak azért elvárás, mert jogállamban ez evidencia. Hanem azért is, mert a törvényes fogvatartás nyújt esélyt arra, hogy a fogvatartottak jobb emberek legyenek akkor, amikor szabadulnak, mint amikor bekerültek. Vagy legalább ne legyenek rosszabbak. És mivel a mostani 18 ezer fogvatartottból kb. 17 500 szabadul valamikor, bizony, a jogkövető társadalom érdeke is, hogy a fogvatartás végén ne elvadult emberi roncsok lépjenek ki a börtön kapuján” – érvelt Tóth Balázs kollégánk a humánus fogvatartást segítő civil kontroll mellett.

Érvei ma is helytállóak.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020