Határ menti rendőrállami eljárásokról döntenek Strasbourgban

Decemberben mondta ki az Európai Unió Bírósága, hogy a visszakényszerítések is az uniós jogba ütköznek. Hét hónap alatt azonban semmit sem változtatott a gyakorlatán az Orbán-kormány, ezért még az uniós határőrizeti ügynökség is felfüggesztette itteni tevékenységét. Csütörtökön a strasbourgi bíróság hirdet ítéletet arról, mennyiben egyeztethető össze a hazai rendőrállami gyakorlat az Emberi jogok Európai Egyezményével. Eddig több mint 72 ezer visszakényszerítést regisztrált a rendőrség. Kérdezz-felelek.

Fél év alatt újabb húszezer visszakényszerítés történtIllusztráció: Magyar Helsinki Bizottság

Mi is az a „visszakényszerítés”?

2016-ban fogadta el az Országgyűlés azt a törvénymódosítást, amely azóta előírja a rendőrségnek, hogy az érvényes papírok nélkül országunkban tartózkodó külföldieket rövidúton a határkerítés szerbiai oldalára „kísérjék”, kényszerítsék át. A hazai rendőrök teszik mindezt anélkül, hogy az érintetteket meghallgatnák, azok előterjeszthetnének menedékkérelmet, és egyedi ügyükben kiutasításról szóló döntés születne. A szabályozás nem ad lehetőséget mérlegelésre, mindenkit, védelmet kérőt, gyereket, beteget, sérült idős embert vagy akár terhes nőt is válogatás nélkül vissza kell kényszeríteni Szerbia felé. Mindezt úgy, hogy egyetlen személyes adatát sem rögzítik a külföldinek.

Ezek a jogorvoslati lehetőség nélküli intézkedések a legalapvetőbb eljárási normákat sem tartják tiszteletben, a csoportos kiutasítás alaptörvényi tilalmába is ütköznek, valamint rengeteg embert kizárnak a menekültügyi rendszerből. Az pedig, hogy a rendőrök a személyes adatokat nem rögzítik, a külföldieket egyénileg nem azonosítják, nemzetbiztonsági kockázatot is jelent.

Csak a szerb-magyar határon érvényes papírok nélkül idejövő külföldieket kényszerítik vissza?

Egyáltalán nem. Az ország területén feltartóztatott bárhonnan ideérkező külföldieket Szerbiába zsuppolják át. Rendszeresen kapunk hírt olyanokról, akik Romániából próbáltak átjutni, és amikor elfogták őket, nem Romániába, hanem Szerbiába kényszerítették át őket. De a Magyar Helsinki Bizottságnak vannak olyan ügyfelei is, akik Ferihegyen kértek menedékjogot, aztán másnap már az ismeretlen vajdasági éjszakában kellett valahogy szállást találniuk, mindezt kisgyerekekkel.

A Szerbiába vissza- és átkényszerítettek mind üldözöttek, akiket megilletne a menedékjog?

Pontosan nem tudjuk, mert nem tudhatjuk. Az eljárásnak az az egyik legfelháborítóbb vonatkozása, hogy minden személytelen, viszont a visszatoloncolás „eredménye” totális: sem közben, sem utána nincsen joga a visszatoloncoltnak kifogássál élni ellene, segítséget nem kérhet, és nincsen lehetőség biztosítva arra, hogy a személyes körülményeit is figyelembe vegyék. A tapasztalataink szerint ezrével lehettek köztük olyanok, akik menedékjogi védelemre szorultak. A visszatoloncolás intézményét éppen „arra találták ki”, hogy a hatóságnak semmiképpen ne kelljen menedékkérelmekkel foglalkozni, mert „esetleg még meg kellene adni a védelmet”.

De mi van akkor, ha a menedékkérő nem akar együttműködni a hazai rendőrökkel, és nem akar a határkerítés túlsó oldalára átmenni?

Tudomásunk szerint ellenszegülésre egyetlenegyszer sem került még sor. A kutyákkal, fegyverrel, kényszerítőeszközökkel felszerelt rendőrök ellen nem is volna értelme szembe fordulni. Elfutni és elbújni sincs sok esély. Mindezek ellenére a beszámolók szerint a jelentős erőfölényben lévő rendőrök mégis rendszeresen alkalmaznak szükségtelen testi kényszert, alázzák vagy verik meg a külföldieket.

Ezt meg honnan lehet tudni?

Elsősorban a Szerbiában tartózkodó külföldiektől. Számos civil szervezet működik itt. Munkatársaik segítséget nyújtanak az összevert embereknek, és igyekeznek dokumentálni a magyar rendőrök erőszakcselekményeit. Pakisztán ügyfelünknek, akinek ügyében csütörtökön hirdet ítéletet az Emberi Jogok Európai Bírósága, a bántalmazások következtében két fejsérülése keletkezett, az egyik 10, a másik 4 centiméteres, és mindkettőt össze kellett varrni. Mivel mi magunk is dokumentálunk ilyen eseteket, ezért láttunk már kutyaharapások, rúgások, ütlegek, gumibotozásaik okozta sérüléseket, sebeket is. A gyerekeknek is kijut a verésből.

Ha ez így megy öt éve, miért nem születtek korábban büntetőítéletek a hazai bíróságokon?

Ezek eleve igen nehezen bizonyítható bűncselekmények, a tettest sem könnyű azonosítani. Sok évtizedes, rendszerszintű probléma, hogy rendőri erőszak ellen a hazai áldozatoknak sincs sok esélyük a magyar hatóságok előtt, hisz az efféle feljelentések közül mindössze 1-4% kerül bíróság elé. A visszakényszerítéseknél még rosszabb a helyzet, hisz a Szerbiába átpofozott külföldinek szinte lehetetlen feljelentést tenni itt, majd magyar ügyvéd segítségével kikényszeríteni, hogy el ne aludjon az ügy.  A nehézségek ellenére a Magyar Helsinki Bizottság több áldozatot is képviselt a hazai nyomozások során, ezek azonban egytől egyig eredménytelenül zárultak. A tessék-lássék nyomozások miatt ezek az ügyek szintén Strasbourgban folytatódnak. 

Rendben. Nem szép dolog, ha megverik őket, de legalább felfogják, hogy nem kívánatosak itt, másodszor majd nem próbálkoznak.

Először is a rendőrség és a rendőrök nem alkalmazhatnak erőszakot önkényesen. Nem feladatuk, hogy a kormány migrációs politikáját pofonokkal támogassák meg. A megtorlatlan, államilag gerjesztett rendőri önkény a rendőrállamok sajátossága, a jogállamoktól idegen. Az igazolatlan erőszak és az erőszak elleplezése mérgezően hat a rendőrség működésére. Ne felejtsük, a határon kontroll nélkül maradó rendőrök intézkednek velünk, magyar állampolgárokkal szemben is. Milyen jogon várja el az az állam a hatósággal való együttműködést, amelyik bátorítja, de legalábbis nem akadályozza meg a rendőri erőszakot?

Másodszor pedig személyes tapasztalataink szerint ezek a sokszor igen brutális verések sem akadályozzák meg a külföldieket abban, hogy ne próbálkozzanak újra és újra a határátlépéssel. Cinikus célszerűségi szempontból sincsen semmiféle visszatartó hatása tehát a rendőri erőszaknak: megtorlatlan szadizmus az, semmi más. 

Miről fog dönteni a strasbourgi bíróság csütörtökön?

Pakisztáni ügyfelünket tizenegy társával együtt 2016 augusztusában tartóztatták fel a rendőrök, majd visszakényszerítették őket Szerbiába. Bár számos bizonyíték volt arra, hogy bántalmazták őket a magyar rendőrök, az ellenük indított a büntetőeljárást mégis megszüntették. A hazai jogorvoslatok kimerítése után ügyfelünk két eljárást is indított a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságán. Az egyiket a visszakényszerítés miatt, amely – mint minden más esetben – nála is nélkülözött minden jogállami garanciát, és nem vette tekintetbe személyes körülményeit így a kollektív kiutasítás áldozata lett, amelyet az Emberi Jogok Európai Egyezménye is tilalmaz. A másik eljárásban pedig a bántalmazása miatt indított minősíthetetlen nyomozás miatt tett panaszt a strasbourgi bíróságon. Most az első ügyben hirdet ítéletet Emberi Jogok Európai Bírósága.

Milyen következményei lehetnek a csütörtöki ítéletnek?

Ügyfelünk személyes sérelmén túl is fontos ítéletről beszélhetünk majd. 2020 decemberében az Európai Unió Bírósága (EUB) már kimondta, hogy a visszakényszerítések szabályozása ellentétes az uniós joggal. Ezek után Varga Judit igazságügyi miniszter az Alkotmánybírósághoz fordult. A kormány rendőrsége pedig figyelmen kívül hagyva az EUB jogerős ítéletét, továbbra tömegével hajt végre visszakényszerítéseket, 2020 decembere óta további mintegy 22 ezret. Ebben a helyzetben különleges jelentősége lehet a csütörtöki strasbourgi ítéletnek.