Sikerülhet-e kormánynak ötlépéses mattot adni a tiltakozó tanároknak? A jogállási törvénnyel és a hozzá kapcsolódó törvénycsomaggal mindenesetre erre készül. Igazából nem sportszerű sakkjátszmáról van itt szó, hiszen parti közben az egyik fél önkényesen, a maga javára változtatgatja a szabályokat. A kormány a gyerekek érdekeire hivatkozik, valójában azonban csak saját hatalmát védelmezi.
A tanárok tiltakozó mozgalmának hosszú előtörténete van. Itt most
csak a 2016-os kockás inges tüntetésekre és Tanítanék Mozgalom akcióira
utalunk. Ezek a pedagógusok romló reálkeresete és növekvő munkaterhe ellen,
illetve a közoktatás helyzetének javítása érdekében indultak. A két
reprezentatív szakszervezet 2021-ben tárgyalást kezdeményezett a kormánynál. De
az akkori illetékes tárca, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) nem volt
hajlandó érdemi tárgyalásokat folytatni a Pedagógusok Szakszerveretével (PSZ)
és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével (PDSZ.
Első lépés: tárgyalás nincs, fenyegetőzés van
A kormány eleinte igyekezett elszabotálni a tárgyalásokat, elfedni vagy legalábbis kisebbíteni a bajt. Megpróbálta a tanárok elégedetlenségét szűkkörű, politikailag motivált álproblémának beállítani. Ezért aztán személyesen az érdekképviseleti mozgalmak vezetőit kívánta befeketíteni, másrészt pártpolitikai színezetűnek beállítani a pedagógusok mozgalmát.
Ezt a helyzetet és az időhúzó taktikát
elégelték meg a szakszervezetek, amikor 2022. január 31-re kétórás
figyelmeztető sztrájkot hirdettek meg a közoktatásban. Ennek folytatásaként
jelentették be, hogy 2022. március 16-án határozatlan idejű sztrájkot indítanak
a közoktatás helyzetének javításáért, az óvodákban és iskolákban dolgozók
béremeléséért, valamint munkaterheik csökkentéséért.
A jogszerű sztrájk lefolytatásához a szakszervezeteknek meg kellett volna állapodniuk a minisztériummal a „még elégséges szolgáltatásokról”. Az Emmi a „még elégséges szolgáltatást” elképesztően széles körben akarta megszabni, lehetőleg úgy, hogy a tanórák 75 százalékát meg kelljen tartani, amivel a sztrájkot gyakorlatilag hatástalanná tette volna.
Második lépés: rendeletileg határozták meg az elégséges szolgáltatást
Mivel a kormány és a szakszervezetek nem állapodtak meg a minimális szolgáltatásokról, a szakszervezetek bírósághoz fordultak. Itt fordulatos eljárásban a Kúria végül a szakszervezeteknek adott igazat, és kimondta, hogy a január 31-i sztrájk törvényes volt.
A kormány a márciusra tervezett sztrájk esetében nem akart hasonló helyzetbe kerülni, ezért már a fenti bírósági eljárás alatt – visszaélve a veszélyhelyzeti felhatalmazásával – gyorsan rendeletbe is foglalta a korábbi „alkuajánlatát”. Vagyis olyan magas szinten állapította meg a tanároknak a még elégséges szolgáltatást sztrájk idejére, hogy az gyakorlatilag érzékelhetetlenné tette a munkabeszüntetést. Azóta nem sztrájkolhatnak például az érettségizőket tanítók, nem sztrájkolhatnak a speciális nevelési igényű gyerekeket tanítók, és a többiek sztrájkjoga is kiüresedett.
A felzúdulás ellenére mindezt tavaly
májusban törvénybe is foglalták. Vagyis ezek a szabályok már nem csak
veszélyhelyzetben alkalmazandók, de azon kívül is, tehát nem rendkívüli, hanem
„rendes” előírásokká váltak.
Harmadik lépés: megtorló elbocsátások
Ezek után bővültek a pedagógusok követelései az önkényesen elvett sztrájkjoguk visszaszerzésével.
A tavaly tavaszi választásokat követő kormányzati átalakítás során a közoktatás a megszüntetett Emmitől átkerült a Belügyminisztériumhoz (BM). Sok mindent előre sejtetett, hogy Pintér Sándor miniszterjelölti meghallgatásán már arról beszélt májusban, hogy a polgári engedetlenséget fegyelmi kérdésnek tekinti. Az esetleges béremelésről pedig annyit mondott: „nem ígérek semmit, és azt betartom”.
Mivel semmit sem javult a helyzet,
ősszel megkezdődtek a polgári engedetlenségi akciók, egyre nagyobb hangsúllyal
az elvett sztrájkjog visszaszerzéséért. A tanári akciókkal párhuzamosan
látványos szülői és diákok általi szolidaritási megmozdulásokra is sor került.
Az állami intézményekben tanítók mellett egyházi és szakiskolai tanárok is felsorakoztak.
A kormány számára mindinkább kellemetlen helyzetben öt tanár elbocsátásáról
határoztak szeptember végén. Ők mindannyian az engedetlenségi mozgalomban élen
járó budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium tanárai voltak. Ráadásul egyikük,
Törley Katalin a Tanítanék frontembere. (Mind
az ötüket a Magyar Helsinki Bizottság képviseli a jövő héten induló munkaügyi
perben.)
Egy hónappal később újabb nyolc fővárosi tanárt bocsátottak el három gimnáziumból. (Két tanár pere már el is kezdődött a Belső-pesti Tankerületi Központ ellen.) Decemberben pedig egy pécsi tanárt rúgtak ki polgári engedetlenség miatt.
Negyedik lépés: a rendkívüli felmentés elnyújtása
Idén január 12. éjszakáján újabb húzással lepte meg a tanárokat a kormány. Rendelettel írta át a rendkívüli felmentés munkaügyi szabályait – mindezt ismételten előzetes egyeztetés nélkül és a háborús veszélyhelyzetre hivatkozva. Az új szabályok egyedül a pedagógusokra vonatkoznak.
Ezek szerint náluk már nem 15 napja van a munkaadónak arra, mint rendesen, hogy súlyos kötelességszegés esetén kirúgja a renitens munkavállalókat, hanem akár fél évet vagy többet is várhat vele. Akár a következő tanév augusztus 1-ig elhúzhatja a „rendkívüli felmentést”. A polgári engedetlenséget is vállaló, tiltakozó tanárakat egyszerre így lehetett megfélemlíteni és kihasználni, diszkriminálni és megbélyegezni.
Ötödik lépés: a jogállási törvény
Mindezt egy újabb törvénymódosítási csomaggal tetőzné be a kormány. Fontos, hogy a fenti veszélyhelyzeti szabályokat itt is főszabállyá emelné. De tán ennél is fontosabb, hogy megszüntetik az állami közoktatásban tanítók közalkalmazotti jogállását. Ezt nevezi a beterjesztő jogállási vagy státusztörvénynek.
A BM a társadalmi egyeztetésre mindössze 8 napot szánt. És a hatásvizsgálat most is névleges, csak a pedagógusok esetleges bérfejlesztésének hatásaival foglalkozik, semmi egyébbel. Pedig az új szabályozás túlzás nélkül alapvető változást hozna a közoktatásban.
A Magyar Helsinki Bizottság áttekintette a törvénytervezetet, és március 10-én eljuttatta kritikáját a BM-hez.
Az általános indokolás szerint a jogszabály megalkotásának „elsődleges célja […] a pedagógus életpálya vonzerejének növelése”, mivel a gyermekek alapvető jogainak érvényesítése érdekében „különösen fontos, hogy kellő számban álljanak rendelkezésre megfelelő felkészültségű, minőségi munkát végző, elkötelezett pedagógusok, nevelő-oktató munkát segítő dolgozók az óvodákban, iskolákban”. A törvénytervezet azonban nem szolgálja a lefektetett célokat. Sokkal inkább arra figyelmezteti a pályaválasztás előtt állókat, hogy messzire kerüljék el a tanári pályát.
Merthogy a pedagógusok munkaügyi helyzetét nemhogy javítaná, de egyértelműen rontaná az új szabályozás:
- a tanév július 15-ig való meghosszabbításának lehetősége;
- a hathavi munkaidőkeret alkalmazásának lehetősége;
- a próbaidő felső határának meghosszabbítása 4-ről 6 hónapra;
- a lemondási idő maximális tartamának megnövelése 2-ről 6 hónapra;
- a felmentési idő egységesen 60 napban való meghatározása (korábban a munkában töltött idő szerint emelkedett ez egészen 8 hónapra).
Ráadásul a tervezet tovább csorbítja a pedagógusok érdekérvényesítési lehetőségeit, erősen korlátozza szakmai autonómiájukat és növeli a kiszolgáltatottságukat a tankerületekkel szemben.
Eszerint ha – akár polgári engedetlenség, akár a jogszerű sztrájk és a polgári engedetlenség együttes hatása miatt – ideiglenesen nem biztosítható az iskola, óvoda működése , akkor a fenntartó az érintett intézmény számára eltérő feladatellátási helyet jelöl ki, sőt, akár megszüntethet vagy átszervezhet nem csupán iskolai osztályokat, hanem egész oktatási intézményeket. Vagyis elvihetők a gyerekek, sőt maga az intézmény is onnan, ahol maga a sztrájk történik. Így semmiféle hatása nem lesz a munkabeszüntetésnek. Mindannyian tudjuk, persze, hogy a munkaerőhiánnyal küszködő hazai közoktatásban az ilyesfajta helyettesítésnek mekkora a pedagógiai értéke: nagyjából semmilyen. De hát itt nem is a gyerekek érdekéről, oktatáshoz való jogáról vagy a gyermekvédelemről, hanem a sztrájkok, engedetlenkedések megakadályozásáról és gyors lecsendesítéséről van szó.
A tervezet szélsőségesen megnyirbálja
a nevelőtestület érdemi hatásköreit is az oktatás tartalmi kérdéseiben. Jelenleg
még a nevelőtestület fogadja el például a pedagógiai programot, az SZMSZ-t, a nevelési-oktatási
intézmény éves munkatervét vagy éppen a továbbképzési programot. Az új törvény azonban
elvenné mindezen jogokat a nevelőtestülettől, és e kulcsfontosságú dokumentumoknál
csak véleményezési jogot adna a testületnek.
Pedig hát józan ésszel belátható, hogy
vonzóbb egy olyan jogszabályi környezetben dolgozni, amely nagyobb fokú
autonómiát, felelősséget ad a pedagógusoknak. Az a változás, amely a szakmai
autonómiát megnyirbálja, a nevelési-oktatási tevékenységgel kapcsolatos fontos
döntéseket kiveszi a tanárok kezéből, csökkenteni fogja a pedagógus pálya vonzerejét.
A törvénytervezetet a pedagógus szakszervezetek és civilek is elfogadhatatlannak tartják. Polónyi István oktatáskutató a készülő szabályozást egyfajta „kaszárnyafoglalkoztatás” szabályaihoz hasonlította. Nem tudunk vele vitatkozni. Ahogyan az is biztos, hogy a pedagógusoknak továbbra is széles társadalmi támogatásra van szükségük ahhoz, hogy a törvénytervezetet a jelen formájában ne nyújtsák be az Országgyűlésnek, vagy ha mégis megtennék, akkor semmiképpen ne fogadják el.