A fogvatartottnak joga van ahhoz, hogy ott legyen a hozzátartozója temetésén. Ez főszabály, de csak papíron. A kegyeleti célú eltávozásokat az esetek háromnegyedében nem engedélyezik vagy megugorhatatlan feltételekhez kötik. Például ahhoz, hogy a kiszállítás túlárazott költségeit mind fizesse meg az elítélt és családja.
A letartóztatásban lévő ember kálváriája azzal indult, hogy meghalt az édesanyja, és szeretett volna személyesen ott lenni a temetésen.
A törvény garantálja a fogvatartottaknak, hogy a börtön parancsnokának engedélye alapján – őrzéssel vagy anélkül – részt vehetnek közeli hozzátartozójuk temetésén. A parancsnok csak kivételes esetben tagadhatja meg a kérést. Ám a gyakorlatban inkább az engedélyezés a kivételes.
A parancsnok az őrzés mellett elrendelheti kézbilincs, lábbilincs, vezetőszár alkalmazását is. A legtöbb fogvatartott érthetően nem szeretne „pórázon”, smasszerok kíséretében, lábbilincsben csoszogva, zörögve végső búcsút venni az édesanyjától vagy házastársától. Nem csak saját maga miatt, hanem azért sem, mert ilyenkor az elhunytról szükségtelenül nagy figyelem irányul az elítéltre.
Károly (nevezzük őt így) még egy hónapja sem volt letartóztatva, amikor meghalt az édesanyja. A temetés időpontját követően pár nappal később szabadult. Ő akár abba is beleegyezett volna, hogy megbilincselve lehessen ott a temetésen. A költségeket is – amennyiben méltányosak – állta volna egy civil szervezet, hogy a fiú eleget tegyen anyja kívánságának, és utolsó útjára kísérhessék el a gyerekei.
Károlyék azt gondolták, tekintve a közeli távolságot, majd két-három őrrel és egy autóval legfeljebb négy órás kiszállítási idővel számolva, nem fog ez túl sokba kerülni. Tévedtek. A börtön egy BM rendeletre hivatkozva 324 643 Ft-ot állapított meg fizetendő költségként. A börtön maga hivatkozott arra döntésében, hogy Károlyéknak erre bizonyára nem lenne pénzük. Így hát – többek között – erre a feltételezésre hivatkozva tiltotta meg, hogy a fiú ott legyen édesanyja temetésén.
Vajon a jogszabály alapján stimmel-e a 324 643 Ft-os előállítási költség? Nem, nem stimmel.
A börtön 2 fő kutyavezetővel, 6 műveleti főfelügyelővel, 3 gépjárművezetővel, 3 gépjárművel számolt. Az akcióra 7 órát szánt, noha a temető és a börtön közti távolság oda-vissza 86 km. A rendelet szerint, ami nem tesz különbséget sem az autók, sem szerepkörük szerint a bv.-előállítók közt, ez így 289 900 Ft-ra jön ki. Vagyis a börtön által kalkuláltnál 35 743 Ft-tal kevesebb lett volna. Előfordulhat, hogy az őrkutyákat is beleszámolták. Ha így lett volna, az rossz volna, mert a kutyákat nem ismeri el költségként a rendelet.
Ennél is fontosabb kérdés, miért terveztek 7 órás akcióidővel, miért kell a három autó és 11 fős csapat (meg a két [?] kutya). Ezt nem indokolta a börtön. Már ha csak 5 órával, 5 személlyel és 2 autóval számoltak volna, akkor annak 146 600 Ft-os lehetett volna az összköltsége, azaz fele annak, amit eleve túláraztak.
De ha 4 órával, 3 személlyel és 1 gépkocsival számolnak, az csak 47 300 Ft-ba került volna. Ami már kifizethető egy szegény családnak is.
A gyászmunka, a halott hozzátartozó elengedése a szabad világban is gyötrelmes folyamat. Még nehezebb a börtönben, ahol nincs családi, közösségi segítség, nincsenek meg a veszteség feldolgozásának rituális állomásai. A temetési ceremónia, a végső tiszteletadás kulcsfontosságú, éppen ezért magától értetődő a veszteség feldolgozásában. Ha nincs rá lehetőség (például önkényesen megtagadják a gyászolótól), annak lelki trauma, önvád és összeomlás lehet a következménye. Az ilyen elítélt sokkal nehezebben kezelhető a börtönben, visszailleszkedése a társadalomba akadályokba ütközik.
A Magyar Helsinki Bizottság mintabeadványokat készített azoknak a fogvatartottaknak, akik szeretnének kegyeleti célú eltávozást kapni a családtagjuk temetésére. Ezek itt találhatók.