Ő fogalmazta pontokba, hogy mit kíván a magyar nemzet. Jutalmul halálra ítélték. Haynaunak köszönhetően még tíz évig élhetett. De többet nem publikálhatott kedvenc témáiról, a sajtószabadságról és kormányzati modellekről. Maradt neki a regényírás és fordítás. Irínyi József az újságíró, akinek volt hatása.
Jeles kortársai nem kímélték. „Van esze, de egy fantasztikus [fantaszta], önhitt, hiú és szenvedélyes, önző ember” – vélekedett róla Pálffy János, akivel együtt volt országgyűlési képviselő 1848-49-ben, majd 8 hónapon át együtt raboskodtak. Egy másik erdélyi főnemes, Gyulay Lajos gróf pedig azzal intézte el félelmetes hosszúságú naplójában hősünket, hogy bár forradalmárnak, „barricadernek” játssza magát, valójában gyenge legény.
De talán a legfájóbb az lehetett Irínyinek, amikor azt kellett olvasnia, hogy Szilágyi Sándor, a szabadságharc nagy történésze 1850-ben azt írta róla: „Szép készülettel, szép ismerettel bír, de a forradalom kerekének sem előmozdítására, sem gátlására befolyással nem bírt.”
Ismerve a vitára mindig kész újságírót, biztosan nem hagyta volna szó nélkül, csakhogy a bírálat megjelenése idején vagy éppen akasztására várt a pesti Újépületben, vagy már kint volt, de a nyilvános visszavágás bármiféle lehetősége nélkül. Kár, mert Szilágyinak nem volt igaza.
Azonban nemcsak fanyalgásban, hanem rajongó elismerésben is része volt Irínyi Józsefnek. Jókai Mór, a közeli barát a halottnak kijáró túlzásokkal így emlékezett rá:
„Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak volt a legszebb férfi, akit valaha ismertem. Termete antoniusi, arca klasszikus idomzatú, feje mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók, beszéde gyors, a franciához inkább hasonló, mint a magyarhoz. [...] Senkit sem respektált, mindenkivel komázott.”
Azaz mindenkivel tegeződött, bratyizott, de az élő fába is belekötött.
Irínyit teljes joggal a radikális márciusi ifjak közé soroljuk, ezzel együtt inkább volt doktriner liberális, mint vérre szomjazó barikádharcos. A testvérbátyja, a kémikus Irínyi János azzal vált híressé, hogy feltalálta a zajtalan és biztonságos gyufát („gyújtófácskát”). József is ilyen forradalmat akart, olyan biztonságos, kontrollált robbanást, ami csak hasznot hajt, kárt nem okoz.
Első pont: a kezdetek
A Bihar megyei Albison (ma Albiș, Románia) születik 1822. március 13-án. Apja idősebb Irínyi János jeles mezőgazdász, nemesi származású, de munkájából él, báró Mandel birtokának nagylétai tiszttartója. Ennyit többnyire minden rövid életrajz közöl. De azt már csak ritkán, hogy a későbbi buzgó református magyar Irínyi József eredetileg ortodoxnak (görögkeletinek) keresztelik ( egyébként Irimi Józsefnek), és valószínűleg román nemzetiségű.
Tehát ő is egyike azoknak a XIX. századi jeles magyar hazafiaknak, akik nem voltak etnikai magyarok.
Bihar megyében, Nagyváradon, majd Debrecenben tanul, jogi végzettséget szerez. Még alig múlt 19, amikor ügyvédi gyakornokként Pestre költözik. A politika és az irodalom izgatja. Tehetségét és ambícióját jól mutatja, hogy húsz évesen európai útra indul. A reformkor az a korszak, amikor a „napnyugati utazás” már nemcsak egyéni passzió vagy önnevelés, hanem politikai tett is. Ekkoriban sokan a nemzetért utaznak, hogy tanuljanak, és a tapasztalataikat megosszák az országgal.
Széchenyi, Wesselényi, Eötvös József, Bölöni Farkas Sándor, Pulszky Ferenc, Gorove István és különösen Szemere Bertalan ösztönzik Irínyit arra, hogy saját szemével győzödjön meg a különféle nyugati fejlődési utakról. Hozzá a francia áll majd a legközelebb, de az angol is imponál neki, a német (leginkább porosz) változatban pedig kevés követésre méltót talál.
Második pont: kritikusan
A párizsi tartózkodás külsőségekben franciabolonddá teszi, de megragadja figyelmét a központosított francia államszervezeti modell is. Kevés vehemensebb kritikusa lesz a begyöpösödött hazai megyerendszernek, mint éppen ő. Még elvbarátain az Eötvös vezette centralistákon vagy doktrinereken is túltesz majd. Korszerű elveinek és kiváló nyelvtudásának köszönhetően 1844-től ő vezeti a Pesti Hírlap Külföld rovatát. Közben irodalommal sem hagy fel. Karcos, csúfondáros hangja, könnyed, jól olvasható szövegei, rövid ütős mondatai elütnek a sokszor dagályos kortársi stíltől.
Ennek egyik szép példája A táblabíró c. írása. Megfejthetetlen okokból ezt a kis esszét novellának könyvelte el az irodalomtudomány. De mindegy, minek nevezzük, akkor is briliáns. Íme, egy részlet:
„Haladás és maradás!! A táblabíró felettébb szeret ülni. Ha a beretválkozó asztalnál félórát, a gyűlésen vagy törvényszéken négyet, az elnöki ebédnél ismét egy párt eltöltve, végtére hazakerül, s mindezek után ismét széles karszékébe nyugosztva testét, pipaszónál hosszasan elmélkedik a nap folyamán reááradt dicsőségről, este, midőn lefekszik, még egyszer visszagondolva a nagy nap eseményeire, önelégülten ezt mondja: ma ugyan jó napom volt! A táblabíró azon hangot, melyen cselédeivel konvertál, rendesen átviszi a hölgyek társaságába is. Az ifjú emberektől nagyon megkívánja a tiszteletet. Rettenetesen bosszantja, ha ebben nem részesül.”
Harmadik pont: a legnagyobb magyar kicsinyességei
Mint kiderült, nem csak a szolgabírót bosszantotta. Irínyinek a Jókai által felemlegetett jellemvonása, hogy nem tisztelt senki nála magasabb méltóságot, egy életre ellenségévé tette Széchenyi Istvánt. Naplójában többször is kikelt ellene: ‘Irínyi pimaszul néz rám, én lekicsinyléssel.’
Az 1840-es évekre megfogyatkoztak a gróf ellenzéki támogatói, különösen a fiatalabb korosztályokban. A közéleti vita egyre hevesebb lett, mind szélesebb körben zajlott, és már nem csak a mágnások előjoga volt. Az újságíró Irínyi ehhez az új politizáló osztályhoz tartozott. Amikor Széchenyi elkezdte publikálni A két garas c. cikksorozatát, a fiatal publicista vitriolba mártott tollal ment neki Morion álnéven. A gróf nem elégedett meg azzal, hogy válaszolt, viszolygása állandósult, és ahol csak tudta, akadályozta Irínyit. Így amikor felvételét kérte a Kaszinóba, a sértett arisztokrata megakadályozta.
Az eszetlen párbajok korát éltük. Széchenyi is buzgón segédkezett az egyébként politikai riválisának számító Desewffy Emilnek, aki párbajra hívta ki Irínyit. Az engesztelhetetlenség olyan fokú volt, hogy Teleki László, a pimaszkodó újságíró párbajsegéde majdnem összecsapott a másik segéddel, Széchenyivel. Ez azért szerencsésen elmaradt (a két gróf majd öngyilkos lesz jóval később), ahogyan végül Desewffy és Irínyi duellumára sem került sor.
Az adminisztrátori rendszeren összeveszve a nyughatatlan kolumnista később vérre menő pisztolypárbajt vívott viszont Vida Károllyal, amiből ő került ki győztesen, átlőtte Vida kezét. A Világ konzervatív főszerkesztője azért felépült.
Negyedik pont: a sajtószabadság szerelmese
Irínyit nem mint rettenthetetlen párbajhőst őrizte meg az emlékezet. Hanem leginkább mint olyan újságíró-politikust, aki elméletben és gyakorlatban is sokat tett a magyar sajtószabadságért.
A Német-, franczia-, és angolországi úti jegyzetek c. könyvét rögtön elkezdte írni 1843-as hazaérkezése után. Néhány ígéretes részletet meg is jelentetett belőle a lapokban. Csakhogy az átkozott cenzúra előbb lassította, majd meg is akadályozta a könyv magyarországi kiadását. Így neki is, mint annyi más sorstársának, külföldön kellett kinyomtatni a művét. Ő Hallét választotta.
A nehézségek és a késlekedés ellenére a könyv sikert aratott. Mindehhez hozzájárult az olvasmányos stílus mellett az is, hogy itt tényleg nem egy olyan útikönyvről volt szó, ami a táj vagy a városok látványosságairól regélt, esetleg a népek szokásairól és erkölcseiről, hanem a nyugati államok politikai berendezkedéséről és intézményeiről adott elemző tudósítást. Politikai írás volt ez a javából.
A legizgalmasabb mégis talán a mű előszava. Itt ismét a szerző pimaszsága mutatkozik meg. Gúnyt űz a hatalommal és az ajánlás műfajával. Ezzel rendszerint olyan mecénásnak mondanak köszönetet, aki segítette a könyv megjelenését. Irínyi József kifordítja mindezt, és Apponyi Györgynek, a főkancellárnak, a magyarországi cenzúra felügyelőjének ír látszatra különösen udvarias hangnemben. Csakhogy éppen arról beszél, hogy miért kellett külföldre vinni a kéziratot, eközben beszámol a cenzorok stupiditásáról, az előzetes (előző) könyvvizsgálat károsságáról és tarthatatlanságáról. Érvelése jogászias és egyszerű: sajtószabadság nélkül nincsen alkotmányosság, nincsen jól működő közélet.
A Sajtótörvényről szóló, szintén külföldön kinyomtatott 1847-es írása még szókimondóbb:
a „valódi alkotmányos élettel öszeférhetetlen az előző könyvvizsgálat [a cenzúra]. […] Olly bizonyos, mint kétszer kettő; négy, minden alkudozás [...] összeférhet[et]len az alkotmányosság eszméjével.”
Ötödik pont: a radikális doktriner
Irínyinek ekkor már elsősorban centralistákból áll a baráti köre. A doktrinereknek nevezett társaságban Eötvös József, Szalay László és Csengery Antal mellett ott találjuk a forradalom után a múltját részben megtagadó Kemény Zsigmondot is, akivel a közvetlen kapcsolata 1849-et követően sem szakad meg újságíró hősünknek.
Közvetlenül a forradalom előtt aztán lett egy újabb társasága is a Pilvaxból, amelyet utóbb márciusi ifjúságnak neveztek el. Ez a társaság jóval radikálisabb, mint Eötvöséké. Az angol minta helyett a francia lelkesíti őket. Némelyikük az erőszakot sem veti el, egyesek köztársaságról álmodoznak (igaz, még itt is ők vannak kevesebben, a többség, így Irínyi is alkotmányos monarchiát akar). Bár világforradalmi ábrándjaik vannak, de szélsőséges nacionalisták is.
E téren köztük akkor még Irínyi viszi a pálmát, aki mint rettenthetetlen centralista még a horvátokat is átmagyarosítaná, mondván, egy ország, egy nyelv, egy nemzet. Igaz, később a szabadságharc idején fellángoló etnikai polgárháborúk őt is észhez térítik, és a szegedi országgyűlésén támogatni fogja a későn jött, mégis előremutató kisebbségi törvényt.
A XIX. századi Magyarországon nem voltak átjárhatatlanok a politikai szekértáborok, és az se felejtsük el, huszonéves emberekről volt szó, akik maguk is gyakran váltogatták véleményüket, ilyen sűrű időkben pedig ez még természetesebb volt.
Hatodik pont: a politika sűrejében
Jókai szerint 1846-ban készen állt Irínyi személyes politikai programja: „a többi pártoknak nincs semmi programjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: felelős kormány, népképviseleti parlament.” Ez ‘48-ra már mindkét baráti körének, sőt a fősodratú liberálisoknak is programja lett.
Hősünket sajtószabadság-szakértőnek tekintették, és az ellenzék nevében 1847-ben ő írta meg pontokba szedve a külföldi kiadású ellenzéki Ellenőr zsebkönyvben, miféle sajtótörvény kellene az országnak. Itt nevezte magát az indítványok szerkezetbe tevése barátjának.
Ezek után nem csoda, hogy az Ellenzéki Kör őt bízta meg azzal, hogy öntse pontokba a követeléseket, amelyeket részben már Kossuth nagy beszéde és felirati javaslata is tartalmazott. A pontokat petíciónak szánták, amelyet tízezer aláírással akartak megtámogatni és a pozsonyi diétának átadni.
A tizenkét pont első változatát 1848. március 13-án (Irínyi 26. születésnapján), a végleges szövegét 14-én fogadták el, Jókai szerkesztési, egyszerűsítési javaslataival. Másnap Irínyi nagy napja is volt. Landareréknél a nép nevében ő foglalta le a sajtókat, majd a zuhogó esőben az összeverődött tömeg miatt az ablakon át kimászva ő ismertette a nemzet követeléseit a nemzetnek. A pesti városi tanácsosokat pedig azzal döbbentette meg, hogy sáros lábbal felugrott az asztalra, és onnan harsogta forradalmi követeléseit.
Hetedik pont: képviselő és tanácsnok
Irínyi József egyike a három márciusi ifjúnak, akit képviselőnek választanak az első népképviseleti országgyűlésbe. A bihari Hosszúpályi követe a radikálisok csoportjához csatlakozik a túlnyomó többségben lévő kormánypártiakkal szemben. Ezzel együtt többször támogat kormánypárti javaslatokat. Akkoriban a vak pártfegyelmet nemigen ismerték.
A szabadságharc kezdetén támogatja Kossuth erőfeszítéseit. Októbertől a kormány megbízásából Párizsban tanácsnokként segíti Teleki Lászlót és a magyar diplomáciát. Kevés sikerrel, mert a forradalmi francia állam nem mutat különösebb készséget a magyarok támogatására, a többi nyugati kormány pedig csendben lapít.
A legtöbb ismertetés szerint 1849 májusában azért jött volna haza, mert az április függetlenségi nyilatkozat annyira fellelkesítette. Ahogyan Királyhegyi Pál, a legendás humorista 1941-ben sürgősnek érezte, hogy hazajöjjön Angliából Magyarországra, „nehogy lekésse az auschwitzi gyorsot”, úgy 1849-ben Irinyi is hazatért a biztonságos Párizsból a háborúban álló Magyarországra. Még álruhát is öltött és útlevelet hamisított a korfui Louis Laccon nevére. Meg is lett a jutalma szenvedélyes honvágyának, mert hamarosan halálra ítélték.
Valószínűbb azonban, hogy nem önálló döntésről volt itt szó, hanem egyszerűen haza küldték vagy haza rendelték, mert itthon nagyobb hasznát remélték.
Nyolcadik pont: Haynau gesztusa
A szabadságharc utolsó hónapjaiban újra képviselőként dolgozott. Világos után ő is elmenekült, de Grazban felismerték, és Pesten kötélre ítélték. Ám néhány nappal hivatalos menesztése előtt Haynau táborszernagy Irínyi Józsefnek és 28 képviselőtársának 1850. július 5-én amnesztiát adott. Így szabadult román nemzetiségű sógora, Ioan Gozman is, azaz a szintén 1848-49-es képviselő Gozman János, aki végig kitartott a magyar forradalom ügye mellett.
Állítólag Haynau azért viselkedett ennyire nagyvonalúan, hogy kínos helyzetbe hozza az őt hirtelen ejtő kormányt. Ha érvénytelenítették volna ugyanis Haynau kegyelmi döntéseit, akkor nyilvánvalóvá teszik, hogy nem a teljhatalmú katonai parancsnok a felelős a rengeteg kivégzésért, hanem az ifjú uralkodó. Márpedig a nemzetközi balhét Haynauval akarták elvitetni.
Kilencedik pont: Tamás bátya kunyhója
Irínyi József, ahogyan a szintén az Újépületből szabaduló János bátyja, Biharba vonult vissza. Gazdálkodni terveztek. De József hamar Pestre költözött. Támogatta a vallásszabadságot, világi tisztséget látott el a református egyháznál, történelmi regényeket írt, és az amerikai megjelenés évében lefordította Harriet Beecher Stowe bombasikernek bizonyuló regényét, a Tamás bátya kunyhóját. A ma a feministák és afroamerikaiak által hevesen elutasított szerző és könyve egyenesen forradalminak számított az 1850-es években. Amikor az írónő az amerikai polgárháború idején találkozott Lincolnnal, a hórihorgas elnök állítólag így fordult hozzá: „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút”.
Az, hogy az ötvenes évek elején egy magyar forradalmár hasonlóságot fedez fel az amerikai néger (afroamerikai) rabszolgák és a magyar nép alávetettsége között, nem tűnik különösnek. Az viszont már meghökkentőbb, hogy maga Beecher Stowe is párhuzamot talált bennük. A szerző ugyanis a könyvhöz mellékelt segédletében, olvasási kulcsában a magyar szabadságharchoz hasonlította a feketék emancipációs küzdelmét. Irínyi ezt a könyvet is gyorsan lefordította, de a veszélyes párhuzamot a cenzorok persze kihúzták a magyar kiadásból.
Tizedik pont: a halál
Irínyi váratlanul halt meg 1859. február 20-án. Saját hóbortja vitte sírba, mert a legcsikorgóbb fagyban sem volt hajlandó kabátot venni, mindig kigombolt frakkban járt. Vagyis meghűlhetett. A korai halálhoz részben – legalábbis Jókai szerint – orvosi műhiba is hozzájárulhatott. Gyomorhurutot diagnosztizáltak nála és hánytatót írtak fel neki. „Nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető, se fizetett ápoló. Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, bútorai összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett anélkül, hogy valaki segélyére sietett volna” – írta letaglózva Jókai.
Irínyi József 37 sem volt, amikor meghalt, rövid élete mégis kész regény. Ezzel, persze, nem mondunk sokat, mert kortársai között tömegével találunk regényes (romantikus) hősöket. Ilyen volt Széchenyi, Wesselényi, Deák, Kossuth, Petőfi, Jókai, Vasvári, Vörösmarty, Táncsics, Kemény Zsigmond, Damjanich, Teleki László, Batthyány meg felesége és szeretője, a Zichy lányok, Antónia és Karolina, Teleki Blanka, Szendrey Júlia, Kossuth Zsuzsanna, Brunszvik Teréz, Lebstück Mária is. Sokukról született irodalmi alkotás vagy regényes életrajz, szaktudományos történeti munka azonban kevesebb.
Tizenegyedik pont: az emlékezet
Irínyi Józsefnek nincsen monográfiája, összegyűjtött műveit, leveleit sem adták ki eddig. A 12 ponton túl, ha valami még, akkor talán a maga idején nagy feltűnést keltő nyugat-európai útleírása maradt meg valamennyire az emlékezetben (1998-ban adták ki újra).
Talán változhat a helyzet, felejtés után jöhet felfedezés. Születésének 200. évfordulóján emlékülést tartottak, amiről Szentgáli-Tóth Boldizsár és Schweitzer Gábor szerkesztésében tavaly érdekes tanulmánykötetet adtak ki „…aki bátor és odaadó hazafi volt” címmel.
Hogy miért éppen ez az idézet lett ennek az érdemes könyvnek a címe? Nem tudjuk. Vitatható választás, és szerzőnk szellemében vitatjuk is. Az idézet a vele sokszor összekevert szélsőbalos Irányi Dániel visszaemlékezéséből való, amiben éppen Irínyi tájékozatlanságát bírálja. Hősünk ugyanis Párizsból visszatérve az Országgyűlésben hevesen támadta Kossuthot a „pendely-kormány” miatt, vagyis azért, mert Irínyi szerint is túl nagy szerepet kaptak a politikában a kormányzó körüli nők, különösen a feleség, Meszlényi Terézia, aki rossz nyelvek szerint Görgei ellen hangolta férjét.
Tizenkettedik pont: az örökség
Ha már idézet, akkor vajon nem lett volna jobb címnek a barát Jókaié? „Senkit sem respektált, mindenkivel komázott.”
Akár lehetett volna magától Irínyitől is citálni. Itt van például egy idézet az úti jegyzeteiből: „épen az alkotmány maga az, melly a’ népet neveli”, azaz éppen az alkotmány az, amely neveli a népet. Azzal lehet ugyan vitatkozni, hogy Irínyi ezzel leszólja az iskolai honpolgári nevelést, és vele szemben abszolutizálja az alkotmány hatását. Viszont ez vitathatatlanul eredeti irínyis gondolat, és üzenet a mának: ha az alkotmányt elnyomásra használják, az csak árt a népnek.