„Minden lehet belőle, még Magyarország nádora is” – mondta a fiatal Andrássy Gyula grófról (1823–1990) Széchenyi István, amikor megismerkedett az ígéretes politikussal. Bár sok minden lett belőle (főispán, honvéd ezredes, nagykövet, „szép akasztott”, miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt még sugárút, egyetem is viseli nevét), de nádor az éppenséggel nem, noha Ferenc József koronázáskor azért a szertartásban a korábbi nádor szerepét alakította. „Kivégzett” menekültből miniszterelnök, azért az sem szokványos karrier.
Rendőrségi fogdákban 1996 óta rendszeresen teszünk megfigyelő látogatásokat, amelyekről jelentésekben számoltunk be. Megfigyelési eredményeink hozzájárultunk ahhoz, hogy rendőrségen ma már csak elvétve hajtanak végre előzetes letartóztatást.
A rendszerváltással megszűnt a közhatalom rendőrállami jellege. Egyben létrejött a rendőrség civil kontrolljának előfeltétele: a rendőrség felügyelete az állampárttól a parlamentnek felelős kormány felügyelete alá került. A rendőrállami örökség számos vonása azonban továbbél, a rendőrséget nem sikerült demilitarizálni és decentralizálni kellőképpen.
A szigorú jogszabályok ellenére gyakorlat maradt a kényszervallatás és továbbra is nagy számban fordulnak elő rendőri bántalmazások. Jellemzően három helyszínen: elfogáskor, kihallgatásokon (különösen az elsőn) és a rendőrségi fogdákon.
Utóbbi két helyszínen mutatkozott legnagyobb szükség, illetve leginkább esély a bántalmazások kiszűrésére és megelőzésére. Ehhez képest az állami figyelem feltűnően lanyhának mutatkozott mind a fogdákon, mind a kihallgató helyiségekben.
A kontroll hiánya miatt is történhetett, hogy a rendőri erőszak miatt indított büntetőeljárásokban csak elvétve született vádirat. 1994-ben például az ügyek 9%-ában. Újabb kutatások is igazolják, sajnos, nem javult a helyzet: az ilyen ügyekben máig „erősen lejt a pálya”. A bántalmazás miatt induló eljárásokban a sikeres nyomozások aránya még rosszabb, mint húsz éve, és 4% körül alakul. A pocsék számokat nem magyarázzák megfelelően sem a bántalmazás bizonyítási nehézségei, sem pedig az a lehetőség, hogy esetleg bosszúból születnének a feljelentések.
A Helsinki Bizottság már 1991-ben tervezetet készített a rendőrségi fogdák megfigyeléséről, elsősorban az előzetesen letartóztatottakkal való bánásmód feltárása érdekében. Ez a próbálkozásunk azonban hamvába holt. 1995 júniusában újra kezdeményeztük a rendszeres monitorozást. A kérésnek nagy nyomatékot adott az Európa Tanács Kínzás Elleni Bizottságának (CPT) első hazai vizsgálata, amely számos problémát tárt fel az előzetes letartóztatás rendőrségi fogdákban történős tömeges végrehatása terén.
Az országos rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettesének körlevele 1996. február 2-án született meg, ebben engedélyezte, hogy a Helsinki Bizottság megbízólevéllel rendelkező megfigyelői bejelentkezés és időkorlát nélkül léphessenek be rendőrségi objektumokba Budapesten és öt megyében. A fogvatartási körülményeket először 1996. február 15. és december 31. közti időszakban vizsgáltuk. Összesen 216 alkalommal tettünk látogatást, és 96 objektumot kerestünk fel. 473 fogvatartottal vettünk fel kérdőívet.
A válaszadók egyharmada számolt be bántalmazásról, a romáknál és fiatalkorúaknál még nagyobb volt az arány. A sértettek gyakran igen súlyos sérüléseket szenvedtek (bordatörés, koponyasérülések, vágott sebek stb.) Tapasztalatainkat könyv alakban adtuk közre. A rendőrség elsősorban a rendőri erőszakra vonatkozó megállapításainkat vitatta, a zsúfoltságról és az elfogadhatatlan elhelyezési körülményekről szólókat viszont elismerte.
A Helsinki Bizottság megfigyelői azóta is előzetes egyeztetés nélkül kereshetik fel a rendőrségi objektumokat, sőt monitorozóink már a börtönökbe is beléphetnek (igaz, utóbbiakba csak előzetes parancsnoki engedéllyel).
Megfigyeléseink nem csak számunkra és a fogvatartottaknak fontosak. A civil jelenlét ugyanis hozzájárul ahhoz, hogy a fogdák és börtönök zárt világában is sor kerülhessen a közhatalom ellenőrzésére. A külső tekintet nélkül a fogvatartás az államhatalom „magánügye” lenne, és éppúgy rejtve maradna, mi történik a foglyokkal, mint ahogyan egykor a rendőrállami időszakban.
„Hol voltak az igen tisztelt jogvédők, mit csinált a Helsinki Bizottság 2006-ban?” E kérdést változó intenzitással, de szinte 2006 óta teszik fel nekünk a mai kormányoldal képviselői és hívei. Egyeseknek az emlékezetük rövid, másoknak a tudások hiányos. És vannak olyanok is, akik jól ismerik ugyan az igazságot, mégis szemérmetlenül hazudoznak. Valójában a 2006-os jogsértések feltárásában, a sértettek képviseletében és következmények levonásában is fontos szerepe volt a Magyar Helsinki Bizottságnak.
Ahogyan 1789-nek a nagy francia forradalom, 1989-nek a kelet európai forradalmak adnak világtörténelmi rangot, úgy juttat Anglia „dicsőséges” vagy „hasznos forradalma” is 1689-nek.
Furcsa helyzet egy világszerte ismert szabadsághősnél, de Nelson Mandela világtörténelmi jelentőségű személyiséggé mégiscsak akkor vált, amikor példátlanul hosszú raboskodásából kiszabadulva nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is az élére állt. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mint gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott annak a lehetősége, hogy államférfiként szolgálhatja hazáját. Mandela igazi nagysága és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.
Montesquieu (1689–1755) báró bíró volt, mégpedig tíz éven át. Ezt nem lehetett kihagyni, nem csak az idétlen szójáték ziccere miatt, hanem mert ez a körülmény sok mindent megmagyaráz az életműben. Például talán azt is, hogy miközben kidolgozta a hatalommegosztás elvét, miért értékelte le a törvényhozói meg a végrehajtói hatalomhoz képest a bíróit. Saját karrierjét tekintve, amint tehette, azonnal otthagyta a bordeaux-i törvényszéket, hogy Párizsban fusson be tudományos és művészeti karriert, illetve beutazza Európát.
Mindszenty Józsefet 1948. december 26-án hazaárulás és valutaüzérkedés gyanújával vették őrizetbe, és az állambiztonság központja, az Andrássy út 60. alatt fekvő pincékbe hurcolták. A bíborost hat héten át kínozták, illetve pszichotróp szerekkel kezelték. Ezek hatása alatt ismerte be, hogy részt vett a harmadik világháború előkészítésében, kémkedett a nyugati hatalmak kormányainak, jelentős összegeket küldött külföldre és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgoknak. A vádak nyilvánvalóan koholtak voltak. Az Olti Vilmos vezette népbírósági tanács 68 éve mégis bűnösnek találta Mindszenty Józsefet, és életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá, és az ítéletet az 1949. júliusi fellebbviteli tárgyaláson jogerőre emelték.
„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később, csak 1984-ben. Azért az országos svájci referendum eredménye nem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiuralomhoz, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.
„A vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal.” E szöveg nem a felvilágosodás idején született, hanem a császárkori Rómában. És nem valamiféle tét nélküli bölcselkedésben, hanem jogszabályban szerepelt.A hagyomány e naphoz köti a keresztények üldözésének végleges lezárását, részbeni kárpótlásukat és a kereszténység teljes emancipációját Rómában. A jeles esemény következtében a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatértek otthonaikba, az elkobzott javak visszaszálltak előző gazdájukra, akkor is, ha nem magánszemély, hanem a helyi egyház volt az eredeti tulajdonos. Fontos fordulat volt a milánói ediktum nem csak az üldözötteknek, de a vallásszabadság általános ügye szempontjából is.
Húsz éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesen tudják, ki volt ő, és mennyire kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és életidegen szerepére.
Benjamin Franklinől, Washingtonról vagy Jeffersonról mint az Egyesült Államok korai történetének megkerülhetetlen figuráiról mindenki hallott már. Jóval kevesebben tudnak errefelé a szövetségi Legfelsőbb Bíróság első nagyhatású elnökéről, John Marshallról (1755–1835), akinek szintén meghatározó szerepe volt abban, hogy a függetlenség kivívása után milyen úton indult el siheder országa, mik is lettek az amerikai jogállam fundamentumai, és mit is jelentenek a gyakorlatban a szabadságjogok.
A gyerekkori élmények az egész életre meghatározóak. Ezt példázza mai hősünk sorsa is. Georges Charles Clement Ghislain Pire (1910–1969) már kiskorában megtapasztalta, milyen is háborús menekültnek lenni. Belgium német lerohanása francia földre üldözte családját, ahol négy évet töltöttek. Mikor hazatértek, otthonuk lerombolva találták, mindent újjá kellett építeniük.
A tekintélyes társaság eredetileg a politikai elnyomást és törvénytelenséget dokumentálta a Szovjetunióban, valamint segítséget nyújtott az áldozatoknak. Igazából a hatósági vegzálással és állambiztonsági aknamunkával nem törődve már 1987 óta működött. Az 1989. január végi gyűlésükön csak a formális alapítás történt meg. (Picit mi is csalunk, mert nem 29-én, hanem 28-án…) Első elnöküknek Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikust választották, aki maga is politikai üldözött volt, s csak 1986-ban térhetett vissza Moszkvába gorkiji száműzetéséből.
Az 1980-as évek végén megjelennek az első menekültek Magyarországon, velük korábban a Kádár-korszakban nem lehetett találkozni. A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1988-as vizsgálatai szerint a Romániából érkező menekültek befogadásával a lakosság nagy része egyetértett. Ehhez képest Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes 1988 áprilisában arról beszélt, hogy „a csendes többség már ma sem nézi jó szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert félti az életszínvonalát, munkahelyét, gyermekei lakáshoz jutását és egyéb társadalmi értékeit”.
„Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre?”
A tiszaeszlári hazug vérvád nyomán „a felpaskolt szenvedélyek habjai féktelenül csapongtak ebben a szegény országban”. Az antiszemita izgatás és tömeghisztéria sok helyen torkollott pogromokba, halálos áldozatok is voltak, de végeredményben a dualizmus korának igazságszolgáltatása és a politikai elit mértékadó része jól vizsgázott. Mindegyik vádlottat felmentették a rituális gyilkosság vádja alól, a kormány pedig nem engedett a jogegyenlőségi politikájából, és kiállt a zsidó polgárok szabadságának védelmében.
A Legenda Aurea három okát is adja, hogy Pálnak a megtérését a keresztények miért ünnepelik inkább, mint más szentekét. Ezek közül az első a legfontosabb Emberi jogi kalendáriumunk számára: „a példa miatt, hogy bármely nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott”. Remény, kegyelem, változás (jobbulás) lehetősége. Mi más antropológia tükröződik az emberi jogok eszméiben?
„Egyszer még megbánják” – jelentette ki d’Oberkirch bárónő, midőn azt látta, hogy főrangú ismerősei felszabadultan kacarásznak a Figaro házasságának előadásán. Merthogy ő megérezte a lázadást a darabban. Sokan nem voltak vele tisztában, állítólag még maga a színmű szerzője sem. Noha ennek azért ellentmond, hogy miután három évig nem engedélyezték párizsi színrevitelét, Pierre-Augustin Caron Beaumarchais (1732–1799) nyeglén azt mondta volna: „a király nem akarja, hogy előadják, tehát elő fogják adni”.
Egyike volt azoknak a bátor ellenzékieknek, akik komolyan vették Brezsnyev aláírását a Helsinki Záróokmányon. Miközben a hatalom fennen tagadta, ő tudatta a világgal, hogy a Gulág Sztálin után is továbbél. Ő csak tudta, volt ott eleget.
„Végleg elmúlt az idő, amelyben az európai nemzetek egymással civakodhattak a világuralomért. Európának nincs mit keresnie ebben az irányban, és bármely európai, aki továbbra is világhatalom után ácsingózik, óhatatlanul vagy a reménytelenség, vagy a nevetségesség áldozatául esik, miként a tébolydák megannyi Napóleonja” – írta 1948 júliusában bizakodóan Max Frisch.
Az író nemigen létezik, míg fő műveit ki nem adják. Mai hősünkkel kicsit más volt a helyzet. Az igazi George Orwell (1903–1950) ugyan már évek óta halott volt, mire a „magyar Orwell” – különös körülmények közepette, de – mégiscsak megszületett. Persze, ha csak az államon és állami könyvkiadáson múlt volna, tán soha nem jön világra. Igazán orwelli volt, amilyen pályát szerzőnk befutott a létező szocializmus Magyarországán.
Wannsee az Új Magyar Lexikon szerint Berlin délnyugati peremén található kis tó. „A Ny-berlini Zehlendorfhoz tartozik. Strandfürdő, vízi sport.” Ennyi. Mintha Auschwitzról csupán azt közölték volna, hogy egy lengyel kisváros német neve. A történelmet valamennyire ismerők előtt azonban a „Wannsee-konferencia” a huszadik század egyik legszomorúbb összejövetele. 75 éve itt deklarálta a náci felső vezetés a zsidókérdés „végső megoldását”: itt határozták el 11 millió ember megölését. Wannsee ennek a borzalmas döntésnek a jelképe.
Mészöly Miklós (1921–2001) íróról köztudomású, mennyire szívén viselte az emberi jogokat, a szabadságot, tisztelte az emberi életet és az emberi méltóságot. Gyűlölte a háborút, és ellenezte a halálbüntetést. Teljes írói életművét áthatotta mindez. Közéleti szerepvállalásai során pedig volt bátorsága kiállni a gyengébbek mellett, vagy fityiszt mutatni a hatalomnak. Karakánságát jelzi, hogy például az elsők között írta alá a Charta ’77 tagjainak letartóztatása elleni tiltakozást (1977), elvállalta Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának vezetését (1985) és ő volt a Magyar Helsinki Bizottság első elnöke is.
A szovjet csapatok 72 éve e napon verték ki a németeket és magyar szövetségeseiket Pestről. A főváros ostroma Budán folytatódott tovább. Az „egy szempontból felszabadulás, más szempontból megszállás” kapcsán fontos szólni egy súlyos büntetőjogi és emberi jogi kérdésről, a háborúkban elkövetett tömeges nemi erőszakról. Mindezt sokszor a csend összeesküvése veszi körül vagy kínos tehetetlenség kíséri még nemzedékekkel a történtek után is.
Egy süket és vak öregember tüdőgyulladásban meghalt egy moszkvai tébolydában. Szomorú, de egyáltalán nem szokatlan eset. Béke poraira. Kevesen tudták, hogy nem egy lerokkant vén piásnak, hanem a XX. század egyik hatalmas írójának komor élete ért ezzel véget.
Az első öbölháborút voltaképpen a második keverte rossz hírbe, noha, ez az egyik legjobban előkészített és végrehajtott katonai invázió volt, amelyik példamutatóan széles nemzetközi felhatalmazással és igazságos célokért folyt.
Szaddám Huszein iraki diktátor elnöksége kezdete óta országa területének növelésére törekedett, előbb Irán ellen indított (sikertelen) háborút, majd Kuvait következett. 1990 augusztusában rohanta le a kétmilliós sejkséget. Korábban leginkább azzal volt gondja, hogy szerinte szomszédja nem tartotta be az olaj-kitermelési megállapodást, ám a katonai agressziót mégsem ezzel, hanem azzal az ürüggyel indokolta, hogy „Irak támogatja a kuvaiti szabadságküzdelmeket”. Valójában Szaddám Irakja az iráni háborúban eladósodott, ezen segíthetett volna a hódítás.
Szaddám abban bízott, hogy Amerikát lefoglalják más fontosabb világpolitikai feladatai (például a kelet-európai rendszerváltások), az oroszok meg egyébként is meggyengültek a térségben. Azonban nagyon elszámította magát (nem először, és nem is utoljára). Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ugyanis egyből elítélte a katonai agressziót, és felszólította Irakot a kivonulásra. Aztán embargót is bevezetettek Bagdad ellen, majd ultimátumot is adtak. De ez és a NATO-erők felvonulása sem bírta jobb belátásra a diktátort. Egy nappal az ultimátum lejárta után megkezdődtek a légi csapások, februárban pedig nem több mint száz óra alatt a szövetséges szárazföldi erők térdre kényszerítették az iraki hadsereget.
Szaddam Husszein 1991. február 26-án bejelentette a kivonulást Kuvaitból, két nappal később pedig elfogadta az idősebb George Bush amerikai elnök által hirdetett tűzszünetet. Győztek a szövetségesek (köztük Magyarország is). Kuvait visszanyerte függetlenségét.
Utólag vannak, akik úgy okoskodnak, hiba volt megállni, az inváziós sereg könnyedén bevehette volna Bagdadot, és megdönthette volna a diktátor uralmát, amivel minden további bajt meg lehetett volna spórolni. Igen, akár így is történhetett volna. Csakhogy Bush elnök, a szuperhatalomként egyedüliként maradó, az „új kabátját” éppen csak próbálgató Amerika vezetője nem akart a nemzetközi felhatalmazáson túlterjeszkedni, és nem kívánt a szövetségeseivel konfliktusba keveredni. Az akkori ismereti alapján megfontoltan, jól döntött. Persze az utólagos jósoknál még ő se lehet bölcsebb.
25 pontban összeszedtük, mit végeztünk 2016-ban, és a Helsinki Bizottság milyen eredményeket ért el ügyfelei és a magyar jogállam védelme, az emberi jogok érvényesülése érdekében.
„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és ré kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – mondta ifj. Martin Luther King (1929–1968) sokat idézett washingtoni beszédében. („Van egy álmom” – 1963. augusztus 28.)
A „Nagy Fehér Varázsló” hosszú életet élt, amelybe gondos tervezéssel és nagy szorgalommal sikerült annyi mindenféle fontosat beleszuszakolni, amely hét embernek is dicsőségére válna. Albert Schweitzer (1875–1965) teológus, lelkész, vallástörténész, filozófus, orgonaművész, hangszerépítő, tanár, orvos és szenvedélyes filantróp volt. 21 évesen arra az elhatározásra jutott, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, azután olyan hivatásnak szenteli magát, amivel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. Azért ezt csak részben tudta megvalósítani, mert a filantrópia mellett sohasem szakított művészeti és tudományos tevékenységével.
Lázár János a tegnapi kormányinfón bejelentette, hogy a kormány „visszaállítja az idegenrendészeti őrizet intézményét”, és így „menekültkérelme elbírálásáig senki sem mozoghatna szabadon az országban”. Orbán Viktor ma mindezt megismételte. A kormány terve egyszerre értelmetlen és totálisan jogellenes. A Magyar Helsinki Bizottság öt pontban bemutatja, miért.
1894 végén ártatlanul életfogytiglani börtönre ítélik Alfred Dreyfus kapitányt. Korábban zsidóként a legmagasabb rangot érte el a francia vezérkarnál. Ez lett e veszte. Az „ügy” 1894 őszén pattant ki, amikor bizonyítékot találtak arra, hogy a francia vezérkarból valaki információkat adott át Németországnak egy új tűzfegyverről. A bűnöst egyből a tüzértisztek között keresték, Dreyfus személyében pedig hamarosan a gyanúsítottat is megtalálták. Az tette gyanússá egy csapásra, hogy elzászi volt – és legfőképpen zsidó.
Az ’56-os forradalmat eltipró szovjet intervenció idején kreált bábkormány magát forradalmi munkás-parasztnak nevezte. A törvényes parlamentáris rendszert elsöprő bolsevik államcsínyt pedig nagy októberi szocialista forradalomnak titulálták. Na, így nem volt forradalom az sem, ami Zanzibárban történt. Gyilkolás itt is volt azért.
„A Haraszti-ügy komoly megütközést keltett a magyar értelmiségi körökben. 1958 óta ez az első eset, amikor valakit véleménye miatt állítanak bíróság elé” – írta a korabeli l’Unità, az Olasz Kommunista Párt lapja. A szólásszabadságper elsőségében nem vagyunk biztosak, de minden bizonnyal a korszak utolsó „magyar írópere” volt Haraszti Miklósé (1945).
Thomas Paine, ez a nyughatatlan figura dicsőséges szerepet játszott az Egyesült Államok függetlenné válásában, a vallási dogmák logikai bírálatában, a rabszolgaság-ellenes küzdelemben, valamint az emberi jogok és a republikanizmus elméletének kidolgozásában. Személyes sorsa azonban egyáltalán nem tekinthető dicsőségesnek.
Bogdán János élete maga is egy oktatásszociológiai esettanulmány. A görgetegi beás fiúnak esztergályos karrier nézett ki, mégis ő lett az igazgatója a világ első cigány gimnáziumának.
Galileo Galileit (1564–1642) nagy könyve, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről megjelenése után a Római Egyház nyomban pörbe fogta és tanai nyilvános megtagadására kényszerítette. Az agg tudósnak könnyű büntetést ígértek, végül mégis életfogytiglani börtönnel és a könyv örökös betiltásával sújtották. Korszakos művét 1820-ban vették le az Indexről.
A csehszlovák és a magyar rendszerkritikus ellenzék meg a szólásszabadság ügyét tekintve is fontos esemény történt 40 éve. A Helsinki Záróokmányt tesztelte Kelet-Európa. A diktatúra nem vette jó néven. Azt adta, mi lényege.
A vallásszabadságért vívott harc az emberi jogokért folytatott sok évszázados küzdelem egyik fontos fejezete volt. Az 1568-as tordai országgyűlés ebben fontos, de nem kellőképpen ismert fejezetet jelent. Európa nyugati részeit messze megelőzve, elsőnek Erdélyben mondták ki négy vallás szabadságát és egyenjogúságát.
Miért is került bele a Borsszem Jankó születésnapja a mi emberi jogi kalendáriumunkba? Mert a szólás és sajtó szabadsága nem hiányozhat az emberi jogok egyetlen katalógusából sem 1789 óta. Márpedig a mindenkori élclapok, különösen a politikai élclapok a szabad sajtó igazi faltörő kosainak számítanak, amelyek a bírálat határait tágítva a hatalmasokat bírálják meg.
„Semmilyen rossz, amire – állítása szerint – a totalitarizmus megtalálta a gyógyírt, nem lehet rosszabb, mint maga a totalitarizmus.” Az örök lázadó Camus egyik fontos tanítása, amely miatt bérelt helye van emberi jogi kalendáriumunkban.
Valójában nem is ezen a napon átkozta ki X. Leó Luther Márton ágostonos szerzetest. Azt többször megtette már korábban is. Ezen a napon lépett hatályba, vált jogerőssé Luther kiközösítése, exkommunikációja. Nem túlzás, hogy világtörténelmi jelentőségű eseménynek bizonyult.
Nemhogy ellenzékinek, de mérsékelt udvarhű tollforgatónak is lehetetlen lett volna néhány évvel korábban lapengedélyt kapni politikai újság megindításához. Az idők azonban változtak. Az udvar és hazai szövetségesei felhagytak a szabadságjogok brutális korlátozásával és felségárulási perek koholásával, amelynek egyik áldozata éppen az a Kossuth Lajos volt, akit általános elképedésre megbíztak az induló Pesti Hírlap szerkesztésével. Megszületett az első modern magyar politikai újság, a tájékoztatás és a politikai véleményalkotás nyilvános fóruma. Emberi jogi kalendáriumunk ezen örvendetes eseménnyel foglalkozik.
Új sorozatot indítottunk a Facebook-oldalunkon. A Helsinki Bizottság emberi jogi kalendáriuma idén napról-napra igyekszik bemutatni azokat a lényeges történelmi eseményeket és szereplőket, akik az emberi jogok, így a mi munkánk szempontjából is megkerülhetetlenek, példát mutatnak vagy elmélkedésre sarkallnak. Első bejegyzésünk az örök álomról, az örök békéről szól.
Mustó Péter szerzetest arra kértük, mondja el, mi az idei karácsony különös üzenete. Kedves barátunk maga is volt menekült, szívügyének tekinti, hogy a menekült családok együtt lehessenek, mert a család jelentette biztonság mindenkit jobbá, értékesebbé tesz. Mustó Péter sokat segített abban, hogy a Magyar Helsinki Bizottság családegyesítési programját német jezsuita szerzetes testvérei anyagilag is támogassák. Ez úton mondunk neki és német barátainak köszönetet.
A hazai civil jogvédő szervezetek közül a Magyar Helsinki Bizottság vitt a legtöbb és legtöbbféle ügyet a strasbourgi bíróság elé. Eddig mintegy hetven perben képviseltük ügyfeleinket az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB). A lezárt perek háromnegyedében sikerült kártérítést elérni vagy ügyfeleinknek kedvező egyezséget kötni a magyar állammal. Íme, legizgalmasabb ügyenkből egy válogatás. (Bővebb tallózás a honlapunkon olvasható.) Ezekben jogi képviseletet adtunk a panaszosoknak. November 8-án viszont egy olyan perben döntöttek Strasbourgban, ahol maga a Helsinki Bizottság volt a panaszos. Nagy öröm, hogy abban is nyertünk.
Hivatalos becslések szerint 2015-ben tízezer kísérő nélküli kiskorúnak veszett nyoma Európában. Nagy felelősségünk van abban, hogy a gyerekekkel valóban gyerekekként bánjunk, máskülönben könnyen cinikus bűnözők kezébe lökjük őket.A képen egy szíriai menekült kislány látható, aki a libanoni zaatari menekülttáborban volt 2013-ban
Nem kaphatta meg a kötelező védőoltásokat egy féléves baba, aki itt született, és akinek a szülei menekültek. Szerencsére aztán egy másik orvos teljesítette kötelességét. A jogszabályok minden menekült gyereknek segítséget garantálnak. A gyakorlat azonban olykor nagyon más.
A képeken egy menekült apát látunk fiaival, akiket már évek óta nem ölelhetett át, és most érkeztek meg hozzá a pokol tornácáról, Afganisztánból. A családegyesítésük a Helsinki Bizottság segítsége tette lehetővé. Legyen együtt minden család! Fotók: Stiller Ákos
Ali története plasztikusan szemlélteti, mennyire abszurd módon működik nálunk a menekültügyi bürokrácia. Különösen mióta a bíróságtól elvették a lehetőségét annak, hogy megadhassa a menedékjogot. Másfél éve pingpongoznak az iraki fiatalemberrel. Egy minapi ítélet most esélyt kínál arra, hogy kálváriája végre véget érjen. Alit a Helsinki Bizottság képviseli.Fotó: Magócs Márton (abcug.hu)
Szerdára nagyszabású konferenciát szervez a Helsinki Bizottság a közérthetőség problémájáról a szabálysértési eljárásban. Mások mellett vendégünk lesz Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal elnöke is. A civil szervezetek alkotta munkacsoportunk fel kívánja hívni a figyelmet arra, hogy a szabálysértési eljárás közérthetővé tétele igazságosabbá és hatékonyabbá tenné a mostani költséges és igazságtalan rendszert. 13 pontban most elmondjuk, hogyan kriminalizál feleslegesen és diszkriminál öntudatlanul is a mai szisztéma.
