Az állam cserben hagyta az áldozatot

Videofelvétel ellenére sem látta bizonyítottnak a bíróság, hogy rendőrök bántalmaztak egy férfit, aki később – a szakvélemények szerint a vele szemben alkalmazott fizikai kényszertől függetlenül – meghalt. Az ügyész még a tárgyaláson bejelentette, hogy fellebbeznek. Aztán most a főnöke megírta a bíróságnak, hogy mégsem. Az ügyet a Magyar Helsinki Bizottság a strasbourgi bíróság elé viszi.

Nyolcnapnyi kóma után halt meg Makula István Károly. 2018. július 6-án éjjel állították elő Békés megyei rendőrök a drog hatása alatt álló férfit. Elfogása során, a járőrkocsiban és a Békés városi kapitányságon is testi kényszert alkalmaztak vele szemben a békéscsabai rendőrök. Utóbbiról iparikamera-felvétel is készült. Az ügyészség több forduló után végül vádat emelt két rendőr ellen. Az egyik háromszor megütötte a védekezésre képtelen, hátrabilincselt férfit, a másik pedig statisztált mindehhez.

Pénzbüntetést sem ért

A vádirat végül négy év után született meg, és soha nem készül el, ha Sánta Szabolcs Miklós, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje belenyugodott volna a nyomozás többszöri megszüntetésébe. Nem tette. Így a békéscsabai X. Y. főtörzsőrmester ellen hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás bűntette és könnyű testi sértés vétsége, a szintén békéscsabai Z. Zs. főtörzsőrmester ellen pedig hivatali kötelessége megszegésével elkövetett bűnpártolás bűntettével vádolták meg.

Az ügyész X. Y.-ra 300 ezer forintnyi, Z. Zs.-re 225 ezer forintnyi pénzbüntetést kért. A Szegedi Törvényszék Katonai Tanácsa azonban felmentette mindkét vádlottat.  – Megtörtént a bántalmazás? – tette fel a kérdést a szegedi hadbíró szóbeli indoklásában. – Nagyon valószínű – adta meg a választ. – Ezt különösen alátámasztja az utólagos belenézés a kamerába. De hogy ítéleti bizonyossággal meg lehet-e állapítani? Nem.

Mint arról korábban hírt adtunk, az ügyész még a februári ítélethirdetésen bejelentette, hogy megfellebbezi az elsőfokú ítéletet, és kitart a vádirata mellett. Aztán szokatlan dolog történt.

A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség osztályvezető katonai ügyésze májusban úgy döntött, hogy a bejelentett fellebbezést mégiscsak visszavonja.

Büszkélkedés a statisztikával

A büntetőeljárási törvény valóban lehetőséget ad ilyenre. Ez azonban ügyvédek szerint ritka, mint a fehér holló. Olyannyira, hogy az ügyészségi statisztikákban sem tűntetik fel, évente hányszor is él ezzel a lehetőséggel a vádhatóság.

A bejelentett fellebbezés visszavonása már csak azért is meglepő, mert az ügyészség számára a váderedményesség kiemelkedően fontos mutató. A legfőbb ügyész azzal büszkélkedik a legfrissebb országgyűlési beszámolójában, hogy „a 2021. évben a váderedményesség 98,8% volt, illetve a bíróságok a vádlottak 87,9%-át érintően minden tekintetben az ügyészi váddal egyező döntést hoztak”.

Ám mégiscsak van a bűncselekményeknek olyan csoportja, amelynél a nyomozás- és váderedményesség már közel sem ennyire parádés. Ez pedig az ún. hivatali bűncselekményeké. Nagy kár, hogy Polt Péter tavalyi beszámolója egyetlen mondatot nem tartalmaz ezek nyomozásáról, sőt például a bélyeghamisítással szemben még csak a statisztikai táblázatokban sem találjuk nyomukat. Hivatali bűncselekményeknek számítanak a rendőrök vagy a börtönőrök által megvalósított hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazások, kényszervallatások vagy jogellenes fogvatartások is.

Árnyékben hagyott gondok

Pedig nagyon is kitüntetett helyük lenne a legfőbb ügyész beszámolójában az ilyen bűncselekményeknek, mert a miattuk induló büntetőeljárásokkal évtizedek óta rendszerszintű probléma van.

Polt Péter – mielőtt legfőbb ügyész lett volna – 1995 és 2000 között az ombudsman általános helyettese is volt. A 1996-as jelentésük szerint ő vizsgált ki például egy olyan ügyet, amelyben a rendőrök szükségtelenül és erőszakosan bilincseltek meg egy panaszost, majd tartottak fogva a rendőrségen. „Mindez súlyosan sértette a panaszos emberi méltósághoz való jogát és alkotmányos visszásságot okozott” – állapította meg Polt akkor. Gönczöl Katalin ombudsmannal együtt ő volt az is, aki többször is felhívta a törvényalkotók figyelmét arra, hogy „a tisztességes eljáráshoz fűződő garanciák hatékony biztosítása, az összeférhetetlenség megszüntetése és a jogbiztonság érdekében” a rendőrség helyett inkább az ügyészségnek kellene kivizsgálnia a fogva tartott személy rendkívüli halálát, valamint a rendőr lőfegyverhasználatát. Ez később így is lett, de a bántalmazási ügyek nyomozáseredményessége mégsem javult.

Az sem javított a helyzeten, hogy 2014. január elseje óta a katonai ügyészség kizárólagos hatáskörébe került a rendőrök által elkövetett cselekmények nyomozása, így azóta minden ilyen cselekmény kivizsgálására katonai büntetőeljárás keretében kerül sor. Sőt az utóbbi években némileg még romlott is a helyzet. Az esetek túlnyomó többségében a feljelentést elutasítják vagy megszüntetik a nyomozást. Az adatok szerint a bántalmazás hivatalos eljárásban, kényszervallatás és jogellenes fogvatartás miatti ügyek több mint 90%-a így ér véget.

2012 és 2021 között például a bántalmazás miatt indult eljárásokból évente mindössze a 2–4,6%-ban emeltek vádat.

Ezek az eljárások tehát leginkább az ügyészség előtt véreznek el.

Lejt a pálya

A bántalmazásos ügyek valóban nem könnyen nyomozhatók, és elvileg előfordulhatna az is, hogy az ilyen tárgyban érkező feljelentések túlnyomó többsége alaptalan, „csak a bűnöző akar bosszút állni a rendőrön, börtönőrön”. De akkor mi a helyzet az olyan bűncselekményekkel, amelyek szintén nehezen nyomozhatók, és náluk is előfordulhat „a bosszúfaktor”? Miért van az, hogy a hivatalos személy elleni erőszak, a családon belüli erőszak vagy éppen az ügyvédi visszaélés nyomozáseredményessége sokszorosan meghaladja a hivatali bűncselekményekét?

Például 2021-ben a hivatalos személy elleni erőszak miatt indított eljárások 70,4%-ban emelt vádat az ügyészség. Ez az arány a bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekménynél 4,6%, kényszervallatásnál 0,0% volt.

Maradhatunk annyiban, hogy feltűnően lejt a pálya.

Az is nehezen vitatható, hogy a pocsék eredményben az ügyészségnek kulcsszerepe van. A Magyar Helsinki Bizottság egyik ügyfelének panasza nyomán már 2003-ban megállapította a strasbourgi bíróság, hogy nem csak maga a kínzás sérti az emberi jogokat, hanem az is, ha az állam nem tesz meg mindent azért, hogy kivizsgálja a lehetséges kínzásos, bántalmazásos ügyeket és megtalálja a felelősöket. 

2011-ben pedig egy másik helsinkis ügyben az Emberi Jogok Európa Bíróság világossá tett: hogyha valakit jó egészségi állapotban vesznek rendőrségi őrizetbe, de szabadon bocsátásakor sérültnek találják, akkor az államot terheli az a kötelezettség, hogy elfogadható magyarázattal szolgáljon arra vonatkozóan, hogyan keletkeztek a sérülések.

Az állam félrenéz

Nem sok nyomát látni annak, hogy a számos strasbourgi ítélet hogyan formálná a hazai nyomozóhatóság hozzáállását.

A strasbourgi bíróság ítéleteinek végrehajtását az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága felügyeli. A magyarországi hatósági bántalmazások ügycsoportjához már 14 végre nem hajtott strasbourgi ítélet tartozik. A Miniszterei Bizottság többször is megállapította, hogy az ilyen esetekkel kapcsolatos nyomozás nem volt megfelelő, és a magyar állam mindeddig elmulasztotta megtenni azokat a rendszerszintű változtatásokat, amelyek szükségesek lennének a rendőri bántalmazások megelőzéséhez, megfelelő kivizsgálásához és szankcionálásához. 

A Magyar Helsinki Bizottság által vitt egyik ügyben például egy lopással gyanúsított, de utóbb ártatlannak bizonyult nyugdíjas zenészt súlyosan bántalmazó rendőröket az ügyész még csak meg sem hallgatta, mégpedig azon az alapon, hogy tanúként nem hallgathatók ki, mert potenciális elkövetők, ahhoz viszont nincs elegendő bizonyíték, hogy meggyanúsítsák és gyanúsítottként hallgassák ki őket.

Azok számára, akik jártasak a magyar büntetőeljárás gyakorlatában, meglepő lehet ez az érvelés, mert ennél jóval kétségesebb helyzetekben sem tartózkodnak a nyomozást végző magyar hatóságok attól, hogy tanúként hallgassanak meg potenciális gyanúsítottakat. Nem győzte meg ez az indokolás a strasbourgi bíróságot sem, amely rögzítette, hogy a „körkörös érvelés elvonta a panaszostól azt a lehetőséget, hogy szembesítsék az egyetlen olyan állítólagos elkövetővel, akinek a személyazonosságában bizonyos volt”.

Hiába marasztalta el azonban a bíróság a magyar államot és jelezte, hogy ez a gyakorlat nem felel meg a bántalmazásos ügyekben folytatandó alapos nyomozás követelményének, jelenleg is vannak a Helsinki Bizottságnak olyan ügyei, amelyekben a bántalmazással gyanúsítható rendőrök szükséges meghallgatása ugyanígy elmaradt, a strasbourgi intelem tehát teljesen visszhangtalan maradt az ügyészségi gyakorlatban.

E hiányosságok miatt a magyar állam 2018 szeptembere óta kiemelt ellenőrzés alatt áll.

A néhai Makula István Károly ügyében történtek, az állam szerveinek tétlensége is arról tanúskodik, hogy a helyzet továbbra is riasztó. A bántalmazások áldozatai továbbra sem lehetnek biztosak abban, hogy az állam majd kellő buzgalommal és eréllyel lép fel az ilyen bűncselekmények felderítése és az elkövetők megbüntetése érdekében. A bejelentett fellebbezés visszavonása a fellebbviteli ügyészségtől csak egy újabb komor adalék mindehhez.

Hazai jogorvoslat híján a Magyar Helsinki Bizottság ezért a Makula-ügyben is a strasbourgi bírósághoz fordul.