jogegyenlőség

Nagy csesztetés Nagycserkeszen

Van-e köze Kóka József roma származásának ahhoz, hogy szénné bírságolták a rendőrök? Nehéz határozott választ adni. De az már így is látható, hogy a rendőrök mást értenek jogegyenlőségen, mint Deák Ferenc. ‌

„Kirívóan súlyos hatósági visszaélés” ellenére sem jár kártalanítás

A hazai jogállamiságra vet különösen rossz fényt az a tehetetlenkedés, ahogyan egy olyan ember ügyében jártak el, akit a bíróságok által is elismerten 12 napon át tartottak fogva jogtalanul. Végül az Alkotmánybíróság sem látott lehetőséget a kártalanítására.

Az állam cserben hagyta az áldozatot

Videofelvétel ellenére sem látta bizonyítottnak a bíróság, hogy rendőrök bántalmaztak egy férfit, aki később meghalt. Az ügyész még a tárgyaláson bejelentette, hogy fellebbeznek. Aztán most a főnöke megírta a bíróságnak, hogy mégsem.

A szörnyetegek ma az Országházban laknak

A szólásszabadságot és a gyermekjogokat is súlyosan korlátozná a kormány az új, az orosz homofób propagandatörvényre hasonlító szabályozással, amivel betiltja az iskolai LMBTQI témájú felvilágosító programokat és társadalmi célú reklámokat. Civil szervezetek hívására hétfőn sok ezren tüntettek a Kossuth téren az ellen, hogy a kormányerő a pedofilellenes törvényt összemossa a melegek és a transzneműek jogfosztásával. A hétfői tüntetésen beszédet mondott Szekeres Zsolt, a Magyar Helsinki Bizottság jogásza is. Íme, beszéde.

December 30.: ügyvédek az antiszemita kurzussal szemben (1941)

„Amely társadalom arra kényszerítheti az ügyvédet, hogy gondolatait és érveit véka alá rejtse, az igazi jogvédőt nem termelhet ki, hanem csak görnyedt hátú, félénken suttogó tanácsadókat” – mondta Komarnicki Roman a Budapesti Ügyvédi Kamara választmányi ülésén 1941. december 30-án. A hazai értelmiségi szakmák közül egyedül az ügyvédség tanúsított érdemleges ellenállást a zsidóellenes törvényekkel szemben.

December 18.: ma van a migránsok nemzetközi napja

Ez a világnap arról a legalább 150 milliónyi munkavállalóról szól, aki külföldön él és dolgozik. Ők jelentik az összes nemzetközi migráns kétharmadát. Vannak köztük menekültek és irreguláris vándorok is, de a többség bevándorló. Közéjük értendő honfitársaink százezres nagyságrendű tömege is, akik Európa más országaiban keresik kenyerüket, talán éppen azért, hogy itt élhessenek.

November 27.: Széchenyi az etnicista túlzások ellen beszél az Akadémián (1842)

Széchenyi Akadémiai beszéde vitán felül „aktuálpolitikai célokat szolgált”, és leginkább Kossuthot és követőit támadta, mégis olyan fontos dologról foglalt állást, amely „holtáig” kulcsproblémája maradt a „történelmi Magyarországnak”, és amelyet végül nem sikerült megoldani.

November 17.: rendelet a magyar nők választójogáról (1919)

1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzve politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – önmagában azonban nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.

November 13.: strasbourgi ítélet a romák jogellenesen elkülönített oktatásáról (2007)

Azt még a legelvakultabb rasszisták sem gondolhatták, hogy az ostravai roma gyerekeknél 27-szer gyakrabban fordul elő a szellemi-testi fogyatékosság. Nyílt titok volt, hogy a kisegítő iskolába sorolás a törvénytelen szelektálást leplezi el, és a gyerekek igazságtalan iskolai elkülönítését szolgálja. Ez ellen léptek fel a romák és jogvédőik.

Október 17.: Deák Ferenc születése napja (1803)

Deák Ferenc ma elsősorban a kiegyezés politikai és közjogi előkészítőjeként ismeretes. Nem mondhatni, hogy igazságtalanul. De Deáknak előtte is utána is volt élete, politikai teljesítménye. Márpedig mindazt jogállami és emberi jogi szempontból is nagyra kell értékelnünk. Ha nem is makulátlan, a magyar liberalizmus egyik csúcsteljesítménye az övé.

Szeptember 30.: az „oxfordi csata” (1962)

Ez az Oxford nem az az Oxford. 1848 óta itt működik a University of Mississippi, becenevén az Ole Miss. 1962-ben két okból is bekerült a hírekbe. Egyrészt, az állam büszkesége, a Rebels amerikai foci csapata veretlenül nyerte az egyetemi bajnokságot. Másrészt, a Nemzeti Gárda és szövetségi csapatok ütköztek meg dühös fiatalokkal, akik nem akarták elfogadni, hogy a fekete James Meredith beiratkozhasson az addig tökéletesen szegregált egyetemre.

Szeptember 26.: hatályba lép a numerus clausus (1920)

Teljességgel megalapozatlan, hogy a zsidó fiatalok kizárása a hazai egyetemekről bármiféle társadalmi igazságosságot szolgált volna. Sem „pozitív diszkriminációról”, sem pozitív társadalmi hatásról nem beszélhetünk a numerus clausus kapcsán. Ezzel szemben a zsidók intézményes hátrányos megkülönböztetésének jogi és társadalmi értelemben is katasztrofális következményei lettek. Száz éve lépett hatályba a két világháború közti első zsidótörvény.

Szeptember 4.: egységesítik a beleegyezési korhatárt (2002)

Bizonyos vonatkozásban az azonos neműek közti szexuális kapcsolat egészen 2002-ig más büntetőjogi megítélés alá esett, mint heteroszexuális aktus. Addig ugyanis a Btk. szerint a 18 évnél idősebb személy, aki egy 14 és 18 év közötti azonos nemű személlyel létesített szexuális kapcsolatot, három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható volt akkor is, ha fiatalabb partnere beleegyezett az aktusba. Az Alkotmánybíróság eltörölte ezt az igazolhatatlan különbségtételt. Ez helyes volt tőle. Az már nem, hogy minderre 9 évig kellett várni.

Augusztus 28.: százezrek tüntetnek az amerikai feketék egyenlő jogaiért (1963)

„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – szögezte le ifj. Martin Luther King (1929–1968) a washingtoni menetnek elmondott, sokat idézett beszédében („Van egy álmom”) 1963. augusztus 28-án. Ebben nem csak a faji diszkrimináció ellen emelte fel szavát, hanem a tűrhetetlen szegénység ellen is. King tiszteletes és társai ugyanis fundamentális emberi jogi problémának tekintették a strukturális szegénységet is. Nem véletlen, hogy a szervezők a tüntetésnek a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” nevet adták.

„Vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitek”

Nemzetünk és a polgárosodás szuperhősei 1848-ban ejtettek mély sebet a „történeti alkotmány” monstrumán. Hálásak lehetünk nekik érte. Kormányunk ma mégis újjáélesztené a jogbiztonság és jogegyenlőség előtti rendi állapotok gólemjét. Ebből nem lesz áldó imádság.

Egykor volt a magyar jognak egy ma különösnek tetsző jellemzője, hogy ugyanis a régi jogszabályok nem évültek el, és akár még akkor is hatályban maradtak, ha utóbb velük ellentétes törvényeket hoztak. A Corpus Juris Hungarici, a legfontosabb magyar törvénytár egyre csak hízott tovább megállíthatatlanul. Mindez gyakorta komoly zavart okozott a jogalkalmazásban, és például az ország alkotmányos működését állandó, nem csituló (köz)jogi viták övezték. Belátható, hogy ez a zavaros helyzet nem szolgálta a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, a konfliktusokat a jog absztrakt és formalizált világában nem sikerült rendezni, így átszivárogtak olyan helyekre, amelyeket nyers hatalmi viszonyok uraltak. A joghoz való hozzáférést számtalanszor az erőviszonyok határozták meg, és az erősebbnek „volt igaza”, a jog bunkója a gyengébbre sújtott le.

A hazai jogfejlődés az 1848-as áprilisi törvények óta egyre szűkebb teret hagyott ennek a gyakorlatnak, amely azonban bizonyos elemeiben egészen 1946. évi I. törvény, a „köztársasági kisalkotmány” elfogadásáig fennállt, s végérvényesen csak a 1949. évi XX. törvény, a „kommunista alkotmány” számolt fel. Vele együtt került sírba a „történeti alkotmány” is, amelynek jól formálható (sokszor túlzottan is képlékeny) természete tette lehetővé például a kiegyezést éppúgy, mint a Habsburgok trónfosztását. 1949 óta kartális alkotmányaink vannak: 1989-ig csak papíron volt, azóta viszont jó két évtizeden át a valóságban is. Az „elmúltnégyévben” történt egy s más, és 2014 tavaszán már nem mondhatjuk magabiztosan, hogy országunk alkotmányos jogállam.

Az egyik ilyen, hogy az Alaptörvény felélesztette a „történeti alkotmányt”. Az új, egypárti preambulum, a Nemzeti hitvallás dacosan kijelenti: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Azaz az alkotmányozó kétharmad a maga kartális alaptörvényében egyenesen azt állítja, a „történeti alkotmány” élt, él és élni fog. Ez már csak azért is érdekes, mert a kartális típusú alkotmányok utólag ritkán szokták a szokásjogra és a jogértelmezésre alapozódó történelmi alkotmánytípusokat újjáéleszteni. Nem beszélve arról, hogy a 2010-ig az alkotmányértelmezésben meghatározó szerepet játszó Alkotmánybíróság jogköreit a fideszes alkotmányozók tövig vágták vissza. Másik furcsaság, hogy az Alaptörvény R) cikke kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Nem mondja meg azonban, mégis pontosan kinek kéne így értelmezni az új alkotmány rendelkezéseit. Noha az R) cikk csak általánosságban szól az alkotmányosságról, az alkotmánybírák magukra vették a felszólítást, és bejelentkeztek az értelmező szerepre. Talán joggal, de az is lehet, hogy nem.

Magyarország úgy tűnik, ebben is „unortodox”. A legtöbb alkotmányos jogállamban a jogfejlődés ugyanis az alkotmányos szokásjogtól vezetett a kartális alkotmányig. Visszakanyarodásról az „ősibb” változathoz én nem tudok, de ha elő is fordult, az aligha jelentheti a jogállamiság erősödését. A történeti konstitúcióknak ugyanis vannak a modern és demokratikus világhoz nehezen illeszkedő vonásai: a szélsőséges relativizálhatóság és a szinkronitás, vagyis az, hogy a jog különböző történeti rétegei párhuzamosan élnek egymás mellett tovább.

A mai ünnepi napon érdemes felidézni: tisztában voltak ezzel a reformkor nagyjai is, és sokat tettek azért, hogy a visszás helyzet megváltozzék. A reformkori országgyűléseken állandó viták folytak a „sarkalatos törvények” visszavonhatóságáról. A reformpártiak ugyanis nem fogadták el azt a konzervatív nézőpontot, hogy az egykor megszületett, fontosnak ítélt jogszabályok visszavonhatatlanok, bármennyire álljanak is szembe a jelen viszonyaival és a józan ésszel. A liberálisok hadjárata, „melyet azért vívtak, hogy az élőknek joguk legyen a letűnt nemzedékek által örökül hagyott megváltoztatására”, már 1790-ben elkezdődött, hogy aztán néhány évtized szünet után az 1830-as években újra fellángoljon – tudjuk meg Kecskeméti Károly történész nagyszerű könyvéből. Igazán eredeti módon akkoriban mind a haladárok, mind a maradárok ősi törvényi passzusokkal bizonygatták saját igazukat. Az is érdekes, hogy míg a XVIII. század végén az újítás eszméje leginkább felülről, a királyi udvarból érkezett (noha a magyar jakobinus összeesküvők is magukénak érezték azt), addig a XIX. századi változat kezdetektől fogva ellenzéki gyökerű volt.

Laczkovics János az 1790-es években például a megcsontosodott nemesi privilégiumokat támadta, amelyek a XVI. században, a törökkel vívott háborúk alatt nyerték el formájukat, amikor a nemesek még valóban a vérükkel adóztak: „Félre tehát a’ ti szemtelen köz-bóldogúlást rontó, vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitekkel, privilegyium és szabadságaitokkal!”

A nemesek (az akkori politikai nemzet) többsége azonban szívósan ragaszkodott a „nyolcszorosan évszázados” alkotmányához. La Motte Károly gróf például az 1741:8 törvénycikkre hivatkozva utasította el, hogy a Lánchídon a nemestől hídpénzt szedjenek. Széchenyi a Hitelben (1830) indított támadást az „ősi”, történeti alkotmány ellen: „A’ változhatatlan ’s még kérdésre se vehető törvény philosophiája ’jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll.’ ’S igy mathematice sül ki, hogy illy törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.”

Az ifjú Kossuth 1833-ban óvott ugyan a hebehurgya törvénymódosításoktól, de ezt is írta: „komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozhatni: jó, helyes, de Webőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti?”

A reformkor liberálisainak köszönhető, hogy 1848-ban Magyarország nagyot lépet a jogegyenlőség és a jogbiztonság felé. Az áprilisi törvényeknek hála, remélhetőleg az ősiséggel vagy a jobbágysággal már nem kell vacakolni az Alkotmánybíróságnak, mert azokat 1848-ban eltörölték, és – ha jól értjük – a „történeti alkotmánnyal együtt” még nem élesztette újjá az Alaptörvény. Igaz, annak nyomán sarjad így is elég vadság és értelmetlenség.

Zádori Zsolt

Kettős látás gárdaügyben

Találja meg az öt különbséget a két, azonosnak tűnő képen! Ez jutott eszembe, amikor a sajtó hírt adott arról, hogy Pécsett őrizetbe vették B. Ferencet, mert cigány önvédelmi szervezetet akart létrehozni, hogy fellépjen a romák, a zsidók és más, fenyegetettségben élő kisebbségek érdekében.

[caption id="attachment_848" align="aligncenter" width="560" caption="Gárda-születésnap a Hősök terén. Háborítatlanul"][/caption]

A rendőrség szerint fennáll a gyanú, hogy ezzel „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység jogellenes szervezésének” vétségét követte el. A büntető törvénykönyv 217. paragrafusa kimondja, hogy aki jogszabályi felhatalmazás nélkül a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló vagy annak látszatát keltő tevékenységet szervez, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Annak alapján, amit az ügyről tudni lehet – különösen, ha mégiscsak igaz az utóbb félreértésnek minősített információ, hogy fegyverekre akartak pénzt gyűjteni –, kétségtelenül felmerülhetett e bűncselekmény gyanúja. Ha pedig felmerül és a hatóságok tudomására jut, a rendőrségnek kötelessége vizsgálatot indítani, és B. Ferencet kihallgatni. Szóval eddig rendben volnánk, akkor mégis mi a baj?

Nos, például az, hogy az Új Magyar Gárda honlapján szó szerint a következőt olvashatjuk: „Az Új Magyar Gárda Pest megyei csapatához futott be kedden délután a Ceglédiek [sic!] segítségkérése. [...]. A Ceglédiek megelégelték a rendőrség tétlenségét a cigány bűnözőkkel szemben és egységesen kívántak ennek megálljt parancsolni. [...] Ehhez az Új Magyar Gárdát látták partnernek és hozzánk fordultak megoldásért. [...] Tagjaink azóta is figyelő szolgálatot látnak el [...]. Cegléd közbiztonsága, illetve a közbiztonság hiánya sajnos nem egyedi. Azonban amit kedden a Ceglédiek tettek az egyedi, bátor és követendő minden »fertőzött« település számára!” A szöveghez képek is tartoznak, amelyeken látszik, hogy az „új” magyar gárdisták a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájához megtévesztésig hasonló öltözékben vonultak ki Ceglédre. Az arcok nincsenek kitakarva, így az érintettek azonosíthatók.

Itt nem merülhet fel ugyanannak a bűncselekménynek a gyanúja? Dehogynem. Hasonló a két kép? Meglehetősen. És akkor most lássuk a különbségeket.

B. Ferenc csupán a „tervezési fázisban” tartott, az Új Magyar Gárda viszont ténylegesen fel is vonult Cegléden, és megkezdte „figyelő szolgálatát”. Ez utóbbi eset súlyának tehát nagyobbnak kellene lenni. Ennek ellenére B. Ferenc ügyében a rendőrség nyomozást indított, míg arról nincs hír, hogy a szélsőségesek Ceglédre vonulását szervezők kilétének megállapítására lépések történtek volna.

A ceglédi üggyel kapcsolatban egyéb bűncselekmények gyanúja is felmerül, hiszen például „egyesülési joggal visszaélést” követ el, aki feloszlatott egyesület vezetésében vesz részt, vagy a feloszlatott egyesület működésében a köznyugalom megzavarására alkalmas módon vesz részt, márpedig az Új Magyar Gárda tartalmilag azonos a régivel (erre nézve bírói döntés is van), és az sem kétséges, hogy a gárdisták ceglédi megjelenése megzavarta a köznyugalmat.

B. Ferencet ráadásul nem egyszerűen meggyanúsították és kihallgatták, hanem kommandósok fogták el, őrizetbe vették, és az előzetes letartóztatására is javaslatot tettek az ügyészségnél. A részletek ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy mindez szükséges volt-e, de az biztos, hogy ilyen jellegű bűncselekmény gyanúja esetén az előzetes letartóztatás nem szokványos – még akkor sem, ha az érintett korábban büntetve volt. A rendőrség túlbuzgóságára utal az is, hogy az ügyészség nem tartotta indokoltnak B. letartóztatását.

Félreértés ne essék: a rendfenntartás állami monopóliumának elve helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a monopóliumnak a védelme érdekében indokolt-e a büntetőjog eszközrendszerét igénybe venni, de ha már és amíg így van, a rendőrségnek kötelessége büntetőeljárást indítani mindazokkal szemben, akik olyan tevékenységre szervezkednek, amely ezt a monopóliumot megkérdőjelezi. És a hangsúly a „mindazok” kifejezésen van. Az „egyirányú” rendőri aktivitás elfogadhatatlan.

Amikor a rendőrök nem lépnek fel azonnal a devecseri romák udvarába kődarabokat hajigáló csőcselék ellen; amikor a Hősök terén zavartalanul lehet fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben demonstrálni, noha a szabálysértési törvény büntetni rendeli azt, aki nyilvános rendezvényen feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető öltözékben jelenik meg; amikor a ceglédi gárdafelvonulás kapcsán nem indul nyomozás a kézenfekvő bűncselekmények gyanújával; de a még csak szervezkedő B. Ferencre azonnal nagy erőkkel csapnak le; akkor számos kérdés mellett egy bizonyosság is megfogalmazódik: ha a rendőrségi jogalkalmazás továbbra is szelektív és/vagy bizonytalan marad, az nem erősíteni, hanem drámaian gyengíteni fogja az állam rendfenntartási monopóliumát. És azt mindannyian nagyon megszenvedjük.

KÁDÁR ANDRÁS

A Magyar Helsinki Bizottság társelnökének írása megjelent a HVG 2012. szeptember 14-iki számában.