2012. október 17.
Vizuális környezetszennyezéssel és számtanpéldákkal küzd a rendőrség a bűnözés ellen. A bűnmegelőzés szokatlan formáit Borsodban vetik be.
[caption id="attachment_911" align="aligncenter" width="560" caption="A kocsmák falára szánt matrica. Négy tételben"][/caption]
A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya „komplex program keretében” a napokban olyan hírlevelet juttat el az iskolákhoz, amelyben többek között „szöveges matematikai példák keretében mutatja be a garázda jellegű bűncselekmények úgymond forintosított következményeit”. Egy törött orr például százezer forintot ér, ennyit kell befizetnie az elkövetőnek, ha felelősségét a bíróság jogerősen megállapítja.
Karinthy Frigyes hírneves „megfejthetetlen” matekpéldája így szólt: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el — mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa?” Na most, ennek mintájára akár ilyesmi feladatokra számíthatnak a barcikai, felsővadászi és ózdi nebulók:
Ha a büntetett előéletű T. Tibor fél óra alatt fél liter pálinkát iszik meg, míg a próbára bocsátott K. Sándor 6 decit. Hány dl-t isznak meg két óra alatt annak figyelembevételével, hogy fél óránként 15 százalékkal csökken az általuk elfogyasztott ital térfogata?
Esetleg: A megyei kórház traumatológiára kilenc sérültet vittek be. Közülük hármuknak csak kisebb sérülései keletkeztek, őket sürgősségi ellátás keretében látták el fejenként 12 000 Ft-os költséggel. Ők a rendőrség előzetes adatai szerint nem vettek részt a csoportos garázdaság bűntettét megvalósító cselekményben. A másik hat viszont igen. B. Péter, B. Zsigmond, B. Piroska kórházi költségei fejenként 46 500 forintra rúgnak, míg B. Alajost, K. Vazult és S. Nyéket fejenként 62 400 forint megfizetésre kötelezte az OEP. Összesen mennyi bevételre számíthatna a kórház a garázdáktól, ha képesek lennének kifizetni saját ellátásuk és a sértettek gyógykezelésének teljes költségét?
Középiskolában már valamivel fogósabb kérdésekre is mód nyílhat: N. Róbertre az első jogerős ítélettel csoportos garázdaságért 18 hónap letöltendő börtönbüntetést szabtak ki. Időközben a bíróság elítélte 1 év felfüggesztett fogházra lopásért, 6 hónapra tartásdíj elmulasztásáért, valamint 9 hónap letöltendő fogházra természetkárosításért is. Mekkora lesz N. Róbert összbüntetése figyelembe véve, hogy az utóbbi bűncselekményt az első jogerős döntés után követték el? (Btk.-t, számológépet használhatsz. Tollal, rostironnal írj!)
[caption id="attachment_912" align="aligncenter" width="560" caption="Naptárral az uzsorások ellen. Megáll az idő"][/caption]
Nem ez az egyetlen meghökkentő vonatkozása a – már az elnevezésében is borzongató – „Ital-Vita-Vitalitás” projektnek . Annak zászlóshajója, koronadísze, faltörő kosa ugyanis egy „képes regény”, amely egyebek mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy a garázda elkövetőknek a büntetési tételek mellett „számolniuk kell az esetleges kórházi ellátás számláival is”.
Az öntapadós matricaként kocsmafalra is feltapasztható alkotás esztétikájában a borsodi bűnmegelőzési kiadványok négy éve indított, „közkedvelt” sorozatának legújabb darabja. Mint ismeretes, a szériát a 2009-es „uzsoranaptár ” nyitotta, amelynek rafináltan dilettáns, naivművészetet idéző grafikai megoldása hézagmentesen illeszkedett a kliséket példásan felmondó gondolatiságához. A 12 stációban elmesélt történet szerint –az ünnepeken kiköltekező család (boros palack az asztal alatt, üresen árválkodó ajándékdoboz) lelkiismeretlen uzsorásokhoz fordul, akik pénzt adnak a nyomorultaknak. Eleinte minden szép, habzsi-dőzsi, hejehuja, dínomdánom, még nyerőgépre is futja, de a következmények kiábrándítóak: vagyonvesztés, erőszak, rettegés. A házaspár egyre többet gondol a rendőrökre, míg végül testileg és lelkileg összetörve elmegy hozzájuk. (A közállapotokat jellemzi, hogy míg a roma jogvédők burkolt cigányozást véltek felfedezni a képeken, addig a széljobb meg azon kesergett, hogy az uzsorások feltűnően kopaszok, ráadásul keresztet viselnek.)
A szüzsé mindenesetre William Hogarth a Szajha útja c. rézkarcsorozatára emlékeztet, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg az angol mesternél a csúcspontot követően töretlen hanyatlástörténetet láthatunk, addig a VisualPress Reklámstúdió alkotásának végén az összevert, vagyonukból kiforgatott szerencsétlenek „utolsó esélyeként” megjelenik a rendőri őrszoba: a hatóság segítségével jobbra fordulhatnak tehát a dolgok.
[caption id="attachment_913" align="aligncenter" width="560" caption="A szajha útjának a 6. képe. Végjáték"][/caption]
Más szériák is kikerültek a miskolci grafikai műhelyből, így például a közfeladatot ellátó személy elleni erőszakról és legújabban a bódult állapotban elkövetett garázdaságról. Bár talán lett volna elég idő kigyakorolni a biztosabb vonalvezetést, ám a mostani mű is konokul ragaszkodik az előzőek stiláris megoldásaihoz. A garázda cselekmény a söntés elől indul. A csaposnő szomorúan tenyerei közé ejti fejét, üveges tekintettel néz maga elé, idegenül érzi magát durva környezetében. Nem is csodáljuk, mert eközben két vélhetően ittas férfi betyárul csépeli egymást, míg a harmadik már magatehetetlenül fekszik a földön. Ez a kép a csoportos garázdaságot illusztrálja, tehát korábban ő is verekedhetett. De mi az ő tettük a második képecskén láthatóhoz képest! Furkósbotot, kést (25 cm-es pengehosszúságút), villát, sarlót, sőt kapát, kaszát is bevetnek az ittas garázda személyek. Az alsó sorban pedig ott láthatók a szomorú következmények: a kórházi kezelés, amit ki kell fizetni, illetve a szabadságvesztés, amit meg le kell ülni.
A parányi, kb. 20x30cm-es „képes regény” mostantól a megye kocsmáit díszíti majd, valahol a „Hitel nincs!” felirat és a DVTK-poszter között. És ezzel érzékeltettük, mennyire gondoljuk hatékonynak a bűnmegelőzésnek ezt a formáját – valójában a kivitelezés minőségétől függetlenül. Azt reméljük, legalább nem került sokba. Ha mégis, számtanpélda még lehet belőle.
Zádori Zsolt
2012. október 5.
A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.
[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"][/caption]
Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.
Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.
Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.
Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.
A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.
A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.
A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.
Gyulai Gábor
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg
2012. október 4.
Élénk vita övezi a Siófoki Városi Bíróság elnökének döntését, aki erkölcsre hivatkozva indokolta a Horthy-szobrot vörös festékkel leöntő Dániel Péter enyhe ítéletét. A Magyar Helsinki Bizottság praxisában olyan is akadt, hogy a bíró a jogszabályokkal szembemenve egyenesen erkölcsi alapon döntött. A bírát figyelmeztették.
[caption id="attachment_877" align="aligncenter" width="560" caption="A rongáló és a megrongált tárgy"][/caption]
A Horthy-szobrot piros festékkel leöntő Dániel Péter ügyvédet a Siófoki Városi Bíróság bűnösnek mondta ki rongálás vétségében a sértettnek okozott kár miatt. Megrovásban részesítette, de kimondta azt is, hogy cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt". Kónya István, a Kúria elnökhelyettese sietett elítélni a bírói indokolást, mondván, a jog, az ítélkezés, a büntető igazságszolgáltatás soha nem állhat az erőszak mellé. Utóbbiban igaza van a főbírónak. De a helyzet sommás megítélésén túl szerintem érdemes megvizsgálni a vitatott döntést közelebbről is.
Az eset rávilágít az egyik legrégibb jogelméleti dilemma lényegére, arra, hogy mi a jog és az erkölcs viszonya, pontosabban: erkölcsi természetű indokok megjelenhetnek-e egy jogállami bíróság döntésének indokolásában. Akár úgy, hogy bírák közvetlenül erkölcsi megfontolásra alapoznak egy döntést, ami adott esetben jogilag vitatható lesz, mert a bírói erkölcsi intuíciójából nem jogszerű döntés következik; akár úgy, hogy a bíró jogilag helyes döntést hoz, de a döntés indokolásában kijelenti, hogy a jogilag elmarasztalt cselekvést egyébként erkölcsileg helyesnek tartja.
Az első esetre volt példa a Helsinki Bizottság praxisában. Egy jelenleg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt járó ügyben tiltott kéjelgésért harminc nap elzárással sújtott nő a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadása előtt már jelezte a családvédelmi szolgálatnál, hogy terhes, és a terhességét meg kívánja szakítani. Ezt követően a börtönben azt is kijelentette, hogy akár a büntetés-végrehajtás szervezetrendszeréhez tartozó, akár „külső” kórházban hajlandó magát alávetni a beavatkozásnak. A Gödöllői Városi Bíróság az elzárás félbeszakítása iránti kérelmet elutasította, és indokolásában kifejtette: „a bíróság tájékoztatja az eljárás alá vont személyt, hogy a bíróság nem nyújt segítséget olyan – egyébként törvényben, bizonyos körben meghatározott és engedélyezett – deviáns magatartás végrehajtásához, mely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő.”
Mire a nő szabadult, már nem volt lehetőség az abortusz elvégzésére, így 2008 áprilisában megszülte gyermekét. Pedig a jogszabályok alapján a szabálysértés miatt elzárt nőnek joga volt a büntetés megszakítására, az ellenkező álláspont mellett pedig nincs igazán jogi érv. A döntés valójában azért lett ez, mert a deviánsnak tekintett magatartáshoz, az abortuszhoz a döntéshozó bíró önkényesen nem akart hozzájárulni, miközben a művi terhesség-megszakítást a jog egyébként lehetővé teszi. Ebben az ügyben fegyelmi eljárás indult a bíró ellen, amelynek végén figyelmeztetésben részesült.
Dániel Péter esetében bizonyos tekintetben másról van szó. A két ügy annyiban persze azonos, hogy a bíró a döntésének indokolásában erkölcsi álláspontot fogalmazott meg, pedig a bírói felhatalmazás jogi értékelés kialakítására szolgál, és kívánatos, hogy elkerülhetetlen eseteket kivételével (pl. ha egy szerződés semmiségéről döntenek annak jó erkölcsbe ütközése miatt) a bírói ítéletben sem írásban, sem szóban ne legyen helye olyan kitételeknek, amelyekről a bíróság politikai vagy erkölcsi véleményére lehet következtetni. A bírónak ugyanis meg kell maradnia pártatlannak, és ez a követelmény a pártatlanság látszatát is magában foglalja. Ugyanakkor ez ennél mégis bonyolultabb kérdés, hiszen egyes eseteknek lényeges a politikai, történeti és erkölcsi kontextusa.
A két eset azonban annyiban eltér egymástól, hogy a szoborrongálási perben morális megfontolások nem befolyásolták a bírói döntés érdemét, vagyis az ítélkező bíró kimondta, hogy Dániel Péter bűncselekményt követett el, és ezért el is marasztalta őt. (Szakmai probléma ezzel az, hogy a bűncselekmény fogalmi eleme a társadalomra veszélyesség, és ha egy cselekményt társadalomra veszélyesnek minősítünk, akkor lehetetlennek tűnik azt egyszerre társadalmilag hasznos magatartásként értékelni az indokolásban.)
Ugyanakkor valóban nem lehet arról megfeledkezni az ítélet kialakítása során, hogy a cselekmény a politikai véleménynyilvánítás egy olyan esetét jelentette, amelyben nem egy közveszélyes bűnöző rombol egy akármilyen szobrot. A jog és az erkölcs nem választható el hermetikusan egymástól, mert akár a jogértelmezésben, akár a büntetéskiszabásban az alkotmánnyal összeegyeztethető erkölcsi megfontolásoknak is van korlátozott szerepük. Például azt, hogy mi az adott helyzetben általában elvárható magatartás, részben elkerülhetetlenül erkölcsi természetű indokok fogják meghatározni, és erkölcsi természetű megfontolások alapján veszi figyelembe enyhítő körülményként a bírói gyakorlat a sértett felróható közrehatását is. Ezért az indokolásának szerintem így kellett volna szólnia:
Dániel Péter tette a véleménynyilvánítás egy formája volt, amelyet egy olyan történelmi szereplő szobrának felállítása miatt hajtott végre, akinek a vészkorszakban történtek miatt történelmi felelőssége is van. Ugyanakkor az elkövető maga vállalta azt, hogy a cselekményét nyilvánosan hajtja végre, tudatosan vállalva ezzel a büntetőjogi következményeket. Az általa erkölcsi alapon elítélt történelmi szereplővel (akinek felelőssége a kárpótlási törvény alapján is megalapozható, hiszen az általa kormányzóként aláírt törvények alkalmazásával okozott jogsérelmek miatt kárpótlás járt) szembeni felháborodását azonban a Btk.-ba ütköző módon fejezte ki, amire a bíróság a megfelelő jogkövetkezményeket alkalmazta, a büntetés kiszabása során pedig értékelte azt a tényt, hogy a vádlott nyilvánosan vállalta tettét, és egy olyan szimbolikus szereplővel szemben fejezte ki jogsértő módon a véleményét, akinek felelőssége van a zsidótörvények meghozatalában és 600 ezer magyar zsidó állampolgár szisztematikus kivégzésében.
Ebben az indokolásban megjelenik az, hogy Dániel Péter nem akármilyen szobrot öntött le, hogy felháborodása érthető és tette véleménynyilvánítás, de nem jelenik meg benne az, hogy a jogsértést társadalmilag hasznosnak vagy erkölcsileg helyesnek tartja a bíró. Körülbelül olyan ez, mint amikor a menthető felindulásból elkövetett emberölésnél azt mondja maga a jogalkotó, hogy a menthető (vagyis erkölcsileg lényeges) motiváció alacsonyabb szankciót indokol, de azt nem mondja senki, hogy az erőszakos magatartással megvalósított jogsértést társadalmilag hasznosnak lehet tartani. A történelem, kortárs publicista vagy bármely állampolgár alkothat ilyen ítéletet egy jogellenes cselekedetről, bíró semmiképpen nem.
Ezzel együtt az ítéletet meghozó bíró komoly érdeme, hogy az esetet a szokásos mechanikus jogalkalmazással szemben alapjogi kérdésként is vizsgálta, vagyis figyelemmel volt arra, hogy az egyébként tényállásszerű cselekedet a véleménynyilvánítás esete, és az sem kerülte el a bíró figyelmét, hogy a vélemény tartalmilag a demokratikus jogállam melletti elkötelezettséget fejezi ki. Helytelen lenne megfeledkezni erről a tényről akkor, amikor szakmai kritikát fogalmazunk meg a döntésről, illetve annak indokolásáról.
(Időközben kiderült, meglehet, a bíró indoklását az MTI tudósítója rosszul idézte. Ettől álláspontom az erkölcs és a jog viszonyáról nem változott.)
Tóth Balázs
2012. szeptember 24.
Találja meg az öt különbséget a két, azonosnak tűnő képen! Ez jutott eszembe, amikor a sajtó hírt adott arról, hogy Pécsett őrizetbe vették B. Ferencet, mert cigány önvédelmi szervezetet akart létrehozni, hogy fellépjen a romák, a zsidók és más, fenyegetettségben élő kisebbségek érdekében.
[caption id="attachment_848" align="aligncenter" width="560" caption="Gárda-születésnap a Hősök terén. Háborítatlanul"][/caption]
A rendőrség szerint fennáll a gyanú, hogy ezzel „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység jogellenes szervezésének” vétségét követte el. A büntető törvénykönyv 217. paragrafusa kimondja, hogy aki jogszabályi felhatalmazás nélkül a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló vagy annak látszatát keltő tevékenységet szervez, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Annak alapján, amit az ügyről tudni lehet – különösen, ha mégiscsak igaz az utóbb félreértésnek minősített információ, hogy fegyverekre akartak pénzt gyűjteni –, kétségtelenül felmerülhetett e bűncselekmény gyanúja. Ha pedig felmerül és a hatóságok tudomására jut, a rendőrségnek kötelessége vizsgálatot indítani, és B. Ferencet kihallgatni. Szóval eddig rendben volnánk, akkor mégis mi a baj?
Nos, például az, hogy az Új Magyar Gárda honlapján szó szerint a következőt olvashatjuk: „Az Új Magyar Gárda Pest megyei csapatához futott be kedden délután a Ceglédiek [sic!] segítségkérése. [...]. A Ceglédiek megelégelték a rendőrség tétlenségét a cigány bűnözőkkel szemben és egységesen kívántak ennek megálljt parancsolni. [...] Ehhez az Új Magyar Gárdát látták partnernek és hozzánk fordultak megoldásért. [...] Tagjaink azóta is figyelő szolgálatot látnak el [...]. Cegléd közbiztonsága, illetve a közbiztonság hiánya sajnos nem egyedi. Azonban amit kedden a Ceglédiek tettek az egyedi, bátor és követendő minden »fertőzött« település számára!” A szöveghez képek is tartoznak, amelyeken látszik, hogy az „új” magyar gárdisták a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájához megtévesztésig hasonló öltözékben vonultak ki Ceglédre. Az arcok nincsenek kitakarva, így az érintettek azonosíthatók.
Itt nem merülhet fel ugyanannak a bűncselekménynek a gyanúja? Dehogynem. Hasonló a két kép? Meglehetősen. És akkor most lássuk a különbségeket.
B. Ferenc csupán a „tervezési fázisban” tartott, az Új Magyar Gárda viszont ténylegesen fel is vonult Cegléden, és megkezdte „figyelő szolgálatát”. Ez utóbbi eset súlyának tehát nagyobbnak kellene lenni. Ennek ellenére B. Ferenc ügyében a rendőrség nyomozást indított, míg arról nincs hír, hogy a szélsőségesek Ceglédre vonulását szervezők kilétének megállapítására lépések történtek volna.
A ceglédi üggyel kapcsolatban egyéb bűncselekmények gyanúja is felmerül, hiszen például „egyesülési joggal visszaélést” követ el, aki feloszlatott egyesület vezetésében vesz részt, vagy a feloszlatott egyesület működésében a köznyugalom megzavarására alkalmas módon vesz részt, márpedig az Új Magyar Gárda tartalmilag azonos a régivel (erre nézve bírói döntés is van), és az sem kétséges, hogy a gárdisták ceglédi megjelenése megzavarta a köznyugalmat.
B. Ferencet ráadásul nem egyszerűen meggyanúsították és kihallgatták, hanem kommandósok fogták el, őrizetbe vették, és az előzetes letartóztatására is javaslatot tettek az ügyészségnél. A részletek ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy mindez szükséges volt-e, de az biztos, hogy ilyen jellegű bűncselekmény gyanúja esetén az előzetes letartóztatás nem szokványos – még akkor sem, ha az érintett korábban büntetve volt. A rendőrség túlbuzgóságára utal az is, hogy az ügyészség nem tartotta indokoltnak B. letartóztatását.
Félreértés ne essék: a rendfenntartás állami monopóliumának elve helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a monopóliumnak a védelme érdekében indokolt-e a büntetőjog eszközrendszerét igénybe venni, de ha már és amíg így van, a rendőrségnek kötelessége büntetőeljárást indítani mindazokkal szemben, akik olyan tevékenységre szervezkednek, amely ezt a monopóliumot megkérdőjelezi. És a hangsúly a „mindazok” kifejezésen van. Az „egyirányú” rendőri aktivitás elfogadhatatlan.
Amikor a rendőrök nem lépnek fel azonnal a devecseri romák udvarába kődarabokat hajigáló csőcselék ellen; amikor a Hősök terén zavartalanul lehet fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben demonstrálni, noha a szabálysértési törvény büntetni rendeli azt, aki nyilvános rendezvényen feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető öltözékben jelenik meg; amikor a ceglédi gárdafelvonulás kapcsán nem indul nyomozás a kézenfekvő bűncselekmények gyanújával; de a még csak szervezkedő B. Ferencre azonnal nagy erőkkel csapnak le; akkor számos kérdés mellett egy bizonyosság is megfogalmazódik: ha a rendőrségi jogalkalmazás továbbra is szelektív és/vagy bizonytalan marad, az nem erősíteni, hanem drámaian gyengíteni fogja az állam rendfenntartási monopóliumát. És azt mindannyian nagyon megszenvedjük.
KÁDÁR ANDRÁS
A Magyar Helsinki Bizottság társelnökének írása megjelent a HVG 2012. szeptember 14-iki számában.
2012. szeptember 18.
Afganisztán egyike a Föld legveszélyesebb országainak, ahova gyerek születhet. Magyarország pedig az egyik legrosszabb helye Európának, ahol afgán gyerek védelmet remélhet.
[caption id="attachment_779" align="aligncenter" width="560" caption="Afgán menekült gyerekek Kabulban"][/caption]
A hazai sajtó jó egy hete adott hírt a Csongrád megyei határrendészeti szervek bravúros akciójáról, amikor – hála a stabil hőkamerák rendszerének – Röszkénél sikerült feltartóztatniuk („elfogniuk”) tizenkét 5 és 15 év közötti afgán gyereket. Határsértők ők, akik illegálisan lépték át a magyar gyepűt. Mi pedig önképünk szerint befogadó nemzet vagyunk, ahol gyenge és ártatlan üldözött bízvást oltalomra lel.
A hatóságnak különösen a hétvégi hírszegény időszakban szokása hírt adni ilyesféle ügyekről. A rendőrség kommunikátorai akár büszkék is lehetnek magukra, hogy a sajtó változtatás nélkül adja tovább közleményeiket. A média már kevésbé lehet elégedett önmagával, mert a migránsokról szóló híreiben alapvető feladatait nem látja el: nem ellenőrzi a hatóság működését, illetve nem tájékoztatja sokoldalúan és ellenőrzött tényszerűséggel a közönséget.
Emberek kék fényben
A Magyar Helsinki Bizottság tavaly megvizsgálta, hogyan szerepelnek a külföldiek a híradásokban. A 2011 januárja és augusztusa közti netes megjelenések kerültek a mintába. Ezek szerint a hazai sajtó az ide érkezőkkel leggyakrabban rendészeti hírként foglalkozik, a migránsokat és a menekülteket szinte bűnözőként, nemzetbiztonsági veszélyként bemutatva. A gyakran szívszorító személyes történetek, a migránsok „emberi oldala” vagy a beilleszkedés sikerei és nehézségei ugyanakkor egyáltalán nem jelennek meg a tudósításokban.
[caption id="attachment_782" align="aligncenter" width="560" caption="Menekülttábor Kabulban"][/caption]
Az tapasztaltuk, hogy bizonyos témák állandóan terítéken vannak, minden hónapban aktuálisak, például hogy pontosan hol, hány és milyen nemzetiségű illegálisan az országban tartózkodó külföldit fogtak el a rendőrök, továbbá miféle embercsempész hálózatot számoltak fel. Annak is hírértéke van, hogy milyen új embercsempész-útvonalakat fedeztek fel, és az illegális migránsok milyen módszereket használnak a határátlépésnél. Az esetek nagy többségében a szerkesztőségek a Magyar Távirati Iroda cikkeit veszik át, amelyek viszont szinte minden esetben rendőrségi közlemények szó szerinti átemelései.
A mintában több olyan írás is volt, ami a bevándorlás-ellenességet erősítette. Alig néhány részletezte viszont a migránsok érdekében tett lépéseket, intézkedéseket, ahogyan a migráció kényszerítő vagy ésszerű okaival sem nagyon foglalkoztak a szerzők. Elenyésző volt azon cikkek száma, amelyekben maguk a külföldiek szólaltak meg vagy személyes eseteket, életutakat mutattak volna be. Elvétve találkoztunk az itt élő külföldiek kultúrájáról és életéről szóló emberközeli riportokkal.
A Röszkénél összeszedett afgán gyerekekre valamennyire felfigyelt a média, mondván, ritkán fordul elő, hogy gyerekek ekkora csoportban „nagykorú felügyelete nélkül” próbáljanak belépni az országba. De az embercsempész bandák praktikáinak és a magyar hatóságok nehézségeinek ismertetésén túl most sem terjedt a hazai sajtó figyelme.
Átokföldje
Valójában Afganisztánban született gyerekek, fiatalok tömegei keringenek Európa-szerte, akiket minden vagyonukat pénzzé tevő családjuk vagy falujuk azzal indított útnak: próbáljanak valahol Európában megkapaszkodni, hogy felnőve majd segíthessék az otthon maradottakat vagy a később útra kelőket. Az ő helyzetük is rettentően nehéz, de különösen komisz azoké a gyerekeké, akik emberkereskedők markába kerülnek. (Remélhetőleg, ők vannak azért kevesebben.)
[caption id="attachment_783" align="aligncenter" width="560" caption="Guberáló afgán gyerekek"][/caption]
De honnan menekülnek ezek a gyerekek? Miért is szakadnak szét a családok? Szokás mondani, hogy Afganisztánban nem élnek afgánok, afgán akkor lesz valaki, ha elhagyja szülőföldjét, addig pastu, tadzsik, hazara, üzbég vagy valami kisebb népcsoporthoz tartozó. Az etnikailag, nyelvileg sokszínű, véres konfliktusokkal családi szintig terhelt 27-30 milliós népesség csaknem fele 15 év alatti. Az ország 2001 óta háborúban áll, de előtte se volt békés. A mostani gyerekek szülei a mudzsahedek és a szovjetbarát Nadzsibullah-rezsim polgárháborúja idején születhettek, és a szovjetek kivonulása után sem jött el a béke. Az évtizedek óta tartó öldöklés során néhány évre a muzulmán fanatikusok, a tálibok is átvették az uralmat.
Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a Föld 187 országát mérő fejlettségi indexét (HDR) összesítő rangsorban Afganisztán a 172. helyen állt tavaly, vagyis a világ 16. legrosszabb helyének tekinthető, ennél cudarabb állapotokat csak fekete-afrikai országokban találunk. Miközben a csecsemőhalandóságot a fejlett világban évtizedek óta ezrelékekben mérik (nálunk manapság öt ezrelék körül alakul), addig Afganisztánban 15 százalékos, azaz négyszerese a világátlagnak, és minden hetedik gyerek elpusztul, mielőtt megérné az 1 éves kort. 11 szülésenként egy anya belehal a vajúdásba. A lakosság fele nem jut egészséges ivóvízhez. Hárommillió ember több éve folyamatosan éhezik. Milliók élnek szülőföldjüktől elüldözve határokon túl lévő menekülttáborokban, legtöbben Pakisztánban, Iránban.
Zia testvérei
Az UNICEF elhanyagolt, kizsákmányolt és bántalmazott gyerekek millióiról számol be. Ötmillió iskoláskorú nem jár iskolába, a túlnyomó többségük lány. Egyedül 2010 első négy hónapjában 106 fegyveres támadás ért oktatási intézményeket. Nemzetközi szervezetek csak azon vitatkozhatnak, hogy Kabulban például a mindennapos erőszak veszélyesebb-e a gyerekekre vagy az egészséges ivóvíz és a szennyvízelvezetés hiánya, az ezekből következő betegségek, ragályok, esetleg az éhezés. Az iszonyatot senki nem vitatja.
<iframe src="http://player.vimeo.com/video/34287937" frameborder="0" width="500" height="375"></iframe>
Zia, a Magyar Helsinki Bizottság filmje.
Az afgán gyerekek az egzisztenciális félelmet anyatejjel szívják magukba. Zia számára – aki 16 évesen került Magyarországra, s ha a Helsinki Bizottság nem áll mellé, visszaküldték volna – a legnagyobb különbséget a személyes szabadság és biztonság jelenti: „A szabadság. Nagyon más itt. Ott félsz, a saját országodban, ha mész, akkor is félsz. Itt nem félsz” – mondja a már 18 éves fiú, aki iskolába jár és jól beilleszkedett magyar környezetébe.
A tíz napja Magyarországra menekült 12 afgán gyerek ügye nem lesz a Ziájéhoz hasonló sikertörténet, legalábbis nem minálunk.
Nem hiányoznak
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint tavaly 61 kísérő nélküli kiskorú vagy kísérőjétől elszakított gyerek kért menedéket Magyarországtól. A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint azonban sokkal többen lehettek olyanok, akiknek erre szükségük lett volna. Idén legalább kétszázan érkezhettek Afganisztánból, de sok sorstársuk volt Algériából, Marokkóból, Szomáliából vagy Pakisztánból is. Jellemző, hogy a 12 most „horogra akadt” gyerek közül a hatóság szerint senki nem kért menedéket. Igen életszerű elvárás ez egy ötéves, szüleitől elszakított afgán kisgyerektől.
Kiskorúak esetén kirendelt ügygondnokok járnak el – jelen esetben szegedi ügyvédek voltak azok, akik szó nélkül hagyták, hogy illegális határsértőknek és ne menedékkérőknek tekintsék a gyerekeket. A kiskorúak idegenrendészeti őrizetét törvény tiltja, ezért a fiatal menekülőket többnyire gyermekotthonokba rakják magyar gyerekek közé, ahol senki nem érti a nyelvüket. Így nem csak a rendőrök, hanem a gyermekvédelmi rendszer hátán is púpnak számítanak, és mindenki igyekszik minél hamarabb megszabadulni tőlük. Ami rendszerint meg is történik, mert az embercsempészek vagy rokonaik (és remélhetően nem pedig emberkereskedők) suttyomban továbbviszik őket, olykor a nagyobbak maguk lépnek le – hiszen szerencsére mégse börtönbe kerülnek.
Jelen esetben a 12-ből nyolcan kerültek gyermekotthonba, négyen pedig felnőttek közé (!) a balassagyarmati közösségi szállásra. Úgy tudni, nem az történt velük, mint szokás, hogy azonnal döntöttek volna a szerbiai kiutasításukról. Viszont a többi már szokványos: a rendőrök szerint napokon belül mind a 12-en eltűntek a hatóságok szeme elől.
Legalább az embercsempészek teszik a dolgukat – mondhatnánk cinikusan. Csakhogy cinizmusból így is jut elég a hozzánk érkező afgán gyerekeknek.
Zádori Zsolt
2012. szeptember 12.
Az új Btk. számos szigorítása között elsikkadt, hogy jövő évtől az okozott kártól függetlenül minden jogellenes erdei fakivágás bűncselekménynek számít és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. A Helsinki Bizottság szerint a rendelkezés ugyan hatályba sem lépett, mégis vágásérett.
[caption id="attachment_750" align="aligncenter" width="560" caption="Átkelni a balta fokán"][/caption]
Idén áprilisban húszezerről ötvenezer forintra emelkedett a tulajdon elleni szabálysértések értékhatára. Ez még reálértékben is feltűnően megengedőnek tűnik, tekintve, hogy 2007 júniusa – a tízezres értékhatár bevezetése – óta idén áprilisig csak 22 százalékos volt az infláció.
Gondolhatnánk, mindez ellentétes a kormány büntetőpolitikai szigorával. A gyakorlat azonban más. A szabálysértéseknél is mind gyakoribb az elzárás szankciója, nem szólva arról, amikor a szabálysértő nem tudja kifizetni a bírságot, amit utóbb szintén elzárásra változtatnak. De leültethetik azt is, akit kihágás miatt féléven belül legalább két ízben jogerősen elmarasztaltak.
A Btk. számos olyan körülményt ismer, amikor nem számít a szabálysértési értékhatár, mert a jog a lopást, a „jogtalan eltulajdonítást” az okozott kártól függetlenül bűncselekménynek tekinti. Ilyen, ha valaki bűnszövetségben, közveszély színhelyén, üzletszerűen lop, betöréssel, megtévesztéssel vagy álkulccsal jut be a helyszínre, vagy ha zsebtolvaj az elkövető.
Új kivételek
A jövő júliusban hatályba lépő új Btk. újabb „minősített” kivétellel bővül. Ezek szerint hiába nem éri el az ötvenezer forintot a kár, mindenképpen vétséget követ el az, aki a lopást erdőben jogellenes fakivágással valósítja meg. Így az eddigiekhez képest az okozott kártól függetlenül jövőre egyből két évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti már a jogellenes fakivágót is, persze, csak azt, akit lefülelnek.
Mindez hézagmentesen illeszkedik a kormány szankciószigorító büntetőpolitikájához. Valamint ahhoz a gyakorlatához, hogy az emberek biztonságérzetére hivatkozva kriminalizálnak nyomort, devianciát, és emelik meg a büntetési tételeket többnyire olyan cselekményeknél, amelyeket jellemzően szegények, köztük nagy számban cigányok követnek el.
Ezeket a kihágásokat, amennyiben napvilágra kerültek és meglett az elkövető, eddig is szankcionálták, szabálysértési eljárásban mondták ki értük többnyire a pénzbírságot. Ha valaki nem tudott fizetni, leülte. Most majd büntetőbíróság fog dönteni. Ám ezentúl az elkövetőket egyből börtönbe dughatják, és a büntetett előélet joghátrányai is sújtani fogják őket. Nem lesz nehéz visszaesőnek lenni, csak hosszú, fagyos tél kell hozzá.
Faköbözés
Vegyük most csak az illegális fakivágókat. Ötvenezer forintért vidéken mintegy 4–5 köbméter hasított, darabolt tűzifát lehet vásárolni, Budapesten valamivel kevesebbet. 5 köbméter nettó fához legalább 7 köbméternyi, 50–60 mázsányi lombos (bruttó) fát kell kivágni, ez vágásérett (mellmagasságban 20 cm vastag) akácok esetében úgy 20 darab fa lehet. Az illegális fakivágók aszerint válogatnak, hogy honnan könnyebb gyorsan elszállítani a szajrét, tehát karvastagságú példányokat is kivágnak, hiszen azokat egyszerűbb mozgatni. A 7 köbméternyi fapusztításhoz akár több száz négyzetméternyi fiatal erdőt kell letarolni. Mint látható tehát, ehhez a pusztításhoz – tekintve, hogy mégiscsak illegális tevékenységről van szó – komoly szervezettség, több ember, motoros fűrészek és szállító apparátus szükséges. Itt tehát valóban bűncselekménnyel van dolgunk, és az állam jól teszi, ha szigorúan bünteti a tulajdonosakat megkárosító elkövetőket.
Csakhogy jövőre már az is bűnt követ el, aki akár egyetlen fát kivág. Sőt, azt is meg lehet majd büntetni, aki akár egyetlen fába is belevágja fejszéjét, hiszen a bíróság ezentúl lopás vétségének kísérletét is megállapíthatja. Vajon kinek van nagyobb esélye lebukni: a faluszéli erdőre kiosonó szegénynek, aki tűzrevalóját akarja megszerezni vagy az üzemszerűen dolgozó, erdőket letaroló illegális fakitermelőnek? És melyikük okoz nagyobb kárt? A tömeges falopások megkeserítik az erdőtulajdonosok életét, amin aligha segít sokat, hogy nyomorgó, fagyoskodó alkalmi fatolvajokat bűnözőknek minősítenek és lesittelnek. Mindez talán a bűnügyi statisztikák kozmetikázására jó, de nem óvja meg az erdőket, nem javít a lakosság biztonságérzetén, feleslegesen növeli a börtönnépességet és sérti az emberek igazságérzetét. Az elkövető ugyan legalább melegben alszik, de közben – ha nem tesz ellene valamit – a családja megfagy. Valaki úgyis venni kényszerül a fejszét. A magyar szegényeket többnyire éhezőként képzeli el a közvélemény, s bár valóban sokan keveset és főleg rossz ételeket esznek, a hideg többüknek komiszabb ellensége, mint az éhség.
Hivatalos személy
Az erdőben történő jogellenes fakivágás minden esetének büntetését Mengyi Roland, a Fidesz parlamenti képviselője, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlés elnöke lobbizta ki. Btk.-módosító javaslatát a „közbiztonságérzet” javítása mellett azzal indokolta, hogy „a büntetőjog eszközeivel is fel kell lépni az erdők védelméért”. Ami dicséretes cél, de nem igazán érteni, miért csak az erdei fákra vonatkozik, mondjuk, a kerti gyümölcsfák vagy az út menti jegenyék kivágása miért nem minősül vétségnek. De ez persze, csak technikai probléma, amit a kormánypártok jogalkotási mechanizmusa, tudjuk jól, könnyedén korrigál: majd ezeket is beírják a törvénybe.
A büntetőpolitika annál jobb, minél szigorúbb – vélik a kormánypártiak. És már most látni vélik a pozitív tendenciákat. Mengyi parlamenti vitában elmondott beszéde ebből a szempontból is árulkodó. Minden téren szigorítana, még ott is, ahol ennek a józan ész ellentmond. A bűncselekmény fajtájától függetlenül (!) azonnali elzárást javasolt például minden tettenérés esetén. Nem csak az életellenes bűncselekményeknél szállíttatná le a büntethetőség korhatárát 12 évre, hanem a bűncselekmények szélesebb körénél is – ha jól értjük, akár a lopásnál is. Visszatérne a rendszerváltás előtti állapothoz, amikor a hivatalos személy megsértése bűncselekménynek számított.
A rendőr tekintélyének visszaállítása számára olyannyira fontos, hogy a jogi végzettségű képviselő (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) nagy igyekezetében összekeveri a bűncselekményeket: szerinte a rendőri autoritást nagyban szolgálja, „hogy a hivatalos eljárásban történő bántalmazás büntetési tételét három évről egytől öt évre emeli fel az új büntető törvénykönyv, fokozott büntetőjogi védelmet biztosítva a rendőrök számára”. Csakhogy ezekben az ügyekben a rendőrök nem sértettek, hanem bűnelkövetők! Mengyi képviselő valószínűleg a hivatalos személy elleni erőszakra gondolt.
De hiba lenne minden apróságon fennakadni, hiszen nem büntető-, hanem társasági szakjogász javaslatairól van szó. Előbb-utóbb beletanul, és még azon se kell csodálkozni, ha ma még unortodoxnak számító ötletei hamarosan mégiscsak felbukkannak a Btk.-ban. Az illegális erdei fakivágás – az ő szavával – „privilegizálásával” mindenesetre már letette névjegyét.
Zádori Zsolt
2012. szeptember 10.
A magukat az Országház parkolója elé láncoló LMP-s képviselők és aktivisták úgy látják, az ügyükben hozott közkegyelmi törvény sérti alkotmányos és nemzetközi szerződésben garantált emberi jogaikat. Ezért múlt héten tizenegy érintett alkotmányjogi panaszt tett, ma pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak. Jogi képviseletüket a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) látja el.
[caption id="attachment_733" align="aligncenter" width="560" caption="Hárman a tiltakozók közül. Stoposok"][/caption]
Mint ismeretes, tavaly december 23-án, az Országgyűlés téli ülésszakának utolsó napján az LMP képviselői és aktivistái az Országház gépkocsi-parkolójának kijáratai előtt leláncolták magukat, és ezzel egy időre, míg a rendőrök el nem vitték őket, megakadályozták az autóforgalmat. A zöld párt frakciója és szimpatizánsai – akikhez a Demokratikus Koalíció és az MSZP politikusai is csatlakoztak – így kívántak tiltakozni a törvényhozási hajsza, valamint a kormánypártok demokrácia- és jogállamrombolása ellen.
A tiltakozók ellen személyi szabadság megsértése miatt indult büntetőeljárás. Nekik azonban a kezdetektől fogva az az álláspontjuk, hogy tettük a véleménynyilvánítás keretei között maradt, és mivel a Parlament gyalogos megközelítésében s elhagyásában senkit nem akadályoztak, ezért bűncselekményt nem követtek el, legfeljebb szabálysértést. Jogerős bírósági döntés ügyükben azonban már biztosan nem születik.
Történt ugyanis, hogy idén márciusban az Országgyűlés kormánypárti többsége eljárási kegyelmet gyakorolt a tiltakozókkal szemben. Az eseti közkegyelemről szóló törvényt a kormánypártok frakcióvezetői nyújtották be. Az LMP-sek – ahogyan a DK-sok és MSZP-sek is – már akkor jelezték, nem kérnek a kegyelemből, és a szavazástól távolmaradtak. De nem csak a kormánypártok politikai gesztusával, a törvény szövegével sem értettek egyet – mint ez kiderül a zöld pártiak múlt héten az Alkotmánybírósághoz benyújtott panaszából. A Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ a közkegyelmi törvényről akkor azt mondta, hogy a tüntetések során az aktivisták semmilyen bűncselekményt nem követtek el, ezért az ellenük indult eljárásokat bűncselekmény hiányában kellene megszüntetni, nem pedig a közkegyelem módszerét alkalmazni.
A 2012. XII. törvény 1. §-a ugyanis úgy fogalmaz: Nem indítható, illetve nem folytatható büntetőeljárás a 2011. december 23-án az Országházat körülvevő elzárt terület egyes bejáratainak több személy egymáshoz, illetve a kapukhoz láncolásával megvalósított lezárásával összefüggésben elkövetett, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény szerinti személyi szabadság megsértése bűntette miatt.
Az összesen öt bekezdésből álló törvény még két másik ponton is azt állítja, hogy a tiltakozók bűncselekményt követtek el. A Helsinki Bizottság és a TASZ az LMP-sek képviseletében ezeket a törvényhelyeket kérik megsemmisíteni az alkotmánybíráktól. Arra hivatkoznak, hogy a bíróság egyetlen egyszer sem állapította meg bűnösségüket, így a törvény olyan állapotot vesz adottnak, ami sohasem következett be – és éppen a közkegyelem következtében sohasem fog bekövetkezni.
Az LMP-s tüntetők szerint a közkegyelmi törvény megfogalmazása két ponton is sérti alkotmányos jogaikat: egyrészt a jó hírnévhez fűződő jogukat, másrészt az ártatlanság vélelmét.
Előbbinél úgy érvelnek, hogy egy személynek a társadalmi megítélését nyilvánvalóan rontja, ha azt állítják róla, hogy bűncselekményt követett el. Márpedig a törvényszöveg ez esetben „anélkül tekinti ténynek, hogy a közkegyelemben részesített indítványozók bűncselekményt követtek el, hogy ez valamely büntetőeljárásban jogerősen megállapítást nyert volna” – fogalmaznak alkotmányjogi panaszukban. Úgy vélik, a jó hírnévhez fűződő jog esetében a magyar alkotmányjogi és az európai emberi jogi gyakorlat nagyon hasonló.
Az ártatlanság vélelménél ez még nem mondható el. Az Alaptörvény szerint senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az Alkotmánybíróság eddig ezt csak szűken értelmezve leginkább abban a kontextusban vizsgálta, hogy a bűnösséget jogerősen megállapító bírósági döntés hiányában a bűnösséghez kapcsolódó jogkövetkezmények nem alkalmazhatók a terheltekkel szemben. Az Emberi Jogok Európai Bírósága viszont az ártatlanság vélelmét kiterjesztette a közhatalmi szerveknek és szereplőknek arra a kötelezettségére is, hogy jogerős büntető ítélet hiányában senkit ne nyilvánítsanak felelősnek valamely bűncselekmény elkövetéséért. A strasbourgi bíróság számos esetben állapított meg jogsérelmet abban az esetben, ha a közhatalom valamelyik képviselője idő előtt vagy tévesen valakit bűnösnek állított be. Márpedig, fogalmaznak az LMP-sek, az ő esetükben egyenesen az Országgyűlés mint közhatalmi entitás mondja ki, hogy bűncselekményt követtek el, noha arról nincsen jogerős bírósági döntés.
Az alkotmányjogi panasz elbírálásán is túlmutat, hogy az Alkotmánybíróság mennyire veszi figyelembe a strasbourgi gyakorlatot az ártatlanság vélelmének kérdésénél. A taláros testület ugyanis 2010-ben is kimondta: az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi bíóság által kibontott) jogvédelem szintje. Az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.
Az alkotmányjogi panasz és a strasbourgi beadvány elbírálásának nincs kötött határideje.
2012. szeptember 5.
Tekintélyes svájci civil szervezet szólította fel a svájci kormányt, hogy ne küldjön vissza menedékkérőket Magyarországra, mert szinte automatikusan őrizetbe veszik, rendszeresen bántalmazzák és akaratuk ellenére gyógyszerezik őket.
[caption id="attachment_712" align="aligncenter" width="560" caption="Ilyenek vagyunk"][/caption]
Martonyi János külügyminiszter hétfőn Bernben találkozott svájci kollégájával. Erre időzítette a Svájci Menekülteket Segítő Szervezet (OSAR) felhívását a svájci kormányhoz és menekültügyi hatóságokhoz. A menekülteket segítő svájci civileket tömörítő ernyőszervezet felszólítja Bernt, hogy állítsa le a menedékkérők Magyarországra történő visszaküldését az ún. dublini rendszeren keresztül, amelyhez az uniós országok mellett Svájc is csatlakozott. Az ír fővárosban elfogadott európai rendelet értelmében csak egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia egy menedékkérelmet. Ez az állam általában az, ahol a menedékkérő először belép az EU területére. Hiába nyújtja be másik helyen menedékkérelmét a külföldi, az előző országba vissza lehet küldeni őt.
A kritikus magyar menekültügyi helyzet és az oltalmat kérőket is sújtó idegenrendészeti fogva tartás problémái hónapok óta terítéken vannak. A svájci civilek akciója egy újabb figyelmeztetés a magyar kormányzatnak, hogy változtasson menekültügyi és idegenrendészeti gyakorlatán.
Az OSAR közleménye kiemeli: az emberi jogi szervezetek egyöntetűen állítják, hogy a visszaküldött menedékkérőket fogdába dugják, sokukat bántalmazzák, és egyes hírek szerint még erőszakkal nyugtatózzák is őket. A svájci civilek nehezményezik a magyar hatósági és bírósági gyakorlatot, amely Szerbiát biztonságos harmadik országnak tekinti, és erre alapozva érdemi vizsgálat nélkül utasítják el a balkáni országon keresztül érkezők menedékkérelmét. Csakhogy a Szerbiának átadottak könnyen visszakerülhetnek olyan országba, például Görögországba, ahol – amint azt a strasbourgi emberi jogi bíróság is idén megállapította – kínzásnak és embertelen bánásmódnak vannak kitéve.
A civil szervezeteken túl az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kritizálta a magyar menekültügyi rendszer súlyos hiányosságait. A magyar fogva tartási gyakorlat miatt számos német és osztrák bíróság is felfüggesztette már menedékkérők átadását hazánkba.
Egy kisgyermekes afgán család ügyében májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága (strasbourgi bíróság) ideiglenes intézkedésben tiltotta meg a kérelmezők átadását, mert hazánkban fogva tartás fenyegette őket.
A dublini rendszer keretében tavaly összesen 62 külföldit adtak át a svájci hatóságok Magyarországra, idén július végéig pedig további 37-et. A magyar körülmények miatt komolyan felmerül a veszélye, hogy a magyarországi átadások sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely tiltja a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot, éppúgy, ahogyan a Genfi Egyezmény 33. cikke is tiltja, hogy a menekülőket olyan helyre toloncolják, ahol életüket és szabadságukat veszély fenyegeti.
Hasonlóan más uniós tagállamokhoz egyedi esetekben a svájci közigazgatási bíróság is tiltotta már meg menekültek Magyarországra irányítását, azonban egyelőre nincsen érvényben olyan általános tilalom, amely minden menedékkérőre érvényes lenne. Az 1936 óta működő OSAR célja, hogy csak akkor kerülhessen sor a ‘dublini átadásokra’, ha Magyarország garantálja, hogy valóban tiszteletben tartja a menedékkérők emberi jogait.
2012. szeptember 4.
A legtöbb menedékkérő Magyarországról érkezik Kanadába, ám tavaly a kérelmeknek „csaknem” mindegyikét elutasították – szól a kanadai CICS oldal minapi közleménye. Ehhez képest a befejezett eljárások ötödében a kérelmezőt menekültként ismerték el.
[caption id="attachment_674" align="aligncenter" width="574" caption="Pozitív roma képek"][/caption]
A kanadai menekültügyi eljárást megszigorító, júniusban elfogadott C–31-es törvényt azzal indokolták, hogy ki kívánják szűrni a „színlelt” kérelmezőket, gátat kívánnak vetni a nagyvonalú gyakorlatot kihasználó ügyeskedésnek és csökkenteni akarják a költségeket. A nem túl jelentős, bevándorlási ügyvédi irodát maga mögött tudó CICS mostani közleménye ezt a szándékot támasztaná alá.
Külön cikket érdemelne az is, ahogyan nemzeti hírügynökségünk, az MTI dolgozik. Hogyan, milyen forrásokra támaszkodva számol be egy olyan érzékeny témáról, mint a tömeges magyar kanadai migráció? A CICS rövidítés megtévesztő, mert éppúgy egy ügyes ügyvédi irodáé is, amelyik egy csomó domént felvásárolt, hogy szolgáltatásait promóotálja, mint a Kanadai Kormányközi Konferencia Titkárságáé. Utóbbi bár komolyabbnak hangzik, valójában egy rendezvényszervező cég, a menekültügyhöz semmi köze. Az MTI mégis úgy vette, hogy utóbbi foglalkozott a magyar menedékkérőkkel, pedig dehogyis. Miért is tette volna? Egy nappal a vasárnap kiadott híre után ugyanígy sikerült egy jelentéktelen québeci bevándorlóellenes oldalt kanadai médiaügynökségnek titulálni, amely a romák bűnözéséről adott hírt. De most nem az állami hírszolgáltatás minősége a témánk.
Senki nem vitathatja, valóban aggasztó, hogy 2011-ben mintegy 4450 magyar állampolgár kért menedéket Kanadában, többen, mint bármelyik más ország állampolgárai. A statisztikák szerint a kérelmek túlnyomó többsége el sem jutott érdemi döntésig vagy még az év végén is folyamatban volt. A számokból kiolvasható, hogy sokan ismeretlen helyre távoznak a menekültügyi eljárás alatt, és több kérelmet mint megalapozatlant utasít el a kanadai hatóság.
A CICS minapi közleményéből azonban nem derül ki, mert nagyvonalúan elsiklik felette, hogy 2011-ben bár 738 kérelmet elutasítottak, 165-en mégis megkapták a menekült státuszt. Vagyis egyértelműen látszik, hogy a kérelmezők jelentős részének, 18 százalékának üldözéstől, súlyos emberi jogi sérelmektől való félelmét Kanada megalapozottnak találta. És ez nem kevés.
Összehasonlítva a tavalyi hazai adatokkal: 1693 Magyarországon benyújtott kérelem nyomán 887 esetben született érdemi döntés. 47 főt menekültként (5,3 százalék), 87-et oltalmazottként (10 százalék) és 11-etbefogadottként (1,2 százalék) ismertek el. Összesen tehát az elbírált kérelmek 16,5 százalékában biztosít a magyar állami valamilyen fokú védelmet.
Bár a kanadai ügyek tartalmáról nincs statisztikai információ, közismert, hogy a kérelmek nagy részét romák, cigányok nyújtják be. Emellett előfordulnak azonban olyan ügyek is, amikor családon belüli erőszak áldozatai keresnek és találnak menedéket az észak-amerikai országban.
A kanadai szigorítások tehát a kiskapukat zárnák be az ügyeskedők előtt – bár félő, hogy nem csak előttük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Magyarországon már minden rendben van. A sok ezernyi kérelmező közül a többséget valóban nem üldözik, „mindössze” rosszul él, vagyis „gazdasági migráns”, de éppen elegen vannak köztük olyanok is, akiknek emberi jogait az állam nem képes garantálni, olyanok, akiket szülőhazájuk nem képes megvédeni.
Itthon gyakorta kétkedés fogadja a kanadai hatóságok döntéseit, hozzáértését, különösen akkor, ha a magyar kérelmezők oltalmat kapnak. – Ugyan honnan tudják azt pont Kanadában, mi történik nálunk? – aggályoskodnak. Nem titok. Az ottani hatóságok mindeddig példaértékűen jártak el. Kanada Bevándorlási és Menekültügyi Tanácsa kutató részlege valószínűleg világszerte a legfelkészültebb és a leglelkiismeretesebb ilyen céllal működő hivatal. Nem elégszik meg azzal, hogy tájékoztatás kér a magyar hatóságoktól, számos alkalommal fordul az ügyek hátterének tisztázása érdekében civil szervezetekhez, így például a Magyar Helsinki Bizottsághoz is. Tekintse meg, mely esetekben kérték a segítségünket, kattintson!
2012. augusztus 31.
Mi dolga lehet három magyarnak három szírrel a polgárháború kellős közepén? Menedéket kérhet-e a magyarokkal együtt kiszabadult szír a nagykövetségen? Vajon mi vár a Magyarországon menedéket kereső többi szírre, akik nem a TEK közreműködésével lépnek magyar földre?
[caption id="attachment_620" align="alignnone" width="265" caption="Forrás: Day of Rage, Michael Thompson"][/caption]
Augusztus 13-án arról értesült a magyar közvélemény, hogy három honfitársunk néhány szír társával együtt emberrablók fogságába esett. Kilétükről ekkor kevés biztosat lehetett tudni, kiderült róluk, hogy korábban rendőrök voltak, valamint, hogy a Terrorelhárítási Központ (TEK) is aktivizálódott az ügyükben. Majd eljött a várva várt fordulat és Hajdu János, a TEK főigazgatója nyilatkozott kiszabadulásukról. Majd utóbb Martonyi János külügyminiszter is, aki számára rejtély, hogy mit csinálhatott a három magyar Szíriában, emellett köszönetet mondott a szír ellenzéki katonáknak, amiért lehetővé tették kiszabadulásukat annak ellenére, hogy az „ellenkező oldalon folytattak szakértői tevékenységet”.
Mivel nem vagyok „biztonságpolitikai szakértő”, félve teszem csak fel a kérdést: milyen szakértői tevékenységet folytathat vajon az, aki az Aszad elnök által vezényelt, civilek elleni támadásokhoz és légicsapásokhoz asszisztál a magyar kormány tudta nélkül? Anélkül, hogy az amerikai háborús propagandával egy percig is egyetértenék, és emlékeztetve az amerikaiak Irakkal kapcsolatos csúnya lukra futására, fontos momentumnak tartom a szír elnök fokozatos elszigetelődését a NATO szövetségesek, így Magyarország előtt is. Afelől ne is legyenek kétségeink, hogy a kínai és az orosz diplomácián kívül Aszadra keménykezű rosszfiú helyett már inkább tömeggyilkosként gondolnak. Ezzel összhangban Martonyi kifejtette, hogy a magyar külpolitika egyik sarokköve, hogy az Aszad-rezsimnek távoznia kell.
[caption id="attachment_621" align="alignnone" width="300" caption="Fotó: Freedom House"][/caption]
A magyarokkal együtt fogságba esett szírek közül ketten állítólag magyar kötődésűek és hamarosan vissza is térhetnek Magyarországra, harmadik társuk itt járt egyetemre, majd hazatért Szíriába. Sajtóhírek szerint a családjával együtt menedékkérelmet kíván benyújtani a damaszkuszi nagykövetségen, mert „nincs magyarországi tartózkodási engedélyük, így a jelenlegi kaotikus szíriai belpolitikai helyzetben az életük veszélyben van.”
A szír polgárháború közepén nem csak ennek a családnak forog veszélyben az élete. Becslések szerint a közel másfél éve tartó polgárháború miatt több mint 200 ezer menekült hagyta el Szíriát. Többségük török és jordániai menekülttáborokban él. A konfliktus halálos áldozatainak számáról eltérő becslések láttak napvilágot, a szír ellenzék szerint már több mint húszezer halottat követeltek a harcok és a kormányerők módszeres kivégzései. Ez utóbbiról számoltak be a Damaszkuszhoz közeli Darayya városból, ahol meg nem erősített hírek szerint 300 holttestet találtak alagsori és pincehelyiségekben.
Ahogy az Aszad-rezsim ismét elveszti az ellenőrzést néhány külvárosi kerület felett, egyre súlyosabbá vált a helyzet az ország fővárosában, Damaszkuszban. Súlyosbodó harcokra utal, hogy a múlt héten az ellenzékiek szerint 31 férfit ölt meg a hadsereg a fővárosi házkutatások során, és pár napja az ellenzéki erők lelőttek egy katonai helikoptert, miután a főváros keleti részén található Jobar városrészt vasárnap óta lőtték. A katonai siker valószínűleg ismét erőt ad az ellenzékieknek, hogy kitörve a defenzívából, Bassár el-Aszad elnök légicsapásokat is előszeretettel alkalmazó, egyre növekvő harci kedvével szembeszegüljenek.
Vajon hány szír kér Magyarországon menedéket a háború miatt?
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) adatai szerint 2011-ben 91, 2012 augusztusáig pedig 53 szír állampolgár nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon. Idén júliusban valamelyest nőtt a Magyarországon védelemért folyamodó szírek száma, noha az újonnan benyújtott 17 menedékkérelmet túlzás lenne drámai növekedésnek neveznünk. Az egyre komolyabb helyzet ellenére úgy tűnik, a Bevándorlási Hivatal szerint a szír kérelmezők gyakorlatilag nem érdemesek a menekült státuszra: értesüléseink szerint tavaly összesen egy esetben, idén pedig egy kérelmező sem kapott menekültkénti védelmet. A hasonló, de részleteiben jóval kedvezőtlenebb oltalmazotti védelemmel járó státuszt azonban 2012-ben hét szír menedékkérő kapta meg, befogadotti státuszra – ami semmilyen ellátásra, támogatásra sem jogosít – tavaly három, idén tizenöt szír volt érdemes.
[caption id="attachment_657" align="alignnone" width="575" caption="(Forrás: Külföldiek Magyarországon, Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához, Gyulai Gábor, Magyar Helsinki Bizottság. 2011.)"][/caption]
Menedékkérelem a nagykövetségen?
Bár a bíróság által védelemben részesített szírek számáról nincsen adatunk, a Bevándorlási Hivatal előtti eljárás statisztikáiból látszik, hogy a magyar hatóságok korántsem olyan nagylelkűek, illetve a szírek nem érkeznek és maradnak olyan tömegesen itt, ahogy egy ilyen súlyos polgárháború esetén gondolhatnánk. A fentiek fényében különösen érdekes, hogy az MNO értesülése szerint a történetben szereplő és gondosan nevén nevezett (!) harmadik szír férfi menedékjogot szándékozik kérni a damaszkuszi magyar nagykövetségen. Ez egyrészt azért érdekes, mert erre a magyar menedékjogi szabályozás szerint nincs lehetőség, menekült státuszt magyar hatóság előtt csak Magyarországon lehet kérni. A magyar jog ugyanis nem ismeri az ún. védelem-érzékeny beléptetési eljárást (protection-sensitive entry system), vagyis nincs arra lehetőség, hogy valaki ahhoz kapjon konzuli segítséget, hogy a menedékkérelem benyújtásának előre rögzített céljával beutazhasson az országba. A nagykövetségen benyújtott menedékkérelemnek, vagy egy menedékkérelem benyújtására jogosító vízumnak bizony lenne értelme, nagymértékben csökkenthetné például a menedékkérők embercsempészeknek való kiszolgáltatottságát, így nem lennének életveszélyben vagy folyamatos sakk-matt helyzetben, amíg elérik a biztonság ígéretével kecsegtető Európát. A rendvédelmi szervek által gyakran hangoztatott illegális migráció elleni harc egyik hatékony eszköze lehetne az, ha a legsérülékenyebbeket már a magyar külképviselet ellenőrizné és védelembe venné, emellett pontosan meghatározott feltételek fennállása esetén, képzett menekültügyi szakértők bevonásával kimenekítésüket is elősegítené.
[caption id="attachment_622" align="alignnone" width="300" caption="Pusztítás Homszban. Fotó: Bo yaser, 2012. április 5."][/caption]
Elefánt a porcelánboltban
A menedékjogi nüanszokon túl azonban megdöbbentő volt az újságírók érzéketlensége vagy tájékozatlansága, amiért felfedték cikkeikben a védelemre szoruló férfi nevét. A szír titkosszolgálatnak biztosan vannak hatékonyabb forrásai a magyar lapoknál. Nem kell a témában különösebben járatosnak lenni, hogy egyértelmű legyen, a menekültügyekben éppen a dolog természetéből fakadóan olyan (élet)veszély is fenyegetheti a kérelmezőt, ami okot ad az adatai és története bizalmas kezelésére. A tapasztalat is azt mutatja, hogy a menekültek a legritkább esetben állnak kamerák elé és nem szívesen vállalják nevüket sem a nyilvánosság előtt. Ennek egyetlen egyszerű oka van: még mindig félnek. És a szír polgárháború képeit elnézve az az érzésünk, joggal.
Ajánljuk olvasóink figyelmébe a TIME Magazin sokkoló fotósorozatát Szíriáról.
Szerző: Piréz Teréz
2012. augusztus 17.
Mustafa 1977-ben született Ghazniban, Afganisztán egy vidéki tartományában. Menekülési története szülei korai halálával kezdődött. Mustafa ugyanis egyke volt, ami ritkaságszámba megy Afganisztánban. Szülei halálával a család jól jövedelmező gyümölcsöseit mind ő örökölte. Az apja testvérei ezért már gyerekkorában életére törtek, hogy megszerezhessék örökségét, azonban anyai nagybátyja Kabulba vitte, hogy ott a védelmébe vegye, így élhette túl rokonai kapzsiságát.
Nagybátyja azonban nem bánt jól vele, az árvasága miatt neki járó pénzből nem költött rá, és már gyermekként dolgoznia kellett. Önálló csak akkor lett, mikor nagybátyja lányát, Malihát feleségül vette, és az immár apósává is vált nagybátyja nyomása ellenére visszaköltöztek Ghazniba. Feleségével boldogan éltek, 1999 és 2008 között egy lány és négy fiúgyermekük született. Felesége a gyermekeket nevelte, Mustafa képeket festett, a gyümölcsös és az autókereskedés bevételeiből nélkülözés nélkül megéltek.
Mustafa először tévében látta, hogy Nyugaton mennyivel békésebb az élet, míg saját környezetében öldöklést, a nők elnyomását, zsarolást, korrupciót, pusztítást látott.Miután az amerikaiak elüldözték a hatalomból a tálibokat, több nemzetközi szervezet jelent meg, hogy a szétesett társadalom tagjait a talpraállásban segítse. Falujában egy svéd szervezet kezdte el a nők oktatását, amihez házában biztosított helyet. Felesége írni, olvasni, varrni tanította a környékről odajáró nőket. Ám ez nem tarthatott sokáig, mert felütötte fejét az a szóbeszéd, miszerint a házban keresztények térítik az asszonyokat. Ez nem volt igaz. Ennek ellenére az asszonyokat többé nem engedték férjeik Mustafáék házába, és rövid idő múlva a rokonok - akik még mindig Mustafa halálát kívánták, hogy örökségét megszerezhessék - felbujtották a tálibokat, hogy öljék meg, mondván házában keresztény térítést folytat.
Egyik este rajtaütést hajtottak végre a háznál, tűzharc alakult ki, Mustafa ezt követően kényszerült menekülésre.
Először Iránig jutott, ahol dolgozni kezdett, de nem akart hosszasan ott időzni, célja mindig is Európa volt. Iránban azonban emberrablók kapták el, akik váltságdíjat követeltek rokonaitól. Egy hónapig kínozták, mire kifizették érte a váltságdíjat. Mustafának a mai napig tartó PTSD-je ezen élmények hatására alakult ki.
Magyarországig Törökországon és a Balkánon keresztül jutott el. Mustafa örült, hogy végre egy európai országba ért, és védelmet kért a magyar államtól. Magyarországon azonban először – az egyértelműen menekültstátuszra jogosító története ellenére – csak befogadottként ismerték el.
Úgy érezte, ha egy év múlva visszaküldhetik Afganisztánba, akkor inkább továbbmegy nyugat felé. Ausztriáig jutott, ahol idegösszeroppanást kapott. Egy kórházban arra ébredt, hogy emberek veszik körül, beszélni próbál, de nem jön ki hang a torkán, elvesztette a beszédkészségét. Amiatt érzett lelkiismeret-furdalása miatt, hogy még mindig nem tudta biztonságban maga után hozni családját, és reményvesztettségétől vezetve úgy döntött, hogy végez magával. Egy egész doboz altatót vett be. Ekkor még utoljára el akart menni szeretett pszichiáteréhez, hogy elbúcsúzzon tőle. A pszichiáter látta, hogy rosszul van, megkérdezte tőle, hogy mit csinált, de Mustafa nem akarta elárulni. A pszichiáter már csak az öntudatlan páciense zsebében találta meg az üres gyógyszeres dobozt. Azonnal kimosták a gyomrát, ezért maradt újra életben. Összesen háromszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni. De a menedékkérők nyílt otthonában, ahol 14 hónapos ausztriai tartózkodása alatt gyógyulhatott, páratlanul segítő közeg vette körül: mind az otthon idős vezetője, mind a szociális munkások és pszichiáterek nagyon megszerették, megbíztak benne és az otthon körül végül dolgozni is tudott.
[caption id="attachment_615" align="alignnone" width="480" caption="Fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"][/caption]
Amikor szép lassan összeszedte erejét, útnak indult Svédország felé. Dániáig autóval vitte el egy osztrák jóakarója, majd ott vonatra szállt. Érkezésekor maga ment be az első svéd rendőrségre, hogy menedékjogot kérjen. Innen a bevándorlási hivatalba, majd egy otthonba küldték. Az otthonban pár hónapot töltött, itt kezdett el újra szavakat kimondani, ami azt jelentette, hogy felesége és gyermekei újra hallhatták a hangját a telefonban. Ám ezek a beszélgetések sem voltak önfeledtek. Maliháékat ugyanis apja választásra kényszerítette: vagy elhagyja Európába menekült férjét, aki hátat fordított az afgán értékeknek, vagy kitagadja a családból. Maliha a férjét választotta, ezért öt gyermekükkel Kabulba kellett mennie, ahol Mustafa rokonai fogadták be őket. Maliha és az öt gyermek ettől kezdve bujkálva tudott csak élni, mert Maliha apja mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a család Mustafa után jöhessen Európába. Maliha mindeközben csak azt érzékelte, hogy férje már több éve Európában van, s ők még mindig nem tudják őt követni. Nem értette, hogy ha férje Magyarországon, Ausztriában és Svédországban is járt, miért nem tudtak még évek elteltével sem újra találkozni? Kétségbeesésében ő is az öngyilkosságra gondolt, s ezzel Mustafának sem lett könnyebb a helyzete.
Svédországban pár hónapba telt, míg a dublini rendszer magyarországi jelzése miatt közölték Mustafával, hogy vissza kell mennie Magyarországra. A dublini rendszer lényege, hogy minden egyes menedékkérelmet abban az országban lehet csak elbírálni, ahol a menedékkérő először az Európai Unió területére lépett. Mustafát feltették egy gépre, ami 2011 telén Budapesten szállt le.
Budapestről Mustafát kötegnyi orvosi leletei ellenére Nyírbátorba szállították, a legkegyetlenebb idegenrendészeti fogdára, ahol közel 1 hónapot töltött. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészei csak abból indultak ki, hogy Mustafa befogadotti elismerésének időtartama már régen lejárt, ezért irány Nyírbátor. Itt rendkívül rossz állapotban volt és rengeteg megaláztatás érte. A fogvatartott társai azonban kiálltak érte, legalább húszan írták alá azt a kérelmet, amiben Mustafa őrizetének megszüntetését követelték. A kérelemnek meglett a hatása, az immár másodszor menedékkérő Mustafát a menedékkérők nyílt befogadó állomására, Debrecenbe helyezték át. A hatalom ide is bilincsben és vezetőszíjon szállította, a befogadó állomáson élő menedékkérők azt hitték, egy bűnözőt visznek közéjük. Itt oltalmazott státust kapott.
Megint teljesen jogszabálysértő módon, hiszen ekkor már nemcsak amiatt érdemelt menekültstátuszt, mert a tálibok vádja szerint keresztény térítést folytatott, hanem ekkorra már földjeire is lecsaptak a halálát és örökségét megszerezni kívánó rokonok.
Mustafával 2011 nyarán találkoztunk először, amikor bejött az irodába és elmondta, hogy a családját szeretné idehozni Afganisztánból. Elmondtam neki, hogy ehhez oltalmazottként azt kell igazolnia, hogy van havonta elég pénze arra, hogy a hétfős családját eltartsa (ez havonta nettó kb. 300-400 ezer forint), van egy megfelelő méretű lakás, amelyben élnének, s hogy mindenkinek lenne egészségbiztosítása, ami szintén fejenként kb. 50 ezer forint évente. Az oltalmazottak családegyesítése tehát majdnem lehetetlen.
Kizárólag a menekültstátussal bírók számára egyszerűbb a családegyesítés. Akkor van esélyük a családjukat Magyarországra hozni, ha a menekültként való elismerésüktől számított hat hónapon belül családtagjaik egy magyar konzulátuson be tudják adni családegyesítési kérelmeiket.
A nyár folyamán többször beszéltünk Mustafával, de a családegyesítés reménytelennek tűnt. A kollégáim végül azt javasolták, hogy nyújtsunk be új menedékkérelmet. Az új menedékkérelemnek akkor van értelme, ha olyan új tényt tudunk igazolni, amely alapján a kérelmező menekültstátusra lesz jogosult.
2011 őszén benyújtottuk az új kérelmet, s Mustafa ügyintézője – a kérelem elbírálója – elfogadta az általunk hivatkozott új tényt, ami alapján Mustafát 2012. január végén menekültként ismerték el.
Megkezdődött a hat hónapos visszaszámlálás, ami alatt a családtagoknak intézkedniük kellett. Magyarországon a menekültek nem indíthatják meg maguk a családegyesítési eljárást. Más európai országban, ahol felismerték, hogy ez az életszerűbb, ott lehetőség van arra, hogy a menekült adhassa be a kérelmet, így a hatóság nem teszi ki a menekült családtagjait egy újabb súlyos kálváriának. Magyarországon azonban egyelőre nem ez a helyzet: egy afgán menekült családtagjainak hat hónapon belül el kell jutniuk egy külföldi magyar konzulátusra, Afganisztánban ugyanis – hasonlóan a világ legveszélyesebb országaihoz – nincs olyan magyar konzulátus, ahol a családegyesítési kérelmeket be lehetne nyújtani. A szomáliai és etióp menekültek családtagjainak Kenyába kell elmenniük, a sri lankaiaknak Indiába. És nőként – hiszen a legtöbbször a családból a férfi menekül el – olykor több gyermekkel együtt az utazás nem veszélytelen vállalkozás.
Maliha és az öt gyermek ekkor Mustafa rokonánál húzták meg magukat Kabulban. Kértük a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét, hogy szállítsák át a családtagokat Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba, a legközelebbi magyar konzulátusra. A Vöröskeresztnek azonban alaposan, minden részletre kiterjedően meg kell szerveznie egy család utaztatását, a sok egyeztetést azonban Maliháék nem tudták kivárni, mert életük Kabulban kezdett pokollá válni. Maliha apja ugyanis rájött, hogy hol bujkálnak, és megint rá akarta bírni, hogy hagyja el Mustafát, majd miután lánya újra nemet mondott, az apja életveszélyesen megfenyegette. Ezután megint otthont kellett váltaniuk, s már az utcára sem mertek kimenni.
Maliha és Mustafa kabuli rokona végül elutaztak az iszlámábádi magyar konzulátushoz. Itt átvették tőlük a kérelmet, és a hat vízumkérelem díját, összesen 360 eurót. Maliháék ezután kicsit megnyugodva, hogy teljesítették a benyújtási kötelezettséget, visszautaztak Kabulba.
Néhány nappal később azonban a konzulátusról értesítést kaptak: nem jelentek meg a konzulátus előtt, ezért meg kell jelenniük (újra) személyesen.Mondanom se kell, teljesen értetlenül álltunk a konzulátus értesítése előtt, beadványt írtunk, melyben elküldtük Maliha útlevelének másolatát, amely igazolta, hogy azon a napon Pakisztánban járt, s felvetettük a konzulátus rosszhiszeműségét, hiszen ha átveszik a kérelmet és a 360 eurót, amiről átvételi elismervényt is adnak, akkor miért nem tudtak érdemben foglalkozni Malihával, s miért hagyták abban a hiszemben, hogy teljesítette a személyes benyújtási kötelezettségét?
Ám mivel túl nagy volt a tét, végül a kisebb ellenállás mellett döntöttünk: Maliha, Mustafa rokona kíséretében ismét megjelent az iszlámábádi magyar konzulátuson. Ezúttal minden rendben volt, s azzal térhettek vissza Kabulba, hogy utoljára látják az afgán fővárost.
A családegyesítési engedélyről a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal dönt, a konzulátus az eljárásban csak a „postás” szerepét játssza. A pozitív döntés hamarosan meg is érkezett.
Mustafának eddigre sikerült Európában élő afgán ismerőseitől apránként összegyűjtenie a pénzt a közel 3 ezer euróba kerülő hat repülőjegyre. 2012. július 14-re meg is vette a repülőjegyeket régen látott családtagjainak, melyekkel a pakisztáni Peshawar városából repülhettek Budapestre.
Azaz csak repülhettek volna. Mustafa teljesen lesújtva mesélte el másnap az irodánkban, hogy miért hiúsult meg a családja Magyarországra repülése. A peshawari reptéren, az egyedülálló afgán nő őt kiskorú gyermekkel ugyanis túl könnyű prédának bizonyult a pakisztáni határőrség korrupt emberei számára: miután megkapták a beszállókártyájukat, a hatalom emberei megállították őket, s mondvacsinált okokra hivatkozva pénzt kértek. Mire felfogták, hogy Malihának nincs pénze arra, hogy megvesztegesse őket, a gépük már felszállt. Csak azért került mindössze 43 ezer forintba a jegyek későbbi időpontra tétele, mert a légitársaság igazolta, hogy Maliháék nem önhibájukból késték le a járatot.
Az új időpontra, 2012. augusztus 2-re viszont biztosra kellett mennünk, nehogy a pakisztáni határőrök újra meghiúsítsák a család elutazását. Segítséget kértünk a magyar konzulátustól, kértük, hogy kísérjék el a családtagokat a repülőtérre. A konzulátus elutasító válaszában azt javasolta, hogy afgán állampolgárok az afgán konzulátustól kérjenek segítséget Pakisztánban felmerült problémáikra. Egy olyan ország konzulátusától segítséget kérni, ahonnan a családfő elmenekült, azonban nem tűnt jó ötletnek. A családtagokat végül az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) peshawari képviselője kísérte el a reptérre, s a hivatalos kíséret láttán a korrupt pakisztáni határőrök nem mertek keresztbe tenni: a család felszállhatott a gépre, s 2012. augusztus 2-án, több, mint négy év elteltével a család újra egyesülhetett.
[caption id="attachment_616" align="alignnone" width="480" caption="fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"][/caption]
Mivel Mustafának nem maradt pénze arra, hogy az egész családnak Budapesten béreljen lakást, már másnap elmentünk a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba, hogy a családtagok menedékkérelmét benyújthassuk, így ők a Debreceni Befogadó Állomáson kaphatnak szállást és ellátást, míg menedékkérelmüket elbírálja a Hivatal. Ingyen persze csak Maliha és a gyermekek, mert Mustafa már nem jogosult a térítésmentes befogadási feltételekre: ő napközben a táborban együtt lehet családjával, velük aludni pedig éjszakánként 1730 forintért tud.
Egyelőre itt tartunk.
Mustafa most azért dolgozik, hogy visszafizesse barátainak a repülőjegyekre kölcsönkért összeget. Mindeközben a gyerekek elkezdhetnek Debrecenben iskolába járni, Maliha pedig magyarul tanulni. Egy Afganisztánt jól ismerő tolmács, amikor látta a gyerekeket, azt mondta, hogy a legnagyobb dolog az, hogy ezek a gyerekek itt vannak, mert ott biztosan elkallódtak volna. A Cordelia Alapítvány pszichiáterei által leírt véleményben foglaltak is lassan megvalósulhatnak: Mustafa súlyos PTSD-je és beszédzavara a családja kimenekítésével gyógyulásnak indulhat. És ami a legfontosabb: a család végre együtt élhet, távol attól a vésztől, amit mi innen el sem tudunk képzelni.
Szerző: Teo Doro
2012. augusztus 8.
K. története
2012. július 29-én a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje újabb „előzetes letartóztatásos” ügyben fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely már többször elmarasztalta Magyarországot megalapozatlan és/vagy szükségtelenül hosszú letartóztatás miatt. Az alább ismertetett, kafkai ügy figyelmeztetés mindenkinek: ha elkapják a magyar igazságszolgáltatási gépezet fogaskerekei, nagy bajban lehet.
A történet áldozata – nevezzük Kafka nyomán K.-nak – 50 éves, büntetlen előéletű kamionsofőr, aki 2011-ben internetes hirdetésre jelentkezve fuvarozási munkát kapott egy cégtől. Feladata az volt, hogy Tatabányáról egy Budapest-környéki depóba vigyen egy szállítmányt, amelyről úgy tudta, innen egy másik sofőr viszi tovább külföldre. Az árut a megállapodásnak megfelelően leszállította, a menetlevélben az útvonalat rögzítette, a céggel kötött szerződést gondosan eltette. A szállítmány azonban nem indult tovább a külföldi célállomás felé, hanem eltűnt a depóból. A rendőrség nyomozni kezdett.
K. – első – szerencsétlensége az volt, hogy amikor Tatabányán felvette a szállítmányt, régi típusú, puhafedelű és igen viseltes személyi igazolványából a kapus rosszul írta ki az adatokat: a nevében két betűt írt el, a személyi igazolvány számában pedig az S betű helyett E-t rögzített. A rendőrség feltételezése szerint K. maga diktálta be rosszul az adatait, hogy utóbb azonosíthatatlan legyen. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha valaki ilyen módon kívánja álcázni magát, miért nem teljesen más nevet és teljesen eltérő személyi igazolvány számot ad meg, de a jelenlegi bejegyzés célja nem K. – meggyőződésünk szerint kétségtelen – ártatlanságának igazolása, hanem annak bemutatása, milyen könnyen előzetes letartóztatásban találhatja magát valaki ma Magyarországon.
A rendőrség ugyanis – egy évi nyomozás után – azonosította K.-t, és anélkül, hogy megpróbálták volna postai úton idézni, 2012. június 1-jén megjelentek K. lakcímén, ahová negyven éve van bejelentve, és ahol idős szüleivel és beteg testvérével él. K. újabb balszerencséjére ekkor éppen külföldön tartózkodott (ami – lévén K. kamionsofőr – nem meglepő), és ezt édesanyja a rendőröknek el is mondta.
A „külföld” igen szerencsétlen hívószó egy magyar büntetőeljárásban: a rendőrök – anélkül, hogy megpróbálták volna K.-t ismételten, vagy más módon elérni – azon nyomban elfogatóparancsot adtak ki ellene. Miután K. június 7-én este visszatért a külföldi útjáról, és tudomást szerzett az elfogatóparancsról, másnap reggel önként megjelent a rendőrségen, hogy tisztázza magát. Vallomást tett, a házkutatás során átadta a rendőröknek az üggyel kapcsolatos iratokat, és megmutatta azt – a rendőrök számára korábban nem ismert – depót is, ahová az árut Tatabányáról elvitte. Ennek ellenére az ügyészség – a szökés veszélyére és az eljárás meghiúsításának kockázatára hivatkozva – indítványozta K. előzetes letartóztatását. (Az előzetes letartóztatás ugyanis akkor rendelhető el, illetve tartható fent, ha valakivel szemben – szabadságvesztéssel büntetendő – bűncselekmény gyanúja áll fent, és – egyebek mellett – tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetén megszökne, vagy megpróbálná meghiúsítani a büntetőeljárás sikerét.) A letartóztatást a Tatabányai Városi Bíróság készségesen el is rendelte, majd a Tatabányai Törvényszék, K. fellebbezését elutasítva, helyben is hagyta.
Azóta K. előzetes letartóztatását már meg is hosszabbította a Tatabányai Városi Bíróság, amit a fellebbezésről határozó Tatabányai Törvényszék ismét megalapozottnak talált. Nem kívánjuk az olvasókat az ügy részleteivel terhelni, ezért a bírói döntéseknek csak a szökésveszélyre vonatkozó megállapításait elemezzük annak érzékeltetésére, hogy ma Magyarországon olyan érvelés alapján kerülhet valaki „börtönbe” jogerős bírói ítélet nélkül, amelyről egy átlagos képességű középiskolás is látja: ellentmond a józan ész alapvető követelményeinek.
Amint azt K. védője többször (az előzetes letartóztatásról döntő bírói meghallgatáson, a fellebbezésben és egy szabadlábra helyezési indítványban is) előadta, K. 49 éves és büntetlen előéletű, egy háztartásban él – 40 éve ugyanazon a helyen – idős szüleivel és beteg testvérével, akiket anyagilag folyamatosan támogat, továbbá állandó, bejelentett munkája van. Amikor a rendőr kereste, éppen a kamionsofőri munka miatt tartózkodott külföldön, és legfőképpen: miután megtudta, hogy elfogatóparancs van kiadva ellene, nem hogy nem próbált megszökni, hanem önként jelentkezett a rendőrségen (ezt az ügy iratai között megtalálható rendőri jelentés is alátámasztotta).
Ilyen előzmények után a tatabányai bíróság egy mondatban intézi el a kérdést: a „szökés, elrejtőzés veszélye továbbra is megállapítható, figyelemmel arra, hogy a gyanúsított elfogására elfogatóparancs alapján került sor, mivel korábban külföldön tartózkodott, így alappal lehet tartani attól, hogy a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén a hatóság elől elrejtőzne, megszökne.”
Nos, vegyük sorra, miért tarthatatlan a bíróság sommás indokolása. Nem elfogatóparancs alapján került sor K. elfogására, hanem – bár valóban volt ellene elfogatóparancs kiadva – önkéntes jelentkezése nyomán. Az elfogatóparancsot ráadásul úgy adták ki a rendőrök, hogy csak egyszer próbálták személyesen felkeresni, és miután édesanyjától – a valóságnak teljesen megfelelő – információt kaptak a külföldi tartózkodásáról, nem adtak K.-nak második esélyt (pl. idézés átadásával). K. ráadásul azért volt külföldön, mert ez bejelentett, legális munkájának elkerülhetetlen velejárója. Mindezeket azonban a bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, mint ahogy azt is, hogy K. külföldről (már azt követően, hogy a rendőrségi érdeklődésről tudomást szerezhetett) hazatért, és menekülés helyett besétált az első útjába eső rendőrőrsre: itt vagyok, rendelkezzenek velem.
Nehéz erre mit mondani, mint ahogy arra is, hogy miután a védő mindezt kétségbeesetten újra leírja a fellebbezésben, érveit a másodfokú bíróság mindössze ennyire méltatja: „A fellebbezések nem alaposak. Az elsőfokú bíróság végzésében írt indokok mindenben helytállóak.” (Ez egyébként önmagában is jogsértő, mert az Alaptörvényben is szereplő tisztességes eljáráshoz való jog a strasbourgi mérce szerint magában foglalja az „indokolt döntéshez” való jogot, tehát azt a követelményt, hogy a bíróságok a védelem releváns érveivel érdemben foglalkozzanak, és részletesen megindokolják, hogy miért nem fogadják el azokat. A törvényszék döntése – finoman fogalmazva – nem felel meg ennek az elvárásnak.)
Így K. most várhatja, hogy eljöjjön a szeptember, előzetes letartóztatása „felülvizsgálatának” időpontja, és remélheti, hogy olyan bíróhoz kerül az ügye, aki hajlandó megfontolni az érveit, és levonni a kézenfekvő(nek tűnő) következtetést: nem áll fent szökésveszély olyasvalakinél, akinek külföldről való visszatérése után első dolga jelentkezni a rendőrségen.
Szökésveszély és józan ész
K.-t nyilván nem vigasztalja, hogy nem ő az egyetlen, akit a logika legelemibb szabályaival dacoló okfejtés alapján tartanak vagy tartottak előzetes letartóztatásban. Már Strasbourgban van például annak a férfinak az ügye, aki miután 2007 januárjában megtudta, hogy súlyos bűncselekménnyel kapcsolatban keresték a lakásán a rendőrök, ügyvédjével együtt jelentkezett a rendőrségen. Előzetes letartóztatásba helyezték és 2007 októberéig – a vádirat benyújtásáig – azon az alapon tartották bent, hogy szabadlábon hagyása esetén megpróbálná meghiúsítani az eljárást. A szökésveszélyre ebben az időszakban egyetlen bíróság sem utalt, ami az önkéntes jelentkezésre tekintettel logikusnak tűnik. Minthogy azonban az eljárás meghiúsítása a nyomozás lezárása után (amikor már minden bizonyíték összegyűlt) igen nehézkes, és a bírói gyakorlat sem igen fogadja el az erre való hivatkozást a vádirat benyújtását követően, 2007 októbere után a bíróságok elővették az addig sehol fel nem bukkanó szökésveszélyt és azon az alapon tartották bent a férfit 2008 decemberéig, hogy ha szabadlábra helyeznék, biztos megszökne. Az önkéntes jelentkezés tényét egyre reményvesztettebben ismételgető vádlott és védő érvei egyszerűen lepattantak a döntéshozókról.
Hasonlóan abszurd a környezetvédő Zsák Ferenc sajtónyilvánosságot is kapott ügye, akit büntetlen előéletére és részletes vallomására tekintettel a nyomozási bíró nem helyezett előzetes letartóztatásba, így elsőre szabadon távozhatott, azonban az ügyész fellebbezése alapján a megyei bíróság mégis elrendelte a letartóztatását. Bár az elsőfokú döntés és a fellebbezés alapján elrendelt letartóztatása közötti két hétben Zsák Ferenc a debreceni lakhelyéről felutazott Budapestre, hogy a rendőrség idézésének eleget téve ismételten vallomást tegyen, majd visszatért a bejelentett lakcímére, a megyei bíróságot a védő nem tudta meggyőzni, hogy a gyanúsítottnál nem áll fenn a szökés veszélye.
Ide vág Hagyó Miklós nagy nyilvánosságot kapott esete is, akiről 2009 végén már mindenki tudta, hogy amint országgyűlési képviselői mandátuma lejár és mentelmi joga megszűnik, büntetőeljárás fog indulni ellene. Néhány nappal az új országgyűlés 2010. májusi megalakulása előtt Hagyó jelezte a rendőrségnek, hogy kész a hatóság előtt az ellene irányuló vádak tisztázása érdekében megjelenni, ez azonban nem akadályozta meg az előzetes letartóztatását. Az ismételt védői beadványok ellenére a bíróság sokáig nem volt hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy mentelmi jogának hatálya alatt Hagyó senkitől sem zavartatva hagyhatta volna el az országot, de nem tette. Bizarr módon a bíróság még azt is a szökésveszélyt megalapozó tények közé sorolta, hogy a volt polgármester-helyettes 2009 őszén nagy értékű ingatlant adott el, holott ez nyilvánvalóan azt jelenti: nem csak a mentelmi jog tette volna számára lehetővé a szökést, hanem a pénze is meg lett volna hozzá.
Azt, hogy a külföldi tartózkodás ténye, emlegetése nem szerencsés, ha valaki büntetőeljárás hatálya alatt áll, annak az első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélt, de a másodfokú eljárás idején szabadlábon védekező férfinak az esete igazolja, aki – nehogy bonyodalom legyen belőle – jelezte az ügyészségnek: két hétre Ázsiába utazik. Az ügyészség szökésveszélyre hivatkozva nyomban indítványt tett a férfi házi őrizetére (mivel előzetes letartóztatásba helyezni eljárási okokból már nem lehetett), és másodfokon a bíróság ezt annak ellenére el is rendelte, hogy addigra a férfi az előzetes terveknek és a korábbi bejelentésnek megfelelően régen hazatért.
Megjegyzendő, hogy a fenti ügyek szenvedő alanyai – hónapok vagy évek után végül mégiscsak bekövetkező – szabadlábra helyezésük után mindannyian megjelentek a hatóságok, bíróságok előtt, szökést, elrejtőzést nem kíséreltek meg.
Hogyan fordulhatnak elő ilyen nyilvánvalóan, szemet bántóan megalapozatlan érvek egy olyan bírói döntésben, amely a legsúlyosabb büntetéssel (a szabadságvesztéssel) azonos jellegű hátrányt okoz egy jogerősen bűnösnek még nem talált személynek, s amelyet éppen ezért illene véresen komolyan venni?
Többféle válasz létezik a kérdésre. Egyesek szerint a bírák azért támaszkodnak nagymértékben az ügyészi indítványra és hagyják figyelmen kívül a védők – mégoly megalapozott – érveit, mert – még ha öntudatlanul is – nem tartanak azonos távolságot az ügyvédektől és az ügyészektől. Ennek oka részben az intézményi kultúra, részben az eljárási szerepekkel kapcsolatos felfogás. Mind a bírák, mind az ügyészek állami alkalmazottak, akiknek feladata az igazság érvényre juttatása, ezzel szemben a „magánvállalkozó” ügyvédek elsődleges feladata védencük érdekeinek védelme még akkor is, ha történetesen bűnös. A hozzáállásban tapasztalható különbségre példaként egyes ügyvédek azt a szerencsére visszaszorulóban lévő jelenséget hozzák fel, hogy a tárgyalások előtt, amikor a bírói tanács tagjai már bent vannak, az ügyészek külön hívás nélkül is beléphetnek a tárgyalóterembe, és esetenként hosszasan társalognak a bírákkal, míg az ügyvédeknek meg kell várniuk, hogy a bíróság beszólítsa őket.
Mások úgy vélik, az a döntő, hogy az előzetes letartóztatásról határozó bíró számára személyesen sokkal kisebb rizikó bent tartani, mint kiengedni a terheltet. Ha nem rendeli el vagy hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást, és a gyanúsított/vádlott megszökik, vagy újabb bűncselekményt követ el, sokkal élesebben merülhet fel a bíró személyes felelőssége, mint ha az eljárás végén felmentik a vádlottat, vagy ha a strasbourgi bíróság – évek múltán – megállapítja: szükségtelenül, illetve szükségtelenül sokáig volt előzetesben. Ilyen esetekben nem a bíróság, hanem a – Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által képviselt – magyar állam fizet kártalanítást, vagy kártérítést, és soha senkiben nem merül fel, ki és miért nem helyezte időben szabadlábra a panaszost.
Úgy gondoljuk, célszerű lenne – az angolszász országok gyakorlatához hasonlatosan, de az ottaninál rövidebb tartamban – megkövetelni, hogy a bírák ítélkezési tevékenységük megkezdése előtt legalább egy-két évig ügyvédként tevékenykedjenek. Így saját tapasztalatuk lenne számos, egy büntetőeljárásban kulcsfontosságú kérdésről: arról például, hogy mi minden kerülhet hajnali 1 óra körül egy rendőrségi jegyzőkönyvbe, de arról is, milyen az, ha az ember visszhangtalanul szajkózza akár évekig, hogy nem állhat fent a szökésveszély valakinél, aki maga jelentkezett a rendőrségen, amikor megtudta, hogy körözik.
Akárkivel megtörténhet?
És hogy miért lehet mindez fontos a kedves jogkövető olvasó számára – amellett, hogy az esetenként milliós kártalanítást és kártérítést az ő adójából is fizetik – jól megvilágítja a 2006. szeptemberi tömeges előzetes letartóztatások példája. A tévészékház ostroma utáni napokban számos olyan embert állítottak elő, majd vontak büntetőeljárás alá, aki véletlenül keveredett a zavargások közelébe. Az ügyész 172 esetben kezdeményezte az előzetes letartóztatást, amiből 145 esetben a bíróság azt el is rendelte, 12 esetben pedig házi őrizetbe helyezte a gyanúsítottat. Az ügyek jelentős része büntetlen előéletű, rendezett családi körülmények között élő fiatalokat érintett, hiszen jellemzően ők tartózkodnak az utcákon azokban az esti időpontokban, amikor a rendőri akciókra sor került. Sokukkal szemben utóbb meg is szüntették a nyomozást, mert nem volt bizonyítható, hogy részt vettek a randalírozásban.
Noha törvényi követelmény, hogy az előzetes letartóztatásnak minden esetben az ügy és az érintett személy egyéni körülményeinek tüzetes vizsgálatán kell alapulnia (hiszen csak így lehet aggálytalanul megállapítani, hogy fennáll-e az adott esetben pl. az eljárás meghiúsításának veszélye), a 2006. szeptemberi ügyek iratai elképesztően sematikus bírói döntéshozatalról tesznek tanúbizonyságot. Mennyire lehetett például egyéniesített annak a bírónak a végzése, aki 19 gyanúsítottat helyezett előzetes letartóztatásba egy olyan hatoldalas döntésben, amelyből öt oldalt a gyanúsítottak és védőik adatainak felsorolása tett ki, és a maradék egy oldal nagy része a feltételezett bűncselekmény leírásáról szólt?
Valószínűleg nem függetlenül a széleskörű társadalmi felháborodástól, a másodfokú bíróságok ezekben az ügyekben valóban alaposan megvizsgálták, bent kell-e tartani mindenkit, és több mint 110 esetben elengedték a gyanúsítottakat. Utóbb azzal indokolták a nagyszámú szabadlábra helyezést, hogy míg az elrendeléskor a folyamatban lévő zavargások miatt nagy volt a bűnismétlés veszélye, addig a másodfokú döntések meghozatalának idejére lecsillapodtak a kedélyek, így emiatt már nem kellett senkit bent tartani. A helyzet azonban az, hogy az általános közhangulatra nem, csak a konkrét gyanúsított személyében rejlő bűnismétlési hajlandóságra lehetett volna hivatkozni, így még akkor sem lehetne helytálló ez a nagyszámú megalapozatlan letartóztatást magyarázó érvelés, ha valóban ez volt az első- és másodfokú bíróságok – más esetekben lényegesen ritkább – véleménykülönbségének oka.
Az elsőfokú döntések után azonban a Helsinki Bizottság (amely az ügyben nyílt levelet intézett a Legfőbb Ügyészséghez, a Legfelsőbb Bírósághoz és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz) számos döbbent telefont kapott kétségbeesett szülőktől, akik értetlenül álltak az előtt, hogy „jó családból való”, a törvénnyel korábban soha összeütközésbe nem keveredett gyermekük hogyan kerülhetett gyakorlatilag az ügyész „bemondására” előzetes letartóztatásba. Az embernek ilyenkor nyilvánvalóan az a feladata, hogy bíztassa az elkeseredett családtagot, és nem tiszte kioktatni a hozzáfordulót, de elkerülhetetlenül felmerült bennünk a gondolat: pontosan ez folyik évek óta, éppen ez történik meg rendszeresen az iskolázatlan, marginalizálódott társadalmi csoportok tagjaival. 2006 őszén azonban olyanok is megtapasztalták az állami szervezetrendszer árnyékos oldalát, akik státuszuknál, iskolázottságuknál, anyagi helyzetüknél fogva jellemzően nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy rá kelljen döbbenniük, mennyire kiszolgáltatottak lesznek, ha a hatóságok csak papíron tartják be az eljárási szabályokat, amelyek feladata, hogy MINDENKIT megvédjenek az önkényes intézkedésektől, döntésektől.
Ezért bármennyire közhelyszámba is megy: észben kell tartanunk, K. története bármelyikünké lehet. Ha a bíróság nem veszi komolyan a jogvédelmi szerepét, elég ehhez egy szakadt személyi és egy figyelmetlen portás. És ha végül fel is mentik K.-t, a börtönben töltött hónapokat senki nem adja vissza neki és a családjának.
Szerző: Dr. Kádár András Kristóf
2012. július 30.
Július elején összesen harmincnégy év letöltendő szabadságvesztésre ítélt a bíróság kilenc embert gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt. Korábban a bíróságok nem osztották ilyen könnyen és bőkezűen az éveket. (Munkatársunk cikke a Szuverén számára íródott, eredeti megjelenési helyén itt olvasható. [a szerk.])
A miskolci ügy volt az apropója annak a Magyar Helsinki Bizottság által indított kutatásnak is, amelyben az ország valamennyi bíróságán 2007 és 2011 között jogerősen befejezett olyan ügyek iratait vizsgáltuk, ahol az ügyész gyűlölet-bűncselekmény – avagy a büntető törvénykönyv (Btk.) megfogalmazása szerint közösség tagja elleni erőszak – miatt emelt vádat, vagy a bíróság e törvényhely alapján ítélte el a vádlottat. Arra kerestünk választ, hogy milyen közös jellemzőkkel bírnak a hatóságok elé kerülő ügyek, létezik-e egységes ítélkezési gyakorlat.
A hivatalos statisztikákban összesen húsz (!), az érintett ötéves időszakba tartozó, jogerősen lezárult büntetőügy szerepel. Ez elképesztően alacsony szám. A mindennapi tapasztalataink, a híradások, a nem hivatalos kimutatások (lásd például az Athena Intézet adatbázisát) és a nemzetközi összehasonlítások is nyilvánvalóvá teszik, hogy ennél nagyságrendekkel több, előítélet motiválta cselekmény fordul elő Magyarországon. Ezek egy részét minden bizonnyal a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság, a kisebbségi csoportokkal szembeni masszív kirekesztő közbeszéd miatti félelem miatt nem jelentik a sértettek vagy a szemtanúk. Sokan gondolhatják azt is, hogy egy pofon vagy az összetört kertkapu miatt nem érdemes a rendőrségre menni. Akik mégis elmennek, azoknak a feljelentését előfordul, hogy nem fogadják, ha igen, akkor helytelenül minősíthetik a tanúvallomás alapján feltárt cselekményt. A kutatás során is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyűlölet-bűncselekmények egy részét a rendőrség garázdaságként (olykor testi sértésként) minősíti. Utóbbi eseteket a gyűlölet-bűncselekménytől az elkövető szándéka, motivációja különbözteti meg: ha az elkövető azért támadja meg áldozatát, mert előítéletes vele szemben, tehát az a meggyőződése, hogy a sértett alacsonyabb rendű, jogos vele szemben a megvetés, akkor gyűlölet-bűncselekményt követ el. Ha ez a motiváció hiányzik, a támadás oka más, például a félelem, akkor helyes az enyhébb megítélésű garázdaságként minősíteni a cselekményt. Való igaz, a különbségtétel nem mindig egyszerű, ezt nyilván nem segíti az sem, hogy (a korábbi) Rendőrtiszti Főiskola kötelező tematikája szerint egyetlen percet sem tanulnak a leendő rendőrök a gyűlölet-bűncselekményekről, a szakközépiskolákban nyilván még annyit sem. Ahhoz, hogy lássuk, vajon hány esetben „minősít alul” a hatóság, s így teljes képet kaphassunk a gyűlölet-bűncselekmények és a hatósági gyakorlat „viszonyáról”, a garázdaság és testi sértés miatt indult eljárásokat is vizsgálni kellene. Ez egy jövőbeni, tágabb spektrumú kutatás tárgya lehet.
A vizsgált időszakba eső húsz ügy közül tizennyolc állt rendelkezésünkre. A három tucat ügy alapján felvázolhatjuk annak a tipikus gyűlölet-bűncselekménynek a jellemzőit, amely miatt az elkövetőket a bíróság felelősségre vonja. A tipikus ügy ez: néhány, munka nélküli, kevéssé iskolázott, az áldozatnál erősebb testalkatú vagy agresszív viselkedésű fiatal nappal az utcán megtámadja a kiválasztott áldozatot; a támadók a sértett védett csoportját szidva bántalmazzák a sértettet, nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okoznak.
Plasztikusan: A sértettet és barátnőjét ketten bántalmazták: a barátnő bátyja és annak haverja. A verekedés okát a báty fogalmazta meg: „Hogy lehet, hogy összeállsz egy cigánnyal?” A sértettet meglökték, ő elesett, a földön testszerte rugdosták, közben szidalmazták: „Büdös cigány, ha még egyszer meglátlak, elvágom a nyakad.”
Az eseteknek rendszerint vannak szemtanúi, akik bejelentést tesznek a rendőrségen, amely garázdaság vagy testi sértés miatt kezd el nyomozni. Később a hatóságok a tanúvallomások alapján feltételezve az elkövető cselekményének előítéletes szándékát megváltoztatják a minősítést, és gyűlölet-bűncselekmény miatt folytatják a nyomozást. Az ügyészség legtöbbször már közösség tagja elleni erőszak miatt emel vádat, és a bíróság is ezért ítéli el az elkövetőket: legfeljebb felfüggesztett szabadságvesztésre. Az aktákat vizsgálva olykor olyan érzése lehet az embernek, mintha a felfüggesztett szabadságvesztést a cselekmény minősítése hozná magával, és az független lenne a cselekmény konkrét körülményeitől.
Meglepő módon a legtöbb esetben a sértettet azért támadták meg, mert nem fehér bőrű: két fekete bőrű, egy félvér és egy latin-amerikai származású ember vált gyűlölet-bűncselekmény sértettjévé a hivatalos statisztika szerint. Négy esetben a kiváltó ok a sértett roma származása, háromban pedig magyar nemzeti hovatartozása volt. Két embert zsidósága miatt bántalmaztak. Az áldozatok között egy kínai család és egy francia fiatalokból álló társaság tagjai szerepelnek.
Az elkövetők a tizennyolc eset mindegyikében bántalmazták a sértettet. A cselekmények következtében az áldozatok – egy kivétellel – legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. A legsúlyosabb esetben egy pesti szórakozóhelyen négy szkinhed egy zsidó származású fiút szúrt ki magának, majd a közeli parkban súlyosan bántalmazták, ezzel maradandó sérülést okozva. A verés azért ért véget, mert három fiatal a sértett védelmére kelt, és fizikai erővel „leszedték” róla a támadókat. A fiút a négy elkövető ismerte, korábban is többször tettek gyalázkodó megjegyzéseket arra, hogy zsidó. Az elkövetők fiatalkorúak voltak.
A törvény szerint nemcsak az előítéletes indítékú fizikai bántalmazás büntetendő gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt, hanem az is, aki ugyanilyen indíttatásból valami megtevésére vagy eltűrésére kényszeríti áldozatát. A gyűlölet-bűncselekmény e formáját azonban egyetlen esetben sem látta megvalósultnak az ügyészség vagy a bíróság – például a szigetvári ügyben sem. Az elkövető és négy társa 2008-ban azzal a céllal kel útra, hogy romákat bántalmazzanak. Egy parkban az arra sétáló roma sértettre és lányára támadnak. Az anyát megütik, ő a földre esik, ahol rugdossák. A nő nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerez. A bántalmazás során annyi hangzik el: „Rúgjál még egyet!” Az egyik elkövető az anya elszaladó lánya után fut, de nem éri utol, így nem bántalmazza. Az elsőfokú bíróság garázdaság miatt ítéli el az elkövetőket, mert nem látja megalapozottnak a cselekmény és az elkövetők romaellenes, szélsőséges nézetei közötti kapcsolatot, noha az egyik hátára „csak a halott cigány a jó cigány”, „mindegyik hazudik” sorokat tartalmazó vers van tetoválva. A másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletet, de csupán egyrendbeli, közösség tagja elleni erőszak miatt vonja felelősségre az elkövetőket, noha nyilvánvaló, hogy a bántalmazott nő lányát arra kényszerítették, hogy meneküljön.
Nemcsak a kényszerítést, hanem a közösség tagja elleni erőszak kísérletét sem állapította meg egyetlen esetben sem a bíróság. Itt sem: a rendkívül terhelt családi környezetből érkező, intézetben nevelkedő tizenéves roma lányok négy másik lányt több alkalommal szidalmaznak, egyiküket ököllel arcon ütik, fenyegetőznek, eközben „magyaroznak”. A közösség tagja elleni erőszak bűntettét csak egyetlen esetben – amikor bántalmazásra is sor került – állapítja meg a bíróság, a további négy esetben annak kísérletét vagy a kényszerítést már nem.
A gyűlölet-bűncselekmény motivációjára a hatóság – úgy tűnik – kizárólag a cselekmény alatt elhangzó kifejezések alapján következtet. Nem volt olyan eset, hogy például a fiatalkorú környezettanulmánya vagy a nyomozás során feltett kérdések alapján következtetett a hatóság az előítélet-motivációra. Minden esetben – kivéve a szigetvári ügyet – a kijelentések alapján merül fel a közösség tagja elleni erőszak gyanúja. Az elkövetők rendszerint nagyon keményen szidják a kiválasztott sértett védett tulajdonságát. Például az egyik férfi szomszédját szidalmazza: „Ide [a liftbe], te zsidó, ide nem szállsz be, tirhulnotok kell innen, büdös zsidók, itt nem lakhattok.”
Egyes elkövetők büszkén vállalják pl. hungarista csoporthoz való tartozásukat és azt, hogy nem szeretik a külföldieket. Mások – különösen a védő megjelenését követően – hangoztatják, hogy például az általános iskolában is cigány barátaik voltak, sőt a család is befogadott egy roma kislányt. Előfordul, hogy tájékozatlanságát hangoztatja a terhelt, amikor azt ecseteli, hogy nem volt tudomása arról, hogy a karlendítés mit jelent, de biztos abban, hogy ezt bal kézzel tette. Így védekezik az a fiú, aki perui származású ismerősét veri meg, majd amikor leválasztják az áldozatról, az„ungarian” szót mondja, miközben a magasba lendíti – bal – kezét.
A miskolci és a 2011-ig jogerősen lezárt, közösség tagja elleni erőszak bűncselekménye miatt hozott ítéletek, illetve a döntés alapjául szolgáló cselekmények között jelentős különbségek vannak. Ezek közül kettő alapjaiban rengeti meg a miskolci ítélet jogszerűségét. A Helsinki Bizottság kutatásában vizsgált valamennyi támadásnak egyetlen oka lehetett: az előítélet. Azokban az esetekben az elkövetők és a sértettek nem álltak haragban, nem féltek a másiktól, a támadás „derült égből villámcsapásként” érte az áldozatokat. Ők valamennyi esetben olyan etnikai, nemzeti csoporthoz tartoztak, amely védelmét a törvény kifejezetetten előírja. A gyűlölet-bűncselekmény két sine qua nonja, az elkövetők előítéletes szándéka és a sértettek különleges védelmet élvező csoporthoz való tartozása a miskolci ügyben azonban nem áll meg. A miskolci romák előítéletes motivációját – a bíróság álláspontja szerint – a helyszínen talált bot és egy kiabálás támasztja alá. Mindkettő ismeretlen eredetű. Félelmük – amely a bíróság álláspontja szerint nem volt a támadásuk alapja – azonban ismert forrású, ezt mégsem vették figyelembe. Ahogy azt sem, hogy a sértettek közül legalább egy egyértelműen rasszista, antiszemita csoportokhoz kötődött. Holott a gyűlöletkeltésre vagy etnikai alapú erőszakra szerveződött csoportok és emberek védelmét a Btk. közösség tagja elleni erőszak tényállása nem szolgálhatja. Kiemelkedő a miskolci ügyben kiszabott büntetések súlyossága is. A roma asszonyt a földön rugdosó, lányát menekülésre kényszerítő egyik büntetett előéletű elkövető másfél év letöltendő börtönt kapott. A budapesti zsidó fiú máját lerúgó egyik 18 év alatti támadónak 1 év 8 hónapot kellett fiatalkorúak fogházában töltenie. Az autóban százezer forint kárt okozó, félelmükben támadó romák átlagosan négy évet lesznek a rács mögött. Ha a másodfokú ítélet nem korrigálja a súlyos, minősítésbeli hibát.
Szerző: Ivány Borbála
2012. július 24.
Hírek szerint a kormány (az igazságügyi tárca) már dolgozik azon, hogy alkotmányosan „megszabadulhasson” a 62. életévüket betöltő bíráktól azt követően is, hogy egy hete a szabályozást mind formai, mind tartalmi okokból alkotmányellenesnek mondta ki az Alkotmánybíróság. A kormány lehetetlen küldetésre vállalkozik, ugyanis egy könnyen elintézhető mellett két, alkotmányosan megoldhatatlan problémát is kezelnie kellene.
1. Formai ok: Az AB szerint formailag alkotmánysértő, hogy nem sarkalatos törvény szabályozta a nyugdíjkorhatárt. Ezt nem lesz nehéz korrigálni, a kétharmadnak kétharmados szabályt alkotni nem jelent nehézséget.
2. Diszkriminatív szabályozás: a szabályozás diszkriminatív voltát - ami miatt az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen - a kormány a hírek szerint úgy kívánja megszüntetni, hogy más területeken dolgozóknak sem engedi meg a munkavégzést. Ez eleve zsákutca, hiszen már most tudjuk, hogy az egyetemi oktatókra vagy az orvosokra a korlát nem vonatkozna, sőt a kétharmad által létrehozott szabályozás a nyugdíjkorhatár és a munkavégzés kapcsán a jogászi szakmákon belül is kusza rendelkezéseket tartalmaz. Ráadásul a jogszabályok még a bírói karon belül sem egységesek, például a Kúria elnöke 70 éves koráig töltheti be pozícióját.
3. Bírói függetlenség sérelme: a diszkrimináció az Európai Unió által folytatott kötelezettségszegési eljárásban fontos, azonban a lényeg nem ez, hanem a bírói függetlenség sérelme. Lehetne akár az összes foglalkozási ágban 62 év a kötelező nyugdíjkorhatár úgy, hogy ezzel munkavégzési tilalom jár együtt, jogállamban a kinevezett bírákat a kinevezésük lejártáig akkor sem lenne szabad elmozdítani. Ilyen rövid időn belül biztosan nem. Talán az egyetlen elképzelhető módszer a 70. életév előtti elbocsátásra az lehet, ha 3-5 évvel később léptetik életbe a szabályt. Ez egyrészt biztosít valamennyi időt az érintett bíráknak arra, hogy a hatalmas jövedelemkiesésre felkészüljenek, de ami ennél fontosabb: a végrehajtó hatalom nem a fölötte is ítélkezni jogosult bíráktól szabadulna meg, hanem azoktól, akik valamely következő kormány számára hozhatnak kínos döntéseket.
A kormány azonban nem ezen az úton halad, hiszen a miniszterelnök szerint a rendszer marad. Alkotmányosan ezt éppen olyan lehetetlen kivitelezni, mintha azt kellene igazolni, hogy egy államosítás nem sérti a magántulajdon szentségét. Mondhatni, lehetetlen küldetés. Ezért a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt több mint száz felmentett bíró ügye a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán továbbra is jó eséllyel nyerni fog.
S mivel a bírói függetlenség nem a bírók és az igazságügy belső ügye, az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért közös petíciót tettek közzé a http://www.peticiok.com/a_biroi_fuggetlensegert oldalon. A szervezetek kérik, hogy aki elfogadhatatlannak tartja a bírói függetlenség megsértését, a petíció aláírásával követelje az alkotmányellenesen eltávolított bírák visszahelyezését és a bírói függetlenség szervezeti garanciáinak helyreállítását.
Szerző: Pokerface
2012. július 11.
A Jobbik két képviselője szerint az index.hu felvételén látható rendőrkutya fejberúgása jogos védelemnek minősül. A kifinomult jogi álláspont egyik megfogalmazójától, az öndefiníciója szerint jogvédő Gaudi-Nagy Tamástól ez felettébb meglepő álláspont. Mivelhogy nyilvánvalóan értelmetlen.
Jogos védelmi helyzetről akkor beszélünk, ha valaki a saját vagy más élete, testi épsége ellen intézett jogtalan támadástól védi meg a megtámadott személyt. Vagyis minimum kell hozzá támadás, aminek jogtalannak kell lennie. A felvételen látható esetben egyik feltétel sem állt fönn. Támadás szóba sem jöhet, hiszen a kutyán szájkosár volt, és pórázon fogta az őt vezető rendőr. Így támadni a kutya nem is tudott volna. Az pedig teljesen jogszerű volt, hogy a kutya jelen volt a rendőri intézkedés során, hiszen a rendőrségi törvény szerint a rendőr szájkosárral ellátott szolgálati kutyát - pórázon vagy anélkül - kényszerítő eszközként akkor alkalmazhat, ha a testi kényszer alkalmazásának feltételei fennállnak. Testi kényszert intézkedés során ellenszegülés megtörésére lehet alkalmazni, az inkriminált esetben pedig egy jogellenessé vált gyülekezés oszlatása folyt. A kör bezárult. Se támadás, se jogellenesség, se jogos védelem.
Sok minden megtörténhet hazánkban, de attól messze vagyunk, hogy egy jogszerűtlen, feloszlatott gyülekezésen részt vevő, erőszakos, rendőrkutyát rugdosó szélsőjobbos szimpátiát váltson ki. És bármennyire is lazulnak majd a jogos védelem szabályai, az ilyen magatartást tanúsítót nem fogják védeni.
Szerző: Pokerface
2012. június 15.
Jól hangzana, de nem lenne igaz, hogy ezen a világon, ebben a globopolisban, mindenki potenciális menekült. Az ágy alatt a becsomagolt bőrönd legalább annyira frusztrál, mint amennyire erőt és biztonságot ad. Ezzel együtt olykor, lelki tornaóraképpen, el kell képzelni, mi volna, ha menekülnünk kéne. Ha egyszer csak, nem váratlanul, de hirtelen menekülni kell. Nem szívesen, de kénytelen vagyok leírni, hogy immár Európa nagyobb része biztonságosabb és sokkal szabadabb élőhely, mint a mindennapi Magyarország.
Ha menekültekről beszélünk, a leghasznosabb a helyükbe képzelni magunkat, minél élénkebb képzelettel, és a lehető legnagyobb affinitással a részletek iránt.
Elképzelni nemcsak előre, hanem visszafelé is. Lepergetni az ismerős toposzt 1956 őszéről. Hajnal van, lőnek, szétágyúznak mindent, Budapestet feltétlenül. Adódik alkalom, tán keressük is, ismerősünk ismerősén keresztül szerzünk helyet egy az osztrák határ felé tartó teherautóra. Fölóvakodunk a lakásba a pincéből, fél óránk sincs, dönteni kell, hogy mi fér két bőröndbe – semmi és minden, de ez most érdektelen.
Elképzelni, ahogy tíz perc alatt összepakolunk, aztán ülünk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, sikerül az elhagyandó hazánkra gondolni, még a Himnusz is átfut az agyunkon, s hogy vajon mikor sírunk majd először odaát, de leginkább a csap csöpögése foglalkoztat, meg a beleink, hogy nem tudjuk eldönteni, nem kéne-e indulás előtt még egyszer vécére mennünk.
Azt a hazát -- a 20. század és a szovjet blokk közepén -- elhagyni akkor is, később is nagyon mást volt, mint ezt itt, 2012-ben. Az egy életre szólt, aki elment, nem lehetett benne biztos, hogy hazatérhet-e valaha. Disszidensnek lenni maga volt az irigyelt megbélyegzettség. Az a helyzet aligha ismétlődik meg, de a gondolattal soha nem haszontalan eljátszani, hisz a szabadság akkor a legnagyobb érték, ha nincs, viszont csak addig lehet megvédeni, amíg van.
Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, tán innen a félelem az idegentől, a mástól, aki minket és csak minket akar kiszorítani a kevesünkből. Ezt az országot a 20. században összehasonlíthatatlanul többen hagyták el, mint ahányan ide menekültek, lengyelek, görögök, határon túli magyarok, keletnémetek. A hazánk önmagában sose volt eléggé vonzó, talán az utóbbi 18 évben, az Európai Unió részeként valamennyire. A harmadik világ felől nézve ez még mindig második világ.
Csak az ötvenhatos forradalom után nagyjából kétszázezer magyar hagyta el az országot, felfoghatatlanul nagy szám. Ezt a tömeget a Nyugat tisztességgel befogadta, mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harmincöt év, a dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és, hogy úgy mondjam, nincs szocializálva a hálára.
Elképzelni, különös tekintettel a részletekre,hogy már hetek óta úton vagyunk, egyik hullaszagú furgonból pakoltak minket a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt.
Elképzelni, hogy egy másik kontinens végtelenül idegen, hideg országának, hajnali parkolójában a fogaink megállíthatatlan vacogása buktat le. A határőrök előbb óraketyegésnek vélik, aztán természetesen pokolgépre gyanakszanak, s bár megkönnyebbülnek, mikor kitépetik a furgon ajtaját, ennek nem sok jelét mutatják. Ha megetetnek az ideges kutyáikkal, azon sem csodálkozunk. Hatalmas szerencsénk van, hogy a hosszú úton a kísérőink nem lőttek halomra, nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet.
Elképzelni, hogy csak kollektíve létezünk, kollektíve nézünk ki a sötétünkből a hirtelen feltáruló savanyú fénybe, saját arcunk, személyiségünk nincs, szemeink két vérágas, rettegő halacska a rajból.
Elképzelni, hogy senkibb vagyunk a senkinél. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak, lelőtték, lekapcsolták őket, mindegy. Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, kérdi az egyik hátrébbálló hivatalos személy. Mint a sötét éccaka lika, feleli a bizonyos Gyuszi. Igenyest a dzsungelből. Talán szerencsénk, hogy nem értjük, amit mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentenek, a menekülttáborban legalább van takaró, latrina, és levegő.
Elképzelni, hogy még politikai menekült se vagyunk, egyszerűen vesszük a bátorságot, hogy nem akarunk éhen halni, nem akarjuk, hogy lemészároljanak csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára születtünk, élni akarunk, ami a szülőföldünkön nettó képtelenség. Aki majd ideiglenesen törődik velünk, a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradtunk a fekete seggünkön, mért az ő kenyerére, állására, matracára, segélyére hajtunk, ezért, bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik rá, továbbküld, vagy visszatuszkol minket.
Elképzelni, hogy nem tudunk, soha többé nem vagyunk képesek kelleni. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nálunk. Mindezt, s amivel még a fantáziánk kiegészíti a szcénát, el kell képzelni időnként, igen, minimális szolidaritási gyakorlatképpen.
Elképzelni, hogy idős magyar írók vagyunk Magyarországon, aminek nevéből nemrég operálták ki a Köztársaság szót. Volt, illetve van egy rossz, indulatvak mondatunk egy gyorsan és akadálytalanul kiépülő autokráciában, amit helyreigazítottunk, de a hazánk szemforgató heccbajnokait ez nem érdekli. Nem tudnak rólunk semmit, nem olvastak tőlünk semmit, de le akarnak vadászni mindenáron. Nem üldöznek, csupán zsidóznak a magyarozásunkra válaszul, díszpolgárságunkat visszavonják, Kossuth-díjunkat megkérdőjelezik, levegőnket elszívják.
Elképzelni, de minden mocskos kommenttel együtt, hogy egyszer csak, már a hecckampány múltával, úgy érezzük, most szakadt el a cérna, és elhatározzuk, kivándorlunk nyolcvan évesen. Nem is akarunk visszajönni. A szellem, a fajvédelem szelleme kiszabadult a palackból, mérgezi a levegőt háborítatlanul, ki jobban allergiás rá, ki kevésbé.
Elképzelni, hogy magyar romák vagyunk, és próbálunk része lenni a nemzetnek, polgárai az államnak, már amennyire hagyják. Próbálkozunk, nem vagyunk hibátlanok, senki sem az. Olykor nem kapunk, olykor rosszul kérünk segítséget. Az öntudatunkat rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor csak a nyálas erkölcsprédikációkban teszi jóvá, nemessé az embert. Próbálkozunk, igen, a magunk módján, amit kultúránknak mondanánk, ha mernénk, több is és kevesebb is.
Elképzelni, ahogy egyszer csak a torkunkban följön az epe, és feladjuk. Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tettenérhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen.
Elképzelni a napot, amikor itt hagyjuk a hazánkat. Nem vagyunk politikai menekültek, noha azok akarunk lenni, mert csak így maradhatunk Kanadában. Pechünkre volt olyan szerencsénk, hogy minket nem bántottak, nekünk csupán attól kellett félnünk, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás külsérelemmel vagy anélkül. Csak a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hisz lehettünk volna.
Elképzelni, hogy azt hazudtuk, igen, hallottuk a részeg mondatot, hogy „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejünkre húztuk a dunyhát, annyira féltünk, s csak utóbb mesélték, hogy ezt ordítozta egy részeg hungárdista. Igen, mindent megteszünk, hogy kikerüljünk innen, élni akarjuk az egy életünket, ahol hagyják. Ahol legalább elhisszük, hogy hagyják. A hazánk rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni velünk, hogy itt élnünk, s halnunk kell. Örül, ha elrepülünk, talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni.
Elképzelni, ahogy kábán, süketen állunk egy idegen repülőtéren, csúnyák, riadtak és ellenségesek vagyunk, hátunkban az otthon maradók irigy, ellenséges tekintetével, arcunkban a majdani, az esetleges befogadók firtató, legalábbis gyanakvó pillantásaival.
Igen, az az első szolidaritási gyakorlat, hogy ha menekültekről beszélünk, képzeljük magunkat a helyükbe. A helyünkbe.
Kútba esett sikertörténet
Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta. A sikertörténet szertefoszlott. Maradtak a menedékjogi eljárás, a menekülőkkel való bánásmód leverő, gyalázatos történetei.
Megbilincselt magyarok
Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket. Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. 1988 januárjában Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre a menekülők védelmére. Szükség is volt a jogvédelemre; a Bizottság dokumentációja szerint 1988. november 11-én például hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, majd szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.
„Magyarország megtelt”
Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett.
A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám). Az idegenek beáramlása idegengyűlöletet kelt, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián.
A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor. A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt.
A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium rendőrtisztviselői csendesen átverték a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter országgyűlési képviselő (MSZP), korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje – vélhetően együttműködve a Belügy törvényelőkészítő apparátusával - két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán. 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült. Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada.
Két miniszter
Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-iki ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt. Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek, Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet.
„Még az unokáimnak is…”
A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, forduljon a bírósághoz, a bíróság mint menedékkérőt mentesíteni fogja a fizetési kötelezettség alól. – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. - Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. - Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba.
Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek koszovói albánok Németországból, Ausztriából hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak. A tiszthelyettes vállat vont. – A mi családunkból nem ment el senki – mondta. - A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem.
Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. Angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen kemény eszközökkel kell rendet tartania ezek között a vad albánok között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.
Az volt a bűne, hogy nő létére szereti a focit. Maymun Muhyadine Mohamed olyan jól játszik, hogy még érmet és kupát is nyert egy versenyen Mogadishuban.
Az al-Shabaab milíciának már ez is sok volt. A magukat az al-Kaida részének tekintő szomáliai fegyveresek szerint a nők nem sportolhatnak. Ráadásul Maymun a pályán nem viselte a hizsábot, a muszlim nők fejet és testet fedő ruháját, mert focizás közben zavarta. A fegyveresek ezért felszólították Maymun férjét, hogy fékezze meg az asszonyt. Mivel erre nem volt hajlandó, megölték.
Maymun éppen várandós volt, és csak addig maradt Mogadishuban, amíg kislánya meg nem született. Miután mindenét eladta, Dzsibuti felé indult, hogy menedéket keressen. Maymun Muhyadine Mohamed egyike lett annak a mintegy negyvennégy millió embernek, akiket világszerte az erőszak és üldöztetés elől menekülve hagyták el otthonaikat. Harminc dollárral indult útnak.
Szomáliában már több mint húsz éve nincs központi kormány. Területét egymással hadakozó hadurak és iszlamista fegyveresek ellenőrzik, és eddig minden nemzetközi béketeremtési kísérlet kudarccal végződött. Nem járt sikerrel sem az ENSZ, sem az Afrikai Unió, feladta és kivonult az USA, Etiópia időnként bevonul, kivonul, majd ismét bevonul Szomáliába, jelenleg éppen Kenyával együtt. Senkinek, sem a külföldi csapatoknak, sem a nemzetközi közösség által támogatott, átmeneti kormánynak nevezett csoportnak, sem a törzsi alapon szerveződő haduraknak, sem az iszlamista fegyvereseknek nem sikerült tartósan ellenőriznie Szomáliát.
Maymun jelenleg egy Dzsibutiban lévő menekülttáborban él lányával. Szomália egyike azon területeknek – Afganisztánnal és Irakkal egyetemben – ahonnan a legtöbb menekült származik. Közel egy millió szomáli él a környező államok menekül táboraiban, és mintegy másfél millió földönfutó Szomálián belül kényszerült elhagyni lakóhelyét. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint négy millióra tehető azok száma, akiknek nincs elegendő élelmük. Az elhúzódó polgárháborún kívül a térséget gyakran szárazság is sújtja.
A dzsibuti táborból nagyon sokan tovább indulnak a Vörös-tenger túlpartjára Jemenbe, majd onnan Szaúd-Arábiába és még tovább. Az embercsempészek a táborlakó között toboroznak, azt ígérve, hogy másutt könnyen találhatnak munkát és új életet kezdenek. Téved, aki azt hiszi, hogy Jemen messze van: az embercsempészek hálózatai bárkit bárhova eljuttatnak. Az illegális migráció európai kapuja a görög-török határ, ahonnan újabban Szerbián át érkeznek Magyarországra. Szabadkán, a határ túloldalán város széli telepen várnak arra, hogy átjussanak a zöldhatáron, az Európai Unióba. Azt hiszik, ha el is fogják őket, menedéket kérhetnek egy uniós tagállamban, és végül rendeződhet sorsuk. Nem is tévedhetnek nagyobbat.
Ugyanis ha elkapják őket Magyarországon, akkor azonnal bezárják őket – feltéve, hogy nem küldik őket vissza Szerbiába. Bezárják a gyerekeket is. Meg a családokat is. Az eljárás elhúzódhat akár egy évig is: a menedéket kérő addig rács mögött van. Úgy, hogy egyetlen vétkük, hogy a zöldhatáron érkeztek Magyarországra. Azt nem fogják tudni, hogy miért és mennyi ideig lesznek rács mögött. Nem tudják, mert az őrökkel nem tudnak kommunikálni. Menedékkérelmüket is csak akkor adhatják be, ha az őrök éppen megértik, mit is akarnak. Ha pedig valahova szállítják, akkor bilincsbe verik és vezetőszárra kötik.
Olyan embereket, akik azért vállaltak hatalmas kockázatot, szenvedést és nélkülözést, akik azért indultak útnak, mert féltették az életüket. Magyarországon bűnözőkként kezelik őket. Tavaly ezerhatszáz kilencvennyolc kérelmezőből csupán negyvenheten kaptak menekült státuszt, százkilencen pedig úgynevezett kiegészítő védelemben részesültek. A menekülthelyzetet és az illegális migrációt ismerők szerint az elmúlt években csökkent a Magyarországra érkező szomálik száma. Valószínű, hogy híre ment a magyarországi állapotoknak.
Maymun Muhyadine Mohamed legálisan, biztonságosan szeretne eljutni Dzsibutiból egy harmadik országba, ahol felnevelhetné a lányát. És talán még focizhatna is. Magyarország vajon adna egy esélyt neki?
A Magyarországra érkező menekülők közül sokan azért részesülnek nemzetközi védelemben, mert véleményük, politikai nézeteik kimondása miatt hazájukban üldözés fenyegeti őket. Ma Magyarországon ismét megtörténhet, a menekültekről szóló, európai uniós támogatásból létrejövő kiadvány neves szerzőinek írásait a minisztérium egyszerűen kicenzúrázza, mert azok nem szolgálják a kormányzat érdekeit. Így ünnepeljük a menekültek világnapját 2012-ben.
Az Európai Unió négy pénzügyi alapot hozott létre az unióba irányuló migrációs folyamatok kezelésére, az ún. Szolidaritási Alapokat. Magyarország 2007-2013-ben az alapok révén 115 millió euró támogatásban részesül, az összeget a hazai költségvetésnek 25 százalékkal kell kiegészítenie. Az alapokat a Belügyminisztérium kezeli, a pénzt pályázati úton osztják el, a pályázatokat a minisztériumon belül működő független Értékelő Csoport bírálja el. A pályázók java részben a Belügyminisztérium alá tartozó szervezetek, a rendőrségnek a határőrizettel foglalkozó egységei, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH), illetve a BÁH szervei, például a menekülteket befogadó állomások. De pályázhatnak és rendszeresen kapnak támogatást civil szervezetek is. Több civil szervezet (pl. a Helsinki Bizottság) részesül az Európai Menekültügyi Alap támogatásából, amelynek feladata „a menekültek, oltalmazottak, menedékesek és menedékkérők helyzetének javítása”. A pályázatokat szakmai és pénzügyi szempontok alapján bírálják el. A pályázati célok megvalósulását és főképpen a pályázó szervezet gazdálkodását természetesen az eredményhirdetés után is szorosan nyomon követik, de a nyertes pályázat keretében végzett tevékenység tartalmi elemeibe eddig nem szólt bele a minisztérium.
Tavaly a Menekültügyi Alap felhívására egy elsősorban reklámtevékenységgel és kiadványszerkesztéssel foglalkozó cég nyújtott be – egy tapasztalt menekültügyi szakember közreműködésével – pályázatot. A pályázó azt vállalta, hogy 2012. június 20-ára, a Menekültek Világnapjára gyűjteményt állít össze olyan írásokból, amelyek menedékkérőkről, menekültekről szólnak, érzékeltetik helyzetüket, boldogulásuk lehetőségeit és akadályait azzal a céllal, hogy erősítsék a hazai társadalomban a szolidaritást azokkal a külföldiekkel, akik nem önszántukból hagyták el hazájukat. A minisztérium azt kérte a pályázótól, a pályázathoz mellékelje be a kiadvány néhány felkért szerzőjének nyilatkozatát, hogy írásukkal hozzájárulnak a gyűjteményhez. A pályázó Kőszeg Ferenc, Parti Nagy Lajos, és egy harmadik szerző nyilatkozatát mutatta be. A gyűjtemény tervezete és a mellékelt nyilatkozatok alapján a pályázó megkapta a kért támogatást, és 2012 májusára el is készült a kiadvány kézirata.
Éppen ezért volt meghökkentő, hogy a pályázó cég pár napja azt közölte három szerzővel (végül Kőszeg Ferenccel, Parti Nagy Lajossal és Makai Józseffel), hogy írásuk megjelenéséhez a minisztérium nem járul hozzá, mert a BM döntése szerint azok „nem felelnek meg a támogatott célkitűzésnek, nem támogatják maradéktalanul az elismert menekültek, oltalmazottak társadalmi integrációját, nem irányulnak a társadalom érzékenyítésére”, így nem képviselik a kormányzati érdekeket sem.
A három írás letiltásának történetét az index.hu cikke ismerteti.
Kőszeg Ferenc: Az őrnagy sírt...
Makai József: Vezetőszáron
Parti Nagy Lajos: Az elképzelt bőrönd
2012. június 6.
Legutóbb az index.hu számolt be a rendőrség újabb „fogásáról”: dús szakállú külföldi menekültek, elfogásukkor fiatalkorúnak vallották magukat. A hatóságok ezért elrendelték életkoruk orvosi megállapítását.
Tényleg ilyen egyszerű lenne? Ránéz az orvos a szakállas afgánra, majd készít egy röntgenfelvételt és meg is születik a kívánt eredmény, miszerint elmúlt 18, tehát mehet a fogdába?
Az elmúlt években egyre gyakrabban fordul elő, hogy az útlevél nélkül hazánkba érkező kamaszok életkorát a magyar hatóságok orvosok bevonásával határozzák meg. A vizsgálatnak nagy a tétje, hiszen egészen más sors vár a kiskorúakra, őket például jogellenes határátlépésért és magyarországi tartózkodásért nem lehet idegenrendészeti fogdába zárni.
Lehet-e egy gyereknek szakálla?
Az 1989-es New York-i gyermekjogi egyezmény szerint gyermeknek számít az, aki nem töltötte be a 18. életévét. Egy gyermek pedig különleges védelemre jogosult. Ez egyaránt igaz a magyarokra és a külföldiekre, függetlenül attól, hogy magyarországi tartózkodásuk jogszerű-e vagy sem. Az életkor az egyéni identitás egyik legfontosabb eleme, és ez érvényes a menekültügyi, idegenrendészeti eljárásokban szereplő külföldi gyerekekre is. A szóban forgó migráns gyerekek és kamaszok többnyire érvényes útlevél nélkül érkeznek Magyarországra, ha kétség merül fel életkorukkal kapcsolatban, akkor a rendőrségnek vagy a Bevándorlási Hivatalnak kell tisztáznia, hogy felnőttként, vagy gyerekként kezelje őket. Ezért szükség van egy mindenre kiterjedő, széleskörű értékelésre mind a fizikai megjelenés, mind pedig a pszichológiai érettség tekintetében.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy az életkorra következtetni a világ másik részéről származó, más etnikai, szociokulturális közegből érkező kiskamaszok esetén nem olyan egyszerű, mint az a rendőrségi közleményből következne. Ha szakállad van, akkor felnőtt vagy - nincs ilyen tétel, a helyzet ennél jóval összetettebb. A tudomány jelenlegi állása szerint ugyanis nem létezik olyan multidiszciplináris módszer, amellyel 2-4 éves hibahatárnál pontosabb életkor meghatározást lehet adni kamaszok (12-18 éves korosztály) esetén. A szakirodalom ma már tényként kezeli, hogy az adott gyermek egyéni élettörténete, szociokulturális háttere, kórtörténete és táplálkozási szokásai mind hatnak az ún. biológiai életkorra és az erre utaló fizikai állapotára, amely emiatt jelentősen eltérhet a kronológiai életkortól.
[caption id="attachment_422" align="alignnone" width="362" caption="Forrás: http://www.medicalimagingandgraphics.com"][/caption]
Az életkor meghatározására a gyakorlatban többféle módszert is alkalmaznak. A fizikai vizsgálat a másodlagos nemi jelleg és arcszőrzet mellett kiterjedhet a fogazat, valamint a csukló és a kézfej röntgenes átvizsgálására is. Ismereteink szerint a röntgenes vizsgálatok a csontosodás mértékét vizsgálják, és leginkább az 1950-es években kialakított ún. Greulich-Pyle módszerre támaszkodnak. A vizsgálat alapját az adja, hogy a csontosodás lezárultával az egyén biológiai és jogi értelemben is felnőttnek tekinthető. Az eljárás a 30’-as években Amerikában született, és egy jellemzően európai testfelépítésű gyerekekről készített röntgenfelvételek alapján összeállított skálát vesz alapul. Mára azonban kiderült, hogy a módszer nem vezet megbízható eredményhez afrikai vagy ázsiai származású fiatalok esetén. A vizsgálatok során ezért az ő esetükben a népcsoportok egyedi adottságait kellene fokozottan szem előtt tartani.
A fogazat vizsgálata is csalóka lehet, elég, ha csak arra gondolunk, hogy a szájápolási szokások mennyire eltérőek a világban. Emellett felmérések igazolják, hogy a népesség 25%-ának felnőtt korára sem fejlődik ki a bölcsességfoga, de ettől még nem tekinthető gyereknek.
A fenti módszereket többen is kritikával illetik. A brit gyermekorvosi kamara 2007-es állásfoglalása ugyan elfogadja, hogy bizonyos helyzetekben szükséges lehet az életkor meghatározása, azonban leszögezi: nem létezik egyetlen olyan módszer sem, amellyel teljes bizonyossággal megállapítható az adott gyermek életkora. A hatóságok számára is fontos tehát – a tudományba vetett hit megőrzésén túl – elfogadni, hogy mint oly sok más vizsgálat, az életkor meghatározás során alkalmazott módszerek sem tévedhetetlenek, így kétséget kizáróan nem tudják bizonyítani az életkort. A brit gyermekorvosok szerint a legmegfelelőbb módszer a holisztikus megközelítés, amely a gyermek saját beszámolójára, a pubertás és a növekedés fizikai vizsgálatára, valamint kognitív, viselkedési, és érzelmi életet érintő megállapításokra is támaszkodik.
Miért bonyolult az életkor meghatározása?
A migráns, illetve menekült gyerekeken végzett életkor meghatározás nehézségeit megpróbáljuk az alábbiakban röviden összefoglalni:
- megtévesztő lehet, hogy a menekült kamaszok gyakran érettebben és felnőttesebben viselkednek, mint azt az adott korosztálytól megszoktuk, ennek oka lehet, hogy gyakran háború elől menekülnek, illetve az Európába vezető úton olyan veszélyes eseményeket élnek át, melyek koraéretté teszik őket;
- előfordul, hogy más-más (idősebb) életkort mondanak a különböző hatóságoknak, mert úgy érzik, hogy kiskorúként nagyobb veszélynek lennének kitéve;
- szemben a magyar helyzettel, a világ számos pontján, például Afganisztánban teljesen megszokott, ha 13-14 éves fiúk szakállat növesztenek;
- az azonos etnikai csoporthoz tartozó fiatalok testmagassága és növekedése is komoly eltéréseket mutathat;
- vannak olyan országok, ahol egyáltalán nem jegyzik fel a születés dátumát, nem ünneplik és nem is tartják nyilván azokat;
- a különböző kultúrákban használt naptárak között is jelentős az eltérés (pl. a Gergely naptárhoz képest az iszlám és az etióp naptár is teljesen más évszámokat használ).
A vizsgálatot elvégző szakembereknek fokozott körültekintéssel kell eljárniuk, hiszen döntéseiknek óriási a tétje. Ahogy arról több nemzetközi kutatás is beszámolt, a megvizsgált fiatalok gyakran nagyon nehezen viselik a vizsgálattal járó procedúrát. „Az életkor meghatározás csalódás volt számomra. (…) Az orvosi vizsgálat nem volt túl komoly, meg kellett mutatnom a mellkasomat, belenéztek a számba, összesen kevesebb, mint három percig tartott. (…) Nincsenek bizonyítékaim, mert nincs kormány a hazámban. Hogyan is lehetne így bizonyítékom? Az a legrosszabb, hogy hazugnak tartanak.” – vélekedett egy 17 éves menedékkérő fiú.
A pontos életkor meghatározáshoz nélkülözhetetlen, hogy a megfelelő szociokulturális és migráns-specifikus szempontok, egy gyerekekkel foglalkozó, tapasztalt és független szociális munkás vagy pedagógus révén megjelenjenek a folyamatban. Számos országban, így például az Egyesült Királyságban szociális munkások és pszichológusok is részt vesznek a munkában.
Ahhoz, hogy a hazánkba érkező gyerekek állapotát, életkorát a legpontosabban fel tudjuk mérni, úgy gondoljuk, hogy szakmailag indokolt lenne a fizikai mellett pszicho-szociális vizsgálatok elvégzése is. A menedékkérő vagy migráns gyerekek leggyakoribb származási országaira vonatkozó szociális, egészségügyi, antropológiai információk ismerete és azok alkalmazása nélkül a kizárólag az európai testfelépítésre és fejlődésre vonatkozó tapasztalatok alapján kidolgozott és elvégzett vizsgálatok ugyanis jelentősen torzíthatnak.
Álláspontunkat támasztja alá az ombudsman 2009-es és 2010-es vizsgálata is, miszerint szükséges a vizsgált gyerekek pszichológiai érettségének figyelembe vétele, mert enélkül az alkalmazott életkor meghatározás sérti hazánk vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeit és a gyermeki jogok védelméhez való jogot is.
Szerző: Piréz Teréz
2012. május 23.
A Cozma-ügyben született győri ítélet sokakat felháborított, mivel túl enyhének találták a másodfokú bíróság által kiszabott büntetést. A közigazgatási és igazságügyi miniszter múlt hétfőn egy interjúban egyenesen arról beszélt, hogy az ítélkezési gyakorlat felülvizsgálatát kéri a legfelsőbb bírói fórum elnökétől. Kedden meg is írta levelét Darák Péternek, a Kúria elnökének, amelyben a következetlen vagy ellentmondásos ítéletek – mint a Cozma-ügyben hozott, túlzottan enyhének tartott, s emiatt nagy társadalmi felháborodást kiváltó másodfokú döntés – kapcsán kérte a legfőbb bírót, hogy tegyen lépéseket a bírói gyakorlat következetesebbé és a “társadalom elvárásaival nagyobb összhangot mutatóvá tétele” érdekében.
Pénteken nyílt levélben arról kérdeztük a minisztert, hogy szerinte a Kúria elnökéhez intézett levele – mely álláspontunk szerint nehezen értelmezhető másként, mint a végrehajtó hatalom nyomásgyakorlási kísérleteként – hogyan egyeztethető össze a bírói függetlenség tiszteletben tartásával, illetve miért tartja indokolatlanul enyhének a Cozma-ügyben kiszabott ítéletet. A miniszter válaszolt felvetéseinkre, érveit azonban nem tartjuk meggyőzőnek.
Az alábbiakban két dologra teszünk kísérletet: egyrészt megpróbáljuk közérthetően elmagyarázni, miként lehet, hogy a Győri Ítélőtábla döntése ennyivel enyhébb, mint az elsőfokú bíróságé, másrészt rámutatunk, miért találjuk elégtelennek az igazságügyi miniszter válaszait.
Nem elég szigorú?
Marian Cozmát, az MKB Veszprém játákosát 2009. február 8-án gyilkolták meg egy veszprémi szórakozóhely előtt, miközben két sporttársát életveszélyesen megsebesítették. A Győri Ítélőtábla ez év áprilisában enyhítette az elkövetőkre kiszabott korábbí ítéletet, így az első fokon életfogytiglani fegyházra ítélt Raffael Sándor és Németh Győző büntetését 18-18 év börtönre, míg Sztojka Iván 20 éves fegyházbüntetését 8 év börtönre változtatta.
Az emberölésre kiszabható büntetés lehetséges mértéke függ attól, hogy hogyan minősíti a bíró az ölési cselekményt. Az emberölés ún. “alapesete” öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel, minősített esete viszont akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető. Ha tehát nem állapítható meg a minősített eset, akkor az nagy ugrást jelent „lefelé” a maximálisan kiszabható büntetés tekintetében (életfogytig terjedő szabadságvesztésről 15 évre).
Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a Marian Cozma halálához vezető eseménysor egy pontján a három fővádlott között ún “szándékegység” alakult ki arra nézve, hogy több személy életét kioltsák. A bíróság szerint tehát mindannyian több ember halálát akarták, ennek érdekében cselekedtek együtt. Márpedig a Büntető Törvénykönyv szerint ha az emberölést több emberen követik el, az minősített esetnek számít, így a büntetés tíz évtől húsz évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (a kísérletnek ugyanaz a büntetési tétele, mint a befejezett bűncselekménynek, így akkor is felelősségre vonható valaki több emberen elkövetett emberölésért, ha senki nem hal meg, ami jelen esetben sajnos nem így történt).
A büntetőeljárásban a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket a vádlottak terhére értékelni nem lehet. Mivel pedig a Cozma-ügyben a másodfokú bíróság – szemben az elsőfokkal – úgy látta, nem bizonyítható egyértelműen, hogy az egyébként valószínűleg rendkívül gyorsan lezajló eseménysor valamely pontján létrejött a több személy megölésére irányuló szándékegység a vádlottak között, nem minősíthette a cselekményt több emberen elkövetett emberölés kísérletének, ezáltal nem tekinthette a cselekményt az emberölés Btk. szerinti minősített esetének, és ennek megfelelően más keretek között kellett kiszabnia a büntetést, mint tette azt a megyei bíróság.
A Győri Ítélőtábla ezért Raffael Sándort egyrendbeli – nem minősített – emberölésben, Németh Győzőt egyrendbeli – szintén nem minősített – emberölés kísérletében találta bűnösnek, és mindkettőjüket (valamint a harmadik fővádlottat is) elmarasztalta testi sértés miatt is a többi áldozattal szemben elkövetett cselekményeik miatt. Mivel nem csak egy bűncselekményben találta bűnösnek az ítélőtábla a három elkövetőt, ezért ún. halmazati büntetést szabott ki, aminek következtében a maximális büntetési tétel az emberölés alapeseténél alkalmazható 15 évről 20 évre emelkedett. A bíró tehát az általa kétséget kizáróan bizonyítottnak talált minősítés alapján Raffaelre és Némethre legfeljebb 20 évi szabadságvesztést, Sztojka Ivánra pedig a testi sértések kapcsán 12 évet szabhatott ki.
Azt, hogy a cselekmények ilyen minősítése helyes volt-e, nem tudhatjuk, hiszen nem ismerhetük olyan részletességig a tényállást és a beszerzett bizonyítékokat, hogy ezt megítélhessük. De ugyanígy nem tudhatja Navracsics Tibor és a bírói döntés sok más kritikusa sem.
Arról a kérdésről, hogy ilyen minősítés mellett a törvényi maximumhoz közelítő büntetés kellően szigorú volt-e, hosszan lehet vitatkozni, de e vita lefolytatásához érdemes áttekinteni az utóbbi időben ismertté vált döntések alapján kirajzolódó gyakorlatot.
A napokban adott hírt például a magyar sajtó arról, hogy jogerősen 17 év fegyházbüntetésre ítélték a nagymányoki „darabolós” gyilkost, aki alvó testvérét baltával agyonverte, majd feldarabolta, és a torzót le is videózta. Ez kétszeresen is minősített emberölés (az elítélt védekezésre képtelen személyt ölt meg különös kegyetlenséggel), a büntetés (mind a megyei bíróságon, mind az ítélőtáblán) mégis enyhébb lett, mint amit a Cozma-ügy két vádlottjára (igaz, halmazati büntetésként) a bíróság kiszabott.
Jelentősen enyhébb büntetést, 12 év fegyházat kapott az a gyomaendrődi férfi is, aki egy sárkaparó ráccsal 3000 forintért agyonverte idős ismerősét, noha őt szintén emberölés minősített esetében (nyereségvágyból elkövetett emberölés) találták bűnösnek.
Emberölés és kifosztás halmazatáért 13 év börtönt kapott az a férfi, aki egy Győr-környéki állatmenhely tulajdonosnőjét egy szóváltást követően baltanyéllel agyonverte, holttestét elégette, elásta, majd áldozatának értékeit magához véve elmenekült a helyszínről.
Anélkül, hogy állást kívánnánk foglalni a Cozma-ügyben hozott ítélet szigorának elégségességét illetően, annyit elmondhatunk, e döntések fényében a Győri Ítélőtábla által kiszabott büntetés kirívóan enyhének nem mondható.
A miniszter válaszol
A fentieket azért tartjuk szükségesnek elmondani, hogy akik hajlandóak a Cozma-ügy kapcsán kirobbant vitában érveken alapuló diskurzust folytatni, azok az alapvető tények ismeretében tehessék meg ezt.
A konkrét ügytől tulajdonképpen teljesen független a nyílt levél, amelyben azt kifogásoltuk, hogy az igazságügyi miniszter a társadalom elvárásaira emlékeztetve próbálta rávenni a Kúria elnökét, hogy tegyen lépéseket a szigorúbb ítélkezési gyakorlat érdekében.
Kifogásainkra adott válaszában a miniszter – többek között – a feladatköréből adódó felelősségére hivatkozik: "miniszterként felelős vagyok az igazságszolgáltatást érintő kormányzati feladatok elvégzéséért, így többek között a büntető anyagi jogi szabályok Országgyűlés elé terjesztéséért, így ha azt tapasztalom, hogy ezen szabályok gyakorlatban való megvalósulása során nem töltik be megfelelően a céljukat, úgy erkölcsi kötelességemnek érzem jelezni ezt azon személy felé, akinek az alaptörvényből eredően kötelessége a jogalkalmazás egységének biztosítása, nevezetesen a Kúria elnöke részére".
[caption id="attachment_409" align="alignnone" width="560" caption="Fotó: HVG / Stiller Ákos"][/caption]
A mondat tartalmazza a helyes választ – nagy kár, hogy az első tagmondat után folytatódik a szöveg, és ez a folytatás már nem állja meg a helyét. Miniszterként Navracsics Tibor a büntető anyagi jogi szabályok Országgyűlés elé terjesztéséért felel. Itt kellett volna kitenni a pontot. A kormányzatnak a büntető jogszabályok módosításában (például a büntetési tételek emelése, új minősítő körülmények beiktatása) való részvétellel – azaz törvényjavaslatok előterjesztésével – van lehetősége orientálni az ítélkezési gyakorlatot, ha túl enyhének érzi, és e lehetőséggel Navracsics Tibor kormánya nagy előszeretettel él is (gondoljunk a közpémérték újbóli bevezetésére, a bírói mérlegelés lehetőségét kizáró “három dobás” szabályozásra, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre).
A hatalmi ágak megosztásának elvéből fakadóan azonban a jogszabályi keretek megalkotásában való részvétellel véget ér a végrehajtó hatalom feladata. Ezen túl nem szólhat bele a bíróságok munkájába, még jóindulatú figyelmeztetés formájában sem, és különösen nem egyedi üggyel kapcsolatban. Bár a miniszter levele azt tartalmazza, hogy a Cozma-ügyet csak példaként említette, a Darák Péternek írt szöveg valójában egyértelművé teszi, hogy itt a konkrét másodfokú ítélet indította megszólalásra a miniszert (“[…] a közelmúlt nagy visszhangot kiváltó ítéleteivel – köztük elsősorban a Marian Cozma halálát okozó veszprémi emberölés ügyében hozott ítélettel […]”). Az egyedi ügyekben hozott döntésekkel kapcsolatban Navracsics Tibor miniszterként nem engedheti meg magának, amit egyetemi tanárként, tudósként egyébként megtehetne: nem bírálhatja – még ilyen némiképp burkolt formában sem – a bíróság konklúzióját.
Első olvasatra talán fel sem tűnik, de valójában különösen aggályos az az érv, hogy a miniszter erkölcsi kötelességének tekintette a levél megírását. Miniszterként ugyanis a magatartását a hatalmi ágak elválasztásának jogállami elve határozza meg, a saját erkölcsi felfogása nem írhatja felül alkotmányos státuszát. Posztjánál fogva tiszteletben kell tartania a jogszabályok és jogelvek adta kereteket, különben úgy jár el, mint az a gödöllői bíró, aki egy elzárását töltő prostituáltnak arra hivatkozva nem engedélyezte az abortusz céljából kért büntetésfélbeszakítást, hogy "a bíróság nem nyújt segítséget olyan deviáns magatartás végrehajtásához, amely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő". Az ezzel kapcsolatban indított személyiségi jogi pert az érintett a Helsinki Bizottság segítségével megnyerte. A polgári bíróság kimondta: a bíró nem rendelheti alá jogalkalmazási tevékenységét a saját erkölcsi meggyőződésének. A mérce jelen ügyben is azonos: a két hatalmi ág közötti jogilag szabályozott viszony nem teszi lehetővé bizonyos határok átlépését – mégoly megalapozott erkölcsi indokból sem.
A miniszter felhívta figyelmünket, hogy az általa egyébként csak példaként említett ügy jogerősen lezárult, így fogalmilag is teljesen kizárt, hogy ezügyben nyomást gyakorolhatott volna az igazságszolgáltatásra. Navracsics Tibor nyilván pontosan tudja, hogy a jogerős másodfokú döntéssel szemben az ügyész felülvizsgálati kérelemmel élhet – mégpedig éppen a Kúriához, amelynek elnöke az eredeti levél címzettje volt. Ha komolyan vesszük – márpedig komolyan vesszük – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 3. §-át, amely szerint a bírák "függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók", azt kell mondanunk: az eljárásnak ennél kínosabb pontján és ennél rosszabb helyre nem is érkezhetett volna a végrehajtó hatalom jelzése arról, hogy milyen irányú ítélkezést tartana kívánatosnak.
A miniszternek címzett nyílt levelünkben felsoroltuk azokat a beiktatása óta tett lépéseket, amelyeket a hatalmi ágak elválasztása és a bírói függetlenség szempontjából a legaggályosabbnak látunk (semmisségi törvény; az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása, az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek minősített szabályok beemelése az Alaptörvénybe, a Legfelsőbb Bíróság elnökének eltávolítása mandátumának lejárta előtt; határozati javaslat arról, hogy nem kell végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott, de a kormányzatnak nem tetsző döntést), és megkérdeztük, hogyan tartja összeegyeztethetőnek ezeket a jogállam megerősítésére tett választási ígéretekkel.
A miniszter erre adott válasza igen tömör: “Tájékoztatom arról, hogy igazságügyért felelős miniszterként, a végrehajtó hatalom legfőbb szervének tagjaként nem terjed ki felelősségem azon ügyekre, amelyeket Ön nyílt levelének 3. pontjában felsorolt, azok törvényhozási tárgykörbe tartoznak, így azokról Magyarország legfőbb népképviseleti szerve, az Országgyűlés döntött.”
Ezt a választ több okból nehéz elfogadni. Egyrészt az Emberi Jogok Európai Bíróságára vonatkozó határozati javaslatot Navracsics Tibor jegyzi, így azzal kapcsolatban mindenképpen elvárható lenne, hogy véleményt mondjon.
Másrészt a replikában sajátos ellentmondás mutatkozik a bíróságokkal kapcsolatos aktivitáshoz képest: míg a bírói ítélkezési gyakorlattal kapcsolatban a miniszter nem érezte problematikusnak, hogy jelezze aggályait az ítélkezési tevékenységgel összefüggésben, addig úgy tűnik, hogy a törvényhozásnak a végrehajtó hatalomtól való elválasztását sokkal komolyabban veszi, és nem hajlandó véleményt mondani az Országgyűlés vitatható lépéseiről. Ugyanezt az önkorlátozást várnánk a bíróságok tevékenységével összefüggésben is.
Harmadrészt arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jogalkotási eljárás során a parlamenti bizottságokban a kormány azon törvényjavaslatokkal kapcsolatban is kifejti az álláspontját, amelyeknek nem előterjesztője. A semmisségi törvény kapcsán például Répássy Róbert, a Navracsics Tibor vezette minisztérium képviseletében az alkotmányügyi bizottság előtt azt hangsúlyozta, hogy a semmisség nem idegen a magyar jogalkotástól, és egy szóval sem tért ki rá, hogy aggályos lehet, ha egy demokratikus jogállam bíróságainak egyedi döntéseit a jogalkotó törvénnyel írja felül. Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései kapcsán az alkotmányügyi bizottságban lefolytatott vita során ugyanő csak annyit mondott: “a kormány megtárgyalta a javaslatot és támogatja”, noha az átmeneti rendelkezések tartalmazzák például az ügyész azon jogát, hogy tetszése szerint válasszon bíróságot a vádemeléshez, ami nyilvánvalóan ellentétes a tisztességes eljáráshoz fűződő jog részét képező fegyveregyenlőség elvével, s így mind az akkor még hatályos Alkotmánnyal (egyébként az Alaptörvénnyel is), mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezményével – amint ezt utóbb 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában az Alkotmánybíróság meg is állapította. Ha tehát utólag nem is tehetné, a jogalkotási folyamat során az igazságügyi miniszternek lett volna lehetősége az aggályait a végrehajtó hatalom legfőbb szervének tagjaként is kifejteni. Nem találjuk azonban nyomát, hogy megtette volna.
És végül emlékeztetnünk kell: Navracsics Tibor országgyűlési képviselőként mindezen jogszabályokat megszavazta, noha képviselőként – a “nem” gomb megnyomásával – szintén módjában állt volna jelezni, ha akár erkölcsi, akár jogi aggályai lettek volna ezekkel az – álláspontunk szerint – a hatalommegosztás elvét durván áthágó megoldásokkal szemben.
A vita vége
A bíróságok függetlenségének védelmére természetesen a legilletékesebb és legalkalmasabb személy a Kúria elnöke, aki a Navracsics Tibornak adott válaszában világosan fogalmazott: az igazságügyminiszter nem jogosult a bűncselekmények ítélkezési gyakorlatának felülvizsgálatát kérni.
[caption id="attachment_410" align="alignnone" width="560" caption="Fotó: HVG/ Túry Gergely"][/caption]
Darák Péter kulcsfontosságúnak nevezte az igazságszolgáltatás egyik legalapvetőbb értéke, a pártatlanság szempontjából, hogy a bíró döntését se a közhangulat, sem más, az eljárás keretein kívüli körülmény ne befolyásolhassa. Mindezek alapján a Kúria elnöke nem látott lehetőséget az igazságügyminiszteri kérés teljesítésére, és leszögezte: az alaptörvény és a többi jogszabály alapján mindent megtesz az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, ám az igazságügyi miniszter napokban küldött levele, illetve az abban példaként említett Cozma-ügy vonatkozásában jelenleg nincs tennivalója.
A gyors és lényegre törő válasz remény arra, hogy a bíróságok továbbra is helyt állnak a jogállam őrzőjeként. Mi nagyon bízunk benne.
2012. május 12.
Útinaplóm a Szabadka melletti dzsungelben tett márciusi látogatásomról szól, ahol 40-50, többnyire afgán és pakisztáni menekülő él hajlék nélkül, abban bízva, hogy az Európai Unióban jobb élet vár rá. (A történetben szereplők neveit megváltoztattuk.)
Ki utasít?A magyar rendőrségnek – a schengeni övezet őreként – meg kell akadályoznia azoknak a külföldieknek a Magyarországra való belépését, akiknek itt nincs „hivatalos keresnivalójuk”, azaz nincs útlevelük, vízumuk, tartózkodási engedélyük. A határátkelőkön a megfelelő dokumentumok nélkül belépésre jelentkezőket visszairányítják oda, ahonnan jöttek, míg azokat, akiket a zöldhatáron, igazoltatás során fognak el, kiutasítják az országból.
Az üldözés elől menekülőknek a hivatalos engedélyek beszerzésére se esélyük, se lehetőségük nincs, így szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy eljussanak egy biztonságos menedéket nyújtó országba. Éppen ezért a nemzetközi menekültjog előírja, hogy a hatóságok kötelesek beengedni a menedéket kereső külföldit, és a menedékkérelme megvizsgálása után eldöntik, maradhat-e az országban, vagy vissza kell térnie oda, ahonnan származik. A menekültek védelmében a magyar jog is úgy fogalmaz, hogy mielőtt a rendőrség valakit kiutasítana, ki kell kérnie a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) véleményét arról, hogy a menekülőt nem fenyegeti-e a súlyos emberi jogi jogsértés – kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód – abban az országban, ahová visszaküldenék, illetve arról, hogy ott biztosított-e a menekültkénti elismerés kérelmezésének lehetősége, s hogy tiszteletben tartják-e a visszaküldés tilalmának elvét. Szerbiában azonban ezek a feltételek nem teljesülnek.A szerb-magyar határon a rendőrség jellemzően szerb állampolgárokat irányít vissza Szerbiába. Az emberi jogsértésekről hírhedt országokból menekülők többnyire a zöldhatáron keresztül próbálnak eljutni Európába, egy biztonságos országba.
2012 márciusában Szerbia Csongrád megyével határos szakaszán 298 külföldit utasítottak ki, és adták őket át a szerb hatóságoknak: 131 alkalommal afgán állampolgárral, 64-szer koszovóival, 24-szer pakisztánival és 13-szor szomáliai állampolgárral közölték, hogy Szerbia biztonságos ország, tehát térjenek vissza oda.
Egy márciusi szombat reggel Szegeden felszálltam a Szabadkára tartó vonatra. A két város közötti távolság alig 50 km, de az út két óránál is tovább tartott. Ennek az az oka, hogy Magyarország már az Európai Unió tagja, míg Szerbia még nem az. Emiatt elveszik egy időre az útleveleinket, a vámosok pedig átnézik a csomagjainkat. A határ szerb oldalán a vámos megkérdezi tőlem, hogy hová utazom és milyen célból. Kinyittatja velem a hátizsákomat, amiből kiveszek néhány ruhadarabot. Megkérdi, hogy van-e valami más is benne a ruhán kívül, mire kiemelem a zsákból a nejlonzacskót, amiben helsinkis információs füzetek vannak nyolc nyelven. Mondja, hogy mutassak meg egyet. Gyorsan kikeresem az angol nyelvűt, hátha megérti. Kérdi, hogy ez micsoda? Nem túl meggyőzően válaszolom, hogy információ. Néhány másodpercig lapozgatja a kis füzetet, majd bólint, és a következő utashoz fordul. A vonat közben áll, majd lassan zötyög tovább, mert a szerb oldalon elég rossz állapotban vannak a vágányok.
Megérkezem Szabadkára, követem a turista iroda felé vezető nyilakat. Az ott dolgozó srác jól beszél magyarul, talán magyar is, elmondom neki, hogy a menekülteket keresem. Nagyon készséges és kinyomtat egy térképet a város délkeleti feléről, ahol ismerős kis zászlócska jelzi a lelőhelyüket. Kérdezem, hogy vajon bejönnek-e a városba, de csak annyit mond, hogy „nem jönnek, de nem is jöhetnek. És különben is, bármit csinálnak, az csak rossz lehet.” Később hallottam, hogy általában is ez a helyi lakosok véleménye az itt ragadt külföldiekről.
A menekültek a város szemétdombján túl, a temetőhöz közel laknak, ami jó félórányi gyalogútra van a főtértől. A friss szemét bűzlik a tavaszi napsütésben, fölöttünk különféle madarak vijjogva köröznek némi élelmet keresve. Két helybélivel találkozom, egyikük magyarul igazít útba. Mélyen a szemétben gyalogolok tovább, de a szemétdomb 3-4 méter magasságban már olyan meredek, hogy meg kell állnom és körbe kell kerülnöm, hogy visszataláljak a helyes útra.
Az első csoport, amellyel találkozom, éppen a tűző napsütéstől óvó, botokra feszített műanyag tető alatti árnyékszigeten pihen. Ahogy látják, hogy közeledem, felkelnek, ezért már messziről köszöntöm őket, majd sietve bemutatkozom. Elmondom, hogy különféle nyelveken információt hoztam a magyar menekültügyi rendszerről. Ők is köszönnek és elmondják, hogy honnan jöttek. Ahogy az lenni szokott, néhányan közülük egyből barátságosan, nyitottan fordulnak felém, mások pedig mindaddig gyanakvóan szemlélnek, míg el nem tűnök a láthatáron.
Hatan vannak itt a szemétdomb fennsíkján, a többiek kicsit odébb, a dzsungelben – mondják. Arra gondolok, hogy ők biztosan a dzsungeltársadalom kitaszítottjai, de másnap reggel már a dzsungelben is látom őket. Meglehet, a dzsungel lakói őrszemeket választanak maguknak, akik a szemétdombról figyelik a város felől jövő utakat, így minden idegent időben észrevehetnek. Öten Pakisztánból érkeztek, egy ember pedig Bangladeshből menekült idáig. Ő a súlyos égszakadások során vesztette el mindenét. Elkeseredettek, de még reménykednek. Egymás közt urduul beszélnek, néhányuk ért angolul is. Adok nekik az angol nyelvű füzetekből, bár szinte már mindannyian találkoztak a magyar rendőrökkel, és szereztek némi tapasztalatot a fogadtatást illetően. Itt Szabadkán egy Peter nevű segítő hoz nekik minden héten vizet, ruhát és némi élelmet. A pakisztáni férfiak azt mondják, vissza akarnak menni Görögországba. Ott valamit dolgozhatnának, és talán olcsó szállás is akadna.
Egykedvűségük és a hír, miszerint a dzsungelben jóval többen - főleg Afganisztánból menekült emberek – vannak , arra késztet, hogy továbbálljak.
A dzsungel felé vezető úton több embert is látok jönni-menni, egyeseket egyedül, másokat párban. Kezet fogunk, bemutatkozunk, elmondjuk, honnan jöttünk, útba igazítanak.
A dzsungel nem erdő, hanem inkább liget, elágazó vágányok között terül el. Töltésekre emlékeztető, elnyúló dombokon laknak a menekültek. 40-50 ember szövögeti itt az egyszer talán megvalósuló terveit, amelyekért már több ezer kilométert megtettek. Fiúk és férfiak, sokan Pakisztánból, de főleg Afganisztánból.
Leülünk kb. tizen. Szinte mindenkinek dari vagy pastu az anyanyelve, így az információs füzetek kiosztásával végre hasznosnak érezhetem magam. Köztük is van, aki beszél angolul, Salim segít a tolmácsolásban. Később ő lesz az őrangyalom, hasznos tanácsokkal lát el és az egyik szemét mindig rajtam tartja. Elkísér a dzsungel központjába, ami az egyik töltésszerű dombon található és több kunyhóból áll. Épp egy krikettmeccs közepébe érkezünk. Az ütő egy szépen kifaragott faág, s lábdaként most egy teniszlabda is megteszi. A dobó éppen elkapja a visszaütött labdát, mire az egyik csapat hangos ujjongásban tör ki. Szeretnék leülni, nézni egy kicsit a játékot, de Salim int és szinte megállás nélkül továbbsétálunk. Néhány méterrel arrébb mondja nekem, hogy csak akkor álljak le, ha az emberek beszélni akarnak velem, különben nincs értelme csak úgy bámészkodni.
A központban, az egyik főkunyhó mellett üldögélünk és beszélgetünk 2-3 órán keresztül, s közben a velünk szemben alábukó napot nézzük, amíg ránk nem sötétedik.
Leül mellém egy idős férfi Afganisztánból. Ő kabuli és a tálibok miatt kellett elmenekülnie a családjával együtt. A felesége és három gyermeke már Magyarországon van, ő azonban csak most érte el az Unió határát. Egy hónappal ezelőtt, menekülés közben kellett szétválniuk Görögországban, mert nem volt elég hely a kamionban. Az idős ember erős férfi benyomását kelti, de a szemei könnyel telnek meg, amikor arról beszél, hogy már egy hónapja nem látta a családját csak másoktól hallotta, hogy egy „családi táborban” vannak Magyarországon. Együtt akar lenni velük végre, ezért azt tanácsolom neki, hogy írja le egy papírra a nevét, és hogy azt szeretné, hogy Magyarország menekültként ismerje őt el. Mondom neki, hogy név szerint írja le a családtagjai neveit is, s azt is, hogy ők már menedékkérők Magyarországon, és ezért kéri, hogy a családtagjaival együtt helyezzék őt el. A papírt aláírja, s elteszi. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) Szerbiáról írt véleményéről szóló három oldalas angol nyelvű levelet is a kezébe nyomom. Eszerint Szerbia nem tekinthető olyan országnak, ahová menedékkérőt vissza lehet küldeni, mivel Szerbiában esélye sincs arra, hogy menekült státuszt kapjon. Elmondom neki, hogy ha sikerül átjutnia a határon és magyar idegenrendészekkel találkozik, mutassa meg ezeket a papírokat. Azt is elmondom, hogy ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy ezekkel bármit elérhet.
Három nappal később, a déli régióban dolgozó helsinkis ügyvédtől megtudtuk, hogy az idős afgán férfi átjutott a magyar határon és odaadta az idegenrendészeknek a papírokat. A rendőröket meglepte a férfi felkészültsége. Még azon a héten csatlakozhatott a Békéscsabai Őrzött Szálláson fogva tartott feleségéhez és három gyermekéhez, akiket – a magyar szabályok szerint – egy hónapig tarthatnak őrizetben. Utána mehetnek Debrecenbe, a menedékkérők nyitott befogadó állomására.
Leül közénk egy másik idős afgán férfi is, akit itt mindenki Babának (Apó) szólít. Elmondása szerint 64 éves, bár hozzáteszi, hogy körülbelül. A családtagjai Svájcban vannak, ahol már meg is kapták a menekült státuszt. Neki is azt tanácsolom, hogy írja le, hogy menedékjogot kér, s hogy azt szeretné, hogy a menedékkérelmek elbírálásáért felelős országok meghatározását rendező uniós rendelet (Dublin II) szabályai szerint, Svájcban szeretne csatlakozni a családjához. Ő is elteszi a papírt a belső kabátzsebébe. Kérdés azonban, hogy ha a zöldhatáron sikerül is átjutnia Magyarországra, és a magyar rendőrök elfogják, vajon figyelembe veszik-e a Svájcban élő családtagokat, amikor eldöntik, hogy visszaküldjék-e Szerbiába.
A fiúk is körém gyűlnek. Egyikük elmondja, hogy bár ő csak tizenhat éves, Magyarországon megvizsgálta egy orvos, és azt állította, hogy tizennyolc. Ami azért fontos, mert a magyar szabályok szerint a kiskorúakat – a tizennyolc év alattiakat – nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni. Őt már háromszor toloncolták vissza Szerbiába, utoljára – néhány napi őrizet után – három napja. Mutatja a papírját, melyen a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészeti osztálya születési dátumként 1994. január 1-jét írta be, tehát a hivatal szerint néhány hónapja volt a 18. születésnapja. Eszembe jut az Országos Rendőr-főkapitányság levele, mely szerint a 18 év körüli külföldieket kiskorúaknak tekintik, és nem veszik őrizetbe. A fiú esete nem ezt igazolja.
A hivatalos magyar dokumentum szerint a fiút, a harmadik magyarországra való beutazását követően, hároméves börtönbüntetésre ítélték, egy évre felfüggesztve, továbbá négy évig nem utazhat be és nem tartózkodhat az Európai Unió országaiban.
Egy másik fiúnak, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, elborul az arca és mérgesen jár-kel fel alá, a többiek csitítják. A társai elmondják, hogy nemrég igazoltatta őt a magyar rendőrség, tizenhat évesnek fogadták el, és elhelyezték egy gyermekotthonban. (Ezt írják elő a kísérő nélküli kiskorú menekültekre vonatkozó szabályok akkor, ha nem kérnek menedékjogot Magyarországon, mert jobb életet remélnek máshol, vagy egy másik európai országban esetleg rokonok, családtagok várják őket.) A fiú meglépett az otthonból, néhány hét múlva a rendőrség újra igazoltatta, úgy döntöttek, hogy tizennyolc éves és visszatoloncolták Szerbiába. Beszélgetünk egy darabig, elmeséli, hogy a gyermekotthonban nagyon kedves emberekkel találkozott, és elnézést kér, amiért felhúzta magát annak hallatán, hogy magyar vagyok, de ugye megértem, hogy a magyar rendőrséget nem igazán kedveli.
Mindeközben, a dzsungel lakói sárkányt eregetnek. Kérdem, hogy Afganisztánból hozták-e magukkal. Nevetve válaszolják, hogy itt készítették a szemétből. Kérdezem, hogy hogyan, mire Baba papírt és tollat kér, apró gallyakat szed fel a földről és elkezdi megmutatni. Egyszerűnek tűnik, ám nekik már elég nagy gyakorlatuk lehet benne.
Egy hátizsákos fiú éppen akkor tér vissza a dzsungelbe. Ő is 16 éves, aki Ghazniból, Afganisztán – még a BÁH szerint is –egyik legveszélyesebb tartományából jön. Mindenki nagy örömmel öleli magához, nem számítottak rá, hogy visszatér. A fiú ugyanis néhány napja búcsút vett a többiektől, egy embercsempész segítségével kipróbált egy új útvonalat, de nem jött össze. Ő is volt már a nagybátyjával a békéscsabai őrzött szálláson, de most mindketten újra itt vannak Szerbiában. Azt mondja, neki csak idegenrendészeti eljárása volt Magyarországon, ezért úgy gondolja, hogy ha sikerül nyugatabbra eljutnia és ott menedékkérelmet benyújtania, akkor nem fogják visszatoloncolni Magyarországra, mert ott nem kért menedékjogot. Elmondom neki, hogy olyan embereket is visszatoloncoltak már Ausztriából Magyarországra, akiket soha nem is igazoltattak Magyarországon, de feltételezték róluk, hogy Magyarországon keresztül jutottak el Ausztriába.
Miután besötétedik, az őrangyalom, Salim tanácsára közelebb húzódunk a tűzhöz. Mivel észrevette, hogy felelőtlenül kipakoltam a dolgaimat a hátizsákomból, azt mondja, hogy tartsam inkább magamnál ezeket. Hozzáteszi, hogy bár itt senki sem lop a másiktól, de ha valamit a földön hagyok és az eltűnik, ő nem keresheti a többieknél. Kérdezi, hogy a dzsungelben akarok-e aludni. Ha nem zavarok senkit, akkor igen – felelem. Arrébb megy, beszél néhány emberrel, s visszajövet aztmondja, nem zavarok senkit. Így hát maradok.
Egyre hidegebb van, jólesik a hatalmas fém serpenyőben égő tűz mellett ülni. Kinyújtjuk a kezünket, hogy jobban érezzük a melegségét, valaki felém fordul, s fájó mosollyal mondja: „ez a mi életünk”.
Beszélgetésbe elegyedünk Abannal, egy tizenhét éves pakisztáni fiúval. Elmondja, hogy az orvosi egyetemre felkészítő tanfolyamra járt, amikor megkörnyékezték a tálibok, és rá akarták venni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ellenállt, ezért a tálibok megverték az iskolatársaival együtt. Miután ez többször is előfordult, szólt az apjának, hogy nagyon fél, és arra kérte, hogy járuljon hozzá, hogy elmehessen az országból. Az apja elengedte. Mivel a 18 év alattiak egyedül nem hagyhatják el Pakisztánt, útlevél nélkül indult el. Nem akarta megvárni, amíg betölti a tizennyolc éves kort, túlságosan félt attól, hogy legközelebb már nem ússza meg egy egyszerű veréssel.
A sötétben újabb arcokat világít meg a tűz fénye. Hat teljesen kimerült ember érkezik, lerogynak a tűz mellé. Negyvennyolc órán át gyalogoltak ennivaló, víz és hosszabb pihenés nélkül. Egyikük, aki jól beszél angolul leül mellém. Bonyolult kérdéseket tesz fel arról, hogy vajon milyen esélyei lennének Magyarországon a beilleszkedésre. Nem tudok válaszolni. Kabulban elvégezte az egyetemet, és a tartomány talpraállításáért tevékenykedő nemzetközi szervezetekben dolgozott Ghazniban. A tálibok emiatt kezdték el üldözni. Szeretné tudni, hogy ha Magyarországon megkapná a menekült státuszt, elfogadnák-e a diplomáját, vagy elölről kellene kezdenie a tanulmányait. Kérdezi, hogy van-e angol nyelvű egyetem, vagy előbb meg kellene-e tanulnia magyarul. Nem igazán tudok neki válaszolni, a kezébe nyomok egy dari nyelvű helsinkis füzetet és olyasmire terelem a szót, amiről többet tudok. Elmondom neki, hogy ha menekültként ismerik el Magyarországon, akkor havi 100 eurós támogatást, hat havi szállást és ellátást, magyar nyelvoktatást és a beilleszkedését segítő képzést is kaphat. Valaki szólítja, felpattan, elindul. Nem tudom, hogy hová. Talán az egyik dzsungellakó megmutatja, hogy hol aludhatnak éjszaka, vagy folytatják az útjukat az Európai Unió felé.
Baba gondoskodó hangon jelzi, hogy húzódjunk be a kunyhóba, mert egyre hidegebb van. A kunyhót kartondobozokból és vaskos faágakból építették, nagyon stabilnak tűnik. Olyannyira, hogy egyszerre több ember is neki tud dőlni a falának. A kb. tíz négyzetméternyi helyen tizenketten ülünk körbe egy gyertyát. Most először érzem kényelmetlenül magam a dzsungelben. Nem a kunyhó zsúfoltságától, hanem mert éppen most jövök rá, hogy ez az itt élők legbelsőbb tere. Látom, amint néhányan nem mosolyognak vissza rám, és tudom, hogy rólam beszélnek. De bízom benne, hogy szólnának, ha valami baj lenne.
De nincsen semmi baj.
Aban szólít meg, sok mindenről mesél. Beteg, a tüdejével van valami probléma, ráadásul meg is van fázva. Kérdezem, hogy látta-e orvos, nemmel felel. Orvosok nem jönnek a dzsungelbe. Ha valakinek nagyon nagy problémája van, elviszik egy kórházba. Elmondja, hogy sok újságíró járt itt Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Magyarországról. Szerb újságírók is jöttek, az egyikük hozott neki gyógyszert. A fagyos tél idején a Vöröskereszt és az ENSZ is szólt szólt nekik, hogy meghúzhatják magukat az egyik szabadkai hotelben, a Fontanában. A menekülők azonban attól tartottak, hogy ez csak egy csapda, ott a rendőrség lecsap rájuk és visszatoloncolják őket Macedóniába. A segítő szervezetek aktivistái megnyugtatták őket, hogy megállapodtak a rendőrséggel, hogy húsz napig békén hagyják őket a hotelben. A többség végül élt a lehetőséggel, kaptak szállást, gyógyszert, ellátást, azaz egy esélyt, hogy túléljék a telet. A húsz nap elteltével többen visszamentek a dzsungelbe, mások Szabadkán találtak szállást. Néhányan a szállodában maradtak, és vállalták a kockázatot, hogy visszatoloncolhatják őket Macedóniába. Aban megnyugtat: ő sem hallott senkiről, aki télen halálra fagyott volna.
A szerb rendőrök olykor lecsapnak a dzsungellakókra. Ha megjelennek, mindenki fut, amerre lát. Ha már tiszta a terep, visszatérnek a kunyhóikba. Ha a rendőrség valakit elkap, átkutatják, pénzt keresnek. Aki nem adja oda magától, azt alaposan megmotozzák és meg is verik. Valakitől épp a minap vett el 300 eurót néhány rendőr, de legalább ezután elengedték. A legrosszabb esetben az áldozatot visszatoloncolják Macedóniába, és onnan indulhat újra észak felé.
Aban elmondja, hogy háromszor is megpróbált Magyarországra jutni, de mindhárom alkalommal vissza kellett térnie Szerbiába. Először egy taxival hajtottak át a határon, de a sofőr megijedt és visszafordult Szerbiába. Másodjára egy buszban bújt el a csomagok közé, de a lézeres vizsgálatnál lebukott. Mesélik, hogy a lézeres kutakodás a határ szerb oldalán még újdonság, eddig csak a magyar oldalon találkoztak vele. Aban harmadszor is egy taxi utasakénz próbálkozott, de a határon visszafordították őket. Szerencséjére egyik alkalommal sem találkozott a magyar határrendészekkel, ezért még nem vettek tőle ujjlenyomatot Magyarországon. Németországba szeretne eljutni, a nagybátyja ott él, kulturális antropológiát tanít.
Valaki szól, hogy elkészült a vacsora. A kunyhó nyugalmát felváltja a tüsténkedő emberek sürgölődése. Négyen megterítik az asztalt: letesznek egy csak az evésre használt pokrócot a földre. Paprikáskrumplit és menement tálalnak friss kenyérrel. Nagyon jólesik. Aztán teát iszunk kettévágott műanyag flakonokból. A tea fontos: ha Afganisztánban a házigazda tejben-vajban füröszti vendégét, de nem ad neki teát, a vendég azt fogja gondolni, hogy nem kapott semmit.
Mindenkinek van mobilja és szerb SIM-kártyája. Megkérdezem, hogyan töltik fel a telefonjaikat. Elmondják, hogy a közelben, a város szélén van egy ház, ahol megengedik, hogy használják az áramot. Vizet is onnan szoktak hozni.
Egy kedves pakisztáni ember közel hajol a gyertyához és megpróbálja elolvasni, hogy milyen nyelven és mi van a golyóstollára írva. Mondom neki, hogy magyarul van, és ez áll rajta: „Külső Határok Alap”. Kérdi, hogy probléma-e, ha nyugatabbra megtalálják nála ezt a tollat. Felajánlom, hogy cseréljünk tollat. A gyertyafénynél elolvassa, hogy mi van az én tollamra írva: „Made in China”. Nevetünk, hogy ha ezt megtalálják, majd Kínába toloncolják vissza.
Salim és a többiek is tudni szeretnék, hogy a helybéliek vajon miért szólnak a rendőrségnek, ha menekülőket látnak. Azt gondolják, hogy pénzt kapnak a rendőrségtől, ha feljelentik az idegeneket. Elmagyarázom, hogy itt is, és Magyarországon is inkább azért szólnak a rendőröknek, mert félnek az idegenektől, és talán azt hiszik, ezt a rendőrök elvárják tőlük.
Egyre kevesebben beszélgetnek, lassan mindenki elalszik.
A vastagon betakart emberi testek alvó óriásoknak tűnnek a szűk kunyhó hajnali félhomályában.
A reggeli napsütésben néhány új arcot látok. Még beszélgetünk egy kicsit, majd elbúcsúzom. Imran és Mahmood kísér ki a főúthoz. Imrannak az egyik szeme üvegből van, az egyik kezén pedig hiányzik néhány ujja, egy afganisztáni robbantás nyomai. A tízperces séta alatt dari kifejezésekre tanítanak, majd kikérdezik a leckét.
Azok közül, akikkel a dzsungelben találkoztam, többen már biztosan Magyarországon, vagy egy másik uniós országban vannak, s várják a választ életük nagy kérdésére: vajon maradhatnak-e?
Sokáig emlékezni fogok a velük töltött estére a ligetben, és arra a mondatra is, amit többen többször megismételtek: „ha nem üldöznének az országomban, nem jöttem volna Európába azért, hogy így éljek.”
Szerző: Teo Doro
2012. április 24.
A kétharmad nem tiszteli a független bíróságokat. Ha a rendes bíróság döntései nem tetszenek neki, semmisségi törvényt alkot. Ha az Alkotmánybíróság zavarja politikai érdekeit, egész fegyvertárat képes bevetni akarata érvényesítése érdekében: korlátozza a testület hatáskörét, ha némaságra akarja kárhoztatni; nem veszi figyelembe a döntését, mikor alkotmányellenesen, indokolás nélküli kirúgással hajt végre politikai tisztogatást a közszférában; s ha épp úgy tartja úri kedve, az alkotmányellenesnek minősített szabályokat otromba módon beleírja az alaptörvénybe.
Most pedig Navracsics Tibor, a kormány második embere s egyben az igazságügyért felelős miniszter, olyan határozati javaslat elfogadását javasolja a Parlamentnek, amely kimondja, hogy hazánk nem hajlandó végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogerős ítéletét. A javaslat benyújtásával a független bíróságok semmibevételének egy újabb állomásához ért el a szinte korlátlan hatalom birtoklásától megmámorosodott Fidesz. A nemzetközi bíróság hatáskörét a magyar Országgyűlés nem korlátozhatja, bíráit nem tudja nyugdíjazni, döntéseit nem tudja semmissé nyilvánítani. Mi marad hát? Nem hajtjuk végre a döntést, ilyen egyszerű. S miért nem hajtjuk végre? A határozati javaslat arra hivatkozik, hogy a strasbourgi döntés ellentétes a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatával. Ez az érv eleve hibás, hiszen a strasbourgi gyakorlat az Alkotmánybíróságot is köti.
Ahogy azt az AB a 1718/D/2010. számú határozatában kimondta:
„Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi [...] jogvédelem szintje. [...] az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.”
De a határozati javaslat indoklása – az AB idézett megállapításától függetlenül is – álszent hazugság. Hiszen nem érdekelte a kétharmadot, amikor az AB kimondta, hogy alkotmányellenes az egy nap alatti törvényalkotás, az indokolás nélküli kirúgás, a visszamenőleges hatályú jogalkotás, vagy hogy az ügyész kiválaszthatja az eljáró bíróságot. Az Alkotmánybíróság döntése csak akkor fontos a hatalom számára, ha az érdekei ezt kívánják. Ha viszont nem így van, semmilyen intézményes korlátra nincs tekintettel, sem a bíróságra, sem az Alkotmánybíróságra, és most már az Emberi Jogok Európai Bíróságára sem.
A határozati javaslat tárgyául szolgáló strasbourgi döntés kimondja, hogy pusztán a vörös csillag viseléséért senkit nem lehet elítélni, mert a jelkép többjelentésű: nemcsak a kommunista rendszer bűneinek propagálását vagy az ideológiájával való azonosulást fejezi ki, hanem szimbolizálja például a nemzetközi munkásmozgalmat is, amely egy igazságosabb társadalomért küzd, és ebben a jelentésében semmi nem indokolja használatának tilalmát. Márpedig a szimbólum magyar büntetőjogi üldözése általános, és ez önmagában egyezménysértő. Az álláspont persze vitatható, mondván, ha a horogkereszt (amelynek szintén van a náci terrorra nem utaló jelentése) viselése általánosan tiltható, akkor a vörös csillagé vajon miért nem? Hiszen mindkettő bűnös, totalitárius rezsim jelképe volt. A magyarázathoz szerteágazó történelmi, politikai, jogi okfejtésre lenne szükség, aminek a kimenetele nem biztos, hogy egyezik a strasbourgi döntéssel. Azonban bármi is lenne a vita végeredménye, azt nem kérdőjelezheti meg, hogy egy jogállamban a tartalmilag vitatható jogerős bírósági döntéseket is végre kell hajtani.
Egyébként pedig ha valaki annyira nagyon antikommunista, akkor nem a strasbourgi bírákat nevezi idiótának a neki nem tetsző döntés kapcsán, mint tette azt Kövér László házelnök ugyanezen ügy kapcsán tavaly novemberben, hanem a kommunista rendszer titkosszolgálati ügynökeinek adatait hozza nyilvánosságra, különösen, ha megvan hozzá a korlátlan hatalma. Amíg ez nem történik meg, addig a Pozsgay Imrével együtt alkotmányozó antikommunista kormányzati hevület csak hazug színjáték marad.
Szerző: Pokerface
2012. április 23.
Kiválaszthatja-e a színházi rendező a saját kritikusát? Az alperes a felperes ügyvédjét egy polgári perben? És a rendőrség a terhelt védőjét egy büntetőeljárásban?
Az utolsó kérdésre a válasz igen. A büntetőeljárások alapvető garanciális kérdése, hogy a rossz anyagi körülmények között élők is hatékony jogi segítséghez juthassanak. Ez következik az alkotmányos és nemzetközi egyezményekben is rögzített alapelvekből, a védelemhez való jog és a bíróság előtti egyenlőség elvéből. Magyarországon, ha a gyanúsított nem tud ügyvédet fogadni a nyomozás során, a rendőrség mondja meg, ki legyen a terhelt kirendelt védője. Márpedig a rendőrség – szerepénél fogva – ellenérdekelt: feleslegesnek tűnő jogászkodástól mentesen, minél gyorsabban szeretné lezárni az ügyeket. A rendőrség tehát – az esetek többségében – maga választhatja meg a kritikusát, ami gátolja a hatékony védelemhez való jog érvényesülését.
Hogy Magyarországon nincs minden rendben a kirendelt védői rendszer körül, nem újdonság azok számára, akik már közelről láttak büntetőeljárást. Számos tanulmány bírálta a kirendelt védői munka színvonalát, és a Magyar Helsinki Bizottság is többször vizsgálta a kérdést. Lásd például a kirendelt védői rendszer gyakorlatát bemutató tanulmányunkat.
A védői teljesítményt nehéz mérni, mert például az ügyvédi taktika része lehet, ha a védő egyetlen észrevételt sem tesz a nyomozás során. Mégis, vannak olyan mutatók – például, hogy a védő jelen volt-e az eljárási cselekményeken, betekintett-e az iratokba stb. –, amelyekből következtetni lehet az ügyvédi munka színvonalára. Ha például a védő el sem megy ügyfele kihallgatására, biztosan nem tudja magas szinten ellátni a védelmét. A kutatásaink kimutatták, hogy a kirendelt védők aktivitása elmarad a meghatalmazott védőkétől, például a kulcsfontosságú első kihallgatáson, az esetek mindössze 16%-ában vett részt a kirendelt védő, míg ugyanez az arány a meghatalmazott ügyvédek esetében 63% volt (Bővebben). Ha a védő nincs jelen a kihallgatáson, nem képes eldönteni, hogy érdemes-e indítványt tenni, kérdéseket megfogalmazni, vagy jobb a hallgatás. Márpedig a számok arra utalnak, hogy a rendőrség hajlamos olyan védőt kirendelni, aki személyesen nem jelenik meg az eljárás során. (Lásd még itt.)
A Helsinki Bizottság vizsgálata során, a kirendelési gyakorlatra vonatkozóan adatokat kért 7 budapesti, 23 helyi és 7 megyei kapitányságtól. Az adatok nagy szórást mutattak, egy-egy szám még minket is meglepett. 19 kapitányságon az ügyek több mint harmadát látta el ugyanaz a védő, és volt olyan kapitányság, ahol egyetlenegy ügyvéd kapta a kirendelések 82%-át. Az aránytalan kirendelési gyakorlat következtében előfordulhat, hogy egy kirendelt védőre évente akár 453 büntetőügy is juthat. Ennyi ügyben még több ügyvédjelölt segítségével sem lehet lelkiismeretesen eljárni. Ráadásul, ha egy ügyvéd a megélhetését a kirendelésekre alapozza, valószínűleg kétszer is meggondolja, hogy kellemetlenségeket okozzon-e a nyomozóknak.
Ráadásul ma már szó sincs arról, hogy az ügyvédek kényszerűségből látnak el kirendeléseket. A válság ide is elért, sokan vállalnak képviseletet a sokat kritizált, a megszokott ügyvédi tarifákhoz képest nevetségesen alacsony, 3 ezer forintos óradíjért.
Az órabéreket a Helsinki Bizottság sem tudja emelni, arra azonban van ötletünk, hogy a rendőrség miként rendelhetne ki védőt anélkül, hogy konkrétan megnevezné, hogy ki legyen az. Kifejlesztettünk egy végtelenül egyszerű szoftvert, amelyet – az ORFK segítségével és a területi ügyvédi kamarákkal együttműködve – három rendőrkapitányságon teszteltünk hét hónapon át. A rendőrség központi számítógépes rendszerébe, a RobotZsaruba integrált szoftver véletlenszerűen választja ki a kirendelhető ügyvédet. A program képes arra, hogy figyelembe vegye, hogy kik vállalnak kirendelést, illetve, hogy a kiválasztott ügyvédnek mi a szakterülete. A program lehetővé teszi, hogy esetenként egy-egy alkalommal új védőt kérjen a rendőrség, hiszen előfordulhat, hogy a „felajánlott” ügyvéd éppen nem elérhető, vagy nem ér rá.
Ügyenként átlagosan hét alkalommal éltek ezzel a lehetőséggel a rendőrök. Általában azért, mert a védő nem volt elérhető, de az is előfordult (73-szor), hogy értelmetlen szöveget írtak be a megfelelő rubrikába indokként – csak hogy szerepeljen ott valami – és továbbléphessenek. Néhány további esetben, a rendőr nem rejtette véka alá, hogy szoftver helyett szívesebben választana inkább maga védőt: „Én akarok választani.”, „Másikat kérek.”, „Miért kellene indokolni?” Az új választás lehetőségének biztosításával előfordulhat, hogy a nyomozó addig nyomkodja az „enter” billentyűt, amíg a gép ki nem dobja a neki tetsző ügyvédet. Ez azonban visszakereshető és ellenőrizhető a szoftver segítségével.
A legfontosabb kérdés, hogy a szoftver használatával vajon megváltozik-e érdemben a védők kiválasztása, és hatékonyabb lesz-e a kirendelt védők munkája. 115 akta elemzése alapján állíthatjuk, hogy a modell működik, nőtt a védői aktivitás. Többször voltak jelen az ügyvédek az első kihallgatásokon, az iratismertetéseken, és másolatot is gyakrabban kértek az iratokból.
Az eljárás összes szereplőjének, így a rendőrségnek is az lenne az érdeke, hogy átlátható és elfogultságoktól mentes módszerrel válasszon védőt a nyomozóhatóság, és még a gyanúja se merülhessen fel annak, hogy a saját szempontjait helyezi előtérbe a védő kiválasztásakor. Hogy a kis átalakítást igénylő szoftver a rendőrség bevezeti-e, már csak a döntéshozókon múlik.
Szerző: Esetlegedit
2012. április 16.
Egyre kevesebben vagyunk
A lassan csordogáló 2011-es népszámlálási adatok tanúsítják: a magyarországi népességfogyást nem hogy megállítani, de még lassítani sem sikerült. Az elmúlt évtizedben 216 ezer fővel csökkent Magyarország lakossága, ami olyan, mintha egy Debrecen nagyságú város tűnt volna el nyomtalanul. Ha nem számolunk a be- és kivándorlókkal, a kép még sötétebb. Az ezredforduló óta érkezett mintegy 170 ezer bevándorló nélkül a népességfogyás mértéke a 400 ezerhez közelítene, ami már egész Baranya vagy Csongrád megye lakóinak eltűnésével lenne egyenlő.
Elsősorban nem a népesség létszámának csökkenése, hanem a társadalom ezzel együtt járó elöregedése ró súlyos terhet a gazdaságra és a társadalmi ellátórendszerekre. 2050-re az európai lakosság egyharmada 65 évnél idősebb (értsd nyugdíjas) lesz, amire még nem volt példa a világtörténelemben. A magyar népesség fogyásának és elöregedésének fő oka azonban nem a várható élettartam növekedése, hanem az alacsony, és – a kisebb kilengésektől eltekintve – egyre csökkenő gyermekvállalási hajlandóság. Bár az európaiak általában is később és kevesebb gyermeket vállalnak, mint korábban, a három évtizede töretlen természetes népességfogyás még az elöregedő kontinensen is hungarikumnak számít.
Már a szinten tartáshoz is jóval több gyerek kellene
A demográfusok szerint a népesség számának szinten tartásához 10 nőnek átlagosan 21-22 gyermeket kellene világra hoznia élete során. Ehhez képest ma Magyarországon 10 nőre átlagosan 13 gyermekszülés jut, ami az egyik legalacsonyabb adat az Európai Unióban (Litvániával és Portugáliával osztozunk a kétes dicsőségen). A gyermekvállalási hajlandóság számos régióbeli országban érezhető biztató növekedése annak ellenére elkerüli hazánkat, hogy a rendszerváltás óta minden kormányzat igyekszik többé-kevésbé látványos intézkedéseket hozni a népességfogyás megállítására. A valóságban azonban óriási szakadék tátong a hangzatos jelszavak (lásd például „három szoba, három gyermek, négy kerék”) és a magyarokat gyermekvállalásra ösztönző konkrét, tudományosan is megalapozott intézkedések – pontosabban azok hiánya – között.
Fotó: HVG/Túry Gergely
Pedig lenne miből tanulni: az uniós kutatások rendre kimutatják, hogy többnyire azokban az európai országokban magasabb a gyermekvállalási kedv, ahol a) fejlett intézményi ellátórendszer áll rendelkezésre már a kétévesnél fiatalabb gyermekek számára is, és b) ahol a nők nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon. Magyarul: ha bármely kormány jó eséllyel akarja a fiatalokat gyermekvállalásra ösztönözni, akkor biztosítson kellő számú ingyenes (vagy legalább megfizethető) bölcsődei és óvodai férőhelyet, és aktívan segítse a fiatal anyukák visszatérését a munka világába. A részmunkaidős és rugalmas foglalkoztatás meghonosítása, a kismamák számára nyújtott munkajogi garanciák, az apák és nagyszülők által igénybe vehető GYES/GYED népszerűsítése és a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem segíthetnek mindebben. Magyarország jelenleg fényévekre van ettől (lásd például blogunk nőnapi bejegyzését), a nőket a háztartásba visszaterelgetni szándékozó kormányzati politika csak a születésszám további csökkenéséhez vezethet.
A születésszám sem növelhető korlátlanul
A gyermekvállalási kedvet azonban olyan nehezen mérhető és befolyásolható tényezők is befolyásolják, mint például hogy milyen a fiatal generáció jövőbe vagy a családba, mint intézménybe vetett hite, „divat-e” a gyermekvállalás, vagy hogy mennyire vallásos a társadalom. Számos kutatás igazolta, hogy még a legsikeresebb gyermekvállalást ösztönző állami szabályozással is csak korlátozott hatást lehet elérni. A 10 nőre vetített korábbi példánkat alapul véve a maximális eredmény eleddig általában plusz 4 gyermek volt. Például Svédországban, a világon az egyik leghatékonyabbnak tartott bababarát politikával is 15-ről „csak” 19-re sikerült feltornászni a 10 nőre jutó gyermekszülések számát az ezredforduló óta.
Magyarországon évtizedek óta kiugróan alacsony az átlagos termékenységi mutató, a lakosság várakozásai pedig számos kutatás szerint tartósan borúlátóak, ezért a gyermekvállalást ösztönző hazai politika mozgástere nagyon szűk. Az esetleges pozitív hatások (több aktív, munkaképes korú ember) pedig egyébként is csak évtizedek múlva jelentkeznének. A demográfiai adatok ismeretében kijelenthetjük, hogy a javuló gyermekvállalási kedv önmagában nem lesz elég a népesség „önfenntartó” növekedéséhez.
Importra szorulunk
A magyar népesség fogyására és elöregedésére így az egyetlen, már rövid távon is hatásos gyógyír a bevándorlás. Magyarországon ugyanis – minden tévhittel ellentétben – a bevándorlók között jóval nagyobb számban vannak magasabb végzettséggel, szakképesítéssel és állással rendelkező, adót fizető fiatal felnőttek, mint a teljes magyar népességen belül. Ez igen lényeges szempont, hiszen hazánkban a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb korlátja a kirívóan nagyarányú inaktív, a munkaerő-piacon már meg sem jelenő, sokszor az állam anyagi támogatására szoruló népesség. Egy ésszerű és fenntartható bevándorlás-politika a nagy társadalmi ellátórendszerek (társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, egészségügyi ellátás stb.) gondjain akár néhány éves távlatban is enyhíthetne. Középtávon pedig – kiegészítve a magyarok gyermekvállalását ösztönző politikát – ez segíthetné elő a lakosság elöregedésének megállítását, és egy egészségesebb társadalmi korstruktúra kialakulását (értsd: több gyerek, több fiatal, több munkaképes korú személy).
A hiányszakmák problémájára is ez lehetne az egyetlen, rövid távon is működő megoldás. Az oktatási szerkezet átalakítása vagy más ösztönzők hatása többnyire csak jó pár év múlva érezhető (hiába lesz több államilag finanszírozott hely az informatikus- vagy orvosképzésben, öt-nyolc év is eltelik, mire a „többletgólyákból” szakember lesz). Szakképzett külföldi munkaerő célzott befogadásával azonban már egy-két éven belül is orvosolni lehetne az egyes szakmákban létező munkaerőhiányt.
Struccpolitika
Mindezek ellenére Magyarországon két évtizede nem létezik bevándorlás-politika. A külföldiek betelepüléséről és beilleszkedéséről stratégiai szinten nem folyik sem szakmai, sem szélesebb társadalmi párbeszéd. Az egymást követő kormányok – nyilván a kirívóan magas hazai idegenellenesség miatt – félnek felvállalni ezt a témát, a sajtó pedig kevés kivételtől eltekintve csak a negatív sztereotípiákat szajkózza, sokszor tovább mélyítve ezzel az amúgy is elképesztő fogalmi zűrzavart (lásd például korábbi blogbejegyzésünket). A téma magyarországi megközelítésére általában jellemző a koncepció-nélküliség, valamint a sokszor indokolatlanul eltúlzott rendészeti szemlélet (miszerint a máshonnan jött ember eleve gyanús, sőt, nem kívánatos – hacsak nem jómódú turista vagy befektető). Pedig Magyarország létérdeke lenne, hogy végre túllépjen a rendszerváltás előtti szemléletet tükröző megközelítésen, és elfogadja, hogy a bevándorlás a XXI. századi Európában bár szabályozható, de nem elkerülhető társadalmi szükségszerűség, ami egyúttal hozzájárulhat elöregedő és gazdaságilag indokolatlanul inaktív társadalmunk jólétéhez is.
Fotó: Creative Commons: by Umberto Salvagnin
A folyamat egyik előfeltétele, hogy a bevándorlással kapcsolatos, közkeletű tévhiteket eloszlassuk, és megismerjük a tényeket. Blogunk a következő hónapokban egy cikksorozattal igyekszik ezt elősegíteni.
Szerző: El Duende
2012. március 28.
A kormány új Büntető Törvénykönyvet készít. A gyűlölet-bűncselekmények szabályozása azonban – a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tervei szerint – nem változik. Pedig a módosításra szükség lenne.
Magyarországon évente ezres nagyságrendű gyűlöletből elkövetett cselekmény fordulhat elő. Romákat, zsidókat, kínaiakat, melegeket, afrikai és latin-amerikai embereket bántalmaznak származásuk, vallásuk, szexuális irányultságuk miatt. Ezek töredéke jut a hatóságok tudomására, alig párból lesz valódi ügy.
A hivatalos statisztikákban 2008-ban összesen 9, 2009-ben 12, 2010-ben 19, és 2011-ben is csak 35 eset szerepel. A majd’ 20 millió lakosú Romániában, egy év alatt 59 eljárást indítottak. Ezzel szemben a 9 milliós Svédországban közel 6 ezer ügyet regisztrálnak évente. Minden bizonnyal nem a jogi szabályozás közötti kisebb eltérések okozzák a rendkívüli különbséget. Ezt támasztja alá például a gyűlöletcsoportok nyomon követésével foglalkozó Athéna Intézet adatbázisa is, amelyben a nyilvánosságot kapott gyűlölet-bűncselekmények listáját vezetik. 2009-ben például 36 esetet tüntetnek fel, míg a hivatalos statisztikában csupán 12 ügy szerepel. A valós arányokról e számok beszédes képet rajzolnak. Egyes kutatások szerint a gyűlölet-bűncselekmények 99%-át nem jelentik az áldozatok. A jogszabályi háttér és a jogalkalmazás hiányosságai miatt az esetek nagy részében nem kerül sor a felelősségvonásra. Pedig a következetes fellépés mindannyiunk érdeke.
Gyűlölet-bűncselekmény, ha az elkövető azért (is) bántalmaz vagy kényszerít egy másik embert valaminek a megtételére vagy eltűrésére, vagy tanúsít vele szemben garázda (olyan kihívóan közösségellenes magatartást, amely félelmet, megbotránkozást kelthet), mert előítéletes vele szemben. Azaz, az meggyőződése, hogy áldozata alacsonyabb rendű, vele szemben – pusztán a védett csoporthoz való tartozása miatt – jogos a megvetés.
Persze nem minden előítéletnek látszó szándékot ítél meg azonosan a büntetőjog. Legfeljebb aljas indoknak minősül, ha valaki a hamburgert zabálókat vagy a kutyabarátokat ütlegeli rendszeresen. Gyűlölet-bűncselekmény olyan emberek sérelmére követhető el, akik személyiségük közös, lényegi vonása alapján tartoznak egy csoporthoz. A csoportalkotó tulajdonság olyan, amelyről nem lehet lemondani vagy annak megváltoztatása nem várható el az egyéntől. Ilyen például a roma származás, vagy a politikai meggyőződés.
Ha valakit felpofozok és felszakad a szemöldöke, könnyű testi sértést követek el. Még büntetőeljárás sem lesz belőle, kivéve, ha a sértett berágott és igazságot követel (ez az ún. magánindítvány). Ha kicsit megverem a roma szomszédom, mert a kukát folyton a garázsom elé húzza, begurulva lenyomok neki egyet, amitől felszakad a szemöldöke, az szintén „csak” könnyű testi sértés. Ha ő feljelent a rendőrségen, az is lehet, hogy csak egy megrovás lesz a vége. Ha viszont azért verem meg a szomszédom, mert cigány, akkor szigorú felelősségrevonás vár rám (legalábbis elvileg). Akkor is, ha még a szemöldöke sem szakadt fel.
A megítélésbeli és a büntetésbeli jelentős különbség az elkövetőnek a büntetőjog által is értékelt szándékában, motivációjában rejlik. Ha a cselekmény kiváltó oka az elkövető cigány emberekkel szembeni előítélete, akkor a bántalmazás nemcsak a szomszédomnak okoz sérelmet, hanem a cigányság egészének. Emiatt értékel szigorúbban a büntetőjog olyan cselekményeket, amelyeket az előítéletes szándék nélkül figyelmen kívül hagyna vagy enyhébben büntetne.
Vajon ezek alapján védelemre szorulnak a szélsőséges politikai eszmét vallók is? Nem! A jog nem ad különleges védelmet azoknak, akiket emberi méltóságot sértő, alkotmányellenes eszméik formálnak csoporttá. A büntetőjog az emberek testi integritását korlátok nélkül védi, a véleménynyilvánítással kapcsolatban is védelmet nyújt, de csak bizonyos keretek között. A másokat szisztematikusan megalázó, megsemmisítésüket valló eszméknek a büntetőjog nem nyújt menedéket.
Mi az oka akkor, hogy mégis ilyen kevés esetben lépnek fel a hatóságok ma Magyarországon gyűlölet-bűncselekmények miatt? A jogalkalmazók, a rendőrség, ügyészség felkészültsége korántsem tökéletes. De nem csak a jogalkalmazók, hanem a jogi szabályozás hibái is problémákat okoznak a gyakorlatban. A két legfontosabb hiányosságot említjük. Egyrészt, ha a védett csoportok (tehát pl. vallási közösségek tagjai vagy a melegek) vagyontárgyait megrongálják, akkor az elkövetőt nem gyűlölet-bűncselekmény miatt, hanem a sokkal kevésbé súlyos rongálás bűncselekménye miatt üldözi a rendőrség. Ezt kevésbé szigorúan is büntetik, holott az elkövetők motivációja egyes esetekben gyűlöletből fakad. Gyöngyöspatán például a romák által lakott utcában lévő ház ablakát egy, a Véderőben „szolgáló” férfi kővel dobta be, miközben mocskolódva szidta a cigányokat. Nem kérdés, hogy cselekményét a gyűlölet motiválta. A jogi szabályozás hiányosságai folytán mégsem e tette miatt, hanem a jóval enyhébb megítélésű rongálás miatt vonták felelősségre.
Másrészt a joggyakorlatban óriási a káosz abban a tekintetben is, hogy mely csoportok jogosultak a büntetőjog fokozott védelmére. Ennek szomorú példája a miskolci ügy, ahol a Helsinki Bizottság ügyvédje is védőként jár el. A bíróság olykor a „magyarnak”, „a magyar nemzethez tartozónak”, „a magyar lakosság körébe tartozó csoportoknak” nevezett sértetteket gondolta a védett csoport tagjának. Nem is a megengedhetetlen terminológiai „sokszínűség” a leginkább égbekiáltó gond az ítélettel. Hanem az, hogy a sértettek – ahogy arra a tárgyalás folyamán fény derült – nem kaphatnak többletvédelmet, mert az autójukat megrongáló roma származású elkövetők nem a szélsőséges eszméket valló csoporthoz való tartozásuk miatt támadták meg a sértetteket, hanem – feltehetően – félelemből. Az elkövetők tettét tehát leginkább garázdaságként értékelheti majd a bíróság a megismételt eljárásban.
Annak érdekében, hogy a gyűlöletből elkövetett rongálás ne maradhasson megfelelő büntetés nélkül, és a védelemre érdemes kirekesztett csoportoknak ezt biztosítsa is az állam, a Helsinki Bizottság a büntető jogszabályok pontosítását javasolta a kormánynak. Azt kértük, hogy a gyűlölet-bűncselekményeknek egy új formáját iktassa be a jogalkotó a törvénybe, így súlyuknak megfelelően büntessék az előítéletes motivációból elkövetett rongálást. Továbbá azt követeltük, hogy a védett csoportokat sorolják fel a Btk.-ban, de legalábbis írják elő, hogy csak az lehet egy gyűlölet-bűncselekmény sértettje, aki személyisége lényegi vonását jelentő tulajdonság, pl. etnikai hovatartozása, vallása vagy lelkiismereti meggyőződése, szexuális irányultsága alapján tartozik egy védett csoporthoz. Az új Btk. beterjesztésekor kiderül, hogy a kormány elfogadja-e javaslatunkat.
szerző: Tell Vilma
2012. március 15.
Miért hallgatnak a jogvédők? Miért nem szólalnak (szólaltak) meg, akkor, amikor…? Gyakori kérdés. Politikai helyzettől és beállítottságtól függ, ki, mikor teszi fel, de a Magyar Helsinki Bizottság legtöbbször talán a 2006. őszi eseményekkel kapcsolatban szembesül vele.
Ezért van különös jelentősége annak, hogy a téma iránt egyébként igen érzékeny jobboldali sajtó elfelejtette tájékoztatni a közvéleményt: a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje, dr. Győző Gábor biztosított sértetti képviseletet annak a bántalmazott fiatalembernek, akinek az ügyével kapcsolatban március 8-án hozott – nem jogerős – ítéletet a Fővárosi Ítélőtábla. A döntés azért marasztalt el két rendőrt, mert a 2006-os őszi események során tétlenül végignézték, ahogy intézkedő kollégáik megrugdossák a Helsinki Bizottság ügyfelét. A tétlen rendőrök ellen az ügyészség nem emelt vádat, így a felelősségre vonás nagyrészt annak köszönhető, hogy nem vettük tudomásul az eljárás megszüntetését, és – az ügyész helyébe lépve – pótmagánvádlóként képviseltük a vádat.
Ez a fajta hallgatás nem új jelenség. A Magyar Nemzettel és a MNO-val szemben például 2009-ben helyreigazítási pert is nyertünk emiatt, valótlan állításaikat korrigálva közzé kellett tenniük, hogy a Helsinki Bizottság a hazai és a nemzetközi sajtóhoz és a Legfőbb Ügyészséghez fordulva hívta fel a figyelmet a 2006. őszi rendőri fellépések során történt jogsértésekre, valamint a rendőri túlkapások éppen a Helsinki Bizottság jelzései nyomán kerültek az ENSZ Kínzás Elleni Bizottságának látókörébe.
De szintén hallgat Balog Zoltán, jelenleg társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár, korábban az Országgyűlés emberi jogi bizottságának a 2006-os események feltárásában aktív szerepet játszó elnöke, aki 2010 októberében igen sarkosan kérdőjelezte meg elkötelezettségünket a túlkapások kivizsgálása iránt. Levélben kértük meg, hogy mutasson rá, milyen tényekre alapozza álláspontját. Levelünkre, amelyet 2010. november 23-án adtunk postára, immár 482 napja nem érkezett válasz. Úgy gondoljuk ezért, megérett a nyilvános közlésre.
Tisztelt Képviselő Úr!
Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága 2010. október 20-i ülésének jegyzőkönyve szerint Ön a 2006. őszi jogsértéseket vizsgáló albizottság jelentése kapcsán a következőket mondta: „az én szubjektív megítélésem azért kicsit más volt. Azt kell mondanom, attól kezdve, hogy Kőszeg Ferenc elhagyta a Helsinki Bizottságot, attól kezdve sajnos a Helsinki Bizottság – ezt talán Gaudi-Nagy Tamás meg tudja erősíteni – elég kétes szerepet töltött be ezeknek az ügyeknek a vizsgálatában. Tehát attól kezdve inkább bagatellizálni akarta az eseményeket, és nem tartott ki következetesen úgy az álláspontja mellett, mint akár a nemzeti jogvédők, akár a Társaság a Szabadságjogokért.”
Ha a tényeket nézzük, a Magyar Helsinki Bizottság – szemben az Ön szubjektív megítélésével – Kőszeg Ferenc 2006. december 31-i távozása után is következetesen ugyanazt az álláspontot képviselte, mint korábban: a 2006. őszi túlkapásokat szigorúan ki kell vizsgálni, a felelősöket meg kell büntetni, és ki kell küszöbölni az igazságszolgáltatás működésével és különösen a bántalmazásos ügyekben követett joggyakorlattal kapcsolatos – korábban is fennálló – rendszerszintű problémákat, amelyekre ezek az események minden korábbinál élesebben világítottak rá.
-
A Magyar Helsinki Bizottság 2006. december 31-ét megelőzően és azt követően is jelezte az illetékes nemzetközi emberi jogi szervezeteknek, hogy a rendőrség rendkívül súlyos jogsértéseket követett el 2006 őszén. 2006 novemberében az ENSZ Kínzás elleni bizottságának figyelmét hívta fel a bántalmazásokra és a rendőrök azonosítóinak hiányára, 2010 márciusában pedig az ENSZ Emberi jogi bizottságának írt anyagban számolt be részletesen az azonosítók hiányáról, a rendőri vezetők felelősségre vonásának elmaradásáról, a nyomozások rendőrségi szabotálásáról és arról, hogy az ügyészség nem használta fel minden rendelkezésre álló jogi eszközt a bántalmazók bíróság elé állítása érdekében (a vonatkozó részeket lásd a jelentés 12-14. oldalán).
-
A Magyar Helsinki Bizottság vezetői, munkatársai 2006. december 31-ét megelőzően és azt követően is következetesen kifejezésre juttatták különböző fórumokon (cikkekben, konferenciákon), hogy rendkívül súlyos emberi jogi jogsértésnek tartják a 2006. szeptember-októberi túlkapásokat – nem mellékesen olyan közönségek előtt is, amelyek nem vették szívesen az ilyen bírálatot (lásd például: Kinek a szégyene 2006 ősze? Hírszerző, 2010. február 4. ).
- A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédei 2006. december 31-ét követően is a legjobb tudásuk szerint látták el azoknak a bántalmazott ügyfeleknek a képviseletét, akik a szervezettől kértek jogi segítséget. A mindeddig egyetlen olyan ügyben például, ahol a bíróság a bántalmazó rendőrök egyikére letöltendő szabadságvesztést szabott ki, a Magyar Helsinki Bizottság képviselte a sértettet (lásd: Félholtra verték a tévészékház miatt, Index, 2008. november 27.).
Népszerű toposz a politikai jobboldalon, hogy a Magyar Helsinki Bizottság nem tett eleget (vagy semmit – kinek-kinek vérmérséklete szerint) a 2006. őszi események kapcsán. Ebben nagy szerepe van a jobboldali médiának, amely – vélhetően az SZDSZ-fiókszervezetnek gondolt Magyar Helsinki Bizottság 2006. szeptemberi fellépése okozta erős kognitív disszonancia feloldása érdekében – a 2006. október 24-i közleményünknek csak az első feléről tájékoztatta a közvéleményt (miszerint a békétlen tüntetők miatt az oszlatás elrendelésére megfelelő jogalapja volt a rendőrségnek), a másodikról (amelyben a túlkapások szigorú kivizsgálását követeltük) már nem. Ezt követően pedig nem tudósított az első közleményt két nappal később pontosító nyilatkozatról (Ami jogszerű és ami nem az – http://helsinki.hu/ami-jogszeru-es-ami-nem-az), és azoknak a lépéseknek a nagy részéről sem, amelyeket a Magyar Helsinki Bizottság ezt követően tett a 2006. őszi eseményekkel kapcsolatban. (Jellemző példa, hogy a Magyar Nemzet többször beszámolt az Angel Mendoza bántalmazása miatt megindult eljárásról, arról azonban, hogy ezt az ügyet dr. Fazekas Tamás a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjeként viszi, mélyen hallgatott.)
Tisztában vagyunk vele, hiába indítunk és nyerünk sajtópereket ezzel kapcsolatban (lásd: Helyreigazítás, Magyar Nemzet, 2009. október 30.), a toposz kiirthatatlan marad, de mindeddig Önt azon kevés jobboldali közéleti személyiség egyikének gondoltuk, aki tárgyszerű ismeretekkel rendelkezik a Bizottság 2006 őszével kapcsolatos tevékenységéről, és objektíven ítéli meg azt.
Ezért volt különösen csalódást keltő az Ön fent idézett megnyilvánulása. A jegyzőkönyvből kiderül, hogy Ön szerint az Emberi jogi bizottság ülésein elmondottak támasztják alá a Magyar Helsinki Bizottság „kétes” szerepét, és azon törekvését, hogy elbagatellizálja a történteket („ezt egyébként a bizottsági jegyzőkönyvekben el lehet olvasni”).
Az Emberi jogi bizottság két alkalommal hívta meg szervezetünket a 2006-os ügyeket értékelő ülésére: 2007. október 17-én és 2008. október 20-án. Kikértük mindkét – informális tanácskozássá alakult – ülés szó szerinti jegyzőkönyvét, hogy meggyőződjünk róla: elhangzott-e a részünkről olyan, esetleg félreérthető megfogalmazás, mondat, amely a történések elbagatellizálásaként értékelhető, vagy amely „kétessé” teszi, hogy a Magyar Helsinki Bizottság a történtek teljes körű kivizsgálásában érdekelt. Nem találtunk ilyet. (Hacsak Ön nem azt értékeli így, hogy a 2008-as ülésen Kádár András Kristóf rámutatott: 2006 őszén a rendőrségnél és a büntető igazságszolgáltatásban korábban is meglévő rendszerszintű problémák törtek a felszínre minden korábbinál nagyobb volumenben és intenzitással. Ez az általunk továbbra is érvényesnek tartott vélemény azonban szintén nem eltérés a korábbi állásponttól, hiszen Kőszeg Ferenc már az Emberi jogi bizottság 2006. október 13-iki ülésén hangsúlyozta: „téved, aki azt hiszi, hogy a most napfényre került visszásságok kizárólag a kiélezett politikai helyzet következményei. A […] a bántalmazás hivatalos eljárásban […] ma is mindennapos. Csakhogy a rendőrök, rendőri vezetők nagyon szeretik letagadni az ezzel kapcsolatos tényeket. […] A rendkívüli helyzet az előzetes letartóztatás elrendelése kérdésében is csak a szokásos gyakorlatot tette nyilvánvalóvá.” – a felszólalás szerkesztett változatát lásd: Rendőrzők és rendzavarók, Élet és Irodalom, 2006. október 20.)
Ezért kérjük Önt, hogy jelölje meg azokat a tényeket, amelyek az Ön rendkívül súlyos vádját alátámasztják (ha megengedi, e tekintetben nem fogadnám el Gaudi-Nagy Tamás értékítéletét mérvadónak). Tisztelje meg azzal a szervezetünket, és különösen azokat a kollégáinkat, ügyvédeinket, akik számtalan munkaórát fordítottak az elénk kerülő 2006-os ügyek feltárására, hogy konkrétan rámutat azokra a Kőszeg Ferenc távozása utáni megnyilvánulásokra, nyilatkozatokra, amelyek az Ön – szakmai tisztességünket megkérdőjelező – kijelentését objektíve indokolják.
Budapest, 2010. november 19.
Válaszát várva, tisztelettel:
Kőszeg Ferenc és Kádár András Kristóf
2012. március 7.
Találós kérdés: vajon melyik európai államban a legkisebb a nők aránya a parlamentben és a kormányban? Az olvasó most minden bizonnyal valamelyik balkáni vagy dél-európai országra tippel. Albánia? Moldova? Vagy talán azok a macsóskodó olaszok? Még véletlenül sem. Jelenleg ez az ország Magyarország. A nők elképesztően alacsony jelenléte a politikai döntéshozatalban ráadásul csak a leglátványosabb tünet, hazánk ugyanis a női egyenlőség biztosítása terén általában is gyengén teljesít. Nőnapi bejegyzésünkben bekukkantunk a virágcsokor mögé, és megnézzük, hogyan is állunk a női jogok terén.
Női egyenlőség: valahol Afganisztán és Svédország között?
A Helsinki Bizottsághoz évente százával forduló menedékkérő nők közül sokaknak azért kell otthonukat elhagyniuk, mert női mivoltuk miatt fenyegeti őket kínzás, embertelen bánásmód vagy rabszolgaság. Még a gyakorlott jogi segítőnek is elakad a szava, amikor azzal szembesül, hogy számos afrikai országban megcsonkítják a lányok nemi szervét, vagy hogy egyes közel-keleti országokban egy a fejkendő alól kikandikáló hajtincs is „forradalmi tett”, amiért brutális büntetés járhat. Ha az ember ilyen ügyekkel foglalkozik, könnyen eshet abba a hibába, hogy úgy gondolja, nálunk nagyjából minden rendben van a női jogok terén. Ez sajnos korántsem igaz, még akkor sem, ha a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos magyarországi problémák nyilván nem mérhetők ahhoz az elnyomáshoz és kiszolgáltatottsághoz, amivel az afgán vagy iráni nők szembesülnek nap mint nap.
A női egyenlőtlenség talán leglátványosabb tünete Magyarországon a nők világviszonylatban is kirívóan alacsony részvétele a politikai élet magasabb szintjein. A magyar országgyűlésben jelenleg a képviselők kevesebb, mint 9 százaléka nő, ezzel hazánk egész Európában sereghajtó. Az Interparlamentáris Unió toplistáján a 116. helyen álló Magyarországot nem csak az összes európai, de számtalan afrikai, ázsiai és latin-amerikai ország is megelőzi (például Angolában 32%, Irakban 25%, Bulgáriában pedig 21% a női képviselők aránya). Beszédes adat, hogy még a női jogok tekintetében nem éppen élenjáró arab világban is átlagosan több nő ül a parlamentekben, mint nálunk. Az sem kevésbé kirívó tény, hogy a jelenlegi magyar kormányban mindössze egy női miniszter van (korábban egy sem volt), vagy hogy Magyarországnak (például Pakisztánnal, Indonéziával vagy Törökországgal szemben) soha sem volt női állam- vagy kormányfője.
Felemás emancipáció
A kommunista diktatúra az ötvenes évektől kezdve tömegével terelte a nőket a munkaerőpiacra, háttérbe szorítva a „hagyományos” (apa dolgozik és eltartja a családot, anya a háztartást vezeti és gyermeket nevel) családmodellt. A hivatalosan feminista ideológia azonban nagyrészt érintetlenül hagyta a családi szerepeket, meghagyva a nőknek – immár napi 8-9 óra hivatalos munka mellé – „hagyományos” feladataik nagy részét is. Nem csoda, hogy minden kutatás szerint a dolgozó magyar nők jóval túlterheltebbek férfitársaiknál. A rendszerváltás óta egyik kormány sem tett érdemi, hatásos és látványos lépéseket a női egyenlőség megteremtése érdekében. A második Orbán-kormány Európában ultrakonzervatívnak számító család- és társadalompolitikája azonban még a korábbi állapothoz képest is jelentős visszalépést jelent ezen a téren. A „hagyományos” munkamegosztás visszatérésére viszont még így sincs érdemi lehetőség. A nők jelentős része a felmérések alapján már nem elégedne meg pusztán a háztartásbeli teendőkkel és az anyaszereppel (még akkor sem, ha ez utóbbit nagyon fontosnak tartja). Emellett tény, hogy a magyar családok túlnyomó része egyszerűen képtelen lenne egy fizetésből megélni, és ennek megváltozására – a gazdasági realitás ismeretében – belátható időn belül nincs esély. Az amerikai kertvárosi idill így még jó ideig várat magára.
Kevés magyar családban osztják meg méltányosan a házimunkát (a kép forrása: Európa Tanács)
A nők hátrányos helyzetéért azonban igazságtalan lenne kizárólag a politikát vádolni: a média ugyanúgy ráerősít az egyenlőtlenségre. A magyar tévésorozatoktól a levespor reklámig minden azt mutatja, hogy a házimunka és a gyermeknevelés egyedül a nő feladata. Bár „nyugaton” már bevett, nálunk még mindig forradalmi lenne egy olyan reklám, amiben anyu és apu együtt tereget és ámuldozik az új mosópor folteltávolító képességén, vagy ahol egy lelkes édesapa próbálja meggyőzni a megcélzott fogyasztókat egy gyermek orrcsepp hatásosságáról.
Jogsérelem – gazdasági hátrány
A nők hátrányos megkülönböztetése jóval több, mint pusztán emberi jogi kérdés. Számos nemzetközi kutatás igazolta, hogy szoros összefüggés van a nemek közötti egyenlőség megvalósulása és gazdasági-társadalmi fejlettség között. Az egy főre jutó hazai összterméket (GDP), a tudományos eredményeket, a versenyképességet vagy a társadalmi jólétet mérő listák tetején nem véletlenül találunk olyan országokat, ahol a nők politikai, gazdasági és társadalmi lehetőségei nagyon hasonlók a férfiakéihoz (e szabály alól csak néhány olajban dúskáló törpeállam kivétel). Más szóval: ahol a nők jelentős hátrányokkal néznek szembe életük során, ott nem lesz lehetőség tehetségük, munkaerejük vagy más képességeik megfelelő kamatoztatására, aminek viszont az egész társadalom látja a kárát. Az elöregedő európai országokban a női jogok érvényesülése ráadásul a demográfiai problémákkal is összefügg. Nyilván ritkábban vállal gyermeket az a nő, akinek esélye sincs a gyermekszülés után visszatérni a munkaerőpiacra, vagy aki munkája mellett egyedül köteles megbirkózni a háztartás és a gyermeknevelés legtöbb feladatával is.
A politikai képviselet mellett Magyarország a nők gazdasági-társadalmi egyenlősége terén sem teljesít jól. A Világgazdasági Fórum adatai – melyek számos gazdasági, egészségügyi, politikai és oktatási mutatót összesítenek – látványos romlást mértek az elmúlt években: 2006 óta sikerült harminc hellyel hátracsúszni a szervezet világranglistáján. A tekintélyes Newsweek magazin tavalyi felmérése Magyarországot már csak a 112. helyre sorolta a női egyenlőség megvalósulásáról összeállított listán, messze-messze lemaradva szinte az összes európai ország mögött. Bár a magyar lányok és nők a kutatások szerint többet és jobban tanulnak, mint a férfiak, ugyanazért a munkáért még mindig akár 20-30 százalékkal kevesebb bért kapnak. A nők látványosan alulreprezentáltak a hazai gazdasági élet felsővezetői szintjén is, továbbá az Unióban nálunk az egyik legnehezebb az anyák számára gyermekszülés után újra munkába állni. A kisgyermekes szülők számára jó megoldást jelentő részmunkaidős foglalkoztatás terén is az európai mezőny végén kullogunk. A nemzetközi kutatások gyakran kiemelik továbbá a nőkkel szembeni erőszak problémáját, amivel szemben nem létezik hatékony jogi védőháló. Sovány vigasz csupán, hogy a magyar nők születéskor várható élettartama nyolc évvel meghaladja a férfiakét.
Másodrendű állampolgárságtól az Esélyegyenlőségi Minisztériumig: van más út
A nemek közötti egyenlőség leginkább a skandináv országokban valósul meg. Ennek hallatán sokan legyintenek, hogy „naná, hiszen ez náluk mindig is így volt”. Léteznek azonban olyan államok is, ahol céltudatos és tartós politikai elkötelezettséggel annak ellenére lehetett jelentősen javítani a nők helyzetén, hogy a nemek közötti egyenlőségnek nincsenek komoly történelmi gyökerei. Kiváló példa erre Spanyolország. A Franco-diktatúra a negyvenes és hetvenes évek között a nőket lényegében a konyhába száműzte, elzárva előlük az önálló pénzkereset és az egyetemi tanulmányok lehetőségét. A korabeli szabályozás előírta, hogy a nők kötelesek engedelmeskedni férfi rokonaiknak. A házas nőknek még a hetvenes években is írásbeli engedély kellett férjüktől ahhoz, hogy szerződést kössenek, bankszámlát nyissanak, vagy útlevéllel külföldre utazzanak. Tilos volt a válás, az állami vezetők és a bírók kivétel nélkül férfiak voltak. A fogamzásgátlás és akár egyszeri házasságtörés is bűncselekménynek számított (ez utóbbi ilyen szigorúan csak a nők számára persze).
Carme Chacón héthónapos terhesen lett hadügyminiszter (Fotó: Javier Soriano)
Mindez a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a demokrácia helyreállítását követően gyökeresen megváltozott. Az első lépés a nemek közötti jogi egyenlőség gyors megteremtése volt. Ezt követően, a tartós kormányzati elkötelezettség, valamint a média és a civil társadalom aktív közreműködésének köszönhetően a spanyol nők társadalmi-gazdasági helyzete egy generáció alatt hihetetlen mértékben átalakult. Ma a spanyol parlamenti képviselők 36 százaléka, a jelenlegi jobboldali-konzervatív kormány minisztereinek egyharmada, valamint a miniszterelnök-helyettes is nő. Az ország autonóm régióit irányító regionális parlamentekben a nők aránya 40 vagy akár 50 százalékot is eléri. A spanyol diszkrimináció-ellenes vagy a családon belüli erőszak büntetésére szolgáló szabályozását az egyik legerősebbnek tartják a világon. 2008-ban külön Esélyegyenlőségi Minisztériumot is létrehoztak és ugyanebben az évben egy gyermeket váró nő lett Spanyolország hadügy(!)minisztere. A Világgazdasági Fórum női egyenlőséget mérő világranglistáján az ország ma már a 12. helyen áll, megelőzve például Hollandiát és Kanadát is. Problémák persze itt is akadnak, de tény, hogy a nemek egyenlőségével és a női jogokkal kapcsolatos tudatosság áthatja a spanyolok mindennapi életét a parlamenti vitáktól a popzenén keresztül a konyhaasztalig.
Az optimista jogvédő csak remélheti, hogy lesz egyszer egy magyar kormány, amely veszi a bátorságot, hogy a spanyol útra lépjen. Mindaddig marad a tényleges egyenlőséget és megbecsülést sokszor csak helyettesítő nőnapi virágcsokor.
Szerző: El Duende
2012. március 2.
Egyre gyakrabban olvashatunk a hazánkra nehezedő „migrációs nyomásról”, a szerb-magyar határon tucatjával elfogott határsértőkről, akik pénzt és energiát nem kímélve próbálják elérni Európa boldogabbik felét. Az illegális bevándorlók, embercsempészek mellett sajnos ritkán esik szó azokról, akik életveszélyes helyzetekből, a háborúk, a jogfosztottság, vagy a nélkülözés elől menekülnek. Vajon mi történik azokkal a Magyarországra érkező külföldi gyerekekkel, akik egyedül, a szüleik nélkül vállalkoznak a veszélyes útra?
Afgán gyerekek, tizenévesek ezrei gyalogolnak végig a fél világon. Kamionokban megbújva, átfagyva és gyakran betegen várják, hogy megérkezzenek az „ígéret földjére”, Európába. Tudomásunk szerint 2012-ben, már száznál is több, családtagjaitól elszakított, jellemzően 16-18 éves kiskorú külföldi érkezett Magyarországra a világ fejlődő országaiból, legtöbben a szerb határon keresztül. Az elmúlt hét évben ezernél is több migráns gyereket fogtak el hazánkban, közülük nagyjából 830 kamasz kért menekültstátuszt. A Guardian nemrég egy szemléletes összeállítást közölt a Párizsban élő afgán gyerekek menekülésének körülményeiről. Az egyikük például hóban, fagyban gyalogolva, a horvát-szlovén hegyeket megmászva jutott el Olaszországba. A nagy hidegben elfagyott a talpa. Nehéz elképzelni azt a nyomorúságot és kilátástalanságot, ami ilyen emberfeletti teljesítményre kényszeríthet tizenéves gyerekeket.
A jogszerűtlenül hazánkban tartózkodó külföldiek visszavételéről szóló, Szerbiával kötött visszafogadási egyezmény alapján, a rendőrség tavaly is közel száz, kísérő nélküli kiskorút adott át a szerb hatóságoknak. Sajtóhírek szerint, csak a Bács-Kiskun megyei rendőrség 129 kísérő nélküli kiskorút fogott el 2011-ben. A magyar törvények nem teszik lehetővé a 18 év alattiak idegenrendészeti fogvatartását, ezért a fiatalokat a határhoz közeli kisvárosok gyermekotthonaiban szállásolják el addig, amíg döntenek további sorsukról. Mivel ezekben az otthonokban nincsenek szigorú biztonsági intézkedések, sokan megszöknek és folytatják útjukat Nyugat-Európába.
Bizakodó tekintet (Forrás: Joint Combat Camera Afghanistan, fotó: Master Sgt. Sarah Webb, ISAF Headquarters Public Affairs Office)
Vajon mi az oka annak, hogy a külföldi gyerekek – bár papíron minden érintett hatóság és intézmény az elvárt, előírt módon bánik velük – mégsem kérnek ebből a védelemből? Nem hivatkoznak a jogaikra, hiszen nem is tudják, hogy a gyerekeknek is vannak jogaik, és talán még arról sem hallottak, hogy – a társadalom legsérülékenyebb tagjaiként – különleges védelem illeti meg őket. Különösen nehéz azoknak a migráns fiataloknak a helyzete, akik útjuk során kizsákmányolás áldozatául esnek, emberkereskedők hálójába kerülnek, vagy embertelen körülmények közé kerülnek például a görögországi Patrasban. A biztonságérzetüket az sem növeli, hogy a Magyarországra érkező kamaszok közül a hatóságok – a Helsinki Bizottság tapasztalata szerint – többeket pár nap alatt visszatoloncolnak Szerbiába, ahol esélyük sincs a megfelelő védelemre.
A hatóságok beszámolói szerint, a migráns gyerekek kitoloncolása során, minden szereplő a legjobb tudása szerint mindent megtesz azért, hogy a gyermek mindenek felett álló érdekei érvényesülhessenek. Ugyanakkor, évek óta fennálló probléma, hogy a jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldi gyerekek kiutasítása és kitoloncolása esetén, az eljáró hatóságok nem vizsgálják meg körültekintően, hogy mi vár a gyerekekre ott, ahová küldik őket. Pedig a törvény szerint csak akkor utasítható ki a kísérő nélküli kiskorú Magyarország területéről, ha „a származási államában, vagy más befogadó államban a család egyesítése, illetve az állami vagy egyéb intézményi gondoskodás megfelelően biztosított”.
Vajon Szerbiában biztosított a család egyesítése, vagy a megfelelő állami gondoskodás a visszaküldött afgán tinédzserek számára? Vagy ezek a gyerekek is esetleg odakerülnek, ahol felnőtt sorstársaik csöveznek? Ők is beköltöznek a Szabadka határában, a szeméttelepen, a temető szélén összeeszkábált kunyhókba? Ivóvíz és élelem nélkül meghúzzák majd magukat, amíg rájuk nem gyújtják az összebarkácsolt fekhelyeiket? Tavaly ősszel sajnos ez is megtörtént. A hideg beálltával minimálisra csökken a túlélés esélye. Különösebb gyermekvédelmi alapismeretek nélkül is belátható, hogy a hajléktalanság, az éhezés és a fagy nem a legmegfelelőbb környezet a szüleiktől elszakadt gyermekek számára.
Menekültek a szeméttelep szélén, Szabadkán. 2011. november (fotó: Mészáros Attila).
A gyerekek, miután a fél világot átutazták, bíznak abban, hogy pár száz kilométer és néhány országhatár már nem akadályozhatja meg őket abban, hogy végül megérkezzenek a célállomásra. Oda, ahol – reményeik szerint –közelebbi, vagy távolabbi rokonaik várják őket, ahol talán értik a nyelvüket. Szerbiába, majd onnan Magyarországra érkezve, azonban gyakran nem éppen olyan fogadtatásban részesülnek, mint amilyet elképzeltek. Legutóbb épp decemberben értesültünk arról, hogy négy afgán kamaszt elfogásukat követően többször is levetkőztették a magyar rendőrök. A tradicionális afgán szokások miatt különösen megalázó volt számukra, hogy a megalázó procedúra több tucat idegen férfi előtt történt. Ha a hatósági emberek első ránézésre nem hiszik el, hogy a menekült kiskorú, akkor őrizetbe veszik, a fogdán újabb ruházat átvizsgálás, orvosi szűrővizsgálatok következnek, és ott kerülhet sor esetleg életkor-meghatározásra is. Menekültből rabokká válnak: zárkarend, napirend, rácsok, napi egy óra a szabad levegőn.
Az idegenrendészeti őrizet nem gyerekjáték. Különösen nehéz elviselni azoknak, akik az anyanyelvükön kívül nem beszélnek más nyelveket, és ezért esélyük sincs arra, hogy megértessék a rendőrökkel, hogy ők valóban kiskorúak, nem kerülhetnének fogdába. A gyerekek sokszor nem is tudják, hogy pontosan hány évesek, mert ott, ahonnan elindultak nincs anyakönyvezés. Mondhatnánk, „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”, ha nincs nála útlevél, és nem képes se szóban, se írásban kommunikálni, akkor ne csodálkozzon azon, hogy bezárják. Azt azonban tudni lehet, hogy Afganisztánban generációk maradtak ki az iskolából, mert a tanulásnál fontosabb volt, hogy egyáltalán életben maradjanak. Már az apák sem tanulhattak, hiszen az iskolákat is rég lebombázták. Előfordul, hogy a magyar orvos egy néhány perces vizsgálat után dönt arról, hogy felnőttnek tekinti-e a gyereket, és ha igen, akkor fogdába kerül annak ellenére, hogy az idegenrendészeti törvény ezt kifejezetten tiltja. Megeshet, hogy az idegenrendészeti őrizetet szentesítő bíró észreveszi, hogy valami nem stimmel, túl fiatalok ezek a srácok, mégsem tesz semmit az ellen, hogy jogellenesen bezárják őket. Hiába próbált menedéket kérni a fent említett négy afgán fiú is, a kérelmüket nem regisztrálták, az nem jutott el a Bevándorlási Hivatalhoz, ezért pár nap múlva ismét Szerbiában találhatják magukat. Hogy is van ez?
Magyarország, a gyermek jogairól szóló 1989-es New York-i egyezmény ratifikálásával kötelezettséget vállalt arra, hogy védelmet nyújt a különösen nehéz helyzetben élő gyermekeknek. Az egyezmény világosan fogalmaz: a gyermeknek különleges segítségre és támogatásra van joga. A felelősség folyamatos hárítása határozottan ellentétes a Magyarország által is vállalt kötelezettséggel.
Jogosan tehetjük fel tehát a kérdést: vajon támogatásnak minősül-e, ha ezeket a gyerekeket újra és újra visszalökjük a semmibe, ahelyett hogy egy alapos, törvényes és jóhiszemű eljárás eredményeképpen biztonságba helyeznénk őket?
A magyar hatóságoknak elsősorban gyermekként kellene kezelnie a migráns fiatalokat, és csak másodsorban „jogellenes külföldiként” tekinteni rájuk. A helyzetük biztos és hosszú távú megoldása mind a hazájukban, mind az őket pillanatnyilag befogadó országokban kiemelt figyelmet érdemel.
Szerző: Piréz Teréz
2012. február 28.
2011 végén, amolyan karácsonyi ajándékként, két huszonéves, ateista iráni állampolgár, Sohrab és Javad menekültstátust kapott Magyarországon. 2009-ben, Iránban részt vettek egy ellenzéki tüntetésen, és ezért börtönbe kerültek. Szabadulásuk után el kellett hagyniuk a hazájukat, Magyarországra jöttek, tanulni akartak. Azt tervezték, hogy néhány év múlva hazatérnek. Ha ez ilyen egyszerű lenne… Nem az. Az iráni hatóságok távollétükben is rajtuk tartották a szemüket. Folyamatosan zaklatták az otthon maradt családtagjaikat, és mikor megtudták, hogy a fiatalemberek ellenzéki újságokban és a BBC-n is „rendszerellenes” gondolatokat hangoztattak, a két fiatalember már nem mehetett haza többé. Íme egy színes hír a sok közül, a reggeli kávé mellé ilyenből napi tizenötöt is olvashatunk. Irán messze van, nincs hozzá közünk, lapozhatunk. Ezeregyéjszaka meséi, persze.
Az Iránról szóló mai hírekben nem esik szó arról, hogy ez az ország volt az emberi civilizáció egyik bölcsője, a perzsa kultúráról sokaknak csak a szőnyeg jut az eszébe. Halljuk, olvassuk, hogy Iránt most nem kell szeretni. Atombombát gyártanak, vagy legalábbis szeretnének, nincs demokrácia, még ma is a Khomeini ajatollah által, a hetvenes évek végén gründolt siíta-muzulmán államként működtetik a vallási fanatikus terroristák. Szó esik arról is, hogy valamiféle zavaros okokból, a Jobbik szimpatizál Iránnal. Tudni lehet még, hogy az iráni ballisztikus rakéták elérik Közép-Európát, hogy a külpolitikájuk Amerika-ellenes, és hogy Amerika és az EU (vagyis mi, magyarok is) embargót hirdettek Irán ellen. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol 2012. február elején, valószínűleg a közelgő választások miatt, egyszerűen lekapcsolták az internetet.
Fotó: Creative Commons: by Faramarz
Felfoghatjuk a két átlagos iráni fiatalember történetét egyfajta mesének, amiből tanulhatunk. Több, mint háromezer kilométer távolságból is elgondolkodhatunk azon, hogy mit tenne ma egy magyar ember, ha Iránban kellene élnie. Ha nem vehetné fel azt a ruhát, ami neki tetszik, mert különben elviszi a rendőrség, ott ugyanis nem csak a gárda egyenruháját tilos viselni. Ha nem szeretheti azt, akit akar, mert ha mégis, kivégzik, hiszen Iránban nem csak az azonos neműek házassága tiltott. Ha jó eséllyel börtönbe kerülne csak azért, mert kimondja, amit gondol - hol van ehhez képest az egypárti médiahatóság? Ha nem döntheti el szabadon, hogy hisz, vagy nem hisz Istenben, és ha az államvallástól eltérő nézeteit mással is megosztja, akkor megölhetik – mert ott nem csak az Alaptörvénybe írták bele Istent. Ha a házasságtörésért nem elnéző mosolygás, celebritásnak pedig a bulvársajtó címlap-sztorija jár, hanem halálra kövezés, vagy akasztás. Iránban a tüntetések résztvevői könnyen egy vértócsában végzik. Itthon sok szó esik a "többség zsarnokságáról", pedig a kétharmad uralma össze sem hasonlítható a „Forradalom Legfőbb Vezetőjének” korlátlan hatalmával.
Iránban az egy főre jutó kivégzések száma Kínával vagy Észak-Koreával vetekszik. 2011 első félévében naponta átlagosan két emberen hajtottak végre halálos ítéletet, ami akár alkoholfogyasztásért is kiszabható. A kivégzések nem ritkán tömegesek és sokszor nyilvánosak. Emellett – az ENSZ különleges jelentéstevője szerint – évi több száz brutális kivégzés történik a börtönökben, titokban, horrorfilmbe illő, brutális kínzások mellett. A fiatalkorúakra kiszabott összes halálos ítélet mintegy kétharmadát is ott hajtották végre. A kevésbé brutális adatok sem túl rózsásak, például Iránban tartják fogva a legtöbb újságírót a világon.
Szóval, Irán nem épp egy turistaparadicsom.
Érdemes a két iráni menekült további sorsán gondolkodni? Miért érdekelné a magyarokat két iráni állampolgár helyzete, vagy Irán maga? Több ezer kilométerre van, foglalkozzon vele a Külügyminisztérium, vagy akinek nincs jobb dolga. Semmi közünk nincs ahhoz, ami ott történik, van nekünk épp elég problémánk itthon. Ne nekünk kelljen etetni még azokat is, akik nem tudtak a saját országukban változást elérni. Aki „forradalmat akar csinálni”, vállalja a következményeket is, lehetőleg otthon, minél messzebb innen.
A legsúlyosabb emberi jogi kérdések nem válaszolhatók meg ilyen könnyen. Nem is olyan rég, egy velünk szomszédos állam derék, békés polgárai is hasonlóképpen gondolkozhattak. Aztán történelmi távlatokban mérve pillanatok alatt támadtak egymásra, és lőtték akár egykori szomszédjaikat gödörbe éveken keresztül. A délszláv háborúban egész falvakat irtottak ki, csak mert az ott lakók kicsit másként beszéltek és hittek mint a támadók. Évekig néztünk át a határon a NATO-val együtt és csak reméltük, hogy nem lőnek át. Talán mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy mindez velünk is megtörténhet. Megtörténhet, hogy a béke, a jog és a demokrácia magasztos eszméi, ha úgy tetszik mindezek „álma”, rémálommá változik. Az emberiség közös sorsában osztozókként közünk van mindehhez – ez pedig nem puszta idealizmus, hanem a valóság.
Ha el tudjuk azt fogadni, hogy az iráni emberek sem jobbak, vagy rosszabbak nálunk és ott is pont annyi a hős, mint Magyarországon, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az ő emberi jogaik sem érnek kevesebbet. Elutasítás helyett segíthetünk embertársainknak emberi jogaik érvényesítésében, ha már ide sodorta őket a sorsuk. Akkor is, ha más nyelvet beszélünk és másban hiszünk.
Történetünk főszereplői a 2009-es választásokat követő utcai megmozdulásokban vettek részt. A tüntetéseknek – amelyeket élőben követhettünk a tévében és a Facebookon – több, mint száz halálos áldozata volt. A pontos szám gyakorlatilag megbecsülhetetlen, ennek a többszörösét is elérheti, mivel rengetegen eltűntek, a halottakat többnyire nem adták ki a családjaiknak. A letartóztatott mintegy 2500-3000 tüntetőből még jelenleg is legalább 150-200 ember börtönben ül.
Sohrab és Javad Magyarországon kaptak új esélyt az életre. Legyünk arra büszkék, hogy segíthettünk.
(A szereplők neveit megváltoztattuk, történetüket hamarosan folytatjuk.)
Szerző: kiskertész
2012. február 24.
Az elmúlt napokban a kettős állampolgárság intézménye ismét a figyelem középpontjába került, mivel egy szlovákiai, magyar nemzetiségű lelkészt a magyar állampolgárság felvétele miatt töröltek a szlovák lakcím-nyilvántartásból. Korábban az idén százéves Tamás Aladárné vesztette el szlovák állampolgárságát frissen szerzett magyar állampolgársága miatt.
Bejegyzésünkben a kettős állampolgárság intézményét vizsgáljuk meg jogász szemmel. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon sérti-e a nemzetközi jogot, ha egy állam tömegesen állampolgárságot ad nemzetiségi alapon, nem a területén élő embereknek, vagy ha az állampolgárság megszüntetésével bünteti egy másik állampolgárság felvételét.
Az államok maguk dönthetik el, hogy kinek adnak állampolgárságot?
Az állampolgárság az állami önrendelkezés egyik alappillére, de ma már a nemzetközi jog is számos ponton beleszól ebbe. Néhány példa erre: az állam önkényesen nem veheti el senki állampolgárságát, nem lehet megfosztani csak egy adott nemzetiségi csoportot az állampolgárságától, és biztosítani kell, hogy a férfiak és nők között ne legyen különbség az állampolgárság megszerzése vagy gyermekeikre való „átörökítése” terén. További szabályok őrködnek afölött, hogy lehetőleg senki ne válhasson hontalanná (azaz állampolgárság nélkülivé).
A kettős állampolgárság is tiltott gyümölcs?
A kettős állampolgárság történelmileg egyáltalán nem volt elfogadott. Magyarországon régóta törvényes a többes állampolgárság, de számos ország – köztük 11 EU-tagállam, például Németország, Csehország, Hollandia és Spanyolország – a mai napig nem teszi lehetővé állampolgárai számára más állampolgárság felvételét az eredeti állampolgárság elvesztése nélkül. A szlovák szabályozás tehát nem egyedülálló. Viszont tény, hogy a többes állampolgárság egyre elfogadottabb Európában: a korábban ezt elutasító EU-tagállamok mintegy harmada – például Svédország, Finnország és Belgium – döntött úgy az elmúlt évtizedben, hogy állampolgárai számára engedélyezi másik állampolgárság megszerzését. Épp a napokban döntöttek Csehországban is arról, hogy hamarosan megszüntetik a többes állampolgárság tilalmát. A tendencia jól tükrözi az európai társadalom változását. A kettős állampolgárság elutasítása értelmetlennek tűnik az integrálódó Európa országaiban, hiszen a lakosság jelentős része mindenhol „külföldi származású”, és egyre több a vegyes házasság is.
Nemzetközi jogot sért Magyarország a kedvezményes honosítás lehetővé tételével?
A válasz egyértelműen nem. A Magyarország által aláírt nemzetközi egyezmények nem tartalmaznak olyan szabályt, amely megakadályozná az állampolgárság egyszerűsített, a szokásos feltételeket figyelmen kívül hagyó megadását a magyar származású, magyar anyanyelvű, vagy magyar önazonossággal rendelkező személyeknek.
Számos európai országban – például Németországban, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban stb. – lehetséges, hogy a külföldön élő, de nyelvi/nemzeti identitásukat megőrző személyek könnyített feltételekkel, vagy szinte automatikusan állampolgárságot szerezzenek. Ez két esetben jellemző. Egyrészt Kelet- és Közép-Európában, ahol – az ismert történelmi okok miatt – a nyelvi/nemzetiségi határok többnyire nem esnek egybe az államhatárokkal. Másrészt olyan, nagyszámú migránst kibocsátó országok esetében – mint például Mexikó vagy Törökország –, amelyek tágítani szeretnék nemzeti kereteiket, és meg kívánják őrizni a külföldre vándorolt állampolgáraik és azok leszármazottainak kötődését az „anyaországhoz”.
A magyar kormány eljárása azonban a kedvezményes honosítás során nem volt problémamentes, hiszen ismerve a szlovákiai politikai helyzetet, az ellenséges reakció várható volt. Az új Alaptörvény kimondja: „Magyarország, az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve, felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését”. Ha a kormány ezt az alkotmányos elvet az állampolgárság megadásával kívánja érvényesíteni, akkor ehhez alapos diplomáciai előkészítésre lett volna szükség. Az állampolgársági törvény módosítása előtt konzultálnia kellett volna a szlovák hatóságokkal, és egyidejűleg törekedni kellett volna a nacionalista indulatok csillapítására is. Mivel ez nem történt meg, félő, hogy a két ország, pontosabban a két kormányzat között kialakult rossz viszony a szlovákiai magyarságot hozza nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetbe.
A szlovák reakció megfelel a nemzetközi jognak?
A kettős állampolgárságot a szlovák állampolgárság elvesztésével „szankcionáló” szlovák jogszabály szövege alapján nem állapítható meg az egyértelmű kötelezettségszegés. A szlovák alkotmány tiltja az állampolgárságtól való önkényes megfosztást. Esetünkben azonban nincs szó önkényességről, mert a magyar állampolgárságot megszerzők – a hatályos és kiszámítható jogszabályi rendelkezés alapján – számíthattak szlovák állampolgárságuk elvesztésére, és a döntés ellen bírósághoz fordulhatnak. A hontalanság veszélye sem fenyegeti őket, hiszen már megszerezték a magyar állampolgárságot. Jogszabályi szinten diszkriminációról sem beszélhetünk, hiszen a szlovák törvény szerint, a cseh, osztrák, vagy amerikai állampolgárságot felvevők is elvesztik a szlovák állampolgárságukat.
Szó sincs azonban arról, hogy a szlovák szabályozással minden rendben lenne. A nemzetközi jogi kötelezettségeket nem csak a jogszabály szövege, hanem annak alkalmazása is sértheti. Meg kellene vizsgálni, hogy a kettős állampolgárságot tiltó, 2011-es szlovák szabályok alapján vajon elvesztették-e a szlovák állampolgárságukat más, nem magyar állampolgárságot szerző személyek is. Ha megállapítást nyer, hogy a rendelkezést csak magyarokkal szemben alkalmazzák, az – mint diszkriminatív bánásmód – megsértené Szlovákia nemzetközi kötelezettségeit.
A szlovák kormányzat reakciója azonban e lehetőségtől eltekintve is elfogadhatatlan. Az érintett, magyar nemzetiségű emberek, frissen szerzett magyar állampolgárságuktól függetlenül is, számtalan szállal kötődnek Szlovákiához: ott születtek, egész életükben ott éltek, ott fizetnek adót, beszélnek szlovákul, sőt, nagy valószínűséggel, soha nem is éltek másik országban. Az, hogy a magyar identitásukat a magyar állampolgárság felvételével is szeretnék kifejezni, nem lehet ok a szankcióra. Különösen annak ismeretében nem, hogy Szlovákia is számos esetben adott állampolgárságot „határon túli szlovákok” számára. Ráadásul mindkét ország tagja az Európai Uniónak, és az uniós állampolgárság révén a magyar állampolgárok szabadon dolgozhatnak és lakhatnak Szlovákiában, ahogy a szlovákok is Magyarországon.
Mi lesz azokkal, akik a magyar állampolgárság felvétele miatt elvesztik szlovák állampolgárságukat?
Ők magyar és EU-állampolgárként továbbra is gyakorolhatják a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz fűződő jogaikat, a legtöbb területen a szlovák állampolgárokkal azonos bánásmód illeti meg őket. A jogaik érvényesítése azonban sok macerával jár: végig kell járniuk a szlovák hivatalokat, új igazolványokat, okmányokat kell csináltatniuk, aminek természetesen költségvonzata is van. Ráadásul nem vehetnek részt a 2012. márciusi országgyűlési választásokon, ezt ugyanis csak a saját állampolgárai számára teszi lehetővé a szlovák választójogi törvény (hasonlóan a magyarhoz).
Irány Strasbourg?
A strasbourgi bíróság az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartását felügyeli, amely nem foglalkozik az állampolgárság kérdésével. Így a jogorvoslat sikere igen kétséges. Még akkor is, ha a közelmúltban egy esetben már előfordult, hogy a magánélet tiszteletben tartásához való jog kapcsán a bíróság vizsgálta az állampolgárságtól való megfosztás jogszerűségét. Összességében nagyon kevés nemzetközi bírósági ügy foglalkozik az állampolgárság témájával, és azok sem szolgálnak semmilyen útmutatással erre a helyzetre. Ráadásul, mielőtt Strasbourghoz fordulhatnánk, az összes hazai jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteni, tehát csak a szlovák bírósági eljárás lezárulta után kerülhetne az ügy a nemzetközi fórum elé.
Mindent összevetve valószínűtlennek tűnik, hogy akár a strasbourgi bíróság, akár az EU záros határidőn belül elmarasztalná és a kettős állampolgárság elismerésére kötelezné Szlovákiát. Ez rossz hír a politikusok számára is: úgy tűnik, a kialakult helyzetet csak politikai megegyezéssel rendezhetik.
Szerző: El Duende
2012. február 21.
Múlt pénteken nyújtották be a kormányzó koalíció képviselői a 2011. december 23-i LMP-s élőlánccal kapcsolatos közkegyelmi törvény tervezetét. Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk, valóban egyenlőségjelet kell-e tenni a két akció közé, ahogy azt többen elvárnák. Például Török Gábor politikai elemző, aki blogjában kifejtette: a megmozdulások lényege közös, hisz mindkét esetben parlamenti képviselők tiltakoztak a polgári engedetlenség útjára lépve, ezért míg a politikusoktól csak-csak elmegy, hogy párthovatartozásuktól függően teljesen máshogy ítélik meg a két esetet, „de akinek nem ez a hivatása, az azért lehetne egy kicsit következetesebb”.
Nos, nekünk nem ez a hivatásunk, mégis alapvetően különbözőnek látjuk a két akciót. Minden bizonnyal azért, mert míg a politikai elemző szemszögéből mindkét esetben csak, vagy elsősorban annyi látszik, hogy parlamenti pártok az utcára, mégpedig a Parlament előtti utcára vitték a politikát, tehát kiléptek a politizálás szokásos keretéből, jogászként érzékelünk egy jelentős, bár első pillantásra talán nehezen észrevehető eltérést: az egyik esetben valóban polgári engedetlenségről van szó, a másikban viszont nem.
A polgári engedetlenség lényege, hogy az érintettek formálisan jogellenes cselekménnyel hívják fel a figyelmet arra, hogy a jogrendszer valamilyen szabálya, vagy intézményének működése nem felel meg az alapvető erkölcsi, jogi elveknek. Az engedetlenség azért „polgári”, mert akik ehhez folyamodnak, alapvetően tiszteletben tartják a jogrendet. Ebből az következik, hogy a jogszabályok tudatos megsértése csak végső eszköz lehet: olyankor használatos, ha az engedetlenkedők már minden jogszerű megoldást kipróbáltak, de nem jártak sikerrel, vagy eleve nincsenek is jogi eszközeik a problémás szabály vagy gyakorlat megtámadására, megváltoztatására. Ennek a meghatározásnak az LMP akciója megfelelt, a Fideszé azonban nem.
Fotó: HVG/Fazekas István
2007-ben a kordont a rendőrség a rendőrségi törvénynek az úgynevezett személy- és létesítménybiztosítási intézkedésre vonatkozó szabályai alapján állította fel. Ez ellen az intézkedés ellen a törvény biztosítja a panasz lehetőségét, amelyet ugyan elsőfokon a budapesti, másodfokon pedig az országos főkapitány – tehát maga a rendőrség – bírál el, azonban végső soron bíróság előtt is megtámadható. Szintén indítható személyiségi jogi per a mozgásszabadság megsértése miatt, továbbá egy, a lezárt területre szóló demonstráció bejelentése, majd a bejelentés rendőrségi elutasítása után meg lehet próbálkozni a gyülekezési törvényben szabályozott soron kívüli bírósági jogorvoslattal is.
Van tehát nem is egy jogi lehetőség a sérelmesnek tartott helyzet orvoslására. A jogtisztelő polgári engedetlenkedőnek először ezt az utat kell megpróbálnia, és csak akkor nyúlhat a hidegvágóhoz, ha nem jár sikerrel, vagy az eljárás olyannyira elhúzódik, hogy a további várakozásnak nyilvánvalóan nincs értelme. Csak ilyen előzmények után mondható ugyanis, hogy a tudatos jogsértés valóban a jogrendszer tiszteletén alapul. A Fidesz (szemben például a Helsinki Bizottság társelnökével, aki benyújtotta és – bár tagadhatatlanul hosszú idő alatt – végül sikerre vitte a Kossuth tér lezárása elleni rendőrségi panaszt) úgy esett neki a kordonnak, hogy azt megelőzően 100 napig semmit sem tett az elbontásáért, noha több jogi eszköz közül választhatott volna ennek érdekében.
Fotó: HVG/Stiller Ákos
Az LMP ezzel szemben nem egy bíróság vagy más hatóság előtt megtámadható, jogi úton orvosolható anomália ellen tiltakozott az élőlánccal, hanem a kétharmados parlamenti többség által meghonosított, az érdemi politikai vitát lehetetlenné tevő, és így az ellenzéki szerepet teljességgel kiüresítő jogalkotási gyakorlat ellen. (Ne feledjük, december 23-án ebből a szempontból szimbolikus jelentőségű események történtek az Országgyűlésben: többek között a választójogi törvény elfogadása és a házszabály azon módosítása, amelynek értelmében ülésszakonként hatszor úgy lehet törvényt hozni, hogy a frakciók mindössze 15 percet kapnak a véleményük kifejtésére.) Az Alkotmánybírósághoz fordulás feltételeinek módosításával az LMP képviselői számára lehetetlenné vált, hogy akár a tartalmukra, akár az elfogadásuk módjára hivatkozva kérjék egyes törvények megsemmisítését, így a jogrendszeren belül nem maradt számukra eszköz az annak szellemét sértő intézményi gyakorlattal szembeni fellépésre. Demonstrációjuk ezért – szemben a Fideszével – valóban a jogrendszer lényegének tiszteletén alapuló polgári engedetlenség volt. Nem szükségszerű tehát, hogy következetlen, politikailag elfogult, vagy kettős mércével mér, aki nem tesz egyenlőségjelet a kordonbontás és a karácsonyi élőlánc közé.
Szerző: Mortal Wombat
2012. február 17.
Bouba, a 38 éves szenegáli kereskedő, 2003 óta él hazánkban. Dr. Pohárnok Barbarával, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjével együtt küzdöttek azért, hogy ne toloncolják ki az országból, és magyar feleségével együtt nevelhessék fel két kislányukat. Sorsukról a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal döntött. Kisfilmünkből megismerhetik a család történetét.
<iframe src="http://player.vimeo.com/video/34027720?title=0&byline=0&portrait=0" frameborder="0" width="400" height="300"></iframe>
Apa velünk marad? from Magyar Helsinki Bizottság on Vimeo.
Kíváncsiak voltunk, hogy a film elkészítése óta mi történt a családdal, megváltoztatta-e az életüket a hivatal döntése.
Bouba - aki egyre folyékonyabban beszél magyarul - elmondta, hogy annak örültek a legjobban, hogy az öt évre kapott tartózkodási engedély birtokában végre elmehettek Horvátországba egy kései nászútra a feleségével és a kislányaival. Korábban, útlevél hiányában ugyanis nem hagyhatta el az országot.
Bouba szerint kifejezetten jó, ha egy fehér és egy fekete ember összeházasodik. A család számára nem a bőr színe a fontos, hanem hogy a gyerekek mindkét szülő kultúráját megismerjék és elfogadják. A két kultúra találkozásának előnyei közé tartozik, hogy a fontosabb keresztény és muzulmán vallási ünnepeket egyaránt megtarthatják, így a karácsony és húsvét mellett, a ramadánt is együtt ünnepli a család. A kislányok értenek franciául, vannak afrikai mesekönyveik, és édesapjuk szenegáli dalokat és verseket is tanít nekik.
Bouba felesége már egyetemista korában is érdeklődött az afrikai kultúra iránt. Elmesélte, hogy bár kezdetben voltak az eltérő gyereknevelési szokások miatt nézeteltérések, ezeket sikerült tisztázni: van, amiben a magyar és van, amiben a szenegáli szokásokat követik.
Boubát - elmondása szerint - lényegében befogadták vidéki lakóhelyükön. Ha a lányaival kimegy az utcára, még ma is sokan megkérik, hogy lefényképezhessék őket, vagy legalább megtapinthassák a hajukat. Tapasztalata szerint azok fogadják el jobban a más kultúrából érkezőket, akik többet utaztak és ismerik a körülöttük lévő világot. A kislányokat sem érte eddig hátrány, nem volt negatív tapasztalatuk a bőrszínük miatt, és édesanyjuk reméli, hogy ez így is marad. Igyekeznek más, hasonló családokkal is kapcsolatot tartani, hogy a lányok is könnyebben elfogadják, hogy az emberek sokfélék.
„Szenegál gyönyörű ország” - kezdi hazájáról szóló beszámolóját Bouba, azonban gyorsan hozzáteszi, hogy számára lehetetlenné vált ott élni. A folyamatosan az elszakadásáért küzdő, déli, Casamance országrészből származik, ahol állandóak a hadsereggel folytatott, napi szintű összecsapások. A hozzá hasonló kereskedőktől rendszeresen elveszik az áruikat, és megverik, vagy egyszerűen megölik őket. Már több százan kényszerültek elmenekülni a térségből. Bouba nem gondol a visszatérésre, boldog, hogy megmenekült és Magyarországon élhet a családjával. A gyerekeknek sokszor mesél a szülőföldjéről és arról, hogyan élnek ott az emberek.
Bouba következő célja a magyar állampolgárság megszerzése, ennek érdekében folyamatosan és kitartóan fejleszti nyelvtudását. „Itt vannak a lányaim, itt van a feleségem, én már itt vagyok otthon”- zárja a beszélgetést.
2012. február 14.
„Persze, azoknak ott a börtönben mindenük megvan, háromszori étkezés, fűtés, egész nap bámulhatják a színes tévét, én meg 10-12 órát dolgozom naponta, hogy mindezeket előteremtsem.”
Ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat olvashatunk a börtönökről szóló cikkek kapcsán. Pedig sokan talán nem is sejtik, hogy a fogvatartottak milyen körülmények között töltik napjaikat. A Magyar Helsinki Bizottság több, mint tíz éve rendszeresen vizsgálja a fogvatartás körülményeit. Összességében legalább két évet töltöttünk a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben - ennyit szabhatnak ki például egy rablásért. Vizsgáljuk meg, hogy a tapasztalataink szerint egyetérthetünk-e azokkal, akik pár hónapot szívesen „üdülnének” a hazai börtönökben.
Ingyenes, fűtött szállás
A 2011. szeptemberi adatok szerint, a hazai börtönökben jelenleg 17.413 fogvatartott tölti a büntetését, miközben a férőhelyek száma 12.604, tehát az átlagos telítettség közel 140%-os. Az ”unortodox büntetőpolitikának” köszönhetően (ld. a Helsinki Bizottság munkatársának cikkét) nem valószínű, hogy ez a helyzet a közeljövőben változna. Nem ritkán az is előfordul, hogy a telítettség egyes intézményekben a 200%-ot is meghaladja, előfordul, hogy egy fogvatartott mozgástere nem éri el a három, a hozzánk érkezett panaszok szerint néha még a másfél négyzetmétert sem. Ez nem csak embertelen, de jogellenes is. Persze, nem csak mi állítjuk ezt. 2011-ben, az Emberi Jogok Európai Bírósága 12 ezer eurót ítélt meg egy fogvatartottnak, akinek 21 hónapig 2,76 m², további 21 hónapig 3,15 m², majd 9 hónapig 3,125 m² mozgástér állt a rendelkezésére, és egyik zárkájában sem volt a WC megfelelően leválasztva.
A büntetés-végrehajtási intézetek állapota nagyon eltérő: vannak új, PPP-beruházás keretében épült börtönök (pl. Szombathelyen), ahol minden zárkához elkülönített WC tartozik, de olyan is akad, ami még a XIX. század közepén épült (pl. a balassagyarmati 1842-ben, a szegedi 1854-ben, a váci 1855-ben). Láttunk már függönnyel leválasztott WC-t 14 fős zárkában, és háromszintes emeletes ágyat is.
Nincs megtelt tábla: Elhelyezhető (kék) és tényleges (piros) fogvatartotti létszám:
Napi háromszori étkezés
A magyar állam minden fogvatartottnak napi háromszori étkezést biztosít, ebből csak az egyik meleg. Az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsága ülésén, 2010. november 18-án, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka elmondta, hogy az egy fogvatartottra jutó közvetlen költség napi 290 forint, és ennek kb. a felét, nagyjából 150 forintot fordítanak a törvényben előírt normáknak megfelelő étkeztetésre. Ez még akkor is nagyon kevés, ha több intézetben nem külsős cégtől rendelik meg az ételt, hanem maguk készítik el, és még arra is akad példa, hogy a börtönhöz tartozó területen megtermelik a szükséges zöldséget.
Heverészés egész nap
A munkaképes fogvatartottak kötelesek dolgozni, ha van munkalehetőség. Sokak számára ez az egyetlen bevételi forrás, ebből telefonálhatnak (a kinti áraknál többnyire drágábban), ebből fedezik a postai költségeiket és vásárolhatnak a börtön területén található boltban (az árak itt is gyakran magasabbak, mint a kinti áruházakban). A havi fizetés az előző évi, törvényes minimálbér egyharmada, 2012-ben 26 ezer forint. De ennél lehet kevesebb is, ha a fogvatartott nem teljes munkaidőben dolgozik, vagy teljesítmény alapján kapja a fizetését. A bér kb. 30%-át levonják rabtartás címén.
A dolgozó fogvatartott napirendje:
Az intézetek többségében, a fogvatartottak naponta egy órát töltenek a szabad levegőn, a börtön sétaudvarán. Mivel az előzetes letartóztatottak számára még a többi fogvatartottnál is nehezebb munkát biztosítani, ők - az egyórányi szabad levegőn tartózkodást leszámítva – többnyire az egész napot a zárkájukban töltik. Heverésznek…
„Nem kellett volna bűnözni”
”Megérdemlik” - mondják. Ennek kapcsán azért megjegyeznénk, hogy a fogvatartottak harmada előzetes letartóztatásban van, vagyis jogerős ítélet nélkül tölt el hosszú hónapokat, súlyosabb bűncselekmények gyanúja esetén akár éveket is a fentiekben vázolt körülmények között.
A jogerősen elítéltek esetében is fontos hangsúlyozni, hogy az ítélet szabadság elvonására irányul és nem arra, hogy túlzsúfolt, alapos felújításra szoruló épületekben, esetenként XIX. századi körülmények között tartsák fogva őket. Elég büntetés, hogy a börtönlakóknak a szeretteiktől és a külvilágtól elzárva, szigorú napirend szerint kell élniük, havonta egyszer- kétszer találkozhatnak egy-két órára a családjukkal, és a telefonálásra fordítható idő is korlátozott.
A megfelelő körülmények kialakítására esély sincs: nem várható csökkenés a fogvatartottak számában, a szűkös költségvetésből pedig nem teremthetők meg a szükséges személyi és anyagi feltételek. Az idei költségvetésben az állam körülbelül ugyanannyit szán a büntetés-végrehajtásra (beleértve a közel 18 ezer fogvatartottak ellátását, a büntetés-végrehajtásban dolgozó, közel 8 ezer ember fizetését és az elavult infrastruktúrából adódó, magas üzemeltetési költségeket is), mint két stadion felépítésére Budapesten és Debrecenben. A kormányzat hozzáállását az is jól tükrözi, hogy a kutyatartás feltételeit megszigorították, eszerint tilos kutyát tartósan tíz négyzetméternél kisebb területen tartani. A börtönökben élő fogvatartottakra vonatkozó jogszabályok azonban nem ilyen szigorúak. A törvény úgy fogalmaz, hogy egy felnőtt férfi fogvatartott számára, „lehetőség szerint” három négyzetméter szabad mozgásteret kell biztosítani.
Szerző: Esetlegedit
2012. február 10.
Korábban hírt adtunk arról, hogy a Magyar Helsinki Bizottság jogi segítséget nyújt sok ezer rendvédelmi dolgozónak. Talán vannak, akik nem értik, hogy miért segítünk azoknak, akiknek a szolgálati nyugdíját szolgálati járandósággá alakították át, és egyúttal az ellátásuk mértékét is csökkentették. Jó okunk van erre.
A szolgálati nyugdíj megvonása közvetlenül néhány tízezer embert érint, közvetve azonban mindenkit Magyarországon. Miért? Mert mindannyian rendelkezünk szerzett jogokkal, ha erre a mindennapokban nem is gondolunk, mint ahogy arra sem, hogy-e jogoktól bármikor megfoszthatnak bennünket. 2012. január 1-jén éppen ez történt 42 ezer nyugdíjassal, korábbi rendvédelmi dolgozókkal és katonákkal. Az eset számunkra, a közvetlenül nem érintett milliók számára azt az üzenetet hordozza, hogy az állam hasonlóan bánhat velünk is: elveszíthetjük azt, amit magától értetődően a magunkénak véltünk, nem bízhatunk abban, hogy amit törvényesen szereztünk, az a miénk is maradhat.
Igazságos-e a szolgálati nyugdíj?
A volt rendvédelmisek és katonák szolgálati nyugdíjának csökkentett összegű járandóságra váltását lényegében azzal indokolják, hogy a szolgálati nyugdíj szabályozása igazságtalan volt. Gyakran hallani, hogy nincs az jól, hogy egy volt rendőr már 45 éves korától otthon ülhet nyugdíjasként, míg másoknak 62 éves korukig kell dolgozniuk. Az ő munkájuk sem volt könnyebb, mint a rendőröké, hát tessék csak szépen visszamenni dolgozni a nyugdíjkorhatár eléréséig, mint ahogy mindenki más is teszi. Arról nem is beszélve, hogy a szolgálati nyugdíjasként lábukat lógatók között olyanok is akadnak, akik egész aktív életükben fel sem álltak az irodai asztal mellől, és csak azért, mert az az asztal éppen a rendőrségen, vagy a tűzoltóságnál volt, akár 20 évvel korábban nyugdíjba mehettek. Mi ez, ha nem igazságtalanság?
Ezek súlyos érvek. Kétségtelen, hogy a szolgálati nyugdíjra vonatkozó korábbi szabályozás irritáló következményekkel is járt, különösen akkor, amikor emberek milliói képtelenek megélni a munkával szerzett jövedelmükből, százezreknek meg munkájuk sincs. Sokan ezért támogatják a rendvédelmisek és katonák nyugdíjának megvonását, mondván: ki kell köszörülni a csorbát, érvényre kell juttatni az igazságosságot!
Az igazságosság azonban „mindig részleges és szubjektív”. Azaz, koronként változó, emberenként különböző, vallástól, politikai meggyőződéstől, világnézettől függő. A társadalmi együttélés és az alapvető életviszonyaink rendezését ezért nem szolgáltathatjuk ki a részleges és szubjektív igazságosság elvének. Ha így tennénk, minden jogi rendelkezéssel szemben megfogalmazhatnánk egy olyan álláspontot, amely szerint az igazságtalannak minősül. A társadalmi együttélést és az alapvető életviszonyok biztonságát csak a jogszabályok egyértelműsége, kiszámíthatósága, előreláthatósága képes garantálni. Ezt hívjuk jogbiztonságnak, ami az Alkotmánybíróság 1992-es, sokat idézett megállapítása szerint „a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál előbbre való”. Ezért egy valódi jogállamban csak rendkívül erős okokra hivatkozással indokolható egy szerzett jog megvonása, vagy csökkentése.
A nyugdíjszabályokról határozottan kijelenthetjük, hogy csak „részlegesen és szubjektíven” igazságosak. Végeláthatatlan viták tárgya lehetne, hogy vajon egy tűzoltó, egy traumatológián dolgozó orvos, egy pszichiátrián dolgozó nővér, egy halottkém, vagy egy harminc gyerekre felügyelő óvónő munkája megterhelőbb-e. Azt is nehéz lenne eldönteni, hogy a balett-táncosok fokozott megterhelése és az a tény, hogy ötvenévesen nem szokás balettozni, elég indok-e a korkedvezményes nyugdíjra. Ráadásul, az elmúlt évtizedekben az egyes szakmákra és korosztályokra vonatkozó nyugdíjkorhatárok is számtalanszor változtak, megszámlálhatatlan kategóriát és csoportot hozva létre a nyugdíjasok között aszerint, hogy mikor született, mikor és milyen iskolába járt, mikor ment nyugdíjba, kapott-e rokkantnyugdíjat korábban stb. E téren utólag szinte lehetetlen objektíve helyes vagy igazságos elvek alapján rendet tenni. Ennek tudatában pedig, a jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelménye miatt, az esetleg részlegesen igazságtalan szabályozás is jobb, mint a több évtizedig hatályos törvények alapján szerzett jogok átalakítása egy újabb részlegesen igazságos módon.
Jogbiztonság, szerzett jogok és a nyugdíj
Azt egyszerű belátni, hogy a nyugdíj-jogosultság szerzett jog. Amikor munkát vállalunk, belépünk az állami kötelező biztosítási rendszerbe, és ennek keretében nyugdíj-járulékot fizetünk a jövedelmünk egy részéből. Cserébe az állam nyugdíjat folyósít nekünk, a törvényben meghatározott korhatár elérése és egyéb feltételek teljesülése esetén. A kötelező járulékfizetésből tehát személyes és előre meghatározott igényünk származik: legitim elvárás arra, hogy az állam úgy és azt biztosítja számunkra, ahogyan és amit a törvényben garantált.
A szolgálati nyugdíj is törvény alapján szerzett jog, függetlenül attól, hogy a volt rendőr, tűzoltó vagy katona kevesebb szolgálati idő után, vagy fiatalabb korában mehetett el nyugdíjba. Sőt, a szolgálati nyugdíj kedvezményes feltételei alapvetően nem is voltak igazságtalanok, hiszen munkájuk során a rendőrök, tűzoltók, katonák, börtönőrök jogellenes parancsot is kötelesek voltak végrehajtani, politikai jogaik egy részétől is meg voltak fosztva (sztrájk, nyilvános politikai tevékenység), valamint fokozott büntetőjogi felelősséggel is tartoztak (katonai bűncselekmények) és így tovább. Ezek olyan többletkötelezettségek, amelyek más dolgozókat nem terhelnek – éppen ezért szokásos a világban, hogy minden szolgálati jogviszonyban álló részesül valamilyen nyugdíjkedvezményben. A kedvezményük léte tehát önmagában nem igazságtalan. Azonban igazságtalan lehet a kedvezmény differenciálatlan mértéke. A tömegoszlatásban résztvevő „kommandós” biztos nagyobb kockázatot vállal, mint az irodai munkát végző rendőr, így, ami az előbbi esetén indokolt, az utóbbi esetén már nem az. De a múlt igazságtalanságai nem korrigálhatók a szerzett jogokat sértő módon, vagyis visszaható hatályú szabályozással. Az igazságtalannak tartott szabályok csak a jövőre nézve módosíthatók, mert a következmények viselése kisebb sérelemmel jár, mint a jogbiztonság felszámolása.
Persze, az előre nem látható körülmények lényeges változása esetén a szerződések módosítására is van lehetőség. Az állam például megtehetné, hogy meghatározott összeg fölött, átmenetileg minden nyugdíjat megadóztat, hiszen az mégsem járja, hogy míg milliók vállalják a gazdasági világválság és tízévnyi elhibázott gazdaságpolitika terheit, addig mások, a szerzett jogaikra hivatkozva, semmilyen áldozatot ne hozzanak. De erre csakis a következő három feltétellel kerülhetne sor:
-
A nyugdíjat nem alakítják járandósággá, szociális segéllyé. A nyugdíj törvény alapján szerzett jog, s nem egy kényúr nagylelkű ajándéka – a jogcím ezért nem változhat.
-
A nyugdíjak adóztatása nem lehet diszkriminatív: egy bizonyos összeghatár fölött minden nyugdíjra kell vonatkoznia, nem csak a volt rendőr, vagy tűzoltó nyugdíjára. Ha egy volt miniszter, vagy bárki más négy-öthavi minimálbérnek megfelelő nyugdíjat kaphat, akkor tőle is elvárható, hogy szükség esetén ő is vállaljon terheket.
-
Mivel a nyugdíj szerzett jog, mértéke csak átmenetileg csökkenthető olyan válsághelyzetekben, amikor a közös társadalmi felelősségvállalás ezt elkerülhetetlenül szükségessé teszi.
A szerzett jog kategóriáját nem arra találták ki csavaros eszű jogászok, hogy legyen valami, ami jól hangzik, a valóságban nincs sok értelme, viszont arra jó, hogy felhasználásával igazságtalan privilégiumokat tartsanak fenn. Ha az állam semmibe veszi a szerzett jogokat, annak kézzelfogható, a jogba vetett bizalmat és az érintettek egzisztenciáját is alapjaiban érintő következményei lesznek. Ezért mindannyiunk érdeke, hogy az állam ne tekintse a szerzett jogokat bármikor megvonható állami segélynek.Szerző: Pokerface és Satyagrahi
2012. február 7.
2011 tavaszán, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai közösen fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amiért a magánnyugdíjpénztári (manyup) tagokat megfosztották az állami nyugdíjuktól. A történet azóta számos fordulatot vett, de ebben a posztban nem ezzel foglalkozunk. Arra keressük a választ, hogy vajon elfogadható-e az azóta megváltozott, jelenleg hatályos szabályozás, miszerint, a manyup-tagok is kaphatnak állami nyugdíjat. A kormány szerint, igen.
A strasbourgi bíróság megkérdezett minket, hogy a megváltozott magyar szabályozásra tekintettel, fenntartjuk-e az eredeti kérelmünket. A válaszunk: igen, fenntartjuk, bár kicsit módosítva. Mert a nyugdíjszabályok a tavalyi, kiszerződésről szóló verzióhoz képest ugyan kevésbé, de még mindig jelentős mértékben diszkriminatívak.
Kiszámoltuk, hogy mennyi nyugdíj járna a nem diszkriminatív szabályozás esetén azoknak, akik 2010 októbere előtt, 5 vagy 10 évig voltak manyup-tagok, majd a tagdíjbefizetés felfüggesztését követően, a manyup- tagságukat fenntartva tovább dolgoznak, és így 20, 30, vagy 40 éven keresztül fizetik a nyugdíj-járulékot a TB-nek. Ezt összevetettük a 2012 januárjától hatályos új szabályozással. Íme, a számok:
*A figyelembe vehető havi bruttó átlagkereset az a jelen értékre valorizált átlagos jövedelem, amely után a járulékfizető életpályája során járulékot fizetett. Nyugdíjba menetelkor, az induló nyugdíjat, a megszerzett szolgálati évek száma és a jogszabályban meghatározott szorzó alapján, ebből az átlagjövedelemből kalkulálják.
Forrás: A számítások a jelenleg hatályos, 1997. évi. LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról 2.§ (5) és 20.§ (1) és (2) paragrafusaiban megfogalmazott szabályok alapján készültek és azokra vonatkoznak, akiknek a nyugdíja 2012. december 31–ét követően kerül megállapításra. A 2012. során nyugdíjba vonuló manyup tagokra vonatkozó szabályozás annyiból kedvezőbb, hogy esetükben a 2010.10.01. és 2011.11.30. között szerzett szolgálati időre teljes értékű TB nyugdíj jár. (A számításokat Spät Judit készítette.)
A hátrányos megkülönböztetés egyszerű: a manyup-tagok befizetéseit nagyságrendileg 25%-kal kisebb mértékben ismerik el azon járulékfizetőkhöz képest, akik sosem voltak manyup-tagok, vagy akik – az erős „ösztönzés” hatására – a manyup rendszerből a tiszta TB rendszerbe visszalépve, lemondtak a manyup-ban felgyűlt megtakarításaikról. Annak ellenére, hogy a manyup-tagok a pénztáruknak tagdíjat már nem utalhatnak, így, bár a jövedelmükkel arányosan ugyanannyival járulnak hozzá az állami nyugdíjkassza finanszírozásához, mint a többi járulékfizető, mégis jelentősen kisebb állami nyugdíjat fognak kapni. Ezt hívják hátrányos megkülönböztetésnek. (A diszkrimináció mértéke az utolsó oszlopban látható.)
A történet következő állomása – a működési feltételek ellehetetlenítése miatt – a nyugdíjkasszák megszűnése és vagyonuk állami kézbe kerülése lehet. Ha erre sor kerül, lesz mit mondanunk az újabb jogsértő államosításról, és jobb dolgunk nem lévén, írhatunk ismételten Strasbourgba.
A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy egyes kormányzati nyilatkozatok szerint, tervezik a fenti diszkrimináció megszüntetését. Nekünk azonban a hatályos jogszabályokból kell kiindulnunk a jogi álláspontunk megfogalmazásakor. A manyup-tagoknak pillanatnyilag azt tudjuk javasolni, hogy ne kapkodják el a maradásról, vagy a TB-be való visszatérésről szóló döntést. Hiszen – ismerve a törvényalkotás jelenlegi módját és tempóját – március 31-ig, a visszalépésre megadott határnapig, akár még meg is változhat a jelenlegi szabályozás.
Szerző: Pokerface
2012. február 3.
Az Alkotmánybíróság szerint, a parlamenti jogalkotás elmúlt másfél évben tapasztalt rohamtempója a „megfontolt és minőségi törvényalkotást szolgáló biztosítékainak kiüresedését eredményezheti”. A kormánypárt frakcióvezetője szerint az AB értetlen, hiszen „vannak olyan helyzetek, amikor 48 óra alatt kell a kormánynak a gazdasági problémákat megoldania”, a hatékonyság érdekében szükségszerű megoldásokat kell alkalmazniuk, de a vitákat nem akarják elfojtani. Lázár János félrebeszél: a tavaly, rohamtempóban meghozott jogszabályok 99 százaléka nem gazdasági problémát orvosol, de a kormány ezekben a kérdésekben sem folytatott érdemi egyeztetést senkivel. És most nem is a kilenc nap alatt elfogadott [a]laptörvényről beszélünk.
Évek óta részt veszünk a jogszabály-tervezetek véleményezésében. Így tettünk 2011-ben is, amikor – többek között – értékeltük a büntetőjogi szabályok módosítását, az új szabálysértési kódexet és a kínzás elleni ENSZ-egyezmény fakultatív jegyzőkönyvéhez kapcsolódó magyar szabályozás tervezetét. Ugyan az utóbbi jogszabály kevésbé ismert, mégis e beszédes példán mutatjuk be, hogy a gyakorlatban hogy (nem) működik a nemzeti együttműködés rendszere, milyen a Lázár-féle többségi demokrácia, amely mindent visz. A mintázat mindhárom törvénytervezet esetében megegyezik.
A kormány 2011. október 17-én tette közzé a honlapján az ENSZ-egyezmény fakultatív jegyzőkönyvéhez kapcsolódó törvény tervezetét. A véleményezésre mindössze négy napot biztosított az előterjesztő. Összeszedtük magunkat, leültünk, tanulmányoztuk, hozzáolvastunk és megírtuk a véleményünket. Október 21-én, pénteken este 10-kor elküldtük észrevételeinket a minisztériumnak. Hétfőn, az interneten szörfölve akadtunk rá arra, hogy a kormány már pénteken – azaz a véleményezési határidő lejártának napján – benyújtotta a törvénytervezetet az Országgyűlésnek. Vajon a minisztérium mikor értékelte a beérkezett észrevételeket, a kormány mikor vitatta meg a tervezetet? Vagy lehetséges, hogy a benyújtott véleményeket el sem olvasták, és a tervezetet meg sem vitatták? A törvényjavaslatot hétfőn megtárgyalta a parlament, és még aznap, módosító indítványok nélkül megszavazta. Ennyit az egyeztetésről.
(Az eset leírása, „bizonyítékokkal” alátámasztva a képre kattintva érhető el.)
A törvénytervezetben foglaltak nyilvánvalóan nem érintenek gazdasági kérdéseket, és nem is igényelnek azonnali intézkedést. Ugyan a kínzás megelőzése vitathatatlanul elsőrendű feladat, gyors beavatkozást, hatékony eszközöket igényel, én nem tűr halasztást. Azaz tűrnie kell, hiszen a törvényt csak 2015-től kívánja hatályba léptetni a kormány.
Számon kérhetnénk az összes hasonló eljárásban a tisztességet, a véleményezésre felkért fél tiszteletét. De hagyhatjuk is a naivan feltételezett alapvető korrektséget, szakmaiságot. Ennél sokkal jobb alapunk van arra, hogy elvárjuk, követeljük az egyeztetést: ez pedig a regnáló kormányzat által alkotott, a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló törvény. A jogszabály pontosan megfogalmazott kötelezettségeket ír elő a jogalkotó számára, és még csak nem is az alapelvek szintjén. Többek között az alábbiakat:
- visszaigazolás küldése a beérkezett véleményekről a feladónak;
- megfelelő idő biztosítása a jogszabály-tervezetről szóló vélemények elkészítésére;
- és az azt megalkotók számára is, hogy érdemben értékelhessék a javaslatokat;
- a beérkezett, de el nem fogadott véleményekről szóló összefoglaló, valamint a véleményezők listájának elkészítése és közzététele.
A kormány, a társadalmi részvételről szóló törvény által előírt kötelezettségeit – a fent említett három jogszabály vonatkozásában – egyik esetben sem teljesítette. Indokolási kötelezettségét és a hatásvizsgálat elkészítésére vonatkozó feladatát is csupán formálisan látta el. Ezzel megsértette a saját maga alkotta törvény rendelkezéseit, hiszen kizárta a jogszabályok előkészítésében való érdemi társadalmi részvétel lehetőségét.
Mindezt megírtuk Navracsics Tibornak, a tervezeteket az Országgyűléshez benyújtó miniszternek, aki általános jelleggel felel a jogszabály-előkészítés szakmai színvonaláért. A miniszter válaszában kifejtette, hogy fontosnak tartja a társadalmi részvételt, és a rendelkezésére álló eszközökkel „törekszik” a törvényben foglaltak érvényesítésére. Majd a továbbiakban kitért arra, hogy a hivatkozott három tervezet közül kettő vonatkozásában miért utasította el észrevételeinket.
Üzenjük, majd mi is „törekszünk” jogi kötelezettségeink, például a büntető törvénykönyvben meghatározott tilalmak tiszteletben tartására. A kudarc esetére zsebünkben hordjuk Navracsics levelét, melynek értelmében a puszta „törekvés” elegendő válasz.
Apropó, büntető törvénykönyv. Az új törvénykönyvet a minisztérium szakmai apparátusa és négy „külsős” szakember készítette elő több hónapon keresztül. A véleményezésre azonban, a hírek szerint csupán három hét áll majd rendelkezésünkre. Vajon figyelembe fogja venni valaki az észrevételeinket?
Szerző: Tell Vilma
2012. január 31.
Egy korábbi blogbejegyzésünkben érintőlegesen már foglalkoztunk a demokrácia értelmével és jelentőségével. Érdemes kicsit tovább boncolgatni a kérdést, hiszen a jelenlegi parlamenti működésmód radikálisan eltérő irányt képvisel az eddig megszokotthoz képest. Lázár János nyíltan kiállt az általa „többséginek” nevezett demokrácia modellje mellett: „[…] 1989-1990-ben sok-sok amerikai segítséggel egy, a parlamenti erők megegyezésén alapuló konszenzuális demokrácia jött létre Magyarországon. Viszont ez nem azt jelenti, hogy évtizedek múltán is csak ilyen típusú demokrácia működhet. […]. Ma úgy gondoljuk a Fideszben, hogy a többségi demokrácia hatékonyabb, gyorsabb és tisztább felelősségi viszonyokat teremt”. Lázár értelmezésében a többségi demokrácia azt jelenti, hogy a többség mindent visz, az aktuális politikai többség pedig arra kapott felhatalmazást, hogy szabad belátása szerint, a kisebbség konszenzusa, esetleg akár véleményének meghallgatása nélkül is szabályokat alkothasson. Ezt civilizált államokban a többség zsarnokságának nevezik, és nem többségi demokráciának. Jó okkal.
Gondoljuk gyorsan végig, mit is jelent a demokrácia? Egy demokratikus társadalomban a közügyek intézésében minden felnőtt ember egyenlő feltételekkel vehet részt, mindenki választhat és egyben választható. Az emberek között ugyan sok különbség van (másban hisznek és más képességekkel áldotta meg őket az Isten, a sors, vagy a véletlen), de azok nem indokolhatják azt, hogy egy felnőtt ember véleményét a politikai vitákban és a parlamenti választásokon semmibe lehessen venni, például neme, vallása, iskolai végzettsége, származása, vagyona vagy hasonló okok miatt. Voltak korok, amikor egyes társadalmi csoportokat kirekesztettek a közéletből, ezen ma már szerencsére túl vagyunk. Az elért egyenlőségből legalább annyi következik, hogy a törvények megalkotása során mindenkinek a véleményét és érdekét egyenlő tisztelet illeti meg. A demokrácia ennek az elvnek a politikai következményeit juttatja érvényre (annak hiányában pedig nem garantálná semmi azt sem, hogy Lázár János választójoggal rendelkezzen – ezt bizonyára ő maga sem kedvelné).
Ha ez így van, akkor önellentmondás azt állítani, hogy nekünk magyaroknak van egy demokráciánk, amelyben ugyanakkor a kisebbség érdekeit semmibe veheti a megválasztott többség. Olyannyira, hogy véleményét meg sem hallgatja, vagy döntéseinél nem veszi figyelembe. Ugyanis ebben az esetben a kisebbség véleménye és érdekei semmilyen figyelmet és tiszteletet nem kaptak a többség részéről. A demokrácia nem olyan, ami négyévente egyszer működik az országgyűlési választások napján, aztán el lehet felejteni. A demokrácia a rendszeres politikai választásokon túl igényli a demokratikus vitát a jogalkotásban, és feltételezi, hogy a többség nem veszi szisztematikusan semmibe a kisebbségbe szorultakat.
Félreértés ne essék, a kisebbség nem azonos a parlamentben helyet foglaló ellenzéki képviselőkkel: abba minden, a többségi véleménytől eltérő álláspontot képviselő ember beletartozik. Ne feledjük továbbá azt sem, hogy a többségi minőség a periodikusan ismétlődő parlamenti választások alkalmával, az éppen aktuális politikai véleménymegoszlásról készített pillanatfelvételen alapul. Ezért a többség összetétele és mérete egy választási cikluson belül is változhat, és gyakran változik is.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy demokratikus viszonyok között a többség (akár kétharmados, akár csak 51%-os) nem is kaphat korlátlan felhatalmazást a kormányzásra, mert a kisebbséget is magába foglaló teljes közösségért tartozik felelősséggel. Ebből a felelősségből pedig egyértelmű kötelezettség – ha tetszik, korlát – származik: az alkotmányos és emberi jogok nem sérthetők a többség által sem. De a korlátozott hatalom intézményes keretei sem számolhatók fel, mert így a többség nem lesz abban a helyzetben, hogy igazolni tudja: döntései kiállják az alkotmányosság próbáját. Az Alkotmánybíróság hatásköre ezért nem korlátozható egy valódi demokráciában, emiatt a demokrácia és az alkotmányosság szükségszerűen együtt járnak.
A kisebbség véleményének és érdekeinek többség általi következetes negligálása esetén a helyzet a kisebbség szempontjából ugyanaz, mintha egyetlen zsarnok uralkodna felette. A kisebbségnek teljesen mindegy ugyanis, hogy egy személy vagy a többség veszi semmibe az érdekeit, mindkettőt szükségszerűen önkénynek éli meg. Nem nehéz ezért belátni, hogy a többségi demokrácia lényegileg a többség zsarnokságával egyenlő.
Szerző: Pokerface
2012. január 27.
A Magyar Nemzet Online hétfői cikke szerint „százezrek kopogtatnak hazánk kapuján”, „bevándorlók tömegei”, valamint éves szinten kétszázezer menedékkérő érkezik Magyarországra. Ez ténybeli tévedés, sőt félrevezető hazugság. Az újságíró cikkét a Belügyminisztérium aznapi sajtótájékoztatójára alapozza. Az azonban rejtély, hogy a Belügyminisztérium sajtóközleményében – nagyjából helyesen – szereplő évi ezerötszáz menedékkérőt hogyan tudta a Magyar Nemzet újságírója kétszázezernek olvasni. A cikknek a bevándorlásról és a határokon nagy számban megjelenő menekültekről szóló megállapításai elképesztő ferdítéseket tartalmaznak, és lévén a minisztériumi sajtóközlemény egyértelmű számokat tartalmaz, nehéz egyszerű, jó szándékú tévedést feltételezni azok mögött.
A valóság teljesen más képet mutat. Magyarországon európai összehasonlításban nagyon kevés külföldi él, a hazánkban benyújtott menedékkérelmek száma is rendkívül alacsony. Nézzük a valós számokat:
-
Magyarországon 2010 végén mintegy kétszázezer külföldi állampolgár élt, a lakosság 2%-a. Túlnyomó többségük a szomszédos országokból érkezett, nagy részük határon túli magyar (tehát maximum jogi értelemben „külföldi”). Az egyszerűsített honosítás lehetősége miatt sokan 2011-2012-ben magyar állampolgárrá váltak/válnak, így ez a kétszázezres szám is jócskán csökkenni fog.
- További mintegy kétszázezer ember magyar állampolgár, de külföldön született (többségük szintén határon túli magyar). A külföldön született népesség aránya így jelenleg körülbelül 4%, ami jócskán alulmúlja még a szomszédos, hasonló méretű és földrajzi helyzetű országokét is (Csehország 6,5%, Szlovákia 8,2%, Ausztria 15,3%).
-
2011-ben 1693 fő nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon (tehát az újságíró csupán 198 307-tel „kerekítette fel” a valós számot). Közülük negyvenhét, azaz 47 fő kapott menekültstátuszt és még mintegy száztizen a jogi védelem valamilyen más hasonló formáját. A többiek nem maradnak, nem maradhatnak Magyarországon. Évi ötven-százötven fő alapján tömegeket és áradatot vizionálni finoman szólva is hagymázas képzelgés.
- A menedéket kérők száma évek óta csökken, az elmúlt két évben az egyharmadára esett vissza.
A menekültek és bevándorlók áradatával való – minden ténybeli alapot nélkülöző – riogatás sajnos nagy múltra tekint vissza a hazai sajtóban (politikai preferenciától és médiafelülettől függetlenül). A kérdés már csak az: kinek jó ez? A magyar társadalom az EU felmérései szerint a leginkább idegenellenes Európában. A magyarok túlnyomó részének nincs közvetlen tapasztalata, találkozási felülete a bevándorlókkal és menekültekkel, és ha van is, az nem mutat túl a kínai piac-török giroszos tengelyen. A negatív hozzáállásért így bizony jelentős részben a sajtó – mint az egyetlen információforrás – a felelős.Ez azonban senkinek se jó: a migráció elkerülhetetlen társadalmi folyamat, Magyarország sem tudja kivonni magát alóla. Sőt, a már 1981 óta tapasztalható és minden erőfeszítés ellenére megállíthatatlannak tűnő természetes népességfogyás nem is hagy nagyon más választást (legalábbis rövidtávon). Magyarországnak lehetősége lenne elkerülni a nyugati országok korábbi hibáit a migráció kezelésében, és egy megfelelően átgondolt, a gazdasági, munkaerő-piaci és emberi jogi szempontokat egyaránt figyelembe vevő bevándorlás-politikával elősegíteni az ország és a magyar társadalom fejlődését. Erre vajmi kevés kormányzati akarat látszik a rendszerváltás óta. Mindaddig pedig marad az idegenellenességre és a „másságtól” való zsigeri félelemre rájátszó olcsó demagógia.
Zárásképpen egy adalék a fenti számok értelmezéséhez: volt olyan a történelemben, amikor tényleg kétszázezer menekült érkezett egy szomszédos országba, nem egy év, hanem néhány hét alatt. Ez volt az 1956-os magyar forradalmat követő menekültáradat Ausztriában. Akkor az együttérzés, a segítőkészség és a világméretű szolidaritás volt a meghatározó. Ma afgánok, irániak, szomáliaiak menekülnek ugyanolyan okból: féltik az életüket, testi épségüket, családjukat, nem szeretnének kínzás áldozatává válni és emberhez méltó életet szeretnének élni. Számukra ma mi vagyunk a „nyugat”. Az olvasóra bízom az erkölcsi tanulság levonását.
Szerző: El Duende
A Magyar Helsinki Bizottság letölthető kiadványai a témával kapcsolatban:Migránsok a magyar médiában, avagy a bevándorlás és a külföldiek 2011-ben a sajtó szemével (2011)
Külföldiek Magyarországon- Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához (2011)
2012. január 25.
Van ez az „Occupy” elnevezésű nemzetközi mozgalom, ami kb. arról szól, hogy foglaljuk el ezt vagy azt a területet, épületet, tiltakozásként a kapitalizmus ellen. Ezt érthette félre – nem is kicsit – a magyar kormány, amikor úgy döntött, hogy március 15-én elfoglalja Budapestet. Manapság már szinte megszoktuk, hogy a kormányzati cselekvés többnyire szembemegy a nemzetközi trendekkel, és lépései – enyhén szólva – nem éppen elegánsak. Az unortodoxia a kormány büszkén vállalt védjegye. De vajon mi jogosítja fel a kormányt arra, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc megünneplése céljából az összes szimbolikus jelentőségű, tehát a gyülekezési jog szempontjából kiemelt fontosságú közterületet kisajátítsa? Valami gond biztosan van azzal a jogi szabályozással, amely lehetővé teszi, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményében és az Alaptörvényben alapvető emberi jogként garantált gyülekezési jog gyakorlását a kormány és a vele többségében azonos politikai oldalon álló fővárosi önkormányzat egy egyszerű szerződéssel ellehetetlenítse.
A probléma öt fogalom áttekintésével vázolható röviden: gyülekezés, közterület, rendőrség, tudomásul vétel, területfoglalás. A hatályos gyülekezési törvény értelmében „a gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések tarthatók, amelyeken a résztvevők véleményüket szabadon kinyilváníthatják”. Azaz, minden rendezvény tulajdonképpen gyülekezés. Ha közterületen szeretnénk gyülekezni, akkor azt be kell jelentenünk a rendőrségnek, amit a hatóság – néhány esetet kivéve (ha a közlekedés másképp nem biztosítható, vagy a rendezvény súlyosan veszélyeztetné népképviseleti szerv, vagy bíróság zavartalan működését) – köteles tudomásul venni.
A Milla által a Szabad sajtó útjára bejelentett tüntetés nyilván nem esik tiltó ok hatálya alá, mégis az a hír, hogy a rendőrség nem vette tudomásul a bejelentést. De nem is tiltotta meg! Akkor mi történt? A megoldás kulcsa a közterület fogalmának sajátos értelmezésében található. A törvény szerint közterületnek minősül a mindenki számára korlátozás nélkül igénybe vehető terület, út, utca, tér. Vagyis, ha egy terület használata bármilyen korlátozás alá esik, megszűnik közterület lenni, oda nem lehet gyülekezést bejelenteni. Ha mégis így tennénk, a rendőrség saját hatáskörének hiányát állapítaná meg, mondván, a bejelentett hely nem közterület, ott gyülekezést nem tud tudomásul venni. Ki és hogyan érte el, hogy a Szabad sajtó útja, ami 2011. október 23-án még közterület volt, 2012-ben már nem az? Az előző kormány által alkalmazott módszer a közterület megszüntetésére a kordonépítés volt. Sokat kellett küzdenünk azért, hogy a bíróság – négy évvel később – kimondja: a kordon jogorvoslattal támadható, és a konkrét esetben a rendőrség jogellenesen zárta el a Kossuth teret a gyülekezni kívánóktól.
A Fidesz más megoldást választott a gyülekezési jog korlátozására: egyszerűen „kibérli” az összes fontos közterületet, ezzel a „bérlőnek” lesz használati joga a közterület felett, így az ideiglenesen megszűnik közterület lenni. Vagyis előáll az az abszurd helyzet, hogy a „bérleti jog” felülírja az egyik legfontosabb klasszikus alapjogot. Ugyanis olyan szabály nem létezik, amely meghatározná, hogy az esemény előtt hány hónappal, évvel korábban és mennyi időre lehet lefoglalni egy területet. A bérleti díj sem jelenthet gondot, ha a kormány foglal területet egy önkormányzatától, mert vagy az adófizetők pénzéből rendezi azt, vagy megkapja ingyen. Hiszen a kormány rendezvénye mégiscsak közérdek, amiért egy „tisztességes” önkormányzat nem kér pénzt. És a kör bezárult, nem tüntet itt már senki sem, csak a nemzet ünnepel.
Persze nem olyan egyszerű ám a képlet, mint amilyennek a magyar szabályozás alapján tűnik. Amennyiben a helyzet nem változik, és március 15-én Budapesten egyik ellenzéki mozgalom sem tüntethet, akkor a magyar államot a strasbourgi bíróság a gyülekezési jog megsértése miatt sok milliós kártérítés megfizetésére kötelezheti. Megtette ezt már korábban is, amikor 2004-ben Medgyessy Péter háza előtt tiltották meg a gyülekezést. Két hete pedig éppen a kordon-ügyben marasztalta el hazánkat a strasbourgi bíróság (láthatjuk, hogy az előző kormányok sem tartották tiszteletben az ellenzék jogait!). A bíróság várható marasztaló döntésének indokolása borítékolható: a jelenlegihez hasonló konfliktusok kialakulását, az alapjogok korlátozását a magyar jogszabályok hiányosságai idézik elő, a szükséges törvényi változtatás kialakítása pedig az állam feladata. Ráadásul a területfoglalást egy állami szerv kérésére egy másik állam szerv döntése tette lehetővé, így a jogsértés a magyar államnak mindenképpen betudható.
Összegezve: vagy lehetővé teszi a kormány, hogy a nemzeti ünnepeken a kormány politikájával elégedetlenek nyilvánosan is hangot adhassanak nemtetszésüknek, vagy kártérítést fizet a magyar állam az adófizetők pénzéből a strasbourgi bíróság döntése után. Harmadik lehetőség nincs!
szerző: Pokerface
2012. január 23.
Blogindító bejegyzésünk azt elemzi, hogy a közelmúltban elfogadott – határainkon belül és kívül egyaránt – sokat bírált jogszabályok miért nem tekinthetőek elméleti értelemben jognak, és hogyan vezetnek a jogállamiság elvesztéséhez. Ez saját bőrünkön is megtapasztalható demokratikus deficittel jár, elég, ha a szólásszabadságot, vallásszabadságot, tulajdonjogot sértő szabályozásra vagy a jogbiztonság hiányából fakadó gazdasági következményekre gondolunk.
A jogállam elemzésén keresztül kívánjuk bemutatni a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt, emberi jogi elveken alapuló kritikai megközelítést.
Jólét = jogállam?
A kilencvenes évek elején sokan reménykedtek abban, hogy a rendszerváltás után kialakuló demokratikus jogállamban a politikai szabadság mellé automatikusan jólét és az életszínvonal szinte folyamatos emelkedése társul. Azóta eltelt húsz év és ezt az illúziónkat is elvesztettük. Az általános jólét helyett a szegénység és a nélkülözés kezd általánossá válni, a rend helyett pedig egyre nagyobb káoszt tapasztalunk. Úgy tűnik, sokan ebből arra következtetnek, hogy a jogállam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és helyette valami más kell. Mi egyértelműen a demokratikus jogállam mellett érvelünk. Nézzük meg miért!
Jogállamban a jog uralkodik
A jogállam legáltalánosabb megközelítésben olyan politikai rendszer, amelyben az emberek helyett a jog uralkodik. Ehhez nem elég, hogy „az állami parancsot” jogalkotási hatáskörrel rendelkező szerv vagy személy alkossa meg. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A jognak mint a szabályok sajátos kategóriájának, különleges jellemzői vannak (ezeket hívta Lon Fuller, 1978-ban elhunyt amerikai jogfilozófus a „jog belső erkölcsének”). Eszerint a jog olyan általános, kihirdetett, jövőre irányuló, megfogalmazásában egyértelmű, ellentmondásmentes és viszonylag tartós szabályok összessége, amelyek alkalmazása összhangban van az írott normákkal. Ha ezek a feltételek szisztematikusan nem érvényesülnek, akkor az alkotói által jognak nevezett szabályrendszer elveszti jogi jellegét. Ez a gyakorlatban a jogkövetés egyre gyakoribb elmaradásával jár.
Ha az állampolgároknak hektikusan változó vagy visszaható hatályú, esetleg tömegeket hátrányosan érintő jogszabályokhoz kell igazodniuk, nem tudnak a szabályok követésére épülő értelmes életstratégiát kialakítani. Emiatt egyre többen vonják ki magukat a jogszabályok betartása alól. Ahogy ezt megfigyelhetjük például a megtakarításukat Bécsbe menekítőknél, akik pénzüknek a kiszámíthatatlan állami döntések elől keresnek biztosnak gondolt menedéket.
Az alkotmányos jogállamban elvárjuk, hogy az állam tartsa tiszteletben és garantálja alapvető emberi jogainkat, szabad és egyenlő állampolgárként kezeljen mindannyiunkat. Mert azt gondoljuk, hogy nincs okunk engedelmeskedni egy államnak akkor, ha annak joga nem ismeri el vagy nem biztosítja alapvető jogainkat.
Ahol az egyházi törvény nem biztosítja a vallásszabadságot, ahol a tulajdon nincs biztonságban (lásd a magánnyugdíjak államosítását, a rendvédelmi dolgozók szolgálati nyugdíjának visszamenőleges megvonását), ahol a törvényhozás menete nem átlátható, ahol nincs jogbiztonság, ott még a legalapvetőbb normák betartását is csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Ezáltal a legitim hatalom illegitim kényszerhatalommá válik, amelyben az emberek nem meggyőződésből, hanem félelemből követik a jogot. A jogra pedig legitim és elfogadott kötelezettség helyett a hatalmasok parancsaként tekintenek.
A politikai kisebbség nem elnyomni való rendszerdefektus
Az újkori demokrácia a modern kor legitimációs problémáira adott válasz. Az emberek még a legalapvetőbb kérdésekben is eltérően vélekednek. A nélkülözhetetlen társadalmi együttműködéshez szükséges keretek és szabályok kidolgozására így demokratikusan választott testületek kaptak felhatalmazást. A testületek a jogalkotás során kötelesek nyilvános vitákat folytatni, hogy igazolni tudják, döntéseikkel a választókat és nem pusztán saját érdekeiket szolgálják. A viták pedig arra valók, hogy a másik, akár kisebbségben lévő fél véleménye és érvei is teret kaphassanak. E testületekben a többség és a kisebbség vitáiban is megmutatkozik, hogy a kisebbséget is tiszteletre méltó érdekek és értékek hordozóinak tekintik, s nem egyszerű rendszerdefektusnak, amelyet elnyomni kell ahelyett, hogy teret adnának neki. A demokrácia biztosítja, hogy a politikai közösség képes korrigálni a rossz döntéseket, lehetővé téve azt, hogy a kisebbségből akár többség is lehessen, a rossz döntéseket hozó politikai elit leváltásával.
Motor mellett fékek is kellenek
A jogállam demokratikus működéséhez az is szükséges, hogy ne koncentrálódjon egy kézben visszaélésre lehetőséget adó korlátlan hatalom. A politikai hatalom korlátozásának két fontos dimenziója van. Az egyik az állami hatalom határát jelentő szabadságjogokban testesül meg. A másik pedig abban, hogy az államnak saját mozgásterén belül is meg kell osztania a hatalmat az egymás működését is ellenőrző intézmények között. Ebből a szempontból a Magyar Köztársaságban az Alkotmánybíróságnak és a független bíróságoknak van kitüntetett jelentősége. Ezért ezek működésének korlátozása, jogkörének csorbítása komoly, a jogállam intézményét romboló antidemokratikus következményekkel jár.
A jogállam elveszett, a demokrácia romokban
Ha a fentieket összevetjük a mai magyar valósággal, meg kell állapítanunk, hogy hazánk ma nem jogállam. Törvényeink egy része nem teljesíti a jog leírt kritériumait. A jogalkotás rohamtempója ugyanis lehetetlenné teszi a szabályok alapos megismerését, és a visszamenőleges szabályozás is bevett alkotmányos lehetőséggé vált (pl. nyugdíjak utólagos megvonása, különadók kivetése). Emellett az állami hatalom korlátai is megszűntek.
Az alaptörvény bármikor módosítható, ha ugyanis az Alkotmánybíróság egy – a kormánynak kedves – szabályt alkotmányellenesnek talál, azt a kormány azonnal beleírathatja az alaptörvénybe, elkerülve az AB felülbírálását. De alkotmányos lehetőség immár a tulajdonjog megsértése, mint azt a magánnyugdíjak államosításakor láttuk, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog csorbítása azzal, hogy a legfőbb ügyész vagy az Országos Bírói Hivatal elnöke jelölheti ki az eljáró bíróságot. Egy további sok évszázados alapelv, a bírói döntéshez kötött fogvatartás szabálya is immár a múlté, amióta a bírósági titkárok is dönthetnek szabálysértési elzárásról, annak ellenére, hogy az AB már kétszer is kimondta, hogy a titkár nem bíró.
A hatalommegosztás elve pedig mintha feledésbe merült volna. Hogyan valósulhat meg az állami intézmények ellenőrzése akkor, ha a köztársasági elnöktől a legfőbb ügyészen át, az állami számvevőszék elnökéig és az Alkotmánybírósáig, mindenhol volt Fideszes képviselők vagy párttagok, esetleg családtagjaik ülnek?
A kétharmados törvények gyakran még indoklást sem tartalmaznak, a jogalkotás ilyen módja így eleve alkalmatlan a demokratikus legitimációra. Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője – egykori helsinkis fogdamegfigyelő – nem is titkolja, hogy a demokratikus vitát elfojtandó úri hóbortnak tartja.
Súlyos árat fizetünk a jogállam elvesztéséért és ez nem csak a forint árfolyamában jelentkezik. Elvesztettük bizonyosságunkat abban, hogy van egy határ, amit az állam semmilyen körülmények között nem léphet át.
S hogy mit nyertünk vele? Azt a fontos tapasztalatot, hogy a jogállami deficit költségvetési deficittel is együtt járhat. A rendszerváltáshoz fűzött jóléti illúziók kudarca nem a jogállam és a demokrácia miatt következett be, hiszen a nem-jogállami rendszerünk jelenleg még rosszabb gazdaságpolitikai teljesítményt nyújt. Megtanulhatjuk egy időre, hogy az alkotmányos jogállam a szabadságot tudja garantálni, és a szabadság sérülékeny dolog, azt mindannyiunknak gondozni, óvni kell.
2012. január 20.
Helsinki Figyelő - A Magyar Helsinki Bizottság emberi jogi blogja
Ami a hivatalos sajtóközleményekből kimarad…
Egyre többen vagyunk, akik egyre inkább a saját bőrünkön érezzük, hogy alapvető jogainkat megsérti a hatalom. Egyre többen vagyunk, akik szerint az emberi jogok és a jogállam értékeinek védelme nem holmi úri huncutság vagy értelmiségi allűr, hanem mindennapos, gyakorlati teendő. Hisszük, hogy ezek olyan értékek, amelyeket mindenkor, minden körülmények között védenünk kell.
Blogunk célja, hogy a jogállammal, az emberi jogokat érintő témákkal kapcsolatban közérthető, érdekes és hiteles tartalmak forrása legyen. Háttérinformációkkal, magyarázatokkal segítse mindazokat, akiket érdekelnek a jogállam helyzetével, a fogvatartottakkal, menekültekkel, az egyenlő bánásmóddal, rendészettel, valamint a büntetőjoggal kapcsolatos „helsinkis” témák.
Blogbejegyzéseinkben igyekszünk kiemelni, rendszerezni az általunk készített tanulmányokban, elemzésekben hosszasan kifejtett jogi érveket, konkrét esetek kapcsán magyarázzuk meg a politikai, emberi jogi jogsértések következményeit, valamint azt, hogy miért tartjuk a jogállamot mindenek előtt védendő értéknek. Ha jobban megértjük, hogy az emberi jogok és az alkotmányos fékek nem dogmák, nem idealista jogvédők idealista konstrukciói, hanem nagyon is súlyos emberi-társadalmi problémákra adott gyakorlati válaszok, akkor jobban felvértezve tudunk küzdeni a jogsértések ellen is.
Magyar Helsinki Bizottság
http://helsinki.hu/
1970. január 1.
2013. október 8. – Alapos, magas színvonalú másodfokú ítéletet hirdetett ma a Miskolci Törvényszék, amely szerint nem rasszista bűncselekményért, hanem elsősorban garázdaságért felelnek a szélsőségesek autójára támadó miskolci romák.
2009. március 15-én, a romák elleni sorozatgyilkosság idején, pár héttel a tatárszentgyörgyi kettősgyilkosság után, Miskolc egyes részein olyan hírek terjedtek el, hogy szélsőséges, cigányellenes személyek támadása várható. A romák félelmét megerősítette a fokozott rendőri készültség. Hajnali fél kettőkor egy főleg romák lakta településrészen (a Muszkás oldalon) a családjaik megvédésére készülődő férfiak rátámadtak egy több alkalommal arra haladó és gyanúsan lassan közlekedő autóra, az abban ülők könnyebb sérüléseket szenvedtek.
A mai napon a Miskolci Törvényszék megváltoztatta a megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítéletet, amely magyarellenes cselekményben találta bűnösnek az elkövetőket. A Törvényszék kimondta: nem bizonyítható, hogy a 9 vádlottat a cselekmény elkövetésében magyarellenes érzület motiválta, ezért a vádlottakat elsősorban garázdaság miatt terheli felelősség, és ennek megfelelően a kiszabott büntetéseket a korábbi jellemzően 4–5 évről 1–2 évvel enyhítette. Megállapította a bíróság, hogy nem bizonyítható, hogy a „halál a magyarokra” feliratú botot a vádlottak valamelyike készítette, és az sem, hogy a támadásnál bármelyikük használta volna. Az sem volt bizonyítható, hogy az állítólagos magyarellenes bekiabálás a vádlottak valamelyikétől származott, hiszen ismeretlen elkövetők is voltak. A jogalkalmazás szempontjából előremutató, hogy a bíróság fontosnak tartotta a cselekmény motivációjának a vádlottakra egyenként lebontott vizsgálatát.
A TASZ és a Magyar Helsinki Bizottság üdvözli, hogy a Törvényszék kimondta azt is, hogy a gárdista, szkinhed csoportok tagjait nem védi a gyűlölet-bűncselekmény tényállása, így közösség tagja elleni erőszak helyett garázdaság megállapításának volt helye.
„A mai napon született ítélet erősítheti a roma kisebbség tagjainak az igazságszolgáltatásba vetett bizalmát. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a bíróság nem mondta ki, hogy a vádlottakat cselekményükben a rasszista támadástól való félelem, és nem előítélet motiválta, tehát emiatt sem lett volna megállapítható gyűlölet-bűncselekmény” – mondta Jovánovics Eszter, a TASZ Romaprogramjának vezetője.
„A mai ítélet színvonalasan vezeti le a büntetőjog egyik legfontosabb elvét: minden egyes terhelt cselekménye önállóan vizsgálandó és bűnösséget csak minden kétséget kizáróan bizonyított cselekmény esetén lehet megállapítani. A Helsinki Bizottság üdvözli az ítéletet, ugyanakkor a döntésnek vannak olyan elemei – pl. egyes bizonyítékok figyelembevétele –, amelyek miatt elképzelhető, hogy az írásos ítélet ismeretében további jogorvoslatot keresünk a Kúriánál vagy akár Strasbourgban” mondta Fazekas Tamás, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje.
Úgy értesültünk, Orbán Viktor miniszterelnök a menekültek világnapján a debreceni menekülttáborban tartott beszédet.
A kormányszóvivő egyelőre sem megerősíteni sem cáfolni nem tudta a szokatlan és titkos látogatást, amire a sajtó teljes kizárásával került sor. Ha valóban elhangzott a beszéd, jelentősége aligha vitatható, ezért döntöttünk sietős közléséről. A szónoklatot egyházi és állami méltóságok, valamint külföldi diplomaták mellett nagy tetszéssel fogadta a Debreceni befogadó állomáson lévő mintegy ötszáz menedékkérő és a menekültügyi őrzött befogadó központban fogva tartott közel kétszáz külföldi. A magyar kormányfő új korszakról beszélt a hazai menekültügyben. A nem ellenőrzött eredetű hangfelvétel leírt változatát itt olvashatja:
Orbán Viktor beszéde a menekültek világnapján (2014. június 20., Debrecen):
Tisztelt Házelnök Úr! Főtiszteletű Püspök Urak! Hölgyeim és Uraim! Kedves Menekült és Menedékkérő Barátaim!
A magyar, mint köztudomású, gavallérosan vendégszerető nép. Nyilván, ezt már maguk is megtapasztalták, amint hatóságaink hozzáértő és elkötelezett szakembereivel találkoztak. Van nálunk egy dalocska, amit minden magyar gyerek az elsők között tanul meg édesanyjától, ami így szól: „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”. És itt most elnézést kérek a Török Köztársaság nagykövetétől. (Nevet.) Excellenciás Úr, még egyszer bocsánat! (Félre.) Akárhogy is, ez nálunk kikezdhetetlen erkölcsi parancs.
Nemrég emlékeztünk meg egy tragikus és felemelő napról. Június 16. az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak emléknapja. Ezen a napon 1958-ban a vérszomjas kommunista hatalom nem egyszerűen ártatlan embereket mészárolt le, hanem olyanokat gyilkolt meg, akik készek voltak életüket áldozni a magyar szabadság és függetlenség ügyéért. De olyan dolgokra is emlékeztünk ezen a napon, amik 1989-ben történtek, amikor a helyszínen százezrek, országszerte és a határokon túl pedig milliók fogadták meg, eddig és ne tovább, nem kérünk többet a hazugságokból, nem kérünk többet az embertelenségből, elég volt gyűlölködésből, eztán szeretetben, merjük kimondani, keresztényi szeretetben kívánunk élni. Új korszak kezdődött.
Mert 1989. június 16. valójában a szívek forradalma volt. Olyan nagy nemzeti felbuzdulás, amelyet soha nem feledhetünk el. Ez – ahogyan nagy tudású magyartanáraink akkoriban fogalmaztak – katartikus élmény volt. És azóta is számtalanszor gondolunk erre, ha bírálóink vagy ellenségeink valamiféle homályos európaiság nevében támadnak bennünket, és – igen, jól hallják, Hölgyeim és Uraim – meg akarják védeni tőlünk a demokráciát. Innen üzenem nekik, nem vagyunk rászorulva a kioktatásukra. Vagyunk mi olyan európaiak, mint a brüsszeli légkondicionált irodákban pöffeszkedők. Sőt, sokszor ők tanulhatnának tőlünk, ha szemforgatás közben aprócskát látásra is használnák azt, amit a Mindenható mégiscsak látószervnek teremtett.
Kedves Barátaim!
Európának ebben a huzatos szegletében hozzá kellett edződnünk, hogy sokszor megpróbálnak letéríteni bennünket a remény és a becsület útjáról. Zaklatott történelmünk, a magyarok történelme azonban nem csak próbára teszi emberségünket időről-időre, de kellő eligazítást is ad, mi a helyes, mi a jó. Első nagy királyunk, az államalapító Szent István már ezer esztendeje ezt írta szeretett fiának, Imre hercegnek: „megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”.
És lőn, legjobbjaink, a legerkölcsösebbek és legbölcsebbek így is tettek: az Árpád-házi királyaink befogadták a menekülő jászokat meg kunokat. Aztán hazát leltek itt a török elől menekülő balkáni népek, pogromtól rettegő zsidók, rabszolga cigányok, hazájukat vesztő lengyelek. A XX. század nagy embermentői között, Wallenberg és Janusz Korczak mellett kell számon tartanunk id. Antall Józsefet és – mert hát nagy szerencsénkre nem esett messze az alma a fájától – a fiát, az első szabadon választott miniszterelnököt is. Antall József 1991-ben, a délszláv háborúk kezdetén kimondta, amit minden magyar gondolt, amit mindegyikünk anyatejjel szívott magába: aki földönfutóvá lett, mert elűzték hazájából, bizton számíthat Magyarországra, a magyarok befogadják. Ez a nevezetes beszéd Mohácson hangzott el, ami nekünk, magyaroknak, mondanom se kell, különös jelentőséggel bír.
Kedves Barátaim!
Minden nagy nemzeti együttmozdulás előfordulnak kishitűek, bizonytalankodók, olykor gáncsoskodók. De még Boross Péternek is, akkori belügyminiszterünknek is az szaladt ki a száján, hogy „Magyarország megtelt”. Ebből is láthatja, akinek van szeme hozzá, hogy még a legvilágosabban gondolkodók is megtévedhetnek – és itt mondok köszönetet a hazáért tett szolgálatáért Boross miniszterelnök úrnak, köszönet érte –, hiszen azóta mindenki tudhatja, hogy ennek éppen az ellenkezője történik: nemhogy megtelne az ország, de évről évre apad. Fogy a magyar, és ezzel együtt fogy a nemzet életereje is. Ne áltassuk magunkat, a népek kegyetlen versenyében a kitűzött nagy nemzeti célok eléréséhez nem vagyunk elegen.
Kedves Barátaim! Excellenciás Úr!
Csak a gyenge ember idézgeti magamagát. Ismernek, noha az ittlévők közül talán nem mindenki (nevet), nekem sem szokásom ez. Mégis, engedjék meg, hogy felelevenítsem a beiktatási beszédemben elmondottakat: „Olyan Európát akarunk, amely belátja, hogy az a közösség, amely nem képes magát biológiailag fenntartani, eltűnésre ítéltetett. Nem akarunk bevándorlást támogató politikát, és nem akarunk kezelhetetlen feszültséget okozó bevándorló tömegeket sem, de akarjuk a gyermekvállalás támogatását, és akarjuk a népességfogyás természetes úton történő megfordítását.” Ebből többen azt az elhamarkodott következtetést vonták le, hogy körömszakadtig akadályozzuk a bevándorlást, vagy hogy nem teszünk eleget a nemzetközi, de főleg emberi kötelezettségeinknek, és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy a hozzánk forduló menekültek minél gyorsabban elhagyják Magyarországot.
Erről szó sincs. Lassan mondom, hogy mindenki megértse: hozzánk minden menekülő nyugton fordulhat, mert itt, a magyarok földjén él még a vendégbarátság elve, s ha kell, az üldözött otthonra lel. Ne felejtsük el, büszke elődeink is messze keletről jöttek, s mai tetteinkkel nem tagadhatjuk meg nyilvánvaló félázsiaiságunkat. De tudni való egyébként is, hogy mindenki jön valahonnan, és tart valahová. A gyökér meg a lomb is ugyanaz a fa.
Kedves Barátaim!
Önök most joggal mondhatnák, szép szavak helyett beszéljenek a tettek. Tudom, hogy azt szokták gondolni a miniszterelnökről, hogy a miniszterelnök vasból van. Az lehet, hogy vasból van, de fogja az idő. Az igazság az, hogy a miniszterelnök nem vasból van, hanem emberből. Márpedig az ember mégiscsak a legjobb matéria, és mi az emberek kormánya vagyunk. Meggyőződésem szerint is gyenge és erkölcstelen kormány az, amely tétlenül nézi, hogy a lelkiismeretesen eljárók, a törvényeket betartó emberek rendre rosszul járnak, míg a lelkiismeretlenek, a farizeusok, a szabályokat kijátszók pedig jól járnak és előnyt szereznek.
Új korszakra van szükség menekültügyben is.
Ezért élve a választóktól kapott példátlanul erős felhatalmazásunkkal, sürgős lépéseket teszünk a menekültügyi őrizet felszámolása érdekében. Felkérem tehát Pintér Sándor miniszter urat, hogy haladéktalanul tegyen lépéseket az arcpirítóan szégyenletes szabályok megszüntetése érdekében. Itt többet nem fordulhat elő, hogy idegenrendészeti érdekekre vagy szabályokra hivatkozva menekülőket zsuppoljanak vissza derék határőreink. Nem történhet meg, hogy bürokratikus előírások akadályozzák a külföldiek családegyesítését. Nem várhatunk tovább a városszéli tömeges menekültszállások kitagolásával. Nem tűrhetjük, hogy megszűnt a menekültek magyarnyelv-tanítása és nem jogosultak többé ingyenes egészségügyi ellátásra. Mi, magyarok egyszerűen nem ilyenek vagyunk, Brüsszel nekünk nem dirigál. Mi az európai ukáz ellenére is segíteni fogunk. Senkit nem hagyunk az út szélén, és senki nem vetünk börtönbe, mert sorsa a magyarok földjére irányította.
Kedves barátaim, magyarok, nem magyarok és a jövő magyarjai!
A menekültek világnapja legyen ezentúl a magyarok nagy ünnepe is, amikor közösen emlékezünk meg honfitársainkról, akiket idegen hatalmak vagy a nemzet árulói űztek el otthonaikból, és bujdosóink messzi idegenben találtak menedéket. De emlékezzünk meg azokról is, akiket elődeinkhez hasonlóan napjainkban űznek el otthonaikból, és most vagy a jövőben tőlünk várnak oltalmat. Legyünk erre büszkék, s nyissuk fel előttük országunk sorompóit, de legfőképpen nyissuk meg előttük szíveinket. Mert a szívek forradalma ma sem érhet véget. Mert a magyarok szívében mindig kell, hogy hely legyen az üldözötteknek. Most és mindörökké.
Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!