„Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet” – írta a Halotti beszéd c. versében Marai Sandor, pontosabban Márai Sándor. Az új emigrációs hullám kultuszműve 1951 nyarán keletkezett a Nápoly melletti Possilipóban. Az író akkor már 3 éve elhagyta hazáját – a kommunisták és a szovjet megszállók addigra már urasan berendezkedtek itt.
A kezdetektől kétségek övezték az észak-ír kiegyezést lehetővé tevő egyezményt, a bonyolult duális önkormányzati rendszer csak pillanatokig működött, mégis nagy jelentőségű a nagypénteki egyezmény. Esélyt adott a békés életre egy gyűlölettől régóta átitatott európai válságrégiónak.
Az izsáki rendőrőrsön belehalt sérüléseibe Bara József, egy előállított, lopással gyanúsított román állampolgárságú férfi. A kényszervallató rendőr vádlottakat két év múlva jogerősen 12, illetve 10 év fegyházbüntetésre ítélték. Magyarországon minden száz egyenruhás erőszak miatt tett feljelentésből csak évi 1–4 jut el a bíróságig.
Az Európa Tanács (ET) mindegyik tagállama aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét, és ezzel kötelezettséget vállalt, hogy betartja az abba foglaltakat. Az egyezmény nem formális deklaráció, mert ahhoz több garanciális mechanizmus is tartozik. A legfontosabb: a strasbourgi bírósághoz fordulhat mindenki (akár egy állam is), akinek az egyik tagállam megsérti az emberi jogait, és az adott országban nem kap elégtételt. A szerződés fontosságát jelzi, ha valaki „kilép az egyezményből”, azzal kilép az ET-ből és az Európai Unióból is. Jellemző, hogy Görögország az „ezredesek uralma” alatt kilépett az ET-ből.
Valójában nem csak a ruandai, hanem a burundi államfőt is ezen a napon gyilkolták meg. Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke és Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke ugyanazon a repülőgépen ült, amelyiket két vállról indítható rakétával robbantottak föl Kigali, a ruandai főváros repülőterén. Politikai gyilkosság addig is gyakran történt arrafelé, amelynek sokszor volt következménye polgárháború és tömeggyilkosság. De 1994-ben a korábbiakhoz képest mérve is a pokol szabadult el, szűk száz nap alatt 800 ezer és egymillió fő közötti ruandait gyilkoltak le.
A politikai ellenfelei által később „malmesbury-i szörnyetegnek” titulált Thomas Hobbest (1588–1679) európai tanulmányútja és találkozása Galileivel győzte meg végképp arról, hogy életének fő hivatása a filozófia. A természetjogi gondolkodók – tehát az emberi jogok elméleti megalapozói – közül ő annyiban mindenképpen továbblépést jelentett elődeihez képest, hogy az állam hatalmát nem isteni vagy törvényből származtatta, hanem szerinte az emberek közti szerződésen alapul, tehát emberi alkotás.
Az 1956 után elítélt politikai foglyokat hónapokon át azzal etették, hogy 1960 tavaszán szabadulni fognak. Aztán az amnesztiát sokkal szűkebbre szabták. Ennek köszönhető, hogy míg a hírhedett ávó irányítói kiszabadultak, Bibó István például nem. Egyedülálló módon a váci börtönben tömeges éhségsztrájk tört ki. A hatalom zavarában visszahőkölt. De aztán nem visszakozott.
A hazai civil jogvédő szervezetek közül a Magyar Helsinki Bizottság vitt a legtöbb és legtöbbféle ügyet a strasbourgi bíróság elé. Eddig mintegy hetven perben képviseltük ügyfeleinket az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB). A lezárt perek háromnegyedében sikerült kártérítést elérni vagy ügyfeleinknek kedvező egyezséget kötni a magyar állammal. Képviseltünk külföldieket is, ügyfeleink nagy többsége mégis magyar állampolgár. Íme, ezek a legfontosabb, a panaszosoknak kedvező ítélettel vagy egyezséggel végződő pereink. Ezek tények – szemben a kormány és a kormánypárt „handabandájával”.
A reformkor idején még számos diszkriminatív intézkedés sújtotta a zsidó vallásúakat. Különadót, ún. „türelmi adót” fizettek, megyei állást nem kaphattak, városokban nem lehet házuk, vallásukat nem ismerték el. Az európai, elsősorban a brit példák nyomán az 1830-as években vetődik fel a magyar politikai osztályban az akkoriban negyedmilliós hazai zsidóság emancipációja és polgári jogaik megadása. A felsőtáblán az ifjú Eötvös József báró (1813–1871) volt az egyenjogúsítás legfelkészültebb és leglelkesebb támogatója. Eszméi elfogadására, a zsidók törvény előtti egyenlőségének kimondására 27 évet kellet várni.
A Belügyminisztérium kedden közleményben támadta a Magyar Helsinki Bizottságot. Egyben a tárca „érdeklődéssel várja” magyarázatainkat, miért is fordultunk a strasbourgi bírósághoz kilenc menedékkérő ügyfelünk érdekében. A felkérésnek nem tudunk ellenállni: íme, válaszunk.
Saját hazájában 15 évig volt menekült, hogy szabadulhasson, a Vatikán is megtagadta: Mindszenty József (1892–1975) esztergomi érseknek nem mindennapi a „migrációs története”.
Ma lép hatályba a menekültügy új, jogtipró szabályozása. A hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére ezentúl tranzitzónás őrizetben tartják majd fogva lényegében az összes menekültet, gyerekeket, öregeket, kínzásáldozatokat, valamint azokat is, akik eddig nyitott táborban vagy magánszálláson várakoztak a menedékjogi döntésre. Összeszedtük, mi változik mától, és mi a Helsinki Bizottság gondja vele.
57 éve hirdette ki ítéletét az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság egy szovjet kém, Rudolf Ivanovics Abel ügyében. Őt egy nagyszerű, a jogállam iránt elkötelezett ügyvéd, bizonyos James B. Donovan (1916–1970) képviselte. Ő látható mai képünkön. Azóta, hogy a függetlenségi háború idején John Adams – a későbbi elnök – védte az 1774-es bostoni mészárlásban bűnös angol katonákat, egyetlen amerikai védőügyvédnek sem jutott még kevésbé népszerű ügyfél.
Kevés történelmi hősünk „rühellé a prófétaságot” annyira, mint tette azt II. Rákóczi Ferenc (1676–1735). Óvatosságra minden oka megvolt. Mégis – mint egy valódi antik drámahős – végzetét nem tudta elkerülni, és hazájától messze bujdosóként (menekültként) fejezte be földi pályafutását.
„Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg” – írta Bartók Béla (1881–1945) haza egyik levelében 1945 júliusában. Ő soha már nem jutott haza, 1945 szeptemberében egy New York-i kórházban halt meg; hamvai 43 évvel később jutottak el Budapestre.
A jogállami szabályozás elemi követelménye, hogy maguk a normák megismerhetőkké váljanak, ne rejtsék el őket a polgárok elől. A cenzúra nyilvánvalóan csak különleges helyzetekben indokolható, de a publikálás, a véleménynyilvánítás előzetes vagy utólagos kontrollját lehetővé tevő normák eltitkolása eleve megakadályozzák a jogkövetést, illetve a hatalom bújócskázása módot biztosít az önkényeskedésre.
A pápai hivatal által összeállított tiltott kiadványok jegyzékének, az Index librorum prohibitorumnak első hivatalos változatát 1559-ben adták ki. Ekkor már évek óta élt az a rendelet, amely az inkvizíció előzetes engedélyéhez kötötte a könyvek kiadását. A könyvnyomtatás és a reformáció terjedése azonban igencsak lerontotta a szabályozás hatékonyságát, a protestánsok magasról tettek a pápai regulákra. Ők saját cenzúrát működtettek.
Azért a katolikus országokban nagyon is számított az Index. Galilei főművét például tiltott könyvnek nyilvánították, és egészen 1820-ig Indexen is tartották.
Az eredeti Indexet a tridenti zsinat hamar átdolgoztatta, s bővítette, az új listát IV. Piusz pápa 1564. március 24-én a Dominici gregis custodiae Domino kezdetű pápai bullával tette közzé. Ez a bővített változat a jegyzékek előtt közölte az indexre tétel szabályait. Ez fontos különbség volt a korábbiakhoz képest, mert legalább ismertté váltak a játékszabályok. Nehéz dolog ugyanis a zsákba futás, különösen akkor, ha nem tudjuk, merre szabad, merre pedig tilos.
Eötvös Károly (1842–1916) ügyvéd azt a megbízást kapta 1882-ben, hogy védje azokat a zsidó vádlottakat, akiket azzal vádoltak meg hamisan, hogy „rituálisan meggyilkolták” a tiszaeszlári Solymosi Esztert, majd a holttestet el akarták tüntetni. A védő húsz évvel később publikálta egyedülálló jogi memoárját, amely televan ma is időszerű társadalom-lélektani megfigyeléseivel.
A költő ellen több esetben indítottak pert, sokszor büntetőpert. Nem mindig irodalmi művei miatt, de mindig a szólásszabadságát vitatva. Az ún. „röpiratper” volt a harmadik, amikor bírái elé kellett állnia.
Egyike a történelem számos paradoxonának, hogy éppen a napóleoni zsarnokság alatt alkották meg és vezették be Franciaországban az első polgári törvénykönyvet. A Code Civil az első modern jogi kódex, amely egységesíti a joggyakorlatot, valamint világos, rendezett eligazítást nyújt a jogalkalmazónak és a polgárnak. A három év múlva már Code Napoleon néven futó törvény jogállami körülményeket teremtett, és megszüntette a bírói önkényeskedés lehetőségét. Leszámolt a jog titkos, misztifikált jellegével, a normák számon kérhetővé váltak, és már nem csak a beavatottak számára kínáltak eszközt céljaik eléréséhez. Az emberi jogokat törvényben rögzítették és bontották ki: a nép és a jog egymásra talált.
Midőn az amerikai polgárháború idején a hórihorgas Lincoln elnök találkozott a Tamás bátya kunyhójának aprócska szerzőjével, a legenda szerint így fordult hozzá: „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút”. Ez, persze, túlzás, de hogy amerikaiak tömegei érezték tovább már tűrhetetlennek embertársaik szabadságtól és méltóságtól való intézményes megfosztását, abban Harriet Elizabeth Beecher Stowe-nak (1811–1896) tényleg kulcsszerepe volt.
„A magyarországi szegények helyzete mindmáig megoldatlan, az ország gazdasági állapotának romlásával az ő körülményeik is tovább romlanak.” Történelmünk során számtalanszor megfogalmazható lett volna ez a mondat. Csakhogy ez 1980-ban íródott, amikor szegények papíron egyáltalán nem léteztek. A pártállamtól független civil szervezet alapítása önmagában is kesztyűt dobott a hatalomnak. De a SZETA más módon is provokálta a rezsimet, amikor természetesnek és tartalommal bírónak tekintett olyan fogalmakat, mint szabadság, emberi méltóság és szolidaritás.
A szokásos pénteki miniszterelnöki interjújában a kormányfő ma mellőzte és meghamisította a tényeket, valamint sajátos konspirációs teóriával állt elő. Nem jó jel. Pedig a keddi strasbourgi ítélet nyomán biztosan át kellene értékelnie az elmúlt két év menekültügyi mesterkedését.Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko után jött a sorban. Senki nem tudhatta, önmaga sem, hogy utolsóként ő kapcsolja majd le a villanyt. Tulajdonképpen kész igazságtalanság, hogy éppen a legnívósabb szovjet főtitkár lett a csődgondnok. Gondoljunk csak bele, hogyan vezényelte volna le mindezt, mondjuk, a kései Sztálin vagy a kései Brezsnyev. Aligha vitatható, a világ jól járt Mihail Szergejevics Gorbacsovval (1931). Tipikus reformkommunistának indult, aki előbb volt kommunista, és csak aztán reformer, hogy aztán kulcsszerepet, egyenesen forradalmi szerepet játsszon a kelet-európai rendszerváltásokban.
A börtönzsúfoltság Magyarország krónikus emberi jogi problémája. Bár a legtöbb nyugati országban sikerült megoldani, ám nálunk ezen a területen is mintha a végzet lenne az úr. A strasbourgi bíróság a töméntelen panasz nyomán nem tűrte tovább az emberi jogok tömeges és rendszerszerű megsértését. Arra kötelezte a magyar államot, hogy haladéktalanul és érezhetően enyhítse a zsúfoltságot. A Magyar Helsinki Bizottságnak jelentős szerepe volt az embertelen bánásmód feltárásában.
Joseph McCarthy wheelingi beszéde (1950. február 9.), amely alatt egy papírt lengetve azzal vádolta meg a Külügyminisztériumot, hogy állományában 205 kommunista ügynök bújik meg, a mccarthysta hisztéria kezdőpontjának számít Amerikában. A vég kezdetét már nehezebb meghatározni, de a wisconsini szenátor jelképezte politika talán akkor került meredek lejtőre, amikor Edward R. Murrow (1908–1965) elindította „folytatásos” műsorfolyamát a kommunistaüldözés paranoiájáról és McCarthy hazugságairól. Az eseményt mint a sajtószabadság és a felelős média nagy pillanatát szokás ünnepelni. Nem is érdemtelenül.
Ezen a napon minden nőt ünnepelünk. Boldog nőnapot mindenkinek! Mi most Emberi jogi kalendáriumunkban a történelemformáló nőkről külön is megemlékezünk. A nőmozgalom és feminizmus nagyszerű és bátor alakjairól, akik elérték azt, hogy az emberiség egyik legnagyobb és legrégibb igazságtalansága kimondassék, és a nők egyenlősége kikényszeríthető, az állam által garantált emberi jog lehessen.
26 napot kellett előzetes letartóztatásban töltenie annak a nyíregyházi fiatalembernek, aki közreműködött az egyik debreceni drukker sálának elvételében. Rablás miatt ítélték el, igaz, nagyon enyhe ítéletet kapott. Mindez azonban ahhoz elég volt, hogy nagy álmáról, miszerint börtönőr legyen, egyelőre le kell mondania. Most Londonban szakácskodik.
A magyarok többsége ma is olyan, aki a vasfüggöny mögött született. E többség nagyobb része pedig még az államszocializmus időszakában hallott Winston Churchill „hírhedett fultoni beszédéről”, amely az akkori hivatalos kényszerértelmezés szerint „egyet jelentett a hidegháború meghirdetésével”. Valójában azonban nem a volt brit miniszterelnök hirdette meg a világrendszerek jó négy évtizedig tartó szembenállását. Ő pusztán arra vállalkozott, hogy leírja, értelmezze az európai helyzetet, és mozgósítsa a Nyugatot a szovjet terjeszkedéssel szemben. Félő volt ugyanis, hogy a korábbi roosevelti engedékenység fenntartása további lehetőséget kínál a sztálini despotizmusnak, a feneketlen étvágyú Moszkva bekebelezi Európát, és a kontinensen megszűnik a szabadság. Churchill fultoni beszédével csupán nyilvánvalóvá tette a veszélyt.
A „beste karaffia” szitkozódás még évszázadok múltán is életben tartotta az eperjesi mészárlás emlékét. A véres kezű Antonio Caraffáról (1642–1693) Petőfi is hozzáfogott színdarabot írni. A magyar (nemes) gyerekeket a császári tábornokkal ijesztgették. Figurája a kínzásokkal, az önkényeskedéssel és a (nemesi) szabadságjogok semmibevételével forrt össze. Koncepciós perek sorozatában küldött halálba 24 nemest és gazdag polgárt a megszállt Eperjesen. A hagyomány szerint ő meg áldozatainak rémképétől gyötörve halt volna meg, de ez éppúgy nem valószínű, ahogyan Haynau esetében sem volt így.
Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentéstevője szerint a magyar jogvédőknek egyre átpolitizáltabb közegben kell dolgozniuk, komoly nehézségekkel szembesülnek, megsértik alapvető jogaikat és szabadságukat, valamint azt a törvény adta lehetőségüket, hogy támogassák és megvédjék az emberi jogokat. Az ENSZ-dokumentum sürgeti, hogy készüljön akcióterv az alapjogok védelmére. Összefoglaljuk, mi is van az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának benyújtott jelentésben.
Kalendáriumunk mai frivol képe egy karikatúra az örökösödési háború idejéről, és a fiatal Mária Teréziát ábrázolja, ahogyan a hadokozás következtében elveszíti mindenét. Ez a külföldi gúnyrajz nyilvánvalóan királynőnk uralkodásának egyik évében sem jelenhetett volna meg, és egyetlen országában sem kerülhetett volna forgalomba. A korabeli hazai cenzorok nem is efféle megátalkodott felséggyalázókkal vagy libertariánusokkal, hanem jámbor, istenfélő protestánsokkal hadakoztak.
A nagy orientalista, Vámbéry Ármin egyetlen gyermeke valójában nem február 28-án, hanem 29-én látta meg a napvilágot, csak hát nem akartunk vele kiszúrni mi is, ha már balszerencséje miatt csak négyévente ünnepelhette születését. De félre a léháskodással, igazság szerint Vámbéry Rusztemnek (1872–1948) mindenképp szerepelnie kell Emberi jogi kalendáriumunkban.
Ma meghallgatást tartott az Európai Parlament (EP) az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága (LIBE). A téma az alapjogok magyarországi helyzete volt. A magyar kormányt Trócsányi László igazságügyi miniszter képviselte. A civil szervezetek képviselői között felszólalt Pardavi Márta, a Helsinki Bizottság társelnöke is.
Az Európai Bizottságnak (EB) küldött levelet a Human Rights Watch és a Magyar Helsinki Bizottság. A levél tárgya a készülő új szabályozás, amely szerint gyakorlatilag minden menekülőt – gyerekeket, betegeket, kínzásáldozatokat is – mindaddig fogva tartanának, amíg jogerősen el nem bírálják a kérelmüket. Ráadásul a rendőrségnek olyan, az ország egész területére érvényes felhatalmazást adnának, hogy minden szabálytalanul belépő külföldit Szerbiába lökhetnének át. A két civil jogvédő szervezet közbelépésre kéri az EB-t.
Az etnikai közösségek kollektív büntetését vagy a szülőföld elhagyására kényszerítést már jó ideje tiltja a nemzetközi jog. Így volt ez az 1940-es években is. A háborút követően mégis milliókat fosztottak meg jogaiktól és kényszerítettek hazájuk elhagyására. Ennek a dicstelen történetnek az egyik fejezete a csehszlovák–magyar lakosságcsere, amely százezreknek okozott óriási szenvedést.
Kevesen érveltek annyira hatásosan a természetjogi megközelítés és az emberi jogok ellen, mint éppen ő. Mégis Jeremy Benthamnek (1748–1832) megkerülhetetlen szerepe van abban, hogy a szabadságjogok kiterjesztését és börtönállapotok javítását hasznosnak és így szükségszerűnek tekintjük.
Sajnos, van elég nap, amely nagyon is alkalmas a magyarországi kommunizmus rémtetteinek felidézésére. Ilyen például október 23. vagy november 4., 1956 legfontosabb emléknapjai; február 1., a Magyar Köztársaság napja; június 16., Nagy Imre és pertársai kivégzésének napja vagy éppen június 19., az utolsó megszálló szovjet katona távozásának emléknapja. Ezekkel együtt sem vitatható: Kovács Béla (1908–1959) tragédiájának felidézése is segít abban, hogy ne feledjük a szörnyű bűnöket és a rendszerré váló törvénytelenséget.
A kistarcsai internálótábor a XX. századi magyar történelem egyik leghírhedtebb intézménye volt. Annak a területén működött a rendszerváltást követően egy idegenrendészeti szállás, amely országunk szégyene volt, és ahol elképesztő viszonyok uralkodtak. Hogy nem volt hosszabb életű, abban kulcsszerepe volt a Magyar Helsinki Bizottságnak.
A kormányt bírálni már akkor fontos szabadságjog volt, amikor a felségsértést, hűtlenséget még büntették. „A kormány nem akarja az örök váltságot, e kormány, mely csalárd álcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió jobbágy pénzét, most csak azon fáradozik, hogy ezen kilencmillió által felingerelvén, annak körmei közül csak ő szabadítsa ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodtunk” – mondta Wesselényi Miklós 1834. december 9-iki beszédében. Azaz mondta volna, ha hinni lehet a besúgóknak. Merthogy a szatmári közgyűlésen az örökváltság, a jobbágyfelszabadítás fontos ügyében elhangzó szavait csak a nyomozati iratokból ismerhetjük.
Zrínyi Ilona apja kiváló katona, szenvedélyes török- és protestánspusztító volt, vagdalkozott, futtatott vitézül, mégis német- és Habsburg-gyűlölete okozta vesztét. Zrínyi Péter eleinte nélkülözhetetlennek tűnt a törökellenes háborúskodásban, és I. Lipót, az uralkodó többször kénytelen volt megbocsátani a zabolátlan nagyúrnak, de a Wesselényi-féle összeesküvést már nem úszhatta meg. Ilona anyja és testvére megháborodott, előbbi zárdában, utóbbi börtönben lelte halálát.
„Minden lehet belőle, még Magyarország nádora is” – mondta a fiatal Andrássy Gyula grófról (1823–1990) Széchenyi István, amikor megismerkedett az ígéretes politikussal. Bár sok minden lett belőle (főispán, honvéd ezredes, nagykövet, „szép akasztott”, miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt még sugárút, egyetem is viseli nevét), de nádor az éppenséggel nem, noha Ferenc József koronázáskor azért a szertartásban a korábbi nádor szerepét alakította. „Kivégzett” menekültből miniszterelnök, azért az sem szokványos karrier.
Rendőrségi fogdákban 1996 óta rendszeresen teszünk megfigyelő látogatásokat, amelyekről jelentésekben számoltunk be. Megfigyelési eredményeink hozzájárultunk ahhoz, hogy rendőrségen ma már csak elvétve hajtanak végre előzetes letartóztatást.
A rendszerváltással megszűnt a közhatalom rendőrállami jellege. Egyben létrejött a rendőrség civil kontrolljának előfeltétele: a rendőrség felügyelete az állampárttól a parlamentnek felelős kormány felügyelete alá került. A rendőrállami örökség számos vonása azonban továbbél, a rendőrséget nem sikerült demilitarizálni és decentralizálni kellőképpen.
A szigorú jogszabályok ellenére gyakorlat maradt a kényszervallatás és továbbra is nagy számban fordulnak elő rendőri bántalmazások. Jellemzően három helyszínen: elfogáskor, kihallgatásokon (különösen az elsőn) és a rendőrségi fogdákon.
Utóbbi két helyszínen mutatkozott legnagyobb szükség, illetve leginkább esély a bántalmazások kiszűrésére és megelőzésére. Ehhez képest az állami figyelem feltűnően lanyhának mutatkozott mind a fogdákon, mind a kihallgató helyiségekben.
A kontroll hiánya miatt is történhetett, hogy a rendőri erőszak miatt indított büntetőeljárásokban csak elvétve született vádirat. 1994-ben például az ügyek 9%-ában. Újabb kutatások is igazolják, sajnos, nem javult a helyzet: az ilyen ügyekben máig „erősen lejt a pálya”. A bántalmazás miatt induló eljárásokban a sikeres nyomozások aránya még rosszabb, mint húsz éve, és 4% körül alakul. A pocsék számokat nem magyarázzák megfelelően sem a bántalmazás bizonyítási nehézségei, sem pedig az a lehetőség, hogy esetleg bosszúból születnének a feljelentések.
A Helsinki Bizottság már 1991-ben tervezetet készített a rendőrségi fogdák megfigyeléséről, elsősorban az előzetesen letartóztatottakkal való bánásmód feltárása érdekében. Ez a próbálkozásunk azonban hamvába holt. 1995 júniusában újra kezdeményeztük a rendszeres monitorozást. A kérésnek nagy nyomatékot adott az Európa Tanács Kínzás Elleni Bizottságának (CPT) első hazai vizsgálata, amely számos problémát tárt fel az előzetes letartóztatás rendőrségi fogdákban történős tömeges végrehatása terén.
Az országos rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettesének körlevele 1996. február 2-án született meg, ebben engedélyezte, hogy a Helsinki Bizottság megbízólevéllel rendelkező megfigyelői bejelentkezés és időkorlát nélkül léphessenek be rendőrségi objektumokba Budapesten és öt megyében. A fogvatartási körülményeket először 1996. február 15. és december 31. közti időszakban vizsgáltuk. Összesen 216 alkalommal tettünk látogatást, és 96 objektumot kerestünk fel. 473 fogvatartottal vettünk fel kérdőívet.
A válaszadók egyharmada számolt be bántalmazásról, a romáknál és fiatalkorúaknál még nagyobb volt az arány. A sértettek gyakran igen súlyos sérüléseket szenvedtek (bordatörés, koponyasérülések, vágott sebek stb.) Tapasztalatainkat könyv alakban adtuk közre. A rendőrség elsősorban a rendőri erőszakra vonatkozó megállapításainkat vitatta, a zsúfoltságról és az elfogadhatatlan elhelyezési körülményekről szólókat viszont elismerte.
A Helsinki Bizottság megfigyelői azóta is előzetes egyeztetés nélkül kereshetik fel a rendőrségi objektumokat, sőt monitorozóink már a börtönökbe is beléphetnek (igaz, utóbbiakba csak előzetes parancsnoki engedéllyel).
Megfigyeléseink nem csak számunkra és a fogvatartottaknak fontosak. A civil jelenlét ugyanis hozzájárul ahhoz, hogy a fogdák és börtönök zárt világában is sor kerülhessen a közhatalom ellenőrzésére. A külső tekintet nélkül a fogvatartás az államhatalom „magánügye” lenne, és éppúgy rejtve maradna, mi történik a foglyokkal, mint ahogyan egykor a rendőrállami időszakban.
„Hol voltak az igen tisztelt jogvédők, mit csinált a Helsinki Bizottság 2006-ban?” E kérdést változó intenzitással, de szinte 2006 óta teszik fel nekünk a mai kormányoldal képviselői és hívei. Egyeseknek az emlékezetük rövid, másoknak a tudások hiányos. És vannak olyanok is, akik jól ismerik ugyan az igazságot, mégis szemérmetlenül hazudoznak. Valójában a 2006-os jogsértések feltárásában, a sértettek képviseletében és következmények levonásában is fontos szerepe volt a Magyar Helsinki Bizottságnak.
Ahogyan 1789-nek a nagy francia forradalom, 1989-nek a kelet európai forradalmak adnak világtörténelmi rangot, úgy juttat Anglia „dicsőséges” vagy „hasznos forradalma” is 1689-nek.
Furcsa helyzet egy világszerte ismert szabadsághősnél, de Nelson Mandela világtörténelmi jelentőségű személyiséggé mégiscsak akkor vált, amikor példátlanul hosszú raboskodásából kiszabadulva nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is az élére állt. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mint gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott annak a lehetősége, hogy államférfiként szolgálhatja hazáját. Mandela igazi nagysága és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.
Montesquieu (1689–1755) báró bíró volt, mégpedig tíz éven át. Ezt nem lehetett kihagyni, nem csak az idétlen szójáték ziccere miatt, hanem mert ez a körülmény sok mindent megmagyaráz az életműben. Például talán azt is, hogy miközben kidolgozta a hatalommegosztás elvét, miért értékelte le a törvényhozói meg a végrehajtói hatalomhoz képest a bíróit. Saját karrierjét tekintve, amint tehette, azonnal otthagyta a bordeaux-i törvényszéket, hogy Párizsban fusson be tudományos és művészeti karriert, illetve beutazza Európát.
Mindszenty Józsefet 1948. december 26-án hazaárulás és valutaüzérkedés gyanújával vették őrizetbe, és az állambiztonság központja, az Andrássy út 60. alatt fekvő pincékbe hurcolták. A bíborost hat héten át kínozták, illetve pszichotróp szerekkel kezelték. Ezek hatása alatt ismerte be, hogy részt vett a harmadik világháború előkészítésében, kémkedett a nyugati hatalmak kormányainak, jelentős összegeket küldött külföldre és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgoknak. A vádak nyilvánvalóan koholtak voltak. Az Olti Vilmos vezette népbírósági tanács 68 éve mégis bűnösnek találta Mindszenty Józsefet, és életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá, és az ítéletet az 1949. júliusi fellebbviteli tárgyaláson jogerőre emelték.
„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később, csak 1984-ben. Azért az országos svájci referendum eredménye nem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiuralomhoz, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.
„A vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal.” E szöveg nem a felvilágosodás idején született, hanem a császárkori Rómában. És nem valamiféle tét nélküli bölcselkedésben, hanem jogszabályban szerepelt.A hagyomány e naphoz köti a keresztények üldözésének végleges lezárását, részbeni kárpótlásukat és a kereszténység teljes emancipációját Rómában. A jeles esemény következtében a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatértek otthonaikba, az elkobzott javak visszaszálltak előző gazdájukra, akkor is, ha nem magánszemély, hanem a helyi egyház volt az eredeti tulajdonos. Fontos fordulat volt a milánói ediktum nem csak az üldözötteknek, de a vallásszabadság általános ügye szempontjából is.
Húsz éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesen tudják, ki volt ő, és mennyire kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és életidegen szerepére.