Húsz év alatt több mint 12 millió példányt adtak el belőle Németországban. Külföldön pedig további 1–1,2 milliót. A szerzője igen szép pénzt kaszált vele, különösen úgy, hogy miután 1933-ban hatalomra került, egyetlen peták adót nem fizetett utána. Zavaros, túlírt, a német nyelvet megerőszakoló műről van szó. De nem a stiláris problémák miatt viszolygunk tőle, hanem Adolf Hitlernek és náci pártjának politikai programjától: az eltökélten gyilkos antiszemitizmusától és rasszizmusától, valamint a nemzeti öncélúságnak olyan szélsőséges, túlhajtott céljától, mint a keleti élettér meghódítása, amelynél a szerző más népeket prédának tekint. A förtelmes szerző förtelmes művét érdemes tehát gondosan tanulmányozni. Félni már nem kell tőle.Kép: Maurizio Cattelan viaszszobra

Az talán túlzás, hogy a Dózsa-féle parasztháború után a legnagyobb parasztfelkelés az koleralázadás volt 1831-ben, de azért eléggé sokkoló volt ahhoz, hogy az országon és a „magyar nemesi nemzeten” belül komoly változások induljanak el. Sokan nem csak „megriadtak a paraszttól”, de erősen gondolkodni kezdtek azon, mit kellene tenni azért, hogy ne csak a kartács és a deres tartsa vissza a szegényeket a kúriák felprédálásától. A reformgondolatnak, a pórnépnek a nemzetbe történő beemelésének erősödött a tábora. Tragikus és hisztérikus esemény volt, amely különös módon összekapcsolta a liberalizmust és nacionalizmust, és erősítette a hazai progressziót.

A bolsevikok eleinte titkolták, majd elismerték, de kisebbítették a gyilkosság mértékét, utóbb büszkék voltak rá, és a forradalmi lendület példás megnyilvánulásának tekintették az egykori cárnak, II. Miklósnak és feleségének, öt gyereküknek és négy szolgálójuknak a kivégzését. Aztán a II. világháború után igyekeztek elfeledni a mészárlást, majd szinte tabuvá vált, és még a kivégzés helyszínét, a jekatyerinburgi (szverdlovszki) Ipatyev-házat is lebontották. Azt nem mondhatjuk, hogy az egykori uralkodók meggyilkolása bolsevik vagy orosz jellegzetesség lett volna, de a XX. században Oroszországtól nyugatabbra azért már mégsem irtották ki a detronizált dinasztiákat.

Sikertelen nemzetközi konferenciából számos akad a diplomáciatörténetben. Az egyik leghírhedtebb ezek közül az eviani, amely a náci Németországban az állam által kisemmizett és halállal fenyegetett zsidóknak a „kvóta szerinti” elosztását készítette volna elő. Európa és Amerika békés államai nem kértek a zsidó menekülőkből, nem tették lehetővé a szervezett áttelepítésüket, így kiszolgáltatták őket Hitler terrorjának.

A kereszténység és a menedékjog nyilvánvalóan szoros kapcsolatáról ismét érdemes szót ejteni Emberi jogi kalendáriumunkban is. Július 14. pedig nem csupán a nagy francia forradalom, de  Lellisi Szent Kamill (1550-1614) emléknapja is.

Bob Geldof punk énekest annyira megindította egy etióp éhező menekültekről szóló BBC-riport, hogy 1984-ben eldöntette, népszerű zenésztársaival karácsonyi gyűjtést szervez a szenvedőknek. Az alkalmi banda (Band Aid) kislemezzel rukkolt ki karácsonyra, amely elképesztő siker lett. Amerikában is követői voltak, és a USA for Africa, illetve Lionel Ritchie és Michael Jackson dala még nagyobb bevételt hozott. Geldof erre is rátronfolt, amikor 1985 nyarán egy ikerkoncertet szervezett Londonba és Philadelphiába, amelyen felvonult a popipar színe-virága, az akkori fiatalok és a hatvanas évek szupersztárjai is. Ezeknek az elkényeztetett, sokszor jogosan féktelen önzéssel vádolt művészeknek sikerült legalább egyetlen napra összerántani a világ tévénéző felét egy nemes ügy érdekében.

Mozgalmi, politikai tevékenységét 17 évesen ismerték el Nobel-békedíjjal. A pakisztáni „kislány” akkor már évek óta küzdött a lányok, asszonyok tanuláshoz fűződő jogaiért. Túl volt már egy merényleten is, amelyben a tálibok megpróbálták meggyilkolni őt. Életveszélyes sérüléseiből felépülve továbbfolytatta küzdelmét. A szunnita muszlim aktivista angliai emigrációban hozta létre alapítványát, amely az eddig kirekesztettek tanulásai lehetőségét támogatja. Malála Júszafzai még csak ma lett huszonkét éves.

1989 csodája után sokan képzeltük, hogy a világ végérvényesen szakít korábbi esztelen gyakorlataival, így nem lesz több népirtás sem. Azonban a ruandai és a srebrenicai genocídium néhány éven belül ki kellett józanítsa az álmodozókat: a megváltás még távol, a történelem nem ért véget, „az emberfaj sárkányfog-vetemény” maradt továbbra is.

A Kongói Szabad Állam mint a megvalósult földi pokol híresült el. II. Lipót belga király magánbirtokán hosszú időn át háborítatlanul folyhatott a helybeli lakosság brutális kizsákmányolása, megalázása, kínzása és legyilkolása. Abban, hogy a visszafogott becslések szerint 1,5–3 millió áldozatot szedő terrornak végül 1908-ban mégis véget vetettek, a nemzetközi nyomásnak is komoly szerepe volt. A közvélemény szemét azok a szakszerű és megrázó híradások nyitották fel, amelyek elsősorban Roger Casement diplomata-politikus (1864–1916) és Edmund Dene Morel (1873–1924) újságíró nevéhez köthetők. Utóbbi volt a belga felelősség-elhárítás elleni nemzetközi kampány motorja is. Bizony, külföldről támogatta a tömeggyilkosságok elleni harcot. Az ő születését ünnepeljük ma.

Sok szentnél és egyházi mártírnál nem tudjuk pontosan, mikor született, azt viszont igen, mikor halt meg. Lavrentyij Pavlovics Berija (1899–1953), a szovjet belügyi apparátus állambiztonság rettegett vezetője egészen bizonyosan nem volt szent, tömeggyilkos volt inkább, bár nem emiatt van az, hogy nála meg a halálozás dátumában lehetünk bizonytalanok. Meg a halál nemét illetően. Egy biztos: erőszakos halált halt valamikor 1953. június 26. és december 23. között.

Míg a Szovjetunióban hosszú börtön, internálás vagy kényszergyógykezelés jutott osztályrészül az ún. „tiltott irodalom” íróinak, sokszorosítóinak és terjesztőinek, addig nálunk szinte mindig „adminisztratív eszközökkel kezelték az ügyet”: elkobozták a kiadványokat és a közreműködőket sajtórendészeti vétség címén bírságolták meg. A legkorábban a szovjeteknél jelentek meg az első szamizdatok, a legpezsgőbb szamizdatkultúra Lengyelországban volt, de az 1980-as évek végére már a magyar ellenzék illegális kiadványai is (elsősorban a legfontosabb „újságok”, a Beszélő, a Hírmondó és a Demokrata) többezres példányszámokkal büszkélkedhettek. 1989-es sorozatunk ötödik részében Mink András történész beszél a szamizdatos ellenkultúra egykor titkos, mára pedig teljesen elfelejtett világáról.

A „feketetörvény” száz éven át volt hatályban és leplezetlenül kiszolgálta az angol földesurak érdekeit. Nem csak arról volt szó, hogy szigorúan védte a tulajdonukat, hanem halállal büntetett 50 új „rendkívüli vétséget”. Mindennek az lett volna a szerepe, hogy elrettentse a vadorzókat és más törvényenkívülieket. Ez sem sikerült. De a legnagyobb gond a szankciók aránytalansága volt, illetve az, hogy a törvényalkotó felrúgta a fegyveregyenlőség elvét a büntetőeljárásban, és a polgárral szemben az egyetlen társadalmi csoportot (a nagybirtokosokat) kiszolgáló állam oldalán avatkozott be. Volt olyan bíróság, amelyik ezt nem nézte tétlenül.

Jeanne d’Arcot bírái 1431-ben előbb életfogytiglani börtönre, majd máglyahalálra ítélték. 25 év múlva rehabilitálták. Boldoggá 1909-ben, szentté 1920-ban avatták. Az inkvizíciós eljárás hibáit jogi értelemben sikerült orvosolni, sőt Johanna alakját egyenesen glorifikálták. Ám az életét senki nem tudta már visszaadni. A halálbüntetés híveinek és a büntetőeljárások jogállami biztosítékait felesleges sallangoknak vagy egyenesen bűnpártolásnak tekintő kritikusoknak érdemes megismerni, hogyan néz az ki, amikor az ítélkezés kollektivista és nem független.

Az anglikán és a katolikus egyház is mártírként és szentként tiszteli az egykori lordkancellárt, jogászt és írót, a brit humanizmus egyik legnagyobb alakját. Vesztét ugyanaz a királyi önkény okozta, amelyet korábban ő is híven szolgált, és derűs humanizmusa sem akadályozta abban, hogy másokat máglyára juttasson. A véres XVI. század jellemző története Morus Tamásé (1478–1535).

Embertelen körülmények között és túlságosan hosszú ideig tartották fogva azt a kamionsofőrt, aki miután megtudta, hogy keresik, maga jelentkezett a rendőrségen. Utóbb minden vád alól felmentették. A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelének strasbourgi ítélete újabb figyelmeztetés volt a magyar államnak: nagy bajok vannak a(z előzetes) letartóztatások gyakori alkalmazásával és a börtönzsúfoltsággal.Fotó: Reviczky Zsolt

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, hogy az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartoznak a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvéshez. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítettek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje és új kormányzatot hozzon létre, amelyik olyan alapokon nyugszik és hatalmát oly módon szervezi meg, ahogy a legmegfelelőbbnek tűnik, hogy biztonságot és boldogságot teremtsen.” Egy sokat idézett részlet az Egyesült Államok alapítólevelének számító és az amerikai alkotmányt megelőlegező Függetlenségi Nyilatkozatból.

Nicolas de Condorcet (1743–1794) a Journal de la Société elnevezésű lapban tette közzé A nők polgárjoggal való felruházásáról című cikkét. Ennek nyomán országszerte női klubok, emancipációs politikai szervezetek alakultak és működtek. Nem sokáig. Merthogy a forradalmi kormányzatot egyre nyugtalanította a népi társaságok önállósága. 1793 szeptemberében vezetőit letartóztatták és októberben a konvent végleg betiltotta a női klubokat. A nők politikai szabadsága hosszú időre lekerült a napirendről.

Olvasni jó. Nem sok emberi tevékenység van, ami jobb volna nála. Azért nem mindegy, mit olvasunk. Az olvasó természeténél fogva cenzúraellenes, és az egyéb korlátozásokat sem szereti. Herótja van a prüdériától, a kánonoktól, és rühelli, ha nincs pénze a vágyott könyvre. 1989-ben még jelen volt az olcsón jó minőséget előállító állami könyvkiadás, de már berobbantak a gyors, piacérzékeny magánkiadók is. A választék hirtelen szélesre tágult, nem volt többé tabutéma és tabuműfaj. A magasirodalom és magaskultúra gyönyörűséges haláltusáját vívta, a lektűr, ponyva és bulvár pedig negyvenévnyi száműzetésből diadalmasan tért vissza. Az olvasók boldogan költöttek mindenre. 1989-es sorozatunk negyedik részében sajtósunk, Zádori Zsolt mesél 1989-es olvasmányélményiről.

1971-ben e napon hozta meg híres ítéletét egy híres perben az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság. A Pentagon-iratok ügye egyszerre szól a szólásszabadságról, a hatalmi ágak szétválasztásáról és a végrehajtó hatalom lehetőségeiről működő jogállami keretek között. Nem a Pentagon-iratok vetettek véget a vietnami háborúnak, de világossá tették a közvélemény számára, miért is kellene minél korábban lezárni azt.

„El kell érnünk azt, hogy a kulák kalapot emeljen a [tanács]titkár előtt. A kulákra nem szólnak a védő rendelkezések. Alaposan meg kell nézni a háza táját, és minden szabálytalanságért felelősségre kell vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állattartás, állatkínzás, jelentési kötelezettség [elmulasztása] és más számtalan. Az adóvégrehajtás és egyéb behajtások tekintetében a demokrácia nem védi a kulákokat. A legnagyobbnál meg kell kezdeni a legerélyesebben a behajtást foganatosítani. Lakásínség van, tehát a kulák felesleges szobáit igénybe kell venni. Le kell járatni a kulákokat, meg kell szégyeníteni őket. A korlátozás a megsemmisítés kezdete” – fogalmaztak kendőzetlenül egy 1949. márciusi járási fejtágítón Orosházán.Merthogy a kulákok megrendszabályozásának, túladóztatásának, vegzálásának és megbüntetésének nem volt gazdasági észszerűsége vagy elfogadható jogi indoka, pusztán politikai („osztályharcos”) szempontokat követett. Ma sem tanulság nélkül való felidézni, a berendezkedő diktatúra hogyan bánt el a falusi társadalom független szereplőivel, a nagygazdákkal, „magaura” középparasztokkal és polgárosodó társaikkal, valamint érdekvédő szervezeteikkel, a Kisbirtokos Szövetséggel és a Kisgazdapárttal. Ma van a kuláküldözés emléknapja.

1968 márciusában hivatalosan megszűnt az állami cenzúra Csehszlovákiában. A „prágai tavasz” a sajtó és a szabad vita felvirágzását is hozta. Az „emberarcú szocializmus” reformkommunista (revizionista) programja mellett hamarosan megjelentek más jövőképek is. Az egyik legfontosabb közülük a Kétezer szó c. kiáltványban megfogalmazott jelző nélküli demokratikus átmenet víziója. A szöveg, persze, bizonyos részeiben „megöregedett”, de sok tekintetben ma is friss és tanulságos, nálunk is vannak áthallásai.

Minden európai országban szigorúan tiltják, hogy a hatóság emberei megkínozzák vagy megalázzák a polgárokat. Ehhez képest a strasbourgi bíróság által megállapított állami jogsértések közül minden kilencedik kínzás vagy megalázó bánásmód volt. Több európai ország példásan lép fel a rendőri vagy fogdaőri erőszak ellen. Más helyeken, így Magyarországon is nem egyszerűen a hatóság egyes emberei erőszakosak, hanem maga az állam tart fönn olyan körülményeket, amelyek megalázó vagy embertelen bánásmódnak, esetenként kínzásnak minősülnek. 1987 óta ma van a kínzás áldozatai támogatásának világnapja.

„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.

Ő volt az első iráni és az első muszlim nő, aki Nobel-békedíjat kapott. Sirin Ebádi nem sokáig örülhetett a 2003-ban kiérdemelt elismerésnek, mert hat év múlva hazája hatóságai elkobozták tőle, és emigrálnia kellett. Ma Londonban él. Egy újabb erős, független asszony az emberi jogi harcosok ligájából.

Magyarország hatóságai harminc évvel ezelőtt is igyekeztek megvédeni Európát az illegális migrációtól. Az ellenzék akkor nyíltan és szívből a menekülőket pártolta. 1989-es sorozatunk harmadik része a hazai menekültügy születését eleveníti fel.

A menekültek világnapját 2001 óta ünnepeljük. A korábbi keltezésű afrikai menekültek napja miatt esett a választás erre a szép nyári napra. Furcsa módon az 1951-es genfi menekültügyi egyezményre is emlékezünk ma, amelyet ugyan július 28-án írtak alá, de oda se neki: a szépre emlékezni mindig érdemes.

A burmai (mianmari) politika nagyasszonya élete során többet volt hazájában fogságban, börtönben és házi őrizetben, mint szabadon. Nincs olyan jelentős emberi jogi díj, amit el ne nyert volna. Aung Szan Szu Kji (más átírásban Ang Szán Szu Csí) már 1991-ben Nobel-békedíjat kapott. Kiállása sokáig példaszerűnek tűnt, egyenesen az erőszakmentes ellenállás legismertebb alakjának számított. Felettébb indokolt azonban a múltidő, mert később hazája hatóságainak a muszlim rohingyák elleni brutális fellépését nem akadályozta meg, sőt voltaképpen passzivitásával támogatta. 2018-ban az Amnesty International és Kanada is megfosztotta korábbi elismeréseitől. Két Aung Szan Szu Kji volna? És melyikre fogunk emlékezni? 

Jelena Bonnert (1923–2011) leginkább mint Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikus feleségét és harcostársát ismeri a világ. Voltaképpen igazságtalanság ez, mert Bonnernek saját jogon is helye van a XX. századi emberi jogi harcosok panteonjában.

„Orbán Viktor a régióban elsőként mondta ki, hogy a szovjetek vonuljanak ki Magyarországról. Ez mindent megváltoztatott.” Idézet Schmidt Máriától, a sikeres üzletasszonytól és emlékezetpolitikai tótumfaktumtól. Ilyet csak az mondhat, aki nem élt akkor, vagy cserben hagyta memóriája, netalán nem akar igazat mondani. Valójában már 1989. június 16. előtt is sokan sokszor követelték határozottan a kivonulást nyilvánosan, még maga Orbán Viktor is. 1989-es sorozatunk második része az '56-os mártírok és áldozatok újratemetését kísérő vitákat eleveníti fel.Pócs Péter plakátja az újratemetésre (1989)

A kelet-berlini munkásfelkelés olyan volt a kelet-európai kommunista blokknak, mint a Szovjetuniónak a kronstadti lázadás 1921-ben. Mindenki számára fontos tanulságokkal járt. A hatalmon lévők azzal szembesültek, hogy az új, elvileg magát proletárdiktatúrának nevező rezsim egyik legkomolyabb ellenfele éppen a városi néptömeg, leginkább a munkásság lehet. A társadalom pedig megtanulhatta, kíméletre ne számítson, ha a rendszer alapjait támadja.

Nagy Imrét 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás vádjával, a fellebbezés lehetősége nélkül ítélték halálra. Másnap kivégezték. És mint egy sorstragédiában: a Legfelsőbb Bíróság éppen 1989. július 6-án, azon a napon rehabilitálta a forradalom miniszterelnökét, amelyiken meghalt Kádár János, aki – „a törvényes eljárásnak szabad folyást engedve” – elrendezte, hogy Nagy Imrét kivégezzék.

Semelyik emberi hatalom nem lehet korlátlan. Sőt a hatalom korlátozása egyenesen hasznos a köznek – a Magna Charta régi története erre tanít bennünket. Négy évszázadba telt, mire a megalkotása után a norma végre kifejthette áldásos hatását. Ma már az emberi jogi gondolat egyik ősforrásának szokás tekinteni.

Ma van Páduai Szent Antalnak az emléknapja, a liliomnyílásnak, a tisztaságnak és az ártatlanságnak a katolikus ünnepe. 1231-ben e napon halt meg ugyanis korának népszerű ferences prédikátora. De most nem ezek miatt idéznénk fel a nevezetes egyháztanító alakját, hanem egy sokszor feldolgozott legendája miatt, amely értelmezhető bölcs egyházi példázatként is, de az emberi jogok védelmezői is magukra ismerhetnek benne.

A magyar állami könyvcenzúrát az ellenreformáció a protestantizmus elleni védekezésre hozta létre. A cenzúra II. József reformjáig legfőképpen vallásügynek számított. Protestánsellenes természetét sokáig meg is tartotta. A debreceni reformátusok 1719-ben lefoglalt bibliáinak elképesztő kálváriája jól példázza, hogy a vallási elvakultság állami segédlettel miféle igazságtalanságra és mekkora kártételre képes.

Az emberi jogok mindenek felett. Ennek jegyében indult el a pályáján Magyarország jelenlegi elnöke, kormányfője és kormánypártja. „A Fidesz elsősorban azoknak a szavazataira számít, akik az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartását tekintik a legfőbb alapelvnek.” Ezt mondta Orbán Viktor a Kamaraerdőben rendezett Fidesz-napon 1989. április 22-én. (Magyar Hírlap, 1989. április 24.) Saját mai sleppje bizonyosan azt mondaná elítélően egykori meggyőződésére, hogy „doktriner" vagy „emberi jogi fundamentalista". Ránk fért ez a doktrína, és  ránk férne ma is.

1982 az egyik legsűrűbb éve a magyar demokratikus ellenzéknek. Lényegében ekkorra már feláll a csoport „intézményrendszere”. Létezik a Beszélő. Termeli a szamizdat könyveket és kiadványokat Demszky Gábor és Nagy Jenő vállalkozása, az AB Független Kiadó, működik a „repülő egyetem”, és ott van már Rajk László Galamb utcai szamizdatbutikja meg a Szeta is.De ez az év, amikor a hatalom is kimutatja foga fehérjét: szamizdatokat koboznak el még a nyomdákban, házkutatásokat tartanak szakmányban, felszámolják a „Rajk-butikot” és rászállnak az ellenzék prominens alakjaira. Ez szó szerit értendő. Mi az egyszerűség kedvéért „szoros követésnek” írtuk ezt a címben, de több volt ez annál: folyamatos zaklatás. A „személyi követők” nem arra törekedtek, hogy a „célszemélyek és a lakosság” ne vegye őket észre, azt akarták, hogy nagyon is lássák őket. Hatalmas, szó szerint máskor nem látott luxuskocsikkal követték őket, gyalogosan közvetlenül melléjük álltak, találkozókra, munkába, de még az óvodai öltözőbe is velük tartottak. Hangosan szidalmazták őket, sőt még fizakai erőszakra is sor került. A visszataszító és félelemkeltő belügyes akciót Kőszeg Ferencre is „kiterjesztették”. Csakhogy a Magyar Helsinki Bizottság későbbi alapítója, akkor kényszerből éppen könyvesbolti eladó – barátai segítségével – túljárt az eszükön, és mint afféle XX. századi Thyl Ulenspiegel nevetségessé tette őket. Sok midenért kedveljük őt, de ezért az emlékezetes csínyéért különösen. 

A 24 éves Ady Endre (1877–1919), a nagyváradi újságíró cikkben támadta meg a helyi főpapokat, valójában a katolikus egyházat és annak ultramontán klerikalizmusát. Elítélték, és három napot börtönben kellett töltenie. Nem a világ vége, mondhatni. És még a századfordulós nosztalgiáinknak is alájátszik, hogy a börtönbe zárt ifjú tehetség élelmezéséért versengtek a nagyváradi vendéglősök. De azért mégiscsak elfogadhatatlan, hogy valakit elítéljenek azért, mert egy cikkben elmondja véleményét a here kanonokokról.

126 éve e napon a dél-afrikai Pietermaritzburg poros vasútállomása fontos esemény színhelye volt. Itt szállították le erőszakkal a vonatról az érvényes első osztályú jeggyel Pretoriába tartó Mohandász Karamcsand Gandhit, a fiatal Angliában végzett indiai jogtanácsost. Az incidens sorsfordító eseménynek bizonyult. Noha szorosan véve pálfordulásnak nem nevezhető, ezzel együtt határozott irányt szabott a XX. század egyik legeredetibb politikusa, a későbbi Mahatma Gandhi életútjának.

A nyolcvanas években már nem volt szokása a Szovjetuniótól nyugatra lévő kommunista rezsimeknek, hogy papokat kínozzanak vagy verjenek halálra. Az egyházakat és egyházi személyeket ekkor már finomabb eszközökkel tartották sakkban és szigetelték el a tömegektől. Legkevésbé Lengyelországban sikerült ez. A politikai ellenállás vagy legalábbis a „politikán kívüli élet” egyik meghatározó terepe az egyházi élet maradt. A Szolidaritás szakszervezet és a lengyel katolikus egyház szükségszerűen talált egymásra. Ezzel együtt nem csak a lengyel állambiztonság frusztráltsága, de a törvényeket áthágó, eredendő bestialitása vezetett ahhoz, hogy 1984. október 19-én meggyilkolták Jerzy Popiełuszkót, a rendkívül népszerű papot. Egyháza és nemzete mártírja lett.

A II. világháborút követően, Mengele és a japán 731-es egység rémtettei után nem lehetett tovább kérdés, hogy mihamarabb szabályozni kell az orvosbiológiai kutatásokat és az emberkísérleteket. Mindennek ellenőrzésére pedig nemzetközi garanciarendszert kell kiépíteni. Az első lépés az ún. Nürnbergi Kódex volt 1947-ben. Ezt követte a második: az Orvos Világszövetség (WMA) Helsinki Nyilatkozata 1964 júniusában.

A több mint nyolc éve tartó szíriai polgárháborúnak 8,4 millió gyerek áldozata van. Tíz 18 év alatti szíriaiból nyolc ilyen. Trauma, éhínség, szegénység, üldöztetés, sérülés és halál. Ők ma talán a világ legveszélyeztetettebb gyerekei. De mellettük, a háborús üldözötteken túl másokra is gondolnunk kell a mai napon. Kiszolgáltatott gyerekek a közelünkben is élnek.

Bartolomé de Las Casas (1474–1566) dominikánus szerzetes szenvedélyes vádirata, Az Indiák elpusztításának rövid leírása már 1552-ben megjelent Spanyolországban és utána is többször. (Mostani képünk egy későbbi kiadásból való.) Ehhez képest a zaragozai bíróság 1660. június 3-án úgy döntött, hogy a könyv többet nem árusítható. A törvényszék mindezt azzal indokolta: a népnek ártana, ha megismerné a spanyol katonák bestiális kegyetlenségét Amerikában, ráadásul mindezt nagy hiba lenne szétkürtölni a világban. Szokásosnak mondható fals érvelés. Megint nem a gaztettet, hanem annak kimondását marasztalták el.

A kezdetektől sokáig jelen volt a rassz szerinti diszkrimináció az amerikai állampolgárság elismerésének gyakorlatában. Látszólag túllépett ezen a szövetségi állam, amikor 1924-ben minden amerikai indiánnak, őslakos amerikainak állampolgárságot adott. A jogkiterjesztés azonban jogfosztást is jelentett, a törzsek elveszítették szuverenitásukat és részben autonómiájukat. Tíz év kellett hozzá, hogy valóban javulhasson az indián közösségek helyzete.

„Egy[etlen] ember sem kapott arra jogot a természettől, hogy másoknak parancsoljon. Égi adomány a szabadság, és az egyének mindegyikének – mihelyt elérte az öntudat fokát – jogában áll élnie vele.” Ehhez hasonló, ma tán közhelynek ható megállapításokkal van telis-tele a Nagy Francia Enciklopédia. Ez a nagyszerű vállalkozás nem terjedelme vagy tarkasága miatt számít példátlannak, noha a 35 kötet, a 18 ezer oldal, 3129 illusztráció és 75 ezer szócikk önmagában is tiszteletet parancsol. És bár megkapóan részletes képet kapunk az 1751 és 1780 közti világról, még csak nem is a történeti értéke teszi „naggyá” az Encyclopédie-t, hanem a szellemisége, amely a felvilágosodás és korai liberalizmus legjobb gondolataiból táplálkozik. Úttörőnek számít azért is, mert a világnak az a kritikai megközelítése lép itt széles nyilvánosság elé, amelyik addig csak az (uralkodói és egyházi) hatalommal bújócskát játszva nyilvánulhatott meg.

„Amikor gyerekeket zárnak be a halálnak kitéve őket, egyszerűen az emberi szív legmélye is tiltakozik a brit uralom ellen.” E szavak a későbbi angol miniszterelnök, az akkor ellenzékben lévő David Lloyd George képviselőtől valók, aki élesen támadta az angol kormány háborúját Transvaal és Oranje, a két dél-afrikai búr köztársaság ellen. A hódító háborúnak akkor veszett el a támogatása brit földön, amikor kiderült, hogy Kitchener tábornok a nyakas búr gerillákat azzal akarja megtörni, hogy tanyáikat felperzseli, az otthon maradt asszonyokat és gyerekeket hatalmas sátortáborokba kényszeríti. Ezeket szokás az újkor első koncentrációs táborainak tekinteni.

Barátja, a Nobel-díjas Wigner Jenő a legnagyobb elragadtatással beszélt Szilárd Leóról (1898–1964), miszerint soha mással nem találkozott, aki nálánál csillogóbb elme lett volna, noha munkatársként Einsteint is elég jól ismerte… Szilárd zsenialitása minden tekintetben szokatlan volt. A legnagyobb könnyedséggel váltott a mérnöki tudományokról fizikára, majd biológiára és alkalmazott orvostudományokra. A probléma izgatta, nem pedig a besöpörhető akadémiai elismerések.A tudomány mellett a másik életre szóló szenvedélye a politika volt. Lenyűgözte Platón utópikus állama, amelyet filozófusok irányítottak volna. Szilárd utópiájában a tudósok kaptak kulcsszerepet, mint olyanok, akik helyes irányba löködik a politikusokat. Szilárd Leó öntörvényűsége és csökönyössége nem csak az atombomba megépítésénél, de a nukleáris arzenál kontrolljánál is fontos szerepet kapott. Olykor meg akarta menteni a világot, máskor pedig meg akarta javítani.

Ludwig van Beethoven (1770–1827) értesülve arról, hogy a francia első konzul császárrá kívánja koronáztatni magát, széttépi és megtiporja készülő III. szimfóniájának címlapját, amelyen névadóként még Bonaparte Napóleon szerepel. Egy kortársi beszámoló szerint a tajtékzó zeneszerző így kiállt: „De hisz ő is csak egy olyan ember, mint bárki más! Mostantól kezdve ő is lábbal tiporja majd az emberi jogokat, és csak egyéni céljai érdeklik. Mostantól kezdve úgy érzi majd, hogy mindenki felett áll, és zsarnokká válik.”A nagyjelenet minden valószínűség szerint valóban lejátszódott, de az öntörvényű és az utókor által morálisan is tévedhetetlennek tekintett művészzseni, illetve a hozzákapcsolt reményeket eltékozló zsarnok viszonya ennél sokkal szövevényesebb volt. A végül Eroicának, azaz hősinek, hősiesnek elkeresztelt szimfónia viszont maga az egyértelmű zenei forradalom, és nem csak szerzője életművében, de a nyugati zene történetében is.

Egy látszólag technikainak tűnő szabály, miszerint a letartóztatott polgárt késedelem nélkül bíróság elé kell állítani, hogy az döntsön a fogvatartás jogszerűségéről, alapvető változást hozott a jogrendszerekben, az egyén és az állam viszonyának megítélésében szerte a világban.

Abban, hogy a függetlenségi háború után a felszabadult észak-amerikai államok nem süllyedtek anarchiába, az alkotmánynak kulcsszerepe volt. Az államok gyenge, laza konföderációját erős nemzeti kormány váltotta fel. „Új dolog a társadalmak történetében, hogy egy nagy nép, amelyet törvényhozói figyelmeztetnek, hogy a kormánygépezet leállt, sietség és félelem nélkül szemügyre veszi sorait, felkutatja a bajok gyökerét, s két teljes esztendőn át bölcs türelemmel keresi a gyógymódot, majd amint fellelte, feltétel nélkül aláveti magát, anélkül, hogy ez az emberiségnek egyetlen csepp könnyébe vagy vérébe került volna” – írta az amerikai alkotmányozás jelentőségéről Alexis Tocqueville francia liberális gondolkodó.

Nagyszerű, korszakos fizikus volt, de Nobel-békedíjat kapott. A „szovjet hidrogénbomba atyjaként” tisztában volt felelősségével, ezzel együtt a hidegháborús helyzet miatt a világbéke első számú garanciájának tekintette a nukleáris egyensúly fenntartását. Rajongott hazájáért, mégis „rákos sejthez” hasonlította. Andrej Dimtrijevics Szaharov (1921–1989) az emberi jogi mozgalom egyik legnagyobb alakja volt a XX. században.