Mindenki gyanús, akit a hatóságok annak tartanak – ez volt a lényege a terror alaptörvényének, a „gyanúsak törvényének”. Mindezt a Bastille lerombolása és az abszolutizmus felszámolása után bő négy évvel fogadta el a konvent a nép nyomására. A szöveget Philippe Antoine Merlin fogalmazta meg. A „veszettek” itt már a Gironde híveit is a nép ellenségének minősítették. A forradalom valóban felfalta saját gyermekeit. A személyes szabadságnak mindenféle jogállami garanciája megszűnt. A terrort – mint annyiszor – az erény és a haza védelmével igazolták.

1947 nyarán a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert Svájcba indult üdülni. Jó barátja, Bay Zoltán fizikus, akivel a nyilasok és nácik ellen is egy oldalon harcolt, így fordult hozzá: – Albi, most ugye nem azért mégy el, hogy ne gyere vissza? Szent-Györgyi a szavát adta, hogy biztosan visszatér. Aztán nem így történt, legalábbis a hazautazás sokáig váratott magára. Igaz, rövidesen mégiscsak találkoztak, ha nem is itt, hanem Amerikában, merthogy a berendezkedő Rákosi-rezsim elől Bay is emigrálni kényszerült.

Az ENSZ Közgyűlésének 2007. novemberi határozata értelmében szeptember 15. a demokrácia napja, és 2008 óta világszerte megünneplik. Ott is, ahol az állam nem demokratikus. A világszervezetben nyilvánvalóan nem lett volna esélye konszenzusnak, ha a demokráciának szigorúbb definícióját adták volna meg, ezért aztán abban maradtak, hogy demokráciának tekintendő minden formáció, amelyik betartja az ENSZ alapelveit. Ez nagyjából olyan, mintha az ember definíciója csak annyi lenne, hogy gerinces, érző lény lábakkal és szemekkel, hogy biztonság kedvvért a mormoták és papagájok is biztosan beleértessenek. Ráadásul még rájuk is bíznák annak eldöntését, hogy embernek érzik-e magukat.

A költő Dante Alighieri (1265–1321) ismertsége a világhírű város-, birodalom- vagy vallásalapítókhoz fogható. Abban is hasonlít sokukhoz, hogy élete során ő is volt száműzött, menekült. Éppenséggel ő 19 éven át volt kénytelen távol élni imádott hazájától, Firenze városállamtól. Száműzték, kifosztották, majd távollétében halálra ítélték, aztán gyerekeinek is el kellett menekülnie. Nem csak író, hanem politikus is volt. Igazság szerint korábban ő maga is többeket száműzött városából. Az ő története is megmutatja, mennyire kíméletlenné tudnak válni a pártharcok, illetve mennyire veszélyes az, hogyha nincsenek intézményes garanciái annak, hogy a kisebbségben maradottakat is megilletik bizonyos alapjogok.

Az új cenzúrarendelet megtiltotta bármely mű kinyomtatását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam, az uralkodó fölött, és ilyen módon „a kétkedés vágyát vonhatja maga után, mivel az állam legfőbb törvénye a köznyugalom megőrzése”. A jogszabály újdonsága nem a szigorúságában rejlett. Noha II. József idejében a gondolat- és sajtószabadságnak voltak jó évei, de a hasonló gumifogalmakra hivatkozó állami cenzúra gyakorlatilag az ellenreformáció óta gúzsba kötötte a hazai nyilvánosságot.  1747-ben pedig megszületett az első átfogó cenzurális szabályozás is. Ebben a tekintetben tehát ehhez az előképhez kanyarodott most vissza az új rendelet. Az újdonság itt az volt, hogy a cenzorok ezentúl már nem egyházi személyek, hanem állami hivatalnokok voltak.

Barátjának, a liberális lapszerkesztő Donald Woods-nak is köszönhető, hogy Steve Biko (1946–1977) meggyilkolása nem maradt a dél-afrikai apartheid vérmocskos „belügye”, hanem – túlzás nélkül – világbotrány lett belőle, amely politikai erjedéshez, végeredményben a rendszer bukásához vezetett. A fekete polgárjogi aktivistát és szakszervezeti vezetőt azok kínozták és verték halálra, akik a faji felsőbbrendűségük biztos tudatában mindent megengedhetőnek tekintettek a rendszer védelmében. Az állam előbb megpróbálta eltitkolni a történteket, utóbb fatális véletlenként beállítani, de a faji gyűlölet motiválta erőszak, valamint az, hogy a titkosrendőrség keresztülléphetett az emberi jogokon, valójában a rendszer lényegét jelentette. És ezt a sowetói lázadás gyerekáldozatai meg Biko halála után már nem lehetett tovább takargatni. Hiába a hidegháború meg a kereskedelmi érdek, Dél-Afrika elszigetelődött korábbi nyugati szövetségeseitől.

Szeptember 11-éről a New York-i ikertornyok leomlása, az Amerikát és a Nyugatot ért borzalmas terrortámadás jut eszébe a világnak 2001 óta. Korábban, 1973 után leginkább egy másik förtelmes terroreseményt, a chilei katonai puccsot társították ezzel a nappal a feketekrónikák. Pinochet rezsimjének volt ideje kifutnia magát és békésen alakult át/vissza jogállammá meg demokráciává, sőt a katonai diktatúra figyelemreméltó gazdasági sikereket ért el, ám a „nemzet nevében” elkövetett vérontást mindezek semmiben nem igazolják. Pinochet tábornok és klikkje bűnös emberiesség ellen elkövetett bűncselekményekben.

Sorozatunk első részében bemutattuk, hogy Lengyelországban hogyan próbálta meg átalakítani a kormány az igazságügyi rendszert. Ebben a részben arról lesz szó, hogy a változásokra hogyan reagáltak a lengyel bírók, milyen kreatív jogi eszközökkel küzdenek a függetlenségüket veszélyeztető szabályok ellen. Ezek az uniós jogot használó módszerek Magyarországon is érdekesek lehetnek, hiszen a bírók függetlensége itthon is veszélyben van.A bírósági rendszer átalakítása ellen tüntető lengyelek a Legfelsőbb Bíróság előtt 2018 júliusában. © AP Forrás: /bit.ly/31FCJZg

Az iráni sah és sleppje minden hibát elkövetett, amit hatalmon el lehetett követni. Voltaképpen ők kezdték el megásni a rendszer sírját, amikor önhittségükben nem figyeltek fel az aggasztó előjelekre és a társadalom sokirányú elégedetlenségére. Az, hogy a vallási fundamentalistáknak, akik szervezőként nagyon is korszerűnek bizonyultak, a sokszínű tiltakozó mozgalmat sikerült kisajátítani és „iszlám forradalommá” alakítani, voltaképpen törvényszerű volt. A vallási vezetők rátermettségén, hitelességén és gátlástalanságán túl azonban – mint nagy történelemalakító – szerepet játszott mindebben a véletlen is. A „fekete péntek” néven elhíresült sortűz számos mozzanata végzetesnek bizonyult. A békés megegyezés lehetősége ekkor veszett el véglegesen.

„Azonnal hagyják el a művelődési házat. Maguknak énekelni és táncolni volt itt joguk, senki nem adott engedélyt, hogy itt ellenzékileg szervezkedjenek.” Ezzel a felkiáltással dobta ki a munkásőr portás a miskolci Gettóellenes Ideiglenes Bizottság alapítóit. Az autonóm roma közéletet azonban nem volt képes eltiporni se a portás, se az agonizáló pártállam. Utóbbi azért utolsó leheletéig küzdött, hogy romák ne vehessék kezükbe saját ügyeik intézését. Teljes joggal tarthattak hát „200 évre az emberi jogoktól” mottóval fesztivált 1989-ben. Ráadásul sok tízezer roma veszítette el munkahelyét egyik napról a másikra. Mégis szép éve volt a roma önszerveződésnek is 1989, utólag visszanézve tán eddig a legszebb. A rendszerváltásról szóló sorozatunk 13. része.Szirtesi Zoltán körzeti orvos a kiskundorozsmai cigánytelepen. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Élete során háromszor is felfüggesztette közéleti tevékenységét Lukács Móric (1812–1881) tudós és politikus, hogy nagybeteg szeretteit hosszú éveken át ápolhassa. Előbb apját, aztán anyját, végül feleségét. És bár igaza van az akadémiai megemlékezésnek, „jó ember és valódi gentleman volt”, valamint a 1848-as forradalom alatt Klauzál titkáraként is szolgált, mégsem ezek miatt kap helyett nálunk. Hanem azért, mert két ma is fontos emberi jogi témával foglalkozott behatóan: a kívánatos börtönkörülményekkel és az egyesülési joggal.

Frászt kap a magyar kormány attól, hogy az uniós alapértékek (jogállamiság, demokrácia, emberi jogok) tiszteletben tartásához kötnék az uniós finanszírozást. Több érvet szoktak az ötlettel szemben megfogalmazni. Az egyik szerint az alapértékek jelentését nem határozza meg semmilyen jogi dokumentum, így azok megsértéséhez szankciót kapcsolni önkényes lenne. A másik álláspont szerint a tagállamok változatos hagyományai eltérő megoldásokat indokolnak, így egységes szempontokat számon kérni hiba volna. Van egy harmadik álláspont is, ami más logikát követ: mivel Magyarország – a maga módján – tiszteletben tartja a felsorolt értékeket, ezért ezek megsértésére hivatkozva semmilyen pénzt nem lehet megvonni hazánktól. A felsorolt három megközelítés három eltérő érvelési stratégiát takar, amelyek együttes használata bizonyosan értelmetlen. Valójában azonban külön-külön sem állnak meg. Kollégánk, M. Tóth Balázs ügyvéd írása.

Sorozatunkban áttekintjük a lengyel alkotmányos berendezkedés 2015 óta zajló radikális átalakításának néhány, magyar szempontból is különösen tanulságos eseményét. Az első részben a Jog és Igazságosság (PiS) párt hatalomátvételét és az igazságszolgáltatás függetlenségének aláásását mutatjuk be. A második részben a lengyel bírák EU-jogot kreatívan használó ellenállási törekvéseiről lesz szó. A harmadik részben a Lengyelország elleni kötelezettségszegési eljárásokat és a bírákat sújtó új fegyelmi rendszer EU-jogi vonatkozásait foglaljuk össze.A lengyel Alkotmánybíróság épülete. Forrás: bit.ly/31Kfw8o

Az osztrák és porosz csapatok érkezésének hírére pánik tör ki a forradalmi Párizsban. A népharag a rabok ellen fordul, hat nap alatt mintegy 1100–1400 embert mészárolnak le a börtönökben. Többségük nem is politikai fogoly, és nem mintha a politikai foglyok között ne volna számos ártatlan. A szeptemberi mészárlást a tettesek azzal indokolják, hogy nem hagyhatják úgy el Párizst, nem harcolhatnak az ellenséggel, „amíg a börtönök tele vannak árulókkal”.

Ír származású brit kishivatalnokból mondhatni véletlenül lett a birodalom emberi jogi szakértője, később a gyarmatosítás ellen küzdő filantróp baloldali aktivista. Társaival együtt ő tárta fel a kongói népirtás véres titkait. Kulcsszerepe volt abban is, hogy leleplezték az amazóniai gumitermesztő ültetvényeken folyó brutális kizsákmányolást. Szolgálatait az angol korona lovagi címmel ismerte el. Idővel az ír függetlenség ügye foglalkoztatta leginkább. Álláspontja fokozatosan radikalizálódott, addig-addig, hogy az I. világháború idején vezető szerepet vállalt a németek által támogatott fegyveres lázadásban. Felakasztották.És bár a „húsvéti felkelés” minden rendű és rangú áldozatát a katolikus írek szentként tisztelték, Casementből sokáig nem lehetett nemzeti hős. Merthogy meleg volt, és erre különösen nyers bizonyítékul szolgáltak személyes feljegyzései, amelyeket a britek felhasználtak a perében.

Demokratikus rendszerek nem léteznek tisztességes választások nélkül. Az 1947-es országgyűlési választások nyilvánvalóvá tették: a Magyar Köztársaság már nem parlamentáris respublika és nem jogállam többé. A permanens kommunista puccs egyik kulcseseményéről beszélünk. A „kékcédulás” csalásokról és más manipulációkról mindenki tudott, töméntelen bizonyíték állt rendelkezésre, de fékek és ellensúlyok hiányában, a kommunisták által megszállt állami intézmények közreműködésével éppenséggel a csalások leleplezőit büntették meg, és a csalók húztak hasznot az eljárásokból. Rossz világ következett a demokratákra és a jogállamiság híveire.

A magyar hatóságok 1988-ban még közel 1400 embert toloncoltak vissza Ceaușescu Romániájába. Ezzel együtt az átmenekülők – leginkább, persze, magyarok – többsége akkoriban már inkább maradhatott, de „az illegális határsértők” helyzete nem volt megnyugtatóan rendezve, legalizálva. A szerencsésebbeken rokonok segítettek, másokat ismerősök vagy egyszerűen csak jóakaratú emberek bujtattak. A hatalom kénytelen volt cinkosságot vállalni a szolidáris társadalommal, amely elutasította, hogy a magyar menekülőket bürokratikus indokokra hivatkozva kiszolgáltassák a Conducatornak. Az állam viszont nehezen viseli az efféle „bizonytalanságot”, és azt, hogy a rapszodikus közhangulat határozza meg teendőit. Elsősorban ez volt az oka annak, hogy a szocialista blokk országai közül először Magyarország csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez.Kép: johnvink.com

A lengyel rendszerváltás egy évtizeden át húzódott, és sokáig szemernyi esélye sem látszott annak, hogy be fog következni és békés lesz. Párhuzamos, egymást elutasító univerzumok éltek egymás mellett: a pártállamé és a Szolidaritásé, a hatalomé és a társadalomé. A szükségállapotból aztán nem csak az ellenzék, de az állampárt is sokat tanult. 1989-ben felgyorsultak az események, megtörtént a kiegyezés, amit a lengyel népnek és a kelet-európai változásoknak sikerült előnyösen felülírniuk. 1989-es sorozatunk 12. része.Jaruzelski és Walesa mint megvásárolható mellszobrok manapság

„A legnagyobb ember a világon.” „Vele indult, az ő öröksége a felvilágosodás” – ilyen fellengzős kijelentéseket is megfogalmaztak John Locke (1632–1704) angol filozófussal kapcsolatosan. Fellengzőseknek fellengzősek, de sok igazság van bennük. Az emberi jogok eszméje mindenesetre sokat köszönhet neki. Az első, racionális természetjogra alapuló emberi jogi elméletnek a kidolgozása az ő nevéhez fűződik.

„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – mondta ifj. Martin Luther King (1929–1968) a washingtoni menetnek elmondott, sokat idézett beszédében („Van egy álmom”) 1963. augusztus 28-án. Ebben nem csak a faji diszkrimináció ellen emelte fel szavát, hanem a tűrhetetlen szegénység ellen is. King tiszteletes és társai ugyanis fundamentális emberi jogi problémának tekintették a strukturális szegénységet is. Nem véletlen, hogy a szervezők a tüntetésnek a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” nevet adták.

Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike tragikus sorsú miniszterelnökeinknek. A forradalom egyik vezetőjeként távollétében halálra ítélték, s csak azért térhetett haza kegyelemből, mert elméje elborult. Néhány év múlva elmegyógyintézetben kellett meghalnia. Emberi jogi kérdésékben azóta is kevés patkoltabb felelős vezetője akadt ennek a nemzetnek, mint amilyen ő volt.

A francia forradalom emberi jogi deklarációja új fejezetet nyitott az emberi jogok történetében. A nemzetgyűlés által elfogadott norma már nem valamiféle ősi (szabad embereknek dukáló elő)jogokat kér számon az államon (az uralkodón), mint például a korábbi angol jognyilatkozatok, hanem annál tovább megy. A nyilatkozat szerint „az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogai” mindenkit, „az emberi társadalom összes tagját” megilletik. Ez az első hatóerővel bíró jogi norma, ami egyetemesnek tekinti az emberi jogokat, amelyek bárkit megilletnek, legyen az bármelyik ország polgára. A jogszabály már az elfogadás napján hatályba lépett és ki is nyomtatták. Jó nap az ünneplésre tehát ez a mai.

1960 márciusában a BM vizsgálati osztálya nyolc egykori Baross téri felkelő letartóztatására nyújtott be előterjesztést az állampárt Politikai Bizottságához (PB): „bizalmas adataink szerint találkozóikon arról beszélnek, hogy ismét »kellene kezdeni valamit«. A nyugatnémetekben és egy atomháború kirobbanásában reménykednek.” A „bizalmas adatokat” valamikori társuk, a szintén Baross téri, immáron spion Harangi Zoltán szolgáltatta a BM-nek. Hármójukat, Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót aztán kivégezték az utolsó halálos ítéletet kimondó megtorló '56-os per nyomán.

A XVIII. század közepétől indult el az a rabszolga-kereskedelem betiltását követelő erős civil emberi jogi mozgalom, amelyik akkor kapott igazán nagy lendületet, amikor William Wilberforce (1759–1833) angol parlamenti képviselő állt az élére. Neki köszönhetjük elsősorban, hogy többszöri próbálkozás után a brit törvényhozás 1807-ben végre illegálisnak és így hivatalból üldözendőnek nyilvánította az emberkereskedelmet. Az abolicionisták példamutató mozgalmát az első sikeres civil kezdeményezések között tartjuk számon. Ha ők nincsenek, ki tudja, meddig maradhat életben a bűnös transzkontinentális emberkereskedelem. Wilberforce-ot a költő Byron „Afrika erkölcsi Washingtonjának” nevezte, valójában azonban hősünk hatása nem korlátozódott egyetlen földrészre.

A hugenottáknak, Kálvin János franciaországi követőinek kezdetektől fogva nehéz dolguk volt a katolikus király vezette hazájukban. Nem egyszerűen korlátozták vallásgyakorlatukat, de megfélemlítésükre különbíróságot hoztak létre, sokukat eretnekként égették el az államvallásnak számító katolicizmus „védelmében”. A tridenti zsinat nyomán kibontakozó francia ellenreformáció II. Henrik 1559-es halála után tán eszközeiben némileg finomodott, de nem vált kifinomulttá. A vallásháború olykor jeges volt, máskor fortyogott, de ezen túl is sokszor lobbant fel. Véres leszámolások, mészárlások, förtelmes intrikák, hitszegések időszaka volt ez. Az ellenhitűvel szemben minden megengedhetőnek, sőt Istennek tetszőnek számított. Nem volt ez másképpen Európa egyéb tájékain sem. Ha szemléletes történelmi példát keresünk mély társadalmi krízisre vagy általános morális válságra, nem nyúlunk mellé, ha ezekre az „évtizedekre” (minimum 150 évre) esik választásunk.

Tulajdonosok nélküli piacgazdaság, azaz kapitalizmus egyelőre nem létezik. Ezért hát az állami vagy közvagyon, ezen belül párt- és szakszervezeti vagyon magánosítása elkerülhetetlen volt a rendszerváltás idején. Ezt a szükséghelyzetet használták ki azok, akik az előző rendszernek is haszonélvezői voltak. Az államszocializmus korrupciós ügyei és umbuldái sokakat felháborítottak, miközben – többnyire titokban – a közvagyonból hatalmas részeket játszottak át magánkézbe.1989-es sorozatunk 11. részében kiderül, az állampárt utolsó leheletéig küzdött vagyona átmentéséért.Horn Gyula vasfüggönyt bont Alois Mock külügyminiszterrel 1989-ben. A pártvagyon sem hagyta hidegen

A nagybeteg Antall József miniszterelnök utolsó nyilvános beszédében is hitet tett a Szent István-i örökség mellett, annak azzal a mozzanatával együtt is, hogy a „magyarság befogadó nemzet”. Ezek nem csupán nagy szavak voltak, de közvetlen következményei is voltak: hazánk befogadta a délszláv háborúk üldözöttjeit, menedékjogot adott nekik. Pedig akkor tízezrekről volt szó, nem százakról, mint most.

Az egyik legismertebb koraújkori „mágusper” a louduni, noha a korabeliekhez képest nem volt különösképpen véres vagy kegyetlen. Egyetlen embert ítéltek máglyahalálra az eljárás végén. Igaz, ő papi személy volt. Az ügy különösen jól dokumentált, az utókornak nem csak a világi és egyházi hatóságok jegyzőkönyveire kell hagyatkoznia, hanem a dráma főszereplői is megírták a maguk testamentumait. Ráadásul az ördögűzéssel tarkított processzusnak számos tollforgató követője akadt, aki szintén közreadta élményeit. Az is kiemeli a szokványos boszorkányperek sorából, hogy itt nyilvánvalóan politikai célú koncepciós eljárásról volt szó. A szálakat maga Richelieu bíboros tartotta kézben. Az sem volt mindennapi, hogy a közvélemény jó részét sem sikerült elkábítani, sokan a tárgyalás során is biztosak voltak abban, hogy Urbain Grandier plébános ártatlan a neki felrótt vádakban.

Hiába egy év alatt 100 világbajnoki érem, 1989-ben a sportszerető közvéleményt leginkább a hazai bunda- és doppingügyek tartották lázban. Disznótorossal megvett focibírók, előállított focisták, pozitív vizeletminták, magyarázkodó sportvezetők. Sokan megtisztulásra vártak, de a katarzis elmaradt. Az élsport ment a maga útján, a hazai focivilág pedig csöndesen rohadt tovább. 1989-as sorozatunk tizedik része a versenysport botrányaival foglalkozik.

Joseph Beuys „nyugatnémet” képzőművész 1964-ben javaslatot írt az NDK vezetőinek: mivel a berlini fal túl alacsony, helyes lenne 5 cm-rel megemelni. Az is csavar volt a dologban, hogy a szintemelést úgy lehetne kivitelezni, miszerint a falat alulról emelik el a talajtól. Beuys javaslatát nem fogadták meg a keletnémet vezetők, viszont a berlini falat egészen 1989-as lebontásáig pénzt és fáradtságot nem kímélve „csinosítgatták”. Az 1980-as években a korábbi szimpla drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket. Így válhatott ez a „műtárgy” a diktatúrák stupid kegyetlenségének örök szimbólumává.

Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök az Új-Fundland egyik öblében lévő hadihajón kinyilvánította, hogy a II. világháború végeztével sem kívánja növelni területeit. Emellett egyéb alapelveit is megfogalmazzák a háború utáni kívánatos világrendnek. Az Atlanti Charta néven elhíresült nemzetközi egyezmény kacskaringós úton elvezet majd az ENSZ Alapokmányához, amely végeredményben lefekteti a mai nemzetközi emberi jogi garanciarendszer jogi és fogalmi alapjait.

A fizikustehetségként induló Jurij Orlovot 1956-ban kidobják a pártból és munkahelyéről, mert Sztálint és Beriját nyilvánosan gyilkosoknak nevezi. Így aztán Örményországban futhatott csak be tudományos karriert. 1973-ban nyílt levelet ír Brezsnyevnek a szovjet szellemi elmaradottság okairól, de nem ezért rúgták ki, hanem azért, mert megalapította az Amnesty International helyi csoportját.

„Vitatkozó természetű voltam. A fegyelmezettséget csak bizonyos korlátok között fogadtam el, adott esetben, ha igazságtalanságot tapasztaltam, akkor nem törődtem bele” – mondta 20 éve készített életútinterjújában Pákh Tibor, jogász, fordító, igazságkereső „keresztes vitéz”. Mindent legyűrő vallásos hite segített neki áldozatos és magányos munkájában, a Kádár-rezsim állítólagos „liberalizmusának” tesztelésében. A rendszer sokszorosan elbukott a „Pákh-teszten”. És az is kiderült, olykor a törékeny ember az erős, és az elnyomó rendszer a gyenge, a vízcsepp kivájja a követ.Kép: Tuba Zoltán fotójának felhasználásával 

A cigányokat sújtó jogtipró, előítéletekre alapozott, véres per tette eltökéltté II. Józsefet abban, hogy szigorúan korlátozza a vármegyék által könnyű kézzel osztogatott halálbüntetések végrehajtását.

Teljesen perverz sportfinanszírozási modell működött a létező szocializmusban. A rendszerváltás tektonikus gazdasági változásai, rövid ideig úgy tetszett, elsodorják az élsportot körül lengő korrupciót és umbuldát, az állam pedig leáll a pénzszórással. Végül nem így történt. Karcsi bácsi feltámadt. Karcsi bácsi örök, élt, él és élni fog. 1989-es sorozatunk kilencedik része a versenysport finanszírozásával foglalkozik.

Nem eléggé ismeretes, de Kölcsey Ferenc nem csak költőként, gondolkodóként és politikusként számít a legnagyobb magyarok közé, hanem jogvédőként is. Ebbéli tehetségét a hatalommal szembeni perekben csillogtatta.

– Nem csak egyetlenegy vádlottnak kellene itt ülnie – mondta ítélete indoklásában Beszerdik Beáta 2015 nyarán. Az Ajkai Járásbíróság bírája vezette tanács társtettesként elkövetett közösség tagja elleni erőszak bűntettében marasztalta el K. Tamást. Őt egyedül. Több vádlott ugyanis nem volt. K. első fokon tíz hónap börtönt kapott felfüggesztve. Később a jogerős ítélet 15 hónap börtönre súlyosította a büntetést, a Veszprémi Törvényszék ugyanis a minősítést kibővítette a csoportos elkövetéssel.Merthogy a székesfehérvári fiatalember csak egyike volt azoknak, akik 2012. augusztus 5-én romák portáira támadtak, szidalmazták, fenyegették, majd megdobálták őket, köztük gyerekeket. Kövek, sittdarabok, vizes flakonok repültek. Leginkább a véletlennek köszönhető, hogy a 8 percen át tartó dobálásnak csak két sérültje volt. Merthogy a nagy erőkkel felvonuló rendőrök a helyszínen nem intézkedtek. Nem igazoltattak, nem emeltek ki senkit, a bejelentett, de erőszakossá váló rendezvényt nem oszlatták fel. K. Tamásnak pechje volt, a többiek viszont megúszták.Dömötör Norbert és Király Alfréd, akik a többi romához hasonlóan túszként rekedtek a Vásárhelyi utca portáin, úgy gondolták, nincsen ez rendben így. Jogállamban elfogadhatatlan, ha a rendőrség nem védi meg polgárait, ahogyan az is, hogy következmények nélkül marad a rasszista erőszak. Dömötör és Király a Magyar Helsinki Bizottsághoz fordult, segítsünk nekik, hogy igazukat jogi úton érvényesíthessék. Ügyfeleink komolyan vették a gyülekezési törvényt, amely kimondja, hogy ha a gyülekezési jog gyakorlása bűncselekményt vagy ennek elkövetésére való felhívást, emberek jogainak és szabadságának sérelmét valósítja meg, akkor azt a rendőrség köteles feloszlatni a tömeget. Ha itthon nem is, de a strasbourgi bíróság  – négy és fél évvel a történtek után – igazat adott nekik: a magyar állam szervei mulasztást követtek el velük és a devecseri roma közösség tagjaival szemben.

A svájci Carl Lutz és Friedrich Born, az olasz Giorgio Perlasca, a vatikáni Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino, a lengyel Henryk Sławik, a portugál Sampaio Garrido és Teixeira Branquinho, a spanyol Angel Sanz Briz – ők azok a legismertebb külföldi diplomaták, akik tízezreket mentettek meg a vészkorszak idején, amikor a német és magyar hatóságok „vállvetve” igyekeztek bevagonírozni és iparszerűen legyilkolni az itteni zsidó és zsidónak tekintett embereket. Mégsem ők a legismertebb magyarországi embermentők, hanem Raoul Gustaf Wallenberg (1912–1947?) svéd diplomata. Talán ő segített a legtöbb üldözöttnek, de az biztos, hogy az ő sorsa a legtragikusabb és legrejtélyesebb az embermentő diplomaták közül.

„Csodálatos tünet, hogy mily harmonikusan működtek együtt a védők. Eötvös [Károly] ti. igen jól osztotta ki a szerepeket. »Sándor, te fogod Schwarcot védeni« – mondta Funtáknak. »Berci, te Móriccal foglalkozol« – adta ki a jelszót Friedman számára. »Náci, te vagy a hullacsempész« [a megvádolt tutajosok felelőse] – parancsolt Heumannra. »Miksa, te foglalkozol a jogi résszel, úgyis fiatal vagy« – szólt hozzám. »Én pedig az egészet felölelem, és azt, amit kihagytok« – fejezte be a megállapodást.” Így emlékezik vissza Székely Miksa, a tiszaeszlári per egykori ügyvédcsapatának legfiatalabb tagja a történtekre. A harmónia nem mindig volt ugyan tökéletes, de a védők kétségkívül eredményesen végezték a munkájukat: mindegyik vádlottat felmentették a hazug vérvád alól. Komoly jogászi teljesítményről volt szó.Emberi jogi kalendáriumunkban kétszer foglalkoztunk már a nevezetes tiszaeszlári perrel. Az egyik posztunk a pernek és az antiszemita indíttatású jogfosztási kezdeményezéseknek a parlamenti vitáiról, a másik Eötvös Károly ügyvéd és politikus pompás jogi memoárjáról szól, amely felidézi a per izgalmas részleteit. Most az első fokú ítélet évfordulója lehetőséget ad arra, hogy az ügyvédi csapatról írjunk, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a felkorbácsolt antiszemita közhangulat ellenére igazságos ítélet születhetett.

Az 1989-as műsortermés a „Rádió”, azaz a közrádió nagy fellángolása volt. A műsorok és készítői napról-napra, adásról-adásra törtek meg sok évtizedes tabukat. Az elfojtások utáni kimondások „kollektív élményt” nyújtottak a rádióhallgató országnak. Az állami média rövid ideig valóban közszolgálatként működött. Friss, érdekes, olykor katartikus volt. Viszont túl fontos volt ahhoz, hogy a politikai szereplők ne próbálják maguk alá gyűrni. 1989-es sorozatunk nyolcadik része a „Rádió aranykoráról”, egyben a médiaháború indulásáról szól.Faltuk a rádióműsorokat. Az ABC szájharmonika együttes felvétel közben. Fotó: Fortepan

Nagy Imréék szörnyűséges tárgyalása után talán a második legjelentősebb politikai pernek a Bibó István, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László elleni büntetőeljárás tekinthető. Alig egy hónappal később emeltek ellenük vádat, hogy Nagy Imrét és társait felakasztották. Bibó és vádlott-társai karakánul viselkedtek, hiába fenyegette őket is halálbüntetés. A pernek számos abszurd, tragikus, tragikomikus, olykor heroikus mozzanata volt. A vádlottak mellett leginkább szövegeket ítélt el a bíróság. Ezzel együtt nem volt koncepciós per, mint hasonló esetben az ötvenes években lehetett volna. Itt nem koholt „bizonyítékok alapján” ítélték életfogytiglanra Bibót meg Gönczöt, és kapott 15 évet Regéczy-Nagy. A rezsim perverz logikája alapján ez egy „jogszerű eljárás” volt. A „törvényesség” látszatának fenntartása akkor már fontos volt.

Ma 44 éves a Helsinki Záróokmány, amely lökést adott az emberi jogok kelet-európai Helsinki-mozgalmának az elindulásához. A nemzetközi dokumentumot nevezhetjük egyesületünk „névadójának” is. Ahogyan – nagyobb joggal – az ellenzéki Moszkvai Helsinki Csoportot is annak tartjuk, amely akkor szállt szembe a szovjet pártállammal, amikor az még erejének teljében volt. Ők jöttek rá először: az egyezmény, „ha számon kérik, megváltoztathatja Európát”.

„Inkább gyújts egy gyertyát, mint átkozd a sötétséget!” Ezt az ősi kínai mondást adta magyarázatul Peter Benenson (1921–2005) brit jogász, mi késztette 1961-ben az Amnesty International megalapítására. Így aztán ez a gyertya máig ott pislákol a szervezet jelvényében. „Teremtménye” egy ideje már a világ legnagyobb független emberi jogi kezdeményezésének számít, igazi világmárkának, amit éppúgy ismernek, mint az Adidast, a FIFA-t vagy az Unicefet. Csak míg azok hallatán nem kapnak frászt a diktátorok vagy a szabadságjogokkal „mesterkedő” kormányok, addig az Amnestynek számos kellemetlen napot „köszönhetnek”.

„Aki olyan társadalmi rendet tud létrehozni, amelyben mindenkinek van egy kevés óvni valója, és senki sem kíván túl sokat a máséból, sokat tesz a világ békéjéért.” Ezt az alapvetést Alexis de Tocqueville (1805–1859) fogalmazta meg nevezetes munkájában, Az amerikai demokráciában. A felismerés az 1830-as évekből származik, de ma is érvényes.

Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike a tragikus sorsú miniszterelnökeinknek, akit ugyan nem végeztek ki vagy vetettek börtönbe, de elborult elmével halt meg egy elmegyógyintézetben. Most azonban hagyjuk élete és a magyar történelem tragikus részleteit, emlékezzünk inkább pályafutásának legtündöklőbb napjára, 1849. július 28-ára, amikor a Szegedre menekített Országgyűlésben három kulcsfontosságú ügyben is többséget szerzett. Egyrészt megszavazták beszámolóját a hadi és külpolitikai helyzetről, másrészt ellenszavazat nélkül elfogadták a zsidók emancipációjáról szóló törvényjavaslatát, harmadrészt nagy többséget kapott a nemzetiségi kérdésben előterjesztett „országos határozata” is.

A „magyar Tocqueville”, Bölöni Farkas Sándor 1831-ben járt az Egyesült Államokban. Úti élményeiről szóló politikai bédekkere a magyar reformereknek bepillantást nyújtott egy távoli, korábban idegennek számító valóságba, az alkotmányos respublika működésébe. Hősünk kiváló megfigyelő, fáradhatatlan riporter, de emellett igaz hazafi, akit a megismert politikai intézményekből és kultúrából leginkább az izgatja, mit is lehetne átvenni, hogy általa itthoni élet jobb lehessen, a magyar jövendő pedig szebb. Messzire nézett és közelre látott.

Henry David Thoreau (1817–1862) amerikai írót és filozófust nem csupán elméletben foglalkoztatta az erkölcsös viselkedés. Személyes döntéseit is úgy hozta meg, hogy azok megfeleljenek az általa igazságosnak és morálisan kikezdhetetlennek tekintett egyszerű alapelveknek. Arra törekedett, hogy az élet és az életmű között minél kisebb legyen a különbség. Az ilyesfajta elhatározások nyomán általában konfliktusok támadnak. Thoreau esetében sem volt ez másképp. Mivel élesen ellenezte a rabszolgaságot és a Mexikó elleni háborút, nem fizetett fejadót. Emiatt letartóztatták és rács mögé zárták. Igaz, csak egy napra. De ennek az egyetlen napnak önmagán túlmutató jelentősége lett hősünk életében, valamint annak elvi megfogalmazásában, hogy a kívánatos állampolgári magatartás miben is különbözik az alattvalóitól. Merthogy a polgári engedetlenség és hazaszeretet (állampolgári tisztesség) egyáltalán nem ellentétes egymással. Sőt, Thoreau-nál ezek éppenséggel egymást feltételezik.

„Harmincéves története során először felügyelet és irányítás nélkül maradt a Magyar Televízió. (Ez az állapot állami tévék esetében ismeretlen Keleten és Nyugaton egyaránt.) A teljesen elbizonytalanodott elnök igyekezett kedvére tenni mindenkinek.” (Horvát János: Televízió 90. Jel-Kép, 1990/1.) Ebben a diktatórikus és a demokratikus rendszer közötti „ismeretlen állapotban” kezdődött az 1989-es év. A csodák évéről szóló sorozatunk hetedik része a Magyar Televízióról és a magyar televíziózás különös, páratlan időszakát eleveníti fel. Végleg vége az adásszünetnek!Kiss-Kuntler Árpád fotója

Amikor sokan még a nyugati politikusok közül sem vették komolyan, hogy az emberi jogok valaha is számítani fognak valamit a szovjet blokkban, ő egyike volt azon keveseknek, akik 1976-ban megalapították a Helsinki-mozgalom első civil szervezetét, a Moszkvai Helsinki Csoportot (MHCS). Börtön, kényszermunka, internálás és emigráció lett osztályrészük. Ljudmila Alekszejevának is emigrálnia kellett, de 1989-ben személyesen is újra bekapcsolódott az orosz emberi jogi mozgalomba. Nemigen akadt olyan jelentős vállalkozás, amelyben ne találkozhattunk volna vele az első sorokban. Lett légyen az a nagyszerű Memoriál vagy a hősies Stratégia 31 nevű gyülekezési jogi kezdeményezés, ott volt ő is, és saját személyes kiállásával hitelesítette a tiltakozó akciókat. És persze 1996-tól haláláig ő vezette az újjáélesztett MHCS-t is.

A szakkollégiumok talán pár ezer egyetemistát értek el az 1980-as években. A mozgalomnak mégis nagy jelentősége volt és még nagyobb lett. Egyrészt az államszocialista diktatúrán belül a szabadság és fontosság mámorító élményét adta meg a résztvevőknek. Másrészt részben ebből a gárdából nevelődött ki az új politikai elit. A rendszert azonban nem a szakkollégiumok döntötték meg. A történetben lesznek ma is sokat hallott nevek, Chikán Attila, Stumpf István, Orbán Viktor vagy éppen Soros György. A gombamód szaporodó szakkollégiumok közül szinte csak a „Rajkot” és a „Bibót” emlegetjük. Nyilván ez leegyszerűsítés, de ha a jelentőségüket nézzük, megfelel a történeti igazságnak. 1989-es sorozatunk hatodik darabja. Marabu rajza