A kelet-európai forradalmi változások nem maradtak hatás nélkül másutt sem. A saját útját járó Kínában is olyan történt, amely előtte elképzelhetetlennek tűnt. Tömegek tüntettek demokráciáért és szabadságért. Egy ideig a hatalom zavarodottan reagált, képtelen volt megzabolázni és hazaküldeni a tüntetőket. A heteken át tartó utcai ellenállást, az egyre népesebb és radikálisabb tömeget végül „bevált módszerekkel” számolták fel: tankokkal verték szét. Utána jött a véres leszámolás. A „Tienanmen téri diáklázadás” egyik fordulópontja a statárium és a hadiállapot kihirdetése volt.

1989-ben egy pénteki napon bocsátották ki az alapítók a Magyar Helsinki Bizottság Alapító Nyilatkozatát. A dokumentum nem vert komolyabb hullámot, a rendszerváltás hónapjaiban az országnak sokkal nagyobb horderejű változásokkal volt elfoglalva. Naponta történtek hatalmas csodák, a miénk ezek között csak aprócskának számított. Egyesületünknek azonban nincs miért pironkodnia, már az alakulás idején sikerült olyan témákra találnunk, amelyekkel ma is foglalkozunk jogvédő munkánk során. Harmincévesek vagyunk! 

Ma a demokratikus országokban komoly viták folynak arról, hol húzódnak a nemzeti szuverenitás határai. De ezeken a helyeken a szuverenitásba nem szokás beleérteni azt, hogy a kormány szabad kezet kap polgárainak vagy polgárai egyik csoportjának a jogfosztásához, megalázásához, sanyargatásához vagy elpusztításához. A világ civilizált felében az efféle megátalkodott államokkal szemben elfogadják, sőt morális és nemzetközi jogi kötelezettségnek tekintik a humanitárius intervenciót. Hogy ma ez így van, abban megkerülhetetlen szerepet vállalt egy kalandos sorsú holland jogász, Hugo Grotius (1583–1645).

1990. május 17-én mondta ki az Egészségügyi Világszervezet (WHO), hogy a homoszexualitás nem betegség. Azóta minden évben ezen a napon tartják a homofóbia elleni világnapot. Bár az elmúlt évtizedekben több ország is nagyot lépett a meleg egyenjogúság terén, sok helyen még ma is komoly diszkriminációval kell számolniuk a leszbikusoknak, melegeknek, biszexuálisoknak, transzneműeknek, queer és interszexuális embereknek. Kövér László, az Országgyűlés elnöke tegnapelőtt a pedofilokhoz hasonlította az örökbefogadás jogáért küzdő melegeket, és kétségbe vonta, hogy a  homoszexuális embereket egyenrangúak volnának heteroszexuálisokkal, vagyis vele.  Pedig ideje volna elfogadnia, hogy igen, egyenlőek, és vele egyenlő méltósággal rendelkeznek, még ha az a méltóság nem is közjogi, hanem emberi természetű. 

Az erkölcsi relativizmussal, istentelenséggel és az athéni fiatalság megrontásával vádolt Szókratész (i. e. 469–399) tárgyalása a történelem egyik legismertebb bűnpere. A történteket és az agg filozófus védekezését a tanítvány Platón elbeszéléséből ismerjük leginkább. Szókratésznek nem sikerült elkerülni a halálbüntetést, a tartós válságát élő Athén bírái mindenképpen el akarták söpörni az egykori aranykorból itt maradt, zavaró, különc figurát.

Magnus Hirschfeld (1868–1935), a meleg polgárjogi mozgalom úttörője tudós is volt, méghozzá jelentős életművel. Jelmondata, a „Per Scientiam ad Justitiam”, azaz „tudománnyal az igazságért” is arról tanúskodik, hogy a felvilágosodás optimista gyermeke volt. Úgy gondolta, a megismerés a balítéletek leghatékonyabb ellenszere. A kellően pallérozott, felvilágosított elme nem fordulhat például a nem heteroszexuális (meleg, leszbikus stb.) emberek ellen. Szomorú példák sorával ugyan ennek az ellenkezőjét is igazolhatnánk, mégis Emberi jogi kalendáriumunk mai hősének következetes, bátor és tényeken nyugvó jogvédői tevékenysége ma is példát mutat megvetett kisebbségek érdekében fellépő civil mozgalmaknak.

43 éve alakult meg a nemzetközi Helsinki-mozgalom első civil szervezete, a Moszkvai Helsinki Csoport. A brezsnyevi szovjet diktatúra mindent elkövetett, hogy elhallgattassa az emberi jogok valódi hőseit, bebörtönözte, száműzte őket. De nem ők adták fel, a szovjet rendszer dőlt össze.

Ahogyan két dudás sem fér meg egy csárdában, úgy Arturo Toscanini (1867–1957) sem viselte el azt, hogy zenei téren bárki dirigáljon neki, még ha az a valaki Benito Mussolini is, Itália diktátora. Az olasz karmester a fasizmus kérlelhetetlen ellensége lett, mert megsértették mint művészt, és megalázták mint embert. Így csak 15 évvel letiltása után tért vissza hazájába és adott koncertet az imádott–gyűlölt milánói Scalában.

A sajtóban számos pontatlanság és tévedés jelent meg két afgán család szerbiai deportálásáról, amelyet a magyar hatóságok jogi és erkölcsi szabályokat áthágva hajtottak végre kedd éjjel. Nem segíti a tisztánlátást a menekültügyi hatóság fals közleménye sem. A Magyar Helsinki Bizottságnak továbbra is ügyfele mind a 11 ember, akit kitoloncoltak innen, ahogyan azok öten is, akiknél sikerült elérnünk, hogy egyelőre itt maradhassanak. Jöjjenek a tények a három család itteni kálváriájáról, azok tán segítenek megérteni az elfogadhatatlant, ami a mi országunkban történik.

Emberkísérlet nem lehetséges önkéntes beleegyezés nélkül. Az bármikor visszavonható. Ha a kísérleti alany épsége veszélybe kerül, be kell fejezni a kísérletet. A társadalom számára hasznos célúnak kell a kutatásnak lennie. Előbb állat- és más kísérletek támasszák alá a vizsgálatokat. A fizikális és mentális károkat el kell kerülni. Nem végezhető halálos kimenetelű vagy maradandó károsodást okozó kísérlet. A kockázat nem haladhatja meg a szükségeset. Meg kell előzni a szövődményeket. Hozzáértő, kellő tudományos fokozattal rendelkezők végezzék a kísérletet. Nagyjából ez az a „tízparancsolat”, amelyet Nürnbergi Kódex néven ismerünk, és az emberkísérleteket szabályozza.

A II. világháború 1945. május 9-én ért véget Európában. Vagy 7-én, vagy 8-án, most itt ne menjünk bele, mikor is volt pontosan a „győzelem napja”. A lényeg, hogy a náci Németország e napon, 9-én már vitathatatlanul kapitulált a szövetségesek előtt. A kontinens egyik legborzalmasabb időszaka zárult le ezzel. És ez még akkor is igaz, ha a felszabadított Kelet-Európának megszállás jutott osztályrészül.

„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.

„Rosszkor volt rossz helyen. Csak segíteni akart, nem is gondolta, hogy belerántják a bajba.” Amikor elvitték, alaposan megdolgozták, bántalmazták, hónapokig aszalták egy koszlott cellában az egyik vidéki börtönben. Aztán átvitték egy másikba a fővárosba. Nem látogathatták. Közben a felesége megszülte a harmadik gyerekét. Az asszony nem jött ki az anyósával, meg voltaképpen senkivel se a családból. Nagyon kellett volna a segítség, meg a pénz is. De börtönből hogyan lehetett volna pénzt szerezni, főleg, hogy lefoglalták a vagyont? Aztán a feleség megcsalta. Legalábbis így hitte, és tényleg sok volt az árulkodó jel. Miután bizonyítékok híján a börtönből kiengedték, még hónapokig nem hagyhatta el Pestet. Aztán amire hazamehetett Nógrádba, végképp összeomlott a házasság. Nem egy mostani rabosított ügyfelünk sztorija ez, bár típustörténetnek mondható, de a pórul járt fogvatartott ez esetben Madách Imre (1823–1864), nemzeti irodalmunk klasszikusa.

Cenzúra a XVIII. századi Angliában már nem létezett. De újságíró és más írástudó igen sokat kockáztatott azzal, ha megírta őszinte véleményét kormányról, bíróságokról vagy különösen az uralkodóról. A szerző igazságát sorok közé kellett rejteni. A bátor John Wilkes újságírónak (1727–1797), a North Briton laptulajdonosának a pere után köszöntött be a valóságos sajtószabadság Angliában.

Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczy Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Dernői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Rados Gusztáv, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos – ők 59-en tiltakoztak a rasszista, a jogegyenlőséget sárba tipró I. zsidótörvény ellen.

John Colliert (1884–1968) kevesen ismerik Európában. Nem így Amerikában. Fontos szerepet játszott az indiánok/őslakos amerikaiak emancipációs küzdelmében, és abban, hogy a „pozitív diszkrimináció” elvét átültették a gyakorlatba.

A hajléktalanság nem bűn, hanem súlyos krízishelyzet, amelyet szociális intézkedésekkel kell kezelni, és nem büntetőjogi eszközökkel. A büntető szankciók nem oldják meg a problémát, csak elfedik. A Budapest Intézet a Magyar Helsinki Bizottság számára készített friss elemzése szerint az állam legalább annyi pénzt szán egy hajléktalan ember hatósági üldözésére, ami több mint egy hónapig fedezné egy néhány ágyas, emberhez méltó elhelyezése költségeit. A Szabálysértési Munkacsoport szerint - amiben a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ és az Utcajogász működik együtt - a hajléktalan embereket nem lehet kényszerrel a kapacitás- és forráshiánnyal küszködő, sokszor nagyon alacsony színvonalú és privát szférát nem biztosító ellátórendszer intézményeibe terelni.

A sajtó szabadsága eminens közérdek. Sajtószabadság nélkül a többi szabadság sem létezik maradéktalanul, szabad sajtó nélkül nincsen valódi demokrácia sem. Erre az összefüggésre már nagyon korán és nagyon sokan ráébredtek. Nálunk például a reformkorban vált közkeletűvé, így nem csak a radikálisok követelése volt a cenzúrának, az előzetes kontrollnak az eltörlése, de a centralistáké és még a nemesi liberális fősodoré is.

Mikor az első valóban szabad Országgyűlés elnökévé, így a köztársaság ideiglenes elnökévé választották, még nem igazán ismerte az ország. Pedig akkor már egy fordulatos, sűrű kelet-európai életpálya állt mögötte. Azt lehetett sejteni, hogy strapabíró, a demokrácia, a társadalmi párbeszéd és az emberi jogok iránt elkötelezett államfője lesz Magyarországnak. Az is lett. Azt azonban csak idővel tanulhattuk meg tőle, hogy bizony, igenis lehet más a politikus. Lehet, úgy szilárd, hogy nem gátlástalan, és származhat méltósága varázsos, karizmatikus személyiségéből, nem pedig a ráruházott hatalomból. „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan” – mondta még gyakorló politikusként. Göncz Árpáddal (1922–2015) a magyar demokrácia a jobbik, egyenesen a derűs arcát mutatta. Jól tesszük, ha ápoljuk emlékét.

Fogdazárkájából Demény Pált, az egyik legismertebb hazai kommunista vezetőt Péter Gábor, a politikai rendőrség irányítója barátságosan irodájába invitálja az Andrássy út 60.-ban. Mondván, rab és rabtartó, a munkásmozgalom régi harcosai nézzék és ünnepeljék közösen az „első szabad május elsejét” 1945-ben. Abszurd történet. Ma tán fel sem tudjuk fogni, az üres állami parádékkal szemben mennyire sokat jelentett ez az ünnep a szervezett munkásságnak. Egy elhúzódó emancipációs küzdelem fontos, erős, érzelemmel és tartalommal teli szimbólumává vált május 1.

Az idő tán az egykor volt hősökkel a legigazságtalanabb. Egykedvűen szeleli ki őket az emlékezetből, nincs tekintettel történelmi érdemekre, kevesen akadnak fenn az emlékezés rácsán. Jacek Kuroń (1934–2004) nálunk már biztosan áthullott a rostán. Lengyelországban azért ez másképpen van. Mondhatni, nem csoda, hiszen Kuroń mégiscsak lengyel volt. Sokan ismerték és szerették őt ott; mint mondták, ő volt a „lengyel ellenzék keresztapja”. De jelentősége túlmutatott hazáján, civil teoretikusként és mozgalomszervezőként regionális, sőt rövid időre világpolitikai szerepet játszott.

Betiltható-e egy egyenruhás náci felvonulás egy olyan település főterén, ahol többségén zsidók élnek? Ezzel a kéréssel foglalkozott 1977-ben az amerikai nyilvánosság és igazságszolgáltatás. A Chicago melletti Skokie neve bekerült a hírekbe és a szólásszabadsággal foglalkozó jogi szakmunkákba is. Hogy helyesen döntött-e a Legfelsőbb Bíróság, amikor elismerte a nácik véleménynyilvánítási szabadságát, sokan vitatják az emberi jogok védelmezői közül is. Az azonban biztos, az európai megközelítés eltér az amerikaitól, amelynek tankönyvi példája volt a Skokie-ügy.

„A totalitárius társadalom az egész modern civilizáció görbe tükre” – mondta Václav Havel. Van benne valami. Ahogyan abban is, hogy a totalitárius állam minden államok görbe tükre. A csernobili katasztrófa pedig a totális államot, jelesül a szovjet államot leplezte le, mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. Még a demokratikus gondolkodású emberek közt is hódít az a nézet, hogy ugyan a totalitárius államok valóban ellenségei a szabadságnak, így az embereknek, és a zárt társadalmak „nyomasztóak” a polgároknak, de azért a diktatúrák bizonyos válsághelyzetekben, ilyenek volnának a háborúk vagy a természeti, ipari katasztrófák, mégiscsak jobban teljesítenek, „hatékonyabbak”. Csernobil ezzel az illúzióval is leszámolt.

Ma 227 éve működtették először „élesben” az egyik leghírhedtebb gyilkológépet, a Guillotin-féle nyaktilót. A ráció korának szülöttje. Az egyenlőség eszméje, sőt még némi humánum is kapcsolódik létrejöttéhez, mégis a forradalmi terror járatta csúcsra, amely során csak perverz módon érvényesült az egyenlőség és emberiesség, amennyiben az állami önkény hazug módon ilyesmikkel akarta igazolni a tömeggyilkosságait. A legtöbb vér ekkor tapadt a guillotine-ra, és a fékevesztett vérengzés szimbóluma lett. Pedig buta jószág volt alapvetően, elporosodott volna a sarokban, az ember tette vérengzővé.

Történelmi alkotmányunk egyik legfontosabb alkotója volt a királlyal szemben megfogalmazott rendi, nemesi szabadság elismeréseként kiadott Aranybulla. Rendiség mér rég nincs, az államformánk köztársaság, mégis érdemes felidézni az ősöreg oklevelet. Időszerűségét az is adhatná, hogy az Alaptörvény szerint „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Beláthatjuk, ez nem könnyíti meg az alkotmánybírók dolgát. Mert ugyan mi köze lehet, mondjuk, az elfogadása idején kétségtelenül vívmánynak tekintett Aranybullának a lex CEU-hoz vagy a civilellenes törvényekhez? Nem sok. De azért (nem jogi, hanem politikai értelemben) egy kicsi mégiscsak lehet. Mert a maga idejében az Aranybulla is szabadság(jog)okról meg a főhatalom korlátozásáról szólt.

A nagy francia forradalmat (1789) követő években alaposan megnyirbálják a szabadságjogokat a Magyar Királyságban. A viszonylagos jozefinista sajtószabadságot – amikor gyakorlatilag korlátozás nélkül volt olvasható a francia felvilágosodás irodalma – felváltja a cenzurális elnyomás. Magát a felvilágosodás szót is tilos lesz leírni. Egymást érik a konfliktusok az abszolutista államot képviselő cenzorokkal. A költő és lapszerkesztő Batsányi János (1763–1845) is ennek a fordulatnak esik áldozatul. Felkerül a hatalom feketelistájára és haláláig nem kerül le onnan.

Immanuel Kant (1724–1804) – mint a felvilágosodás korában annyi más filozófus – enciklopédikus elme volt. Nem csak azért, mert, persze, elképesztően sokat tudott, de azért is, mert mindenről volt véleménye, legalábbis mindenhez hozzá akart szólni, rendíthetetlenül bízott az ítélőképességében. Így az sem véletlen, hogy a „königsbergi bölcselő” ma bogaras fickónak tűnne számunkra. Úgy képzelte például, a poloskák csak fényben szaporodnak, ezért soha nem engedte, hogy hálószobája spalettáját kinyissa hű szolgája, Lampe. Kant sem volt tehát mindenben tévedhetetlen. De az emberi jogi szemlélet megalapozásában elévülhetetlen érdemei vannak.

Szemérem elleni vétség miatt jogerősen 200 pengő pénzbüntetésre ítélték Tersánszky Józsi Jenő írót (1888–1969). A Budapesti Királyi Ítélőtábla szerint a vétséget irodalmi szövegével követte volna el, amelyet a Szép Szóban adott közre 1936-ban.

Megkezdődött Bene Mártonnak a személyiségi jogi pere a Figyelő c. hetilappal szemben. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa azért fordult bírósághoz, mert számos becsületsértő valótlanságot hordott össze róla a lap. Külön pikantériája a dolognak, hogy tavaly Lánczi Tamás, az akkori főszerkesztő még arról beszélt magabiztosan: a bíróságon majd bizonyítékokkal állnak elő. A tárgyaláson azonban nem kerültek elő használható „bizonyítékok”, egyetlenegy sem.Schmidt Mária és Lánczi Tamás, a Figyelő egykori tulajdonosa és főszerkesztője

Közérdekű információ indokolatlan visszatartása a véleménynyilvánítási szabadság jogellenes korlátozását jelenti – szögezte le az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az ítélet úttörő jelentőségű volt, mert a bíróság története során első alkalommal kapcsolta össze a tájékozott vélemény alkotásának szabadságát a közérdekű adatok megismerésének jogával.  A TASZ európai súlyú ügyben képviselte a polgárok szabadságjogát. Hét év múlva majd egy újabb strasbourgi ítélet teszi aztán véglegessé, hogy az információszabadság európai alapjog. Történetesen abban az ügyben a Magyar Helsinki Bizottság volt a panaszos.  

Fia, az extravagáns Fela Kuti, akit az afrobeat megteremtőjeként és legnagyobb hatású figurájaként ismerünk, világhírű lett. Funmilayo Ransome-Kuti (1900–1978) azonban a maga jogán is kivívta a világ, különösen Afrika megbecsülését. Egészen kivételes életút az övé: nigériai fekete nőként előbb országa függetlenségéért küzdött, majd a nők egyenlőségéért, jogaiért. Kétszeresen is szabadságharcos volt.

A sok-sok százezernyi hadi sérültet és rokkantat nem is számolva az amerikai polgárháborúban (1861–1865) óriási veszteségek érték az országot. Mintegy 620 ezren vesztették életüket. Ez önmagában is borzalmasan nagy szám, és különösen az a lakosságszámhoz viszonyítva, az 1860-as országos cenzus ugyanis kevesebb mint 31 millió embert számolt össze az Egyesült Államokban. Ehhez képest a polgárháború egy olyan csatával indult, ahol a harcokban (leginkább ágyúzásban) senki sem halt meg. A Sumter erődnél történtek jelentőségét nem is ez adja, hanem az, hogy a Charlestoni-öbölben mégiscsak az első fegyveres összecsapásra került sor, ahol a déli Konföderáció csapatai északiakra támadtak, és megkezdődött a testvérháború.

„Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet” – írta a Halotti beszéd c. versében Marai Sandor, pontosabban Márai Sándor. Az új emigrációs hullám kultuszműve 1951 nyarán keletkezett a Nápoly melletti Posillipóban. Az író akkor már 3 éve elhagyta hazáját – a kommunisták és a szovjet megszállók addigra urasan berendezkedtek itt.

A kezdetektől kétségek övezték az észak-ír kiegyezést lehetővé tevő egyezményt, a bonyolult duális önkormányzati rendszer csak pillanatokig működött, mégis nagy jelentősége van a nagypénteki egyezménynek. Esélyt adott a békés életre egy gyűlölettől régóta átitatott európai válságrégiónak. A Brexit ezt is veszélybe sodorta.

A dicsőség teológiája helyett a kereszt teológiáját választotta a legsötétebb időkben is. Kevesen vágynak mártírrá lenni. Ő sem akart az lenni. Neki magának többször is volt lehetősége, hogy megmentse életét, de inkább a tevékeny szolidaritást választotta a megalázottakkal és megszomorítottakkal. Akár annak áron is, hogy színleg alkut kötött a gonosszal. Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) evangélikus lelkészt és teológust  személyesen Himmler végeztette ki.

Az izsáki rendőrőrsön belehalt sérüléseibe Bara József, egy előállított, lopással gyanúsított román állampolgárságú férfi. A kényszervallató rendőr vádlottakat két év múlva jogerősen 12, illetve 10 év fegyházbüntetésre ítélték. Magyarországon minden száz egyenruhás erőszak miatt tett feljelentésből csak évi 1–4 jut el a bíróságig.

Az Európa Tanács (ET) mindegyik tagállama aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Ezzel arra vállaltak kötelezettséget, hogy betartják az abba foglaltakat. Az egyezmény nem formális deklaráció, sokkal több annál, mert több garanciális mechanizmus is tartozik hozzá. A legfontosabb: a strasbourgi bírósághoz fordulhat mindenki (akár egy állam is), akinek az egyik tagállam megsérti az emberi jogait, és az adott országban nem kap elégtételt. A szerződés fontosságát jelzi, ha valaki „kilép az egyezményből”, azzal kilép az ET-ből és az Európai Unióból is. Jellemző, hogy Görögország az „ezredesek uralma” alatt kilépett az ET-ből.

Valójában nem csak a ruandai, hanem a burundi államfőt is ezen a napon gyilkolták meg. Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke és Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke ugyanazon a repülőgépen ült, amelyiket két vállról indítható rakétával robbantottak föl Kigalinak, a ruandai fővárosnak a repülőterén. Politikai gyilkosság addig is gyakran történt arrafelé, amelynek sokszor volt következménye polgárháború és tömeggyilkosság. De 1994-ben a korábbiakhoz képest mérve is maga a pokol szabadult el. Szűk száz nap alatt 800 ezer és egymillió fő közötti ruandait gyilkoltak meg.

A politikai ellenfelei által később „malmesbury-i szörnyetegnek” titulált Thomas Hobbest (1588–1679) európai tanulmányútja és találkozása Galileivel győzte meg végképp arról, hogy életének fő hivatása a filozófia. A természetjogi gondolkodók – tehát az emberi jogok elméletének megalapozói – közül ő annyiban mindenképpen továbblépett elődeihez képest, hogy az állam hatalmát nem isteni  kegyelemből vagy törvényből származtatta, hanem szerinte az emberek közti szerződésen alapul, tehát mindenképpen emberi alkotás, amely romlékony, de alakítható.

Az 1956 után elítélt politikai foglyokat hónapokon át azzal etették, hogy 1960 tavaszán szabadulni fognak. Csakhogy az amnesztiát sokkal szűkebbre szabták. Így aztán míg a hírhedett ávó aljas irányítói kiszabadultak, Bibó István például nem. Egyedülálló módon a váci börtönben tömeges éhségsztrájk tört ki. A hatalom zavarában visszahőkölt. De aztán mégsem visszakozott, és megtorolta a rabok közös akcióját.

A reformkor idején még számos diszkriminatív intézkedés sújtotta a zsidó vallásúakat. Különadót, ún. „türelmi adót” fizettek, megyei állást nem kaphattak, városokban nem lehet házuk, vallásukat nem ismerték el. Az európai, elsősorban a brit példák nyomán az 1830-as években vetődik fel a magyar politikai osztályban az akkoriban negyedmilliós hazai zsidóság emancipációja és polgári jogaik elismerése. A felsőtáblán az ifjú Eötvös József báró (1813–1871) volt az egyenjogúsítás legfelkészültebb és leglelkesebb támogatója. Eszméi elfogadására, a zsidók törvény előtti egyenlőségének kimondására 27 évet kellett várni.

15 évig volt menekült saját hazájában, és hogy szabadulhasson, a Vatikán is megtagadta: Mindszenty József (1892–1975) esztergomi érseknek nem mindennapi a „migrációs története”. A szülőhazájában kellett bujdosnia az ország kellős közepén egy diplomáciai mentességet élvező épületben.

57 éve hirdette ki ítéletét az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság egy szovjet kém, Rudolf Ivanovics Abel ügyében. Őt egy nagyszerű, a jogállam iránt elkötelezett ügyvéd, bizonyos James B. Donovan (1916–1970) képviselte. Ő látható mai képünkön. Azóta, hogy a függetlenségi háború idején John Adams – a későbbi elnök – védte az 1774-es bostoni mészárlásban bűnös angol katonákat, tán egyetlen amerikai védőügyvédnek sem jutott Donovanénél gyűlöltebb védenc.

Kevés történelmi hősünk „rühellé a prófétaságot” annyira, mint tette azt II. Rákóczi Ferenc (1676–1735). Óvatosságra minden oka megvolt. Mégis – mint egy valódi antik drámahős – végzetét nem tudta elkerülni, és hazájától messze bujdosóként (menekültként) fejezte be földi pályafutását.

„Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg” – írta Bartók Béla (1881–1945) haza egyik levelében 1945 júliusában. Ő soha már nem jutott haza, 1945 szeptemberében egy New York-i kórházban halt meg; hamvai 43 évvel később jutottak el Budapestre.

A jogállami szabályozás elemi követelménye, hogy maguk a normák megismerhetőkké váljanak, ne rejtsék el őket a polgárok elől. A cenzúra nyilvánvalóan csak különleges helyzetekben indokolható, de a publikálás, a véleménynyilvánítás előzetes vagy utólagos kontrollját lehetővé tevő normák eltitkolása eleve megakadályozza a jogkövetést, illetve a hatalom bújócskázása módot biztosít az önkényeskedésre.

Eötvös Károly (1842–1916) ügyvéd azt a megbízást kapta 1882-ben, hogy védje azokat a zsidó vádlottakat, akiket azzal vádoltak meg hamisan, hogy „rituálisan meggyilkolták” a tiszaeszlári Solymosi Esztert, majd a holttestet el akarták tüntetni. A védő húsz évvel később publikálta egyedülálló jogi memoárját, amely telis-tele van ma is érvényes társadalom-lélektani megfigyeléseivel.

A költő ellen több esetben indítottak pert, sokszor büntetőpert. Nem mindig irodalmi művei miatt, de mindig a szólásszabadságát vitatva. Az ún. „röpiratper” volt a harmadik, amikor József Attilának bírái elé kellett állnia.

Egyike a történelem számos paradoxonának, hogy éppen a napóleoni zsarnokság alatt alkották meg és vezették be Franciaországban az első polgári törvénykönyvet. A Code Civil az első modern jogi kódex, amely egységesíti a joggyakorlatot, valamint világos, rendezett eligazítást nyújt a jogalkalmazónak és a polgárnak. A három év múlva már Code Napoleon néven futó törvény jogállami körülményeket teremtett, és megszüntette a bírói önkényeskedés lehetőségét. Leszámolt a jog titkos, misztifikált jellegével, a normák számon kérhetővé váltak, és már nem csak a beavatottak számára kínáltak eszközt céljaik eléréséhez. Az emberi jogokat törvényben rögzítették és bontották ki: a nép és a jog egymásra talált.

Midőn az amerikai polgárháború idején a hórihorgas Lincoln elnök találkozott a Tamás bátya kunyhójának aprócska szerzőjével, a legenda szerint így fordult hozzá: „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút”. Ez, persze, túlzás, de hogy amerikaiak tömegei érezték úgy, tovább már tűrhetetlen embertársaik szabadságtól és méltóságtól való intézményes megfosztása, abban Harriet Elizabeth Beecher Stowe-nak (1811–1896) tényleg kulcsszerepe volt.