„A magyarországi szegények helyzete mindmáig megoldatlan, az ország gazdasági állapotának romlásával az ő körülményeik is tovább romlanak.” Történelmünk során számtalanszor megfogalmazható lett volna ez a mondat. Csakhogy ez 1980-ban íródott, amikor szegények papíron egyáltalán nem léteztek a Magyar Népköztársaságban. A pártállamtól független civil szervezet alapítása önmagában is kesztyűt dobott a hatalomnak. De a SZETA más módon is provokálta a rezsimet, amikor természetesnek és tartalommal bírónak tekintett olyan fogalmakat, mint szabadság, emberi méltóság és szolidaritás.

V. Ferdinánd magyar király Batthyány Lajos grófot bízza meg az első felelős magyar ministerium, azaz kormány megalakításával. Hat nap múlva már be is terjeszti miniszterei névsorát, amely túlzás nélkül azóta is felülmúlhatatlannak bizonyult a magyar történelemben. A kormány, a minisztertanács formálisan április 11-én kezdi meg munkáját, azon a napon, amikor hatályba lépnek azok a nagy jelentőségű törvények, amelyek lehetőséget teremtenek a korszerű alkotmányosságnak, jogegyenlőségnek és polgári szabadságoknak, vagyis a modern Magyarországnak.

Óvodás korunktól fogva annyi részletet hallottunk csodálatos nagy nemzeti ünnepünkön 1848. március 15-éről, hogy a témában nehéz újat mondani. Emberi jogi kalendáriumunk most arra vállalkozik, hogy a pesti forradalom első napjának 12 tán kevésbé közkeletű, mégis fontos részletét idézze fel. Ez a fényes nap teljes joggal tekinthető az utca forradalmának, amely példásan békésen és derűsen zajlott le. Sok minden kedvező külső körülmény kellett ehhez, de Tömeg Őfelsége, a pesti nép így is tüneményesen viselkedett. Rájuk méltán lehetünk büszkék, tőlük mindig tanulhatunk.

Immáron két éves az a nagy jelentőségű, ámbátor nem jogerős strasbourgi ítélet, amely jogellenes fogvatartásnak minősítette a menedékkérők őrizetét a tranzitzónákban. A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelei nyertek pert a magyar állammal szemben. Azóta a helyzet nem javult, sőt tovább romlott. Az Emberi Jogok Európai Bírósága Nagykamarája tárgyalja az ügyet.

Az eddigi legdrágább és legromlottabb téli olimpián, Szocsiban Putyin februárban még a nyájas sport- és világbékebarát államférfi szerepét játszotta el, hogy aztán február 26-án nekilásson az Ukrajnához tartozó Krím-félsziget elfoglalásának. Mint minden területi agresszióra, erre is volt elég ok és ürügy. A katonai agressziót mindezek tán érthetővé tehetik, de elfogadhatóvá nem. A területszerző háborúval Moszkva súlyosan megsértette azt a nemzetközi eljárásrendet, amely az utóbbi évtizedek európai konfliktusait – a balkáni és kaukázusi háborúkat kivéve – mégiscsak békés mederben tartotta. A Krím elfoglalása a békét és biztonságot garantáló Helsinki Záróokmányt (1975) legalább öt ponton sértette meg.

Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko után jött a sorban. Senki nem tudhatta,  önmaga sem, hogy utolsóként ő kapcsolja majd le a villanyt. Tulajdonképpen kész igazságtalanság, hogy éppen a tán legnívósabb szovjet főtitkár lett a csődgondnok. Gondoljunk csak bele, hogyan vezényelte volna le mindezt, mondjuk, a kései Sztálin vagy a kései Brezsnyev. Aligha vitatható, a világ jól járt Mihail Szergejevics Gorbacsovval (1931). Tipikus reformkommunistának indult, aki előbb volt kommunista, és csak aztán reformer, hogy aztán kulcsszerepet, egyenesen forradalmi szerepet játsszon a kelet-európai rendszerváltásokban.

A börtönzsúfoltság Magyarország krónikus emberi jogi problémája. Bár a legtöbb nyugati országban sikerült megoldani, nálunk ezen a területen is mintha a végzet diktálna. A strasbourgi bíróság a töméntelen panasz nyomán nem tűrte tovább az emberi jogok tömeges és rendszerszerű megsértését. Arra kötelezte a magyar államot, hogy haladéktalanul és érezhetően enyhítse a zsúfoltságot. A Magyar Helsinki Bizottságnak jelentős szerepe volt az embertelen bánásmód feltárásában.

Joseph McCarthy wheelingi beszéde (1950. február 9.), amely alatt egy papírlapot lobogtatva azzal vádolta meg a Külügyminisztériumot, hogy állományában 205 kommunista ügynök bújik meg, a mccarthysta hisztéria kezdőpontjának számít Amerikában. A vég kezdetét már nehezebb meghatározni, de a wisconsini szenátor jelképezte politika talán akkor került meredek lejtőre, amikor a CBS országos tévécsatornáján Edward R. Murrow (1908–1965) elindította „folytatásos” műsorfolyamát a kommunistaüldözés paranoiájáról és McCarthy hazugságairól. Az eseményt mint a sajtószabadság és a felelős média nagy pillanatát szokás ünnepelni. Nem is érdemtelenül.

Ezen a napon minden nőt ünnepelünk. Boldog nőnapot mindenkinek! Mi most Emberi jogi kalendáriumunkban a történelemformáló nőkről külön is megemlékezünk. A nőmozgalom és feminizmus nagyszerű és bátor alakjairól, akik elérték azt, hogy az emberiség egyik legnagyobb és legrégibb igazságtalansága kimondassék, és a nők egyenlősége kikényszeríthető, az állam által garantált emberi jog lehessen.

A magyarok többsége még ma is olyan, aki a vasfüggöny mögött született. E többség nagyobbik része pedig még az államszocializmus időszakában hallott Winston Churchill „hírhedett fultoni beszédéről”, amely az akkori hivatalos kényszerértelmezés szerint „egyet jelentett a hidegháború meghirdetésével”. Valójában azonban nem a volt brit miniszterelnök hirdette meg a világrendszerek jó négy évtizedig tartó szembenállását. Ő pusztán arra vállalkozott, hogy leírja, értelmezze a változó európai helyzetet, és mozgósítsa a Nyugatot a szovjet terjeszkedéssel szemben. Félő volt ugyanis, hogy a korábbi roosevelti engedékenység fenntartása további lehetőséget kínál a sztálini despotizmusnak, a feneketlen étvágyú Moszkva bekebelezi Európát, és a kontinensen megszűnik a szabadság. Churchill a fultoni beszédével csupán nyilvánvalóvá tette a veszélyt.

A „beste karaffia” szitkozódás még évszázadok múltán is életben tartotta az eperjesi mészárlás emlékét. A véres kezű Antonio Caraffáról (1642–1693) Petőfi is hozzáfogott színdarabot írni. A magyar (nemes) gyerekek nemzedékeit ijesztgették a császári tábornokkal. Figurája a kínzásokkal, az önkényeskedéssel és a (nemesi) szabadságjogok semmibevételével forrt össze. Koncepciós perek sorozatában küldött halálba 24 nemest és gazdag polgárt a megszállt Eperjesen. A hagyomány szerint ő meg áldozatainak rémképétől gyötörve halt volna meg, de ez éppúgy nem valószínű, ahogyan később Haynau esetében sem történt így.

A kormány felszámolja a Károlyi István Gyermekközpontot Fóton. A menedékkérő, oltalmazott és menekült gyerekeket az aszódi javítóintézethez paterolja át. Noha a gyerekek érdekeit nagyon is sérti, de a kormányzat szemléletéhez jól illeszkedik, hogy egy büntetés-végrehajtási intézet hátsó kertjébe száműzik azokat a gyerekeket, akik maguk is többnyire súlyos bűncselekmények szemtanúi és áldozatai voltak. Fotó: 24.hu

Kalendáriumunk mai frivol képe egy karikatúra az örökösödési háború idejéről, és a fiatal Mária Teréziát ábrázolja, ahogyan a hadokozás következtében elveszíti mindenét, a ruháit is. Ez a külföldi gúnyrajz nyilvánvalóan királynőnk uralkodásának egyik évében sem jelenhetett volna meg, és birodalmának egyetlen országában sem kerülhetett volna legális kereskedelmi forgalomba. A korabeli hazai cenzorok nálunk nem is efféle megátalkodott felséggyalázókkal vagy libertinusokkal, hanem jámbor, istenfélő protestánsokkal hadakoztak leginkább.

Linda Carol Brown 1951-ben egy 9 éves kislány volt a kansasi Topeka városában. Történetesen néger, fekete, színes, afroamerikai kislány. Szülei szerették volna átíratni egy másik iskolába, ami közelebb volt lakóhelyükhöz, de ahova addig csak fehérek járhattak. A topekai oktatási hivatal megtagadta a felvételét a Sumner Általános Iskolába. És így tett másik 19 néger, fekete, színes, afroamerikai kisgyerekkel is, akik a lakóhelyükhöz közelebb eső, de „fehér iskolákba” jelentkeztek.

Az etnikai közösségek kollektív büntetését vagy a szülőföld elhagyására kényszerítést már jó ideje tiltja a nemzetközi jog. Így volt ez az 1940-es években is. A háborút követően mégis milliókat fosztottak meg jogaiktól és kényszerítettek hazájuk elhagyására. Ennek a dicstelen történetnek az egyik fejezete a csehszlovák–magyar lakosságcsere, amely tízezreknek okozott óriási szenvedést.

Sajnos, van elég nap, amely nagyon is alkalmas a magyarországi kommunizmus rémtetteinek felidézésére. Ilyen például október 23. vagy november 4., 1956 legfontosabb emléknapjai; február 1., a Magyar Köztársaság napja; június 16., Nagy Imre és pertársai kivégzésének napja vagy éppen június 19., az utolsó megszálló szovjet katona távozásának emléknapja. Ezekkel együtt sem vitatható: Kovács Béla (1908–1959) személyes drámájának felidézése is segít abban, hogy ne feledjük a szörnyű bűnöket és a rendszerré szerveződő törvénytelenséget.

Kevesen érveltek annyira hatásosan a természetjogi megközelítés és az emberi jogok ellen, mint éppen ő. Mégis Jeremy Benthamnek (1748–1832) megkerülhetetlen szerepe van abban, hogy a szabadságjogok kiterjesztését és börtönállapotok javítását hasznosnak és így szükségszerűnek tekintjük.

Rendőrségi fogdákban 1996 óta rendszeresen tettünk megfigyelő látogatásokat, amelyekről jelentésekben számoltunk be. Megfigyelési eredményeink hozzájárultunk ahhoz, hogy rendőrségen ma már csak elvétve hajtanak végre előzetes letartóztatást.

Khomeini (Homejni) ajatollah (ájatullá), az iráni teokratikus állam alapítója és vallási vezetője „halálra ítélte” a kortárs brit–indiai irodalom egyik jeles alkotóját, Salman Rushdie-t (1947). Fatvát (fetvát) mondtak ki rá. Az író akkor hallotta először ezt a szót, és a nyugati világ is akkor ismerkedett meg vele. A fatva a legtöbbször nem ítélet, hanem olyan helyzetekre hozott döntés vagy értelmezés, amellyel az iszlám szent könyvei nem foglalkoznak. Rushdie esetében ezzel együtt „szimpla” halálos ítéletről volt szó. Ezt követően 13 éven át állt szoros fegyveres védelem alatt. (Mai képünk is ekkor készült.)

Hirosimai és nagaszaki atombomba-támadással szokás egy sorban említeni Drezda egymást követő négyszeri szőnyegbombázását. A szász várost a XVIII. században is porig rombolták. Az újjáépítések után kapta a hangzatos „Elba-parti Firenze” elnevezést. Ezt tüntették el egycsapásra a gyújtóbombák. Meg az ott lévő embereket, többségükben civileket.

Ahogyan 1789-nek a nagy francia forradalom, 1989-nek pedig a kelet-európai forradalmak adnak világtörténelmi jelentőséget, úgy juttat előkelő történeti rangot 1689-nek az angol Jogok Nyilatkozata is. Az emberi jogok elismerését tekintve dicsőséges és hasznos dolgok történtek ekkor.

Furcsa helyzet egy szabadsághősnél, de Nelson Mandela (1918–2013) bár példátlanul hosszú raboskodása tette világszerte ismertté, nem a börtönben vált világtörténelmi jelentőségű személyiséggé. Hanem akkor, amikor szabadulása után nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is képes volt az élére állni. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mint gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott neki annak a lehetősége, hogy államférfiként szolgálhassa hazáját. Mandela igazi formátuma és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.

Montesquieu (1689–1755) nem csak író bíró, de báró bíró is volt, mégpedig tíz éven át. Ezt a kezdőmondatot nem lehetett kihagyni, és nem csak az idétlen szójáték ziccere miatt, hanem mert ez a körülmény sok mindent megmagyaráz az életműben. Például talán azt is, hogy miközben kidolgozta a hatalommegosztás elvét, miért értékelte le a törvényhozói meg a végrehajtói hatalomhoz képest a bíróit. Saját karrierjét tekintve, amint tehette, azonnal otthagyta a bordeaux-i törvényszéket, hogy Párizsban fusson be tudományos és művészeti karriert, illetve beutazza Európát.

„Melyiknek kispörköltjét védve / halt meg Beke és Fekete? / Melyik söréért fagyott jégbe / Fábián füle, Kovács keze?” – tette fel a költői kérdést Illyés Gyula azután, hogy értesült a szovjetek voronyezsi áttöréséről és a II. magyar hadsereg pusztulásáról. Ő is tudta, nem a polgárok békés biztonságáért, hanem rossz politikusi döntések miatt vesztek oda annyian az orosz télben. Ha nincs gátja a hatalomnak, hagymázas álmaiért ő kész odavetni az alattvalóknak tekintettek életét.

Mindszenty Józsefet 1948. december 26-án hazaárulás és valutaüzérkedés gyanújával vették őrizetbe, és az állambiztonság központja, az Andrássy út 60. alatt fekvő pincékbe hurcolták. Hat héten át kínozták, illetve pszichotróp szerekkel kezelték. Ezek hatása alatt ismerte be, hogy részt vett a harmadik világháború előkészítésében, kémkedett a nyugati hatalmak kormányainak, jelentős összegeket küldött külföldre és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgoknak. A vádak nyilvánvalóan koholtak voltak. Az Olti Vilmos vezette népbírósági tanács 70 éve mégis bűnösnek találta Mindszenty Józsefet, és életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá. az ítéletet az 1949. júliusi fellebbviteli tárgyaláson jogerőre emelték.

„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később történt meg mindez, csak 1984-ben. Azért még az országos svájci referendum eredménye sem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiak politikai előjogához, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.

„Szovjet Vietnam.” Szokás így emlegetni a szovjet Vörös Hadsereg majdnem tíz évig tartó katonai intervencióját és háborúskodását Afganisztánban. 1979-ben szuperhatalomként vonultak be, s csalódott és nimbuszát vesztett, vert seregként vonultak ki onnan. Egyesek szerint a szovjet birodalom itt kapott végzetes sebet és ebbe pusztult bele. Hogy melyik volt az ok, melyik az okozat, az afganisztáni háború vagy a birodalom végzetes gyengesége, ma már akadémikus kérdésnek tűnik. Egy biztos, a háború mérhetetlen szenvedést jelentett az agán népnek és a szovjet embereknek. Következményei pedig máig hatnak.

„A vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal.” E szöveg nem a felvilágosodás idején született, hanem a császárkori Rómában. És nem valamiféle tét nélküli bölcselkedésben, hanem jogszabályban szerepelt.A hagyomány e naphoz köti a keresztények üldözésének végleges lezárását, részbeni kárpótlásukat és a kereszténység teljes emancipációját Rómában. A jeles esemény következtében a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatértek otthonaikba, az elkobzott javak visszaszálltak előző gazdájukra, akkor is, ha nem magánszemély, hanem a helyi egyház volt az eredeti tulajdonos. Fontos fordulat volt a milánói ediktum nem csak az üldözötteknek, de a vallásszabadság általános ügye szempontjából is.

A „szovjet köszönöm”, így nevezte A második világháború c. nagy emlékiratában Winston S. Churchill a sztálingrádi csatát és szovjet győzelmet. Joggal. Hiszen volt ugyan több lényeges fordulat is a háború hat éve alatt, de míg addig leginkább a nácik és szövetségeseik győzelmei határozták meg az események menetét, Sztálingrádnál fordult a kocka, innentől kezdve már főleg az antifasiszta szövetségesek sikerei alakították a háború menetét.

Huszonkét éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesebben tudják, ki volt ő, pedig kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és valóságidegen szerepére.

Benjamin Franklinről, Washingtonról vagy Jeffersonról mint az Egyesült Államok korai történetének megkerülhetetlen figuráiról mindenki hallott már. Jóval kevesebben tudnak errefelé a szövetségi Legfelsőbb Bíróság első nagyhatású elnökéről, John Marshallról (1755–1835), akinek szintén meghatározó szerepe volt abban, hogy a függetlenség kivívása után milyen úton indult el siheder országa, mik lettek az amerikai jogállam fundamentumai, és mit is jelentenek a gyakorlatban a szabadságjogok.

A Magyar Helsinki Bizottság, az Amnesty International Magyarország és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) összeszedte, hogy a „Sargentini-jelentés” elfogadása óta eltelt négy hónapban mi történt a hazai demokrácia és jogállam maradékával. A kormány már kétségtelenül átlépte a jogállamot az autokráciától elválasztó Rubicont. A civil jogvédők angol nyelvű összeállítása összefoglalja az elmúlt időszak jogállamromboló lépéseit. 

A gyerekkori élmények egész életre meghatározóak. Ezt példázza mai hősünk sorsa is. Georges Charles Clement Ghislain Pire (1910–1969) már kiskorában megtapasztalta, milyen is háborús menekültnek lenni. Belgium német lerohanása francia földre üldözte családját, ahol négy évet töltöttek. Mikor hazatértek, otthonukat lerombolva találták, mindent újjá kellett építeniük.

A tekintélyes társaság eredetileg a politikai elnyomást és törvénytelenséget dokumentálta a Szovjetunióban, valamint segítséget nyújtott az áldozatoknak. Igazából a hatósági vegzálással és állambiztonsági aknamunkával nem törődve már 1987 óta működik. Az 1989. január végi gyűlésükön csak a formális alapítás történt meg. (Picit mi is csalunk, mert nem 29-én, hanem 28-án…) Első elnöküknek Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikust választották, aki maga is politikai üldözött volt, s csak 1986-ban térhetett vissza Moszkvába gorkiji száműzetéséből.

2018-at a családok évének nyilvánította a kormány. Az eseménysorozat csúcspontjának az újabb „nemzeti konzultációt” szánták. Az értelmetlen és hazug, a magyar családokat a menedékkérőkkel szembeállító propagandaakció sok százmillióba került az adófizetőknek. Vajon hogyan illeszkedik a fogcsikorgatóan családbarát imázshoz az, hogy a kormány tömegével tart gyerekeket fogva?

Az 1980-as évek végén megjelennek az első menekültek Magyarországon, velük korábban a Kádár-korszakban nem lehetett találkozni. A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1988-as vizsgálatai szerint a Romániából érkező menekültek befogadásával a lakosság nagy része egyetértett. Ehhez képest Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes 1988 áprilisában mégis arról beszélt, hogy „a csendes többség már ma sem nézi jó szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert félti az életszínvonalát, munkahelyét, gyermekei lakáshoz jutását és egyéb társadalmi értékeit”.

„Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre?”Pilinszky János: Én Jézusom (1977)

A tiszaeszlári hazug vérvád nyomán „a felpaskolt szenvedélyek habjai féktelenül csapongtak ebben a szegény országban”. Az antiszemita izgatás és tömeghisztéria sok helyen torkollott pogromokba, halálos áldozatok is voltak, de a dualizmus korának igazságszolgáltatása és a politikai elit mértékadó része végeredményben jól vizsgázott. Mindegyik vádlottat felmentették a rituális gyilkosság vádja alól, a kormány pedig nem engedett a jogegyenlőségi politikájából, és kiállt a zsidó polgárok szabadságának védelmében.

A Legenda Aurea három okát is adja, hogy Pálnak a megtérését a keresztények miért ünnepelik inkább, mint más szentekét. Ezek közül az első a legfontosabb Emberi jogi kalendáriumunk számára: „a példa miatt, hogy bármely nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott”. Remény, kegyelem, változás (jobbulás) lehetősége. Mi más antropológia tükröződik az emberi jogok eszméiben?

„Egyszer még megbánják” – jelentette ki d’Oberkirch bárónő, midőn azt látta, hogy főrangú ismerősei felszabadultan kacarásznak a Figaro házasságának előadásán. Merthogy ő megérezte a társadalmi lázadást a darabban. Sokan nem voltak vele tisztában, állítólag még maga a színmű szerzője sem. Noha ennek azért ellentmond, hogy miután három évig nem engedélyezték párizsi színrevitelét, Pierre-Augustin Caron Beaumarchais (1732–1799) nyeglén azt mondta volna: „a király nem akarja, hogy előadják, tehát elő fogják adni”. 

Egyike volt azoknak a bátor ellenzékieknek, akik komolyan vették Brezsnyev aláírását a Helsinki Záróokmányon. Miközben a hatalom fennen tagadta, ő tudatta a világgal, hogy a Gulág Sztálin után is továbbél. Ő csak tudta, volt ott eleget.

„Végleg elmúlt az idő, amelyben az európai nemzetek egymással civakodhattak a világuralomért. Európának nincs mit keresnie ebben az irányban, és bármely európai, aki továbbra is világhatalom után ácsingózik, óhatatlanul vagy a reménytelenség, vagy a nevetségesség áldozatául esik, miként a tébolydák megannyi Napóleonja” – írta 1948 júliusában bizakodóan Max Frisch.

Az író íróként nemigen létezik, míg fő műveit ki nem adják. Mai hősünkkel kicsit más volt a helyzet. Az igazi George Orwell (1903–1950) ugyan már évek óta halott volt, mire a „magyar Orwell” – különös körülmények közepette, de – mégiscsak megszületett. Persze, ha csak a pártállamon és állami könyvkiadáson múlt volna, tán soha nem jön világra. Igazán orwelli volt, amilyen pályát szerzőnk befutott a létező szocializmus Magyarországán.

Wannsee az Új Magyar Lexikon szerint Berlin délnyugati peremén található kis tó. „A Ny-berlini Zehlendorfhoz tartozik. Strandfürdő, vízi sport.” Ennyi. Mintha Auschwitzról csupán azt közölték volna, hogy egy lengyel kisváros német neve. A történelmet valamennyire ismerők előtt azonban a „Wannsee-konferencia” a huszadik század egyik legiszonyúbb összejövetele. 77 éve itt deklarálta a náci felső vezetés a zsidókérdés „végső megoldását”: itt határozták el 11 millió ember megölését. Wannsee ennek a borzalmas döntésnek a jelképe.

Mészöly Miklós (1921–2001) íróról köztudomású, mennyire szívén viselte az emberi jogokat, a szabadságot, tisztelte az emberi életet és az emberi méltóságot. Gyűlölte a háborút és ellenezte a halálbüntetést. Teljes írói életművét áthatotta mindez. Közéleti szerepvállalásai során pedig volt bátorsága kiállni a gyengébbek mellett, vagy fityiszt mutatni a hatalomnak. Karakánságát jelzi, hogy például az elsők között írta alá a Charta ’77 tagjainak letartóztatása elleni tiltakozást (1977), elvállalta Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának vezetését (1985) és ő volt a Magyar Helsinki Bizottság első elnöke is.

A gyülekezés, békés tüntetés alkotmányos alapjog. Hasznos, ha tudjuk, hogyan gyakorolhatjuk jogszerűen, mit tehetünk mi, polgárok, és mit tehet a rendőr. A Magyar Helsinki Bizottság ezért készített tájékoztatót, kisokost a gyülekezési jogról és a tüntetéseken szokásos rendőri intézkedésekről.  A kisokosunk nyomtatható és hajtogatható pdf-változata itt található. 

A szovjet csapatok 74 éve e napon verték ki a németeket és magyar szövetségeseiket Pestről. A főváros ostroma Budán folytatódott tovább. Az „egy szempontból felszabadulás, más szempontból megszállás” kapcsán fontos szólni egy súlyos büntetőjogi és emberi jogi kérdésről, a háborúkban elkövetett tömeges nemi erőszakról. Mindezt sokszor a csend összeesküvése veszi körül vagy kínos tehetetlenség kíséri még nemzedékekkel a történtek után is.

Egy süket és vak öregember tüdőgyulladásban meghalt egy moszkvai tébolydában. Szomorú, de egyáltalán nem szokatlan eset. Béke poraira. Kevesen tudták, hogy nem egy lerokkant vén piásnak, hanem a XX. század egyik hatalmas írójának komor élete ért ezzel véget.

Az első öbölháborút voltaképpen a második keverte rossz hírbe, noha,  az első az egyik legjobban előkészített és végrehajtott katonai invázió volt, amelyik példamutatóan széles nemzetközi felhatalmazással és igazságos célokért folyt.

Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos a közmédiának adott interjújában tegnap úgy foglalt állást, hogy az ellenzéki képviselők tévészékházból történő internetes közvetítései miatt a visszaélés személyes adattal bűncselekmény merülhet fel. Ezt az álláspontot a Magyar Helsinki Bizottság jogi szempontból több ponton is abszurdnak tartja.