„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – mondta ifj. Martin Luther King (1929–1968) sokat idézett washingtoni beszédében. („Van egy álmom” – 1963. augusztus 28.)

A „Nagy Fehér Varázsló” hosszú életet élt, amelybe gondos tervezéssel és nagy szorgalommal sikerült annyi mindenféle fontosat beleszuszakolni, amely hét embernek is dicsőségére válna. Albert Schweitzer (1875–1965) teológus, lelkész, vallástörténész, filozófus, orgonaművész, hangszerépítő, tanár, orvos és szenvedélyes filantróp volt. 21 évesen arra az elhatározásra jutott, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, azután olyan hivatásnak szenteli magát, amivel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. Azért ezt csak részben tudta megvalósítani, mert a filantrópia mellett sohasem szakított művészeti és tudományos tevékenységével.

1894 végén ártatlanul életfogytiglani börtönre ítélik Alfred Dreyfus kapitányt. Korábban zsidóként a legmagasabb rangot érte el a francia vezérkarnál. Ez lett e veszte. Az „ügy” 1894 őszén pattant ki, amikor bizonyítékot találtak arra, hogy a francia vezérkarból valaki információkat adott át Németországnak egy új tűzfegyverről. A bűnöst egyből a tüzértisztek között keresték, Dreyfus személyében pedig hamarosan a gyanúsítottat is megtalálták. Az tette gyanússá egy csapásra, hogy elzászi volt – és legfőképpen zsidó.

Az ’56-os magyar forradalmat eltipró szovjet intervenció idején kreált bábkormány magát forradalmi munkás-parasztnak nevezte. A törvényes parlamentáris rendszert elsöprő bolsevik államcsínyt pedig nagy októberi szocialista forradalomnak titulálták. Na, így nem volt forradalom az sem, ami Zanzibárban történt. Gyilkolás itt is volt azért.

„A Haraszti-ügy komoly megütközést keltett a magyar értelmiségi körökben. 1958 óta ez az első eset, amikor valakit véleménye miatt állítanak bíróság elé” – írta a korabeli l’Unità, az Olasz Kommunista Párt lapja. A szólásszabadságper elsőségében nem vagyunk biztosak, de minden bizonnyal a korszak utolsó „magyar írópere” volt Haraszti Miklósé (1945).

Thomas Paine, ez a nyughatatlan figura dicsőséges szerepet játszott az Egyesült Államok függetlenné válásában, a vallási dogmák logikai bírálatában, a rabszolgaság-ellenes küzdelemben, valamint az emberi jogok és a republikanizmus elméletének kidolgozásában. Személyes sorsa azonban egyáltalán nem tekinthető dicsőségesnek.

Bogdán János élete kész oktatásszociológiai hősköltemény. Már ha létezne ez a műfaj. A görgetegi beás fiúnak leginkább esztergályos karrier nézett ki, és mégis ő lett az igazgatója a világ első cigány gimnáziumának.

Galileo Galileit (1564–1642) nagy könyve, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről megjelenése után a Római Egyház nyomban pörbe fogta és tanai nyilvános megtagadására kényszerítette. Az agg tudósnak könnyű büntetést ígértek, végül mégis életfogytiglani börtönnel és a könyv örökös betiltásával sújtották. Korszakos művét 1820-ban vették le az Indexről.

A csehszlovák és a magyar rendszerkritikus ellenzéknek meg a szólásszabadságnak az ügyét tekintve is fontos esemény történt 42 éve. A Helsinki Záróokmányt tesztelte Kelet-Európa népe. A diktatúra ezt nem vette jó néven. Azt adta, mi lényege. 

A vallásszabadság az emberi jogokért folytatott sok évszázados küzdelem egyik legfontosabb csataterének számít. Az 1568-as tordai országgyűlés ebben a hosszú és véres történetben fontos, de nem kellőképpen ismert fejezetet jelent. Európa nyugati részeit messze megelőzve, elsőnek Erdélyben mondták ki négy vallás szabadságát és egyenjogúságát. Éppen vízkeresztkor. 

Miért is került bele a Borsszem Jankó születésnapja a mi emberi jogi kalendáriumunkba? Mert a szólás és sajtó szabadsága nem hiányozhat az emberi jogok egyetlen katalógusából sem 1789 óta. Márpedig a mindenkori élclapok, különösen a politikai élclapok a szabad sajtó igazi faltörő kosainak számítanak, amelyek a bírálat határait tágítva a hatalmasokat kontrollálják. 

„Semmilyen rossz, amire – állítása szerint – a totalitarizmus megtalálta a gyógyírt, nem lehet rosszabb, mint maga a totalitarizmus.” Az örök lázadó Camus egyik fontos tanítása, amely miatt bérelt helye van emberi jogi kalendáriumunkban.

Valójában nem is ezen a napon átkozta ki X. Leó Luther Márton ágostonos szerzetest. Azt többször megtette már korábban is. Ezen a napon lépett hatályba, vált jogerőssé Luther kiközösítése, exkommunikációja. Nem túlzás, hogy mindez világtörténelmi jelentőségű eseménynek bizonyult.

Nemhogy ellenzékinek, de mérsékelt udvarhű tollforgatónak is lehetetlen lett volna néhány évvel korábban lapengedélyt kapni politikai újság megindításához. Az idők azonban változtak. Az udvar és hazai szövetségesei felhagytak a szabadságjogok brutális korlátozásával és felségárulási perek koholásával, amelynek egyik áldozata éppen az a Kossuth Lajos volt, akit általános elképedésre megbíztak az induló Pesti Hírlap szerkesztésével. Megszületett az első modern magyar politikai újság, a tájékoztatás és a politikai véleményalkotás nyilvános fóruma. Emberi jogi kalendáriumunk ezen örvendetes eseménnyel foglalkozik.

Jó kis nap ez a január 1., kalendáriumindítónak igencsak ideális. Noha nem is mindig számított az év első napjának, meg a helye is módosulgatott a naptárreformoknak köszönhetően, nem is szólva azokról az évekről (ők vannak többségben), amikor időszámítás ugyan még nem létezett, de a történelem már igen.  Mindezekkel együtt ez a nap igencsak gazdag a fontos eseményekben. Mindegyik megérne egy-egy önálló posztot. Edmund Burke, Petőfi vagy a magyar Alkotmánybíróság születése (és utóbbi de facto halála), a piros, majd a kék útlevél bevezetése (1977 és 1988) nálunk, a rabszolga-kereskedelem betiltása (1808) meg a rabszolga-felszabadító Emancipációs Nyilatkozat hatályba lépése (1863) Amerikában mind pompás témát jelentenek. A mai évindító témánk azonban legyen inkább a béke, ha már egyszer 1981 óta van neki világnapja, és az éppen az év első napja.

Mindenki védelme érdekében sürgősen el kell kezdeni kamerázni legalább azokat a rendőri intézkedéseket, amelyeknek tanúja a rendőrökön kívül csak az intézkedés alá vont személy szokott lenni. Mert hát, mint ezt egy mobiltelefonos rejtett felvételnek köszönhetően most hallhattuk, ott bizony csúnya dolgok is történnek. A Magyar Helsinki Bizottság évek óta szorgalmazza a hang- és képelvételek rutinszerű alkalmazását, hogy a bántalmazások száma csökkenjen, és a rendőrt se lehessen hamisan vádolni.

Nem csak maga a kínzás vagy hatósági bántalmazás sérti az emberi jogokat, hanem az is, ha az állam nem tesz meg mindent azért, hogy kivizsgálja a lehetséges kínzás- és bántalmazási ügyeket és megtalálja a felelősöket. Kmetty Ágoston zöldségkereskedővel is ez történt. Ő az első ügyfele a Magyar Helsinki Bizottságnak, akinek sikerült pert nyernie a strasbourgi bíróság előtt.

A II. világháború keserű tapasztalata, a hidegháború és a nukleáris fenyegetés késztette az ENSZ-et és tagállamait, hogy hetven éve elfogadják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Az önmagában is fontos, hogy a „nemzetek” deklarálták az alapjogoknak egy olyasfajta katalógusát, amelyet irányadónak tekintenek politikai berendezkedéstől, fejlettségtől, földrajzi helyzettől vagy hagyományoktól függetlenül. Ám idővel maga az ösztönző nyilatkozat a világszervezetet és tagállamokat is arra sarkallta, hogy építsék ki az emberi jogok védelmének nemzetközi intézményes garanciarendszerét. A Nyilatkozatnak egyenesen normatív ereje lett. Az az érzésünk, hogy ilyesfajta deklaráció elfogadására ma nem volna esély. Ezért is fontos, hogy elődeink időben megalkották, és az emberi jogokat a nemzetközi jog ma is garantálja mindannyiunknak.

43 éve ezen a napon kezdték el tárgyalni a XX. század egyik legnagyobb jelentőségű jogvédőjének, Szergej Adamovics Kovaljovnak (1930) a bűnperét. Akkor már egy éve le volt tartóztatva és kilenc évig még nem szabadulhatott.

Nem csak a filmekben alakított nagyot. Mikor a valóéletben igazán nagy volt a baj, nem tétovázott közbe lépni. A német megszállás alatt az sem riasztotta vissza, hogy a Gestapo kémkedés gyanújával lefogta és három hónapon át fogva tartotta és kínozta. Szabadulása után elég volt meglátni a zsidó gyerekek halálmenetét, nem számított terror és félelem, közbeavatkozott és megmentette őket, a lakásán várhatták ki a felszabadulást. Karády Katalint (1910–1990) mégis elüldözték.

A gazdag és nagylelkű Miklós igyekezett titokban segíteni szomszédain. Mindez azonban kitudódott, és Miklós igen népszerű lett városában. Aztán püspökké szentelték fel. A Miklós napi ajándékozáshoz ő adott mintát.

A civil Helsinki-mozgalom a Szovjetunióból indult. Akinek valamennyire van fogalma arról, mit is jelentett Brezsnyev diktatúrája, azt tán elcsodálkozhat ezen. Csakhogy éppen itt, ezen az átokverte vidéken voltak olyan bátor és eszes nők és férfiak, akik úgy találták, a Helsinki Záróokmányban (1975) deklarált emberi jogoknak nem csak papíron kell létezniük, a nemzetközi garanciáknak a keleti blokkban is érvényesülniük kell a gyakorlatban. Nagy kár, hogy kevesen ismerik ezeket a hősöket, akik börtönt, kényszermunkát és üldöztetést is vállalva követeltek jogokat mindenkinek. A Moszkvai Helsinki Csoport (1976) egyik alapítója egy egykori szovjet katonatábornok, Petro/Pjotr Grigorenko (1907–1987) volt. Nem mindennapos történet az övé. Korának leghíresebb kényszergyógykezelt „betege” volt, merthogy, ugye, „normális embernek nem lehet gondja a szocializmussal”.

Tegnap délután furcsa emailt kaptunk Gabay Dorkától, a Magyar Idők újságírójától. Nem értettük a kutyafuttában megfogalmazott, zavaros, különös helyesírású szöveget, ezért visszakérdeztünk. Mire bocsánatkérő választ kaptunk, mégpedig azzal, hogy tekintsük a kérdést „tárgytalannak”. Annak tekintettük. Ám a Magyar Idők mai címoldalán cikk és publicisztika is azzal foglalkozik, hogy „Soros György aktivistái [azaz a Magyar Helsinki Bizottság emberei] járták ki a busás kártérítést” egy gyilkosság miatt elítélt, jövőre talán szabaduló olaszliszkai férfinak. Ez nem igaz. Mint ahogyan hamis és hazug az a beállítás is, amely minden jogot elvitat az elítéltektől, valamint bűnözők perverz tettestársaiként akarja láttatni a civil jogvédőket és voltaképpen magát a jogállamot is.

Komoly lendületben volt az ellenzéki liberális politika az 1840-es évek elején. Ezt a lendületet Széchenyi István egyre rosszkedvűbben, sőt sértve szemlélte. Van azonban úgy, hogy a sértettség és az „aktuálpolitikai szándék” eredeti eszméket terem. Széchényivel ezt történt: a magyar politikai számára „felfedezte” a kisebbségekkel szembeni toleranciát és a többesidentitás fontosságát. Nem csak ő tehetett róla, hogy a kortársak és követőik nem értékelték mindezt kellőképpen, és nem vált belőle erős politikai program.

Delejes hatása van egy senki által nyilvánosan fel nem vállalt, névtelen blogocskának a kormánypárti sajtóra: nincsen olyan posztja, legyen az bármennyire is paranoid fércmű, amelyet át ne venne azonnal a kormánymédia és országos jelentőségűre fel ne fújna a fideszes sajtópropaganda. A blog mostani „szenzációs leleplezése” arról szól, hogy a civil jogvédők megfordulnak egyetemeken is, sőt, vannak közöttük oktatók is. Ki hitte volna? Úgy gondoltuk, ha már ennyire nem megy, magunk segítjük a tényfeltárást. Meg lehet kapaszkodni a tűzfalon túl: a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke rendszeresen adott elő a Fidesz pártalapítványának rendezvényein. 

A zseniális magyar képzőművész többször is menekülni és emigrálni kényszerült. A világ iránti érdeklődése nem csak vizuális természetű volt, a politika már fiatalon izgatta, és később is megőrizte érdeklődését. Moholy-Nagy László (1895–1946) aktívan politizált, a szabadság és eszményeit követte, de tisztánlátását nem veszítette el.

John Miltonnak (1608–1674), a nagy angol költőnek és Oliver Cromwell titkárának az Areopagitica című röpirata szerint a könyvek cenzúrája keresztyénietlen dolog, vagyis idegen a reformált vallásoktól. Afféle pápista vircsaft, amit semmiféle biblikus vagy antik hagyomány nem igazol. Mint írja: „egy könyvet megölni szinte felér egy ember megölésével”.

A Szent Márton legendájából vett jelmondata szerint élt: nem futamodott meg a munkától. És nem futamodott meg a nehézségektől sem. Márton Áron (1896–1980), a katolikus egyház gyulafehérvári püspöke különösen nehéz időszakban szolgálta vallási közösségét. Hosszú börtön és még hosszabb házi őrizet, összesen 18 év után 1967-ben nyerte el újra szabadságát. Ekkortól már szabadon mozoghatott, de az állami kontroll megmaradt, spiclik és provokátorok vették körül.

Tegnap Orbán Balázsnak azt kellett megmagyaráznia a parlamentben, miért nincsen Nikola Gruevszki, egykori macedón kormányfő tranzitzónában. Ma pedig a Facebookon arról ír, miért nincsen igaza a Magyar Helsinki Bizottságnak, amikor bírálta az államtitkár magyarázatát. A bejegyzés személyeskedő kitételeivel meg az obligát sorosozással itt most nem foglalkoznánk. Ami fontosabb: úgy tűnik, Orbán Balázs közvetve elismerte, hogy a magyar kormány jóvoltából tartózkodik Gruevszki Magyarországon.

A fél ország azt találgatja, vajon hogyan és miről hallgatták meg Nikola Gruevszki egykori macedón kormányfői a magyarországi menedékjogi eljárásban. A meghallgatáson elhangzottak természetesen titkosak, azokat a közvélemény nem ismerheti meg, mert számos érzékeny értesülést tartalmazhatnak.A menekültügyi meghallgatások azonban nagyon hasonlítanak egymáshoz. Vannak olyan kérdések, amelyeket mindenképpen fel kell tenni az ügyintézőnek. Ezeket valószínűleg a láthatóan különleges bánásmódot élvező macedón kérelmező sem kerülhette el. Sánta Szabolcs Miklós ügyvéd kollégánk megpróbálta rekonstruálni, milyen is a típusos eljárás, és hogyan nézhet ki az egy macedón kérelmező, igaz, nem feltétlenül Gruevszki esetében. Leginkább a kérdéseket sejthetjük, ezért csak olykor-olykor írtunk be válaszváltozatokat. Hogy egyértelmű legyen: ez egy "elképzelt GRU-formula", nem pedig egy valódi meghallgatási jegyzőkönyv, noha van kapcsolata a hazai menedékeljárások valóságával.

Különös, de a magyar történelem egyik legrosszabb évében (elég sok volt belőle), 1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzően politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – azonban önmagában nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.

A szociáldemokrata mozgalom nagyasszonya volt a magyar történelem második női országgyűlési képviselője. A két háború között a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött. Antifasiszta volt. A háború idején bujkálni kényszerült, a koalíciós időszakban próbálta megakadályozni pártja beolvasztását a kommunista pártba. Évekig ítélet nélkül tartották fogva. Néhány napig Nagy Imre minisztere volt 1956-ban. A szovjet invázió idején diplomácia küldetéssel külföldön tartózkodott, ennek köszönheti szabadságát és talán életét is. Két évtizeden át élte az emigránsok, politikai menekültek keserű életét. Belgiumban hunyt el.

A kormány és politikusai az elmúlt 48 órában kénytelenek voltak többször is nyilatkozni az egykori macedón miniszterelnök, a börtön elől Magyarországra szökött Nikola Gruevszki menedékjogi eljárása ügyében. Ezek a nyilatkozatok ellentmondásosak és újabb kérdéseket vetnek fel. Felidézzük a kormány állításait, szembesítjük őket a hatályos szabályozással és a menekültügy hazai gyakorlatával.

Nem a brassói felkelés vezetett el Ceauşescu és a rezsim bukásához, de a világ számára itt vált egyértelművé, hogy Románia éhezik, és a diktátor támogatottsága egyáltalán nem egyöntetű az országban.

Magyarországon 2015 óta példátlanul kegyetlen jogi szabályozás határozza meg a menedékjogi eljárások gyakorlatát. Mi történik akkor, ha egy volt európai kormányfő kér itt védelmet? Az egykori macedón kormányfő ezzel próbálkozik. Meglátjuk, hogyan birkózik meg a kényes-kínos üggyel a kormány és apparátusa.

Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.

A környezetszennyezés feltárására és a környezetvédő mozgalmakra mindig dühödten reagálnak a diktatúrák. A nagyhatalmú vállalatok sem szeretik, ha civilek legyeskednek a profitszivattyúik körül. Ha a korrupt és brutális politikai hatalom szövetségre lép a gátlástalan multival még nagyobb a baj. Ott fű nem terem. Ez történt Nigériában is. A katonai rezsim és a Shell olajcég összeborulása nyomán egy nép, az ogoniak élete került veszélybe. Az iparszerű környezetpusztításra Ken Saro-Wiwa (1941–1995) és erőszakmentes mozgalma hívta fel a világ figyelmét. Az írót és hét társát koncepciós perben gyilkolták meg. A kivégzések nyomán támadt nemzetközi felháborodás ugyan hozzájárult a junta vesztéhez, de az ogonik földjén még ma sem lehet egészségesen élni.

Sehogyan sem akar elindulni az a nagyívű börtönépítési projekt, amellyel a kormány enyhíteni kívánja a börtönzsúfoltságot. Szeptemberben „meglett” a megoldás: ha már a vállalkozások nem kapkodnak érte, építsék inkább maguk az elítéltek a börtönöket. Ez jól hangzik ugyan, de nem sok teteje van. A Magyar Helsinki Bizottság akkor tudná jó szívvel támogatni a kormány elképzelését, ha végre megváltoztatnák a rabok foglalkoztatásának kizsákmányoló szabályait.

A Bastille-t már nem számított a „régi rend” első számú börtönének, amikor megostromolták és az ott őrködő néhány tucat svájci gárdistát meg invalidust meglincselték. A szentpétervári Téli Palota „ostroma” pedig távolról sem hasonlított ahhoz, amit később Eisenstein filmre írt. Ezekhez képest a berlini fal „leomlása” egy valóságosan tiszta, felemelő, boldog szabadságünnep volt. De nem csak ezekhez képest: a fal vége maga volt a csoda, amihez képest fogható — és itt most nem riadunk vissza a nagy szavaktól – kevés történt az európai történelem vérzivataros évezredei alatt. Aki akkor élt, annak nem kell ezt bizonygatni, és talán azok is megéreznek valamit a szabadság meg a felszabadulás kéjgázos kitöréséből, akik csak képekről, filmekből ismerhetik meg az akkor történteket.

„Győzött az információszabadság Strasbourgban!” – jelentettük be diadalmasan éppen két éve. És nem túloztunk. Az Emberi Jogok Európai Bíróság (EJEB) Nagykamarája előtt zajló perben ugyanis valóban jogfejlesztő, európai jelentőségű ítélet született. A bíróság kimondta, hogy a magyar állam megsértette a Magyar Helsinki Bizottság véleménynyilvánításhoz fűződő jogát, amikor a rendőrség megtagadta a kirendelt védők nevének és az általuk vitt ügyek számának kiadását a szervezet számára. Az ítélet jelentősége messze túlmutat a magyar eseten: ezzel ismerte el először a Nagykamara, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye védi a közérdekű adatok megismerésének jogát.

A kormány új közigazgatási bíróságok felállítására készül. Szakmai indokai nincsenek az új bírósági rendszer létrehozásának. Az új bíróságokról szóló, a magyar jogállamiság szempontjából is kiemelt jelentőségű fordulatot zárt ajtók mögött készítik elő. Sem a jogászi szakma, sem a közvélemény nem értesülhet a részletekről. Pedig a tét nagy. A szervezeti változtatások megnyitják az utat a bíróságok munkájába való politikai beavatkozáshoz az adózással, közbeszerzéssel vagy választásokkal kapcsolatos perekben. Ha a kormány terve megvalósul, a magyar jogállammal szembeni lopakodó puccs végleg diadalmaskodik.

Börtönrazzia során 222 órás munkaidő felhasználásával sikerült egy-egy merülőforralót vagy SIM-kártyát megtalálni a raboknál. Szeptember 23-án a büntetés-végrehajtás, a rendőrség és az adóhivatal emberei, nem kevesebb, mint 3835 fő (!) vett részt egy „összehangolt országos biztonsági vizsgálat végrehajtásában”. Ez azt jelenti, hogy ezen a napon 19 276 munkaórában kerestek tiltott tárgyakat a fogvatartottaknál. Mindezt onnan tudjuk, hogy a Magyar Helsinki Bizottság rákérdezett a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságnál (BVOP).

„Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!”Még ki sem tört a forradalom, az egyetemisták 16 pontos követelései közé már 1956. október 21-én bekerültek a legalapvetőbb szabadságjogok, és részben ezekért vonultak az utcára a fiatalok két nap múlva. Merthogy az emberi jogok hiányát különösen megszenvedte a magyar nép. A legalapvetőbb jogok brutális eltiprása nélkül nem lehetett volna fenntartani a diktatúra sztálinista változatát, és nem lehetett volna szovjet gyarmattá tenni Magyarországot.

Szerda este Gödöllőn ítélték el az első hajléktalan embert az október 15-én hatályba lépő új szabályozás értelmében, tiltott közterületen tartózkodásért. A híradások szerint a padon ülő férfit gyorsított eljárásban, bilincsben vitték a Gödöllői Járásbíróságra, a rendőrség 30 nap elzárást kért a szabálysértővel szemben, de az ügyben eljáró bírósági titkár végül figyelmeztetésben részesítette a férfit. Ezt mindegyik fél fellebbezés nélkül elfogadta. A férfinak 20 ezer Ft-os szabálysértési költséget is meg kellene fizetnie.

„Hagyják már közbeszólni a szónokot is!” Kesernyés humorral erre kérte az egyik ellenzéki képviselő a magukról megfeledkezett kommunista képviselőtársait az Országgyűlés 1947. október 8-iki ülésnapján. Valódi lincshangulat uralkodott az ülésteremben. Moór Gyula (1888–1950), a legnagyobb valódi ellenzéki párt, a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párt vezérszónokának beszéde ingerelte fel ennyire a kormánypárti képviselőket. Ez az a párt, amelyik nem hagyta szó nélkül a „kékcédulás választásokat”, azt, hogy a kommunisták megpróbálták elcsalni a választásokat. Az ellenzéki párt „jutalma” az lett, hogy az ő képviselőinek mandátumait vették el novemberben. Moór Gyula 71 évvel ezelőtti beszéde már ezzel a forgatókönyvvel is számolt.

A közel 30 éve elfogadott gyülekezési törvényt felváltó új szabályozással kapcsolatban több felháborodott cikk és különböző irányú szakmai kritika is napvilágot látott. Fontosnak tartjuk ezért, hogy a Helsinki Bizottság álláspontját is megosszuk ebben a kérdésben. Már csak azért is, mert a 2006-os események után két kollégánk – sokunk kutatómunkáját feldolgozva – nemzetközi összehasonlító tanulmányt is publikált a témában, és az elmúlt egy évtized során számos gyülekezési jogi perben is vállaltunk képviseletet. Az új törvény álláspontunk szerint sok, általunk korábban is felvetett problémára megoldást ad. Persze a szabályozás nem hibátlan, sőt, vannak kifejezetten aggályos pontjai, mégis összességében szerintünk a gyülekezési jog védelme a szabályozás szintjén nem romlott. 

A honvédtábornokok és a volt miniszterelnök elleni perekben a hatalom lábbal tiporta a jogot, nem volt független a bíráskodás és nem voltak meg a tisztességes eljárás garanciái. Emellett az alkotmányosság két értelmezése feszült egymásnak. A birodalmi logika szerint az uralkodó nincsen alávetve a törvényeknek és az alkotmánynak. A jogállami logika szerint viszont az uralkodó sem áll törvények felett, önkényesen ő sem változtathat a kereteken.

Ügyfelünk, András azért fordult hozzánk, mert jogalap nélkül tartották fogva két napon át szabálysértési elzárásban. A huszonéves férfi barátnőjével és az édesanyjával él a fővárosban, teljes munkaidőben dolgozik. Az egész egy indexelés elmulasztásával kezdődött: András nem használta az irányjelzőjét, amikor kikanyarodott egy körforgalomból, ezért 10 ezer forintra bírságolták. „Csekket kapott."

Az Alkotmánybíróság (AB) 1990-es döntései értelmében a kopogtatócédulán ott lehettek a választók személyi adatai, viszont a pártok vezetőinek nem kellett vagyonbevallást készíteniük. Sok minden változott azóta, nincs már kopogtatócédula, viszont kötelezően nyilatkozniuk kell vagyonukról mostanság még az iskolaigazgatók helyetteseinek is. Az AB első évének két határozata ma nem is döntésük tartalma miatt érdekes, hanem a szemléleti változás miatt, ami szűk nyolc hónap alatt következett be. Sólyom László érdemei ebben vitán felül állnak.

A védekezés lehetőségének a teljes elutasítása nem azonos a pacifizmussal. A pacifizmus nem azonos az erőszakmentességgel. Az erőszak elutasítása lehet akár teljes is, de megfogalmazódhat erkölcsi törekvésként is. Nem meghunyászkodásról, nem önfeladásról van szó. Az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy jámbor jószág módjára kerüljük a konfliktusokat, és alávetjük magunkat az agresszor akaratának, hanem azt, hogy a vitás kérdések rendezésénél elvetjük az erőszak alkalmazását, mi nem lépünk fel erőszakosan. Mahatma Gandhi születésnapját 2007 óta ünnepeljük az erőszakmentesség világnapjaként.