Péter, Pál és Ferenc bizonyosan nem voltak szentek. Különféle életeket éltek, de börtönben haltak meg mindhárman. Hogy így történt, azért inkább az államot, mint őket terheli a felelősség. Nekik nem adatott meg a kegyelem.
Most, hogy forró téma lett a köztársasági elnök kegyelmezési gyakorlata meg a hazai börtönviszonyok, különösen fontos beszélni a halálesetekről a börtönökben. Merthogy igenis létezik olyan helyzet, amikor emberséges, irgalmas, azaz indokolt dolog megszakítani a kiszabott börtönbüntetést, az elrendelt letartóztatást vagy a szabálysértési elzárást.
Erre nem csak a kegyelmezési jogával élő köztársasági elnöknek van lehetősége, hanem bizonyos esetekben az ügyészségnek, bíróságnak és a büntetés-végrehajtásnak is. Nyilván, nem lényegtelen a különbség aközött, ha valaki kegyelemmel, a hátralevő büntetését eltörölve szabadul, és mentesítik a büntetett előélet jelentette hátrányok alól, vagy aközött, hogy „csak” felfüggesztik, megszakítják a fogvatartását. Bizonyos élethelyzetekben az utóbbiak is sokat jelenthetnek, a halálukra készülő gyógyíthatatlan betegeknek például egyenesen mindent.
Halálozási ráta a börtönökben
Az életfogytig tartó és különösen a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés miatt a börtönhalál egyáltalán nem számít kivételes eseménynek. Habár a börtönnépesség jelentősen fiatalabb, mint az össztársadalmi korátlag, mégiscsak átlagosan húszezer embert tartanak fogva egyszerre, így halálozásokra is fel kell készülniük a hazai börtönöknek.
Annál furcsább, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) nem közöl összefoglaló adatokat a börtönhalálozásról. (Igaz, 2019 óta már másról sem, mert a Börtönstatisztikai Szemlét 2020 óta nem adták ki.) Így az érdeklődő kénytelen végigböngészni a sajtóközleményeket, amelyekben az egyedi halálesetekről mégiscsak hírt adnak – csak remélni tudjuk, hogy mindegyikről.
Az átlagos magyar halálozási ráta éves szinten 14 ezrelék körül van. Az elhunytak 80–85%-a 60 év feletti. A 60 alattiak halálozási rátája 2,5 ezrelék körül van Magyarországon. A hazai börtönökben a 60 év feletti fogvatartottak aránya mindössze 4–5%. Vagyis a halálozási rátának is valahol 2,5 ezrelék alatt kellene lennie. Mégpedig jóval alatta, mert a 15–39 év közöttiek aránya a börtönnépességben meghaladta az 50%-ot, miközben országosan 30% alatt van.
Pontos adatok híján legfeljebb olyan 2 ezrelék körülire becsülhetjük a még elfogadható halálozási rátát a börtönökben. Ez kb. 20 ezer fogvatartott mellett legfeljebb 40 börtönhalált jelenthetne évente.
A BVOP-sajtóközlemények azonban sötétebb helyzetről tanúskodnak. Idén február 19-ig összesen már 19 börtönhalált jelentettek be. Idén végre volt egy-egy olyan nagybeteg, aki otthonápolási és reintegrációs őrizetben tölthette utolsó napjait. De tavaly még egyetlen ilyen eset sem volt a közlemények tanúsága szerint. Pedig egész évben több mint 57 fogvatartott halt meg rácsok mögött (50 fő) vagy az utolsó pillanatban közkórházba átszállítva (7 fő). Közülük 25-nél is gyógyíthatatlan betegséget jelöltek meg a halál okaként. Vajon közülük mindenkinek feltétlenül börtönben kellett volna meghalnia?
A Magyar Helsinki Bizottság határozott meggyőződése szerint nem.
Az első halál Pálé
Öt és fél éves börtönbüntetéséből két évet letöltött, amikor COPD tüdőbetegséget állapították meg nála. 4 hónap múlva rosszindulatú daganatokat találtak a fejében, az arcában, a nyakában, a gerincében. Majd rákos áttétekre leltek a csigolyákban, tüdőben, májban és hasüregben. A kemoterápia maradt volna csak neki, de az orvosok nem sok jóval biztathatták. Csurár Pál úgy döntött, hogy mivel már csak hetei lehetnek hátra, visszautasítja a fájdalmas kezelést.
Igaza volt, mert két hónap múlva 2018. április 17-én meghalt a tököli rabkórházban. Nem itt és így akart meghalni, hanem szerettei körében. Február 26-án kezdeményezte a büntetés-félbeszakítást a megállapított gyógyíthatalan halálos betegségére hivatkozva. Élettársa, Patai Mártonné és lánya is hazavárta. A Szegedi Fegyház és Börtön azonban elutasította kérelmet. Mindezt Pál halálát követően két nappal később közölték a családtagokkal. A kérelem beadásától 54 nap telt el. S hogy még szörnyűbb legyen a dolog, az asszonyt akkor tájékoztatták Pál haláláról is.
Bár a kérelmet orvosi szempontból indokoltnak találta a szegedi börtön, de az otthoni ápolást már nem, ezért utasították el, hogy Pál a büntetését félbeszakíthassa.
Az élettárs és a lány a strasbourgi bíróság mellett hazai bírósághoz is fordult. Utóbbi per el is kezdődött a Szegedi Törvényszéken. Csak itt, a perfelvételi tárgyaláson derült az ki, hogy a szegedi börtön környezettanulmányt készített, amihez a helyi rendőrség segítségét kérte. Ezt végül a büntetés-félbeszakítás elutasításánál nem vették figyelembe. Már csak azért sem, mert Pál állapotát nem ismerve a rendőrség szerint a rákbeteg közbiztonsági kockázatot jelentett volna, igaz, azt elismerték, hogy hazaengedése nem jelentene felháborodást lakókörnyezetében.
A felperes családtagok világossá tették, hogy bár segítséggel ők maguk is képesek lettek volna a fájdalomcsillapításra (ebben meg is állapodtak egy helyi orvossal), de abba is belementek volna, hogy a makói kórházba hozzák ki a férfit. Minderre a kompromisszumra azonban nem volt módjuk, mert a határozatot csak a halál beállta után kapták meg, előtte pedig nem folytattak velük párbeszédet.
„Mi akár egyetlen nappal is megelégedtünk volna azért, hogy az utolsó kívánságát teljesíteni tudjuk, el tudjon búcsúzni az unokáitól. Végül is egy emberről és nem egy kutyáról beszélünk”
– mondta az asszony a tárgyaláson.
Az oláhcigány család azt külön nehezményezi, hogy a holttestet csak egy hónap után kaphatták meg, igen rossz állapotban. „Lehet, hogy bűnözött, de jó ember, jó családapa volt. A mai napig nagyon hiányzik. Nagyon fáj, hogy nem adták ki, és a testét úgy adták ki nekünk, ahogy átadták. Ilyen bánásmódot semmiféleképpen nem érdemelt volna” – fogalmazott az élettárs a szegedi tárgyaláson. A hazai bíróságnak majd abban kell döntenie, hogy a börtön megsértette-e a családtagoknak az emberi méltósághoz, lelki egészséghez, magán- és családi élethez fűződő jogait.
Pál már nem tud pereskedni. De azért Strasbourgban is halad az ügye. A bíróság is arra szólította fel az államot, hogy egyezzen meg a két családtaggal. Erre a kormány nem volt hajlandó, ezért majd ott is ítéletet kell hozni.
A második halál Ferencé
Az ő rokonai is a Magyar Helsinki Bizottság ügyfelei, és ő is rákban halt meg rabkórházban. És neki sem ott kellett volna.
Abban viszont bizonyosan más Ferenc története, hogy ő büntetlen előéletű volt, és nem elítéltként, hanem letartóztatottként, majd – amikor kiderült, hogy a bűncselekmény elkövetésekor kóros elmeállapotú volt – előzetes kényszergyógykezelés hatálya alatt volt börtönben. Az ő története sokkal ismertebb, mint Pálé.
Koronavírus-járvány idején a 54 éves miskolci történelemtanár, Kertész Ferenc zavartan kezdett el viselkedni. Szomszédai aggódtak érte, ezért hívták a központi segélyhívót.
A 2020. június 13-án kiérkező rendőrök nem ismerték fel, hogy egy zavart emberrel van dolguk, Ferencet lefújták gázsprével és betörtek a lakásába. A tanár egy üres borosüveget szorongatott a kezében, ez a dulakodás közben összetört és megsebesítette az egyik rendőrt is.
Annak ellenére, hogy a rendőr sérülése csak kisebb karcolás volt, és az elkövetés idejében Ferenc beszámíthatósága is erősen kérdéses volt, hivatalos személy elleni erőszak miatt emeltek vádat ellene. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy az eljárás alatt végig, másfél éven át bezárva tartották, noha zavartsága gyorsan elmúlt, ilyen szempontból gyógyultnak számított. Bűnismétléstől, szökésétől, elrejtőzésétől vagy a tanúk megfélemlítésétől pedig egyáltalán nem kellett tartani. Fivére meg idős és beteg anyja is hazavárta.
Különösen azok után, hogy kiderült, a férfinak rákja van, aminek utóbb áttétei is képződtek. Átszállították a berettyóújfalui börtönkórházba. A daganat egész testében szétterjedt, ezért utolsó napjaiban már beszélni sem tudott.
Ügyvédjei többször is kezdeményezték hogy a végstádiumú Ferencet helyezzék házi őrizetbe vagy közkórházba, hogy édesanyjával, testvérével és barátaival találkozhasson. A bíróság sorozatosan megtagadta ezt.
Skype-beszélgetéseiken testvérének, Lászlónak hónapról hónapra, hétről hétre, majd napról napra azt kellett látnia, hogyan épül le Ferenc. Utolsó találkozásukon már egyetlen szót sem tudott mondani, csak írásban kommunikált. Úgy halt meg börtönben, hogy bűnösségét nem állapította meg bíróság.
A jogszerűtlen és indokolatlan fogvatartás, a szájrák késői diagnózisa, a hatékony fájdalomenyhítő terápia hiánya, és annak megtagadása, hogy Ferenc megfelelően elbúcsúzhasson szeretteitől, az nem csak az alapvető emberiesség szabályaival ellenkezik, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezménye több pontjának megszegését is jelenti. Sérti a megalázó és embertelen bánásmód tilalmát, valamint a hatóságok azon kötelességét, hogy tiszteletben tartsák a személyi szabadságot és a családi élethez fűződő jogot. Ezért László, a fivér a strasbourgi bírósághoz fordult a Magyar Helsinki Bizottság segítségével.
A harmadik halál Péteré
Az ő története a legtöbb tekintetben különbözik Pálétól és Ferencétől. Abban azonban nem, hogy ő is börtönben halt meg.
Péter állami gondozásban nőtt fel. Gyerekkorában fejműtétje is volt. Írni és olvasni sohasem tanult meg, sem a kisegítő iskolában, sem később. Értelmi fogyatékosként kellett boldogulnia, legtöbbször magányosan. Az államtól felnőttként már nem kapott semmi segítséget. A testvérére sem számíthatott. Ide-oda vetette a sors.
Koronavírus-járvány idején négyszer is megbírságolták, mert nem volt rajta maszk, és mert este nyolc után nem volt otthon, amivel megszegte a kijárási szabályokat. Valójában dolgozni járt, és lekéste a vonatát.
A pénzbírságokat persze nem tudta kifizetni. A bíróság elzárásra változtatta át őket. 101 napot kapott. A törvény szerint a fogyatékkal élőknek nem kell letölteni a szabálysértési elzárásukat. Őt mégis börtönbe zárták, noha végig nála volt a fogyatékos igazolványa, a bevonulásnál szépen leltárba (letétbe) is vette a börtön.
Összesen 93 napon át tartották fogva szabálytalanul. A törvények szerint akkor még nem járt kompenzáció, kártalanítás a szabálytalan fogvatartása miatt. Péter jogsértő szabadságelvonása nem ért semmit az állam szemében.
Ő is olyan ember volt, mint azok az ezrek, akik tisztességes állami segítség mellett tán a légynek sem ártanának, de magukra hagyatva kisebb kihágásokat és bűncselekményeket követnek el. A hatósági eljárások során képtelenek hatékonyan védekezni, semmit sem értenek az eljárásból, nem értik, miről beszél a rendőr, az ügyész vagy a bíró, mi is van az iratokban. Igaz, sokszor még az iskolázottak sem.
Péter lopások miatt került újra börtönbe, 2025-ben szabadult volna, de tavaly november 22-én 58 évesen elvitte a szívinfarktus.
Ő nem kért kegyelmet, nem kért büntetés-félbeszakítást, nem kezdeményezett ügyészi felhívást, már csak azért sem, mert nem volt rá képes. Amennyire végzetes az ő halálának története, annyira tipikus is. Intézményes szociális ellátás nélkül a hozzá hasonlóknak egyenes az út a börtönbe. Pedig nem a börtön a leghatékonyabb és legolcsóbb formája a bűnmegelőzésnek, hanem a jó iskola és a kiterjedt állami szociális ellátórendszer.