Jelena Bonnert (1923–2011) leginkább mint Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikus feleségét és harcostársát ismeri a világ. Voltaképpen igazságtalanság ez, mert Bonnernek saját jogon is helye van a XX. századi emberi jogi harcosok panteonjában.
„Orbán Viktor a régióban elsőként mondta ki, hogy a szovjetek vonuljanak ki Magyarországról. Ez mindent megváltoztatott.” Idézet Schmidt Máriától, a sikeres üzletasszonytól és emlékezetpolitikai tótumfaktumtól. Ilyet csak az mondhat, aki nem élt akkor, vagy cserben hagyta memóriája, netalán nem akar igazat mondani. Valójában már 1989. június 16. előtt is sokan sokszor követelték határozottan a kivonulást nyilvánosan, még maga Orbán Viktor is. 1989-es sorozatunk második része az '56-os mártírok és áldozatok újratemetését kísérő vitákat eleveníti fel.Pócs Péter plakátja az újratemetésre (1989)
A kelet-berlini munkásfelkelés olyan volt a kelet-európai kommunista blokknak, mint a Szovjetuniónak a kronstadti lázadás 1921-ben. Mindenki számára fontos tanulságokkal járt. A hatalmon lévők azzal szembesültek, hogy az új, elvileg magát proletárdiktatúrának nevező rezsim egyik legkomolyabb ellenfele éppen a városi néptömeg, leginkább a munkásság lehet. A társadalom pedig megtanulhatta, kíméletre ne számítson, ha a rendszer alapjait támadja.
Nagy Imrét 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás vádjával, a fellebbezés lehetősége nélkül ítélték halálra. Másnap kivégezték. És mint egy sorstragédiában: a Legfelsőbb Bíróság éppen 1989. július 6-án, azon a napon rehabilitálta a forradalom miniszterelnökét, amelyiken meghalt Kádár János, aki – „a törvényes eljárásnak szabad folyást engedve” – elrendezte, hogy Nagy Imrét kivégezzék.
Semelyik emberi hatalom nem lehet korlátlan. Sőt a hatalom korlátozása egyenesen hasznos a köznek – a Magna Charta régi története erre tanít bennünket. Négy évszázadba telt, mire a megalkotása után a norma végre kifejthette áldásos hatását. Ma már az emberi jogi gondolat egyik ősforrásának szokás tekinteni.
Ma van Páduai Szent Antalnak az emléknapja, a liliomnyílásnak, a tisztaságnak és az ártatlanságnak a katolikus ünnepe. 1231-ben e napon halt meg ugyanis korának népszerű ferences prédikátora. De most nem ezek miatt idéznénk fel a nevezetes egyháztanító alakját, hanem egy sokszor feldolgozott legendája miatt, amely értelmezhető bölcs egyházi példázatként is, de az emberi jogok védelmezői is magukra ismerhetnek benne.
A magyar állami könyvcenzúrát az ellenreformáció a protestantizmus elleni védekezésre hozta létre. A cenzúra II. József reformjáig legfőképpen vallásügynek számított. Protestánsellenes természetét sokáig meg is tartotta. A debreceni reformátusok 1719-ben lefoglalt bibliáinak elképesztő kálváriája jól példázza, hogy a vallási elvakultság állami segédlettel miféle igazságtalanságra és mekkora kártételre képes.
Az emberi jogok mindenek felett. Ennek jegyében indult el a pályáján Magyarország jelenlegi elnöke, kormányfője és kormánypártja. „A Fidesz elsősorban azoknak a szavazataira számít, akik az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartását tekintik a legfőbb alapelvnek.” Ezt mondta Orbán Viktor a Kamaraerdőben rendezett Fidesz-napon 1989. április 22-én. (Magyar Hírlap, 1989. április 24.) Saját mai sleppje bizonyosan azt mondaná elítélően egykori meggyőződésére, hogy „doktriner" vagy „emberi jogi fundamentalista". Ránk fért ez a doktrína, és ránk férne ma is.
1982 az egyik legsűrűbb éve a magyar demokratikus ellenzéknek. Lényegében ekkorra már feláll a csoport „intézményrendszere”. Létezik a Beszélő. Termeli a szamizdat könyveket és kiadványokat Demszky Gábor és Nagy Jenő vállalkozása, az AB Független Kiadó, működik a „repülő egyetem”, és ott van már Rajk László Galamb utcai szamizdatbutikja meg a Szeta is.De ez az év, amikor a hatalom is kimutatja foga fehérjét: szamizdatokat koboznak el még a nyomdákban, házkutatásokat tartanak szakmányban, felszámolják a „Rajk-butikot” és rászállnak az ellenzék prominens alakjaira. Ez szó szerit értendő. Mi az egyszerűség kedvéért „szoros követésnek” írtuk ezt a címben, de több volt ez annál: folyamatos zaklatás. A „személyi követők” nem arra törekedtek, hogy a „célszemélyek és a lakosság” ne vegye őket észre, azt akarták, hogy nagyon is lássák őket. Hatalmas, szó szerint máskor nem látott luxuskocsikkal követték őket, gyalogosan közvetlenül melléjük álltak, találkozókra, munkába, de még az óvodai öltözőbe is velük tartottak. Hangosan szidalmazták őket, sőt még fizakai erőszakra is sor került. A visszataszító és félelemkeltő belügyes akciót Kőszeg Ferencre is „kiterjesztették”. Csakhogy a Magyar Helsinki Bizottság későbbi alapítója, akkor kényszerből éppen könyvesbolti eladó – barátai segítségével – túljárt az eszükön, és mint afféle XX. századi Thyl Ulenspiegel nevetségessé tette őket. Sok midenért kedveljük őt, de ezért az emlékezetes csínyéért különösen.
A 24 éves Ady Endre (1877–1919), a nagyváradi újságíró cikkben támadta meg a helyi főpapokat, valójában a katolikus egyházat és annak ultramontán klerikalizmusát. Elítélték, és három napot börtönben kellett töltenie. Nem a világ vége, mondhatni. És még a századfordulós nosztalgiáinknak is alájátszik, hogy a börtönbe zárt ifjú tehetség élelmezéséért versengtek a nagyváradi vendéglősök. De azért mégiscsak elfogadhatatlan, hogy valakit elítéljenek azért, mert egy cikkben elmondja véleményét a here kanonokokról.
126 éve e napon a dél-afrikai Pietermaritzburg poros vasútállomása fontos esemény színhelye volt. Itt szállították le erőszakkal a vonatról az érvényes első osztályú jeggyel Pretoriába tartó Mohandász Karamcsand Gandhit, a fiatal Angliában végzett indiai jogtanácsost. Az incidens sorsfordító eseménynek bizonyult. Noha szorosan véve pálfordulásnak nem nevezhető, ezzel együtt határozott irányt szabott a XX. század egyik legeredetibb politikusa, a későbbi Mahatma Gandhi életútjának.
A nyolcvanas években már nem volt szokása a Szovjetuniótól nyugatra lévő kommunista rezsimeknek, hogy papokat kínozzanak vagy verjenek halálra. Az egyházakat és egyházi személyeket ekkor már finomabb eszközökkel tartották sakkban és szigetelték el a tömegektől. Legkevésbé Lengyelországban sikerült ez. A politikai ellenállás vagy legalábbis a „politikán kívüli élet” egyik meghatározó terepe az egyházi élet maradt. A Szolidaritás szakszervezet és a lengyel katolikus egyház szükségszerűen talált egymásra. Ezzel együtt nem csak a lengyel állambiztonság frusztráltsága, de a törvényeket áthágó, eredendő bestialitása vezetett ahhoz, hogy 1984. október 19-én meggyilkolták Jerzy Popiełuszkót, a rendkívül népszerű papot. Egyháza és nemzete mártírja lett.
A II. világháborút követően, Mengele és a japán 731-es egység rémtettei után nem lehetett tovább kérdés, hogy mihamarabb szabályozni kell az orvosbiológiai kutatásokat és az emberkísérleteket. Mindennek ellenőrzésére pedig nemzetközi garanciarendszert kell kiépíteni. Az első lépés az ún. Nürnbergi Kódex volt 1947-ben. Ezt követte a második: az Orvos Világszövetség (WMA) Helsinki Nyilatkozata 1964 júniusában.
A több mint nyolc éve tartó szíriai polgárháborúnak 8,4 millió gyerek áldozata van. Tíz 18 év alatti szíriaiból nyolc ilyen. Trauma, éhínség, szegénység, üldöztetés, sérülés és halál. Ők ma talán a világ legveszélyeztetettebb gyerekei. De mellettük, a háborús üldözötteken túl másokra is gondolnunk kell a mai napon. Kiszolgáltatott gyerekek a közelünkben is élnek.
Bartolomé de Las Casas (1474–1566) dominikánus szerzetes szenvedélyes vádirata, Az Indiák elpusztításának rövid leírása már 1552-ben megjelent Spanyolországban és utána is többször. (Mostani képünk egy későbbi kiadásból való.) Ehhez képest a zaragozai bíróság 1660. június 3-án úgy döntött, hogy a könyv többet nem árusítható. A törvényszék mindezt azzal indokolta: a népnek ártana, ha megismerné a spanyol katonák bestiális kegyetlenségét Amerikában, ráadásul mindezt nagy hiba lenne szétkürtölni a világban. Szokásosnak mondható fals érvelés. Megint nem a gaztettet, hanem annak kimondását marasztalták el.
A kezdetektől sokáig jelen volt a rassz szerinti diszkrimináció az amerikai állampolgárság elismerésének gyakorlatában. Látszólag túllépett ezen a szövetségi állam, amikor 1924-ben minden amerikai indiánnak, őslakos amerikainak állampolgárságot adott. A jogkiterjesztés azonban jogfosztást is jelentett, a törzsek elveszítették szuverenitásukat és részben autonómiájukat. Tíz év kellett hozzá, hogy valóban javulhasson az indián közösségek helyzete.
„Egy[etlen] ember sem kapott arra jogot a természettől, hogy másoknak parancsoljon. Égi adomány a szabadság, és az egyének mindegyikének – mihelyt elérte az öntudat fokát – jogában áll élnie vele.” Ehhez hasonló, ma tán közhelynek ható megállapításokkal van telis-tele a Nagy Francia Enciklopédia. Ez a nagyszerű vállalkozás nem terjedelme vagy tarkasága miatt számít példátlannak, noha a 35 kötet, a 18 ezer oldal, 3129 illusztráció és 75 ezer szócikk önmagában is tiszteletet parancsol. És bár megkapóan részletes képet kapunk az 1751 és 1780 közti világról, még csak nem is a történeti értéke teszi „naggyá” az Encyclopédie-t, hanem a szellemisége, amely a felvilágosodás és korai liberalizmus legjobb gondolataiból táplálkozik. Úttörőnek számít azért is, mert a világnak az a kritikai megközelítése lép itt széles nyilvánosság elé, amelyik addig csak az (uralkodói és egyházi) hatalommal bújócskát játszva nyilvánulhatott meg.
„Amikor gyerekeket zárnak be a halálnak kitéve őket, egyszerűen az emberi szív legmélye is tiltakozik a brit uralom ellen.” E szavak a későbbi angol miniszterelnök, az akkor ellenzékben lévő David Lloyd George képviselőtől valók, aki élesen támadta az angol kormány háborúját Transvaal és Oranje, a két dél-afrikai búr köztársaság ellen. A hódító háborúnak akkor veszett el a támogatása brit földön, amikor kiderült, hogy Kitchener tábornok a nyakas búr gerillákat azzal akarja megtörni, hogy tanyáikat felperzseli, az otthon maradt asszonyokat és gyerekeket hatalmas sátortáborokba kényszeríti. Ezeket szokás az újkor első koncentrációs táborainak tekinteni.
Barátja, a Nobel-díjas Wigner Jenő a legnagyobb elragadtatással beszélt Szilárd Leóról (1898–1964), miszerint soha mással nem találkozott, aki nálánál csillogóbb elme lett volna, noha munkatársként Einsteint is elég jól ismerte… Szilárd zsenialitása minden tekintetben szokatlan volt. A legnagyobb könnyedséggel váltott a mérnöki tudományokról fizikára, majd biológiára és alkalmazott orvostudományokra. A probléma izgatta, nem pedig a besöpörhető akadémiai elismerések.A tudomány mellett a másik életre szóló szenvedélye a politika volt. Lenyűgözte Platón utópikus állama, amelyet filozófusok irányítottak volna. Szilárd utópiájában a tudósok kaptak kulcsszerepet, mint olyanok, akik helyes irányba löködik a politikusokat. Szilárd Leó öntörvényűsége és csökönyössége nem csak az atombomba megépítésénél, de a nukleáris arzenál kontrolljánál is fontos szerepet kapott. Olykor meg akarta menteni a világot, máskor pedig meg akarta javítani.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) értesülve arról, hogy a francia első konzul császárrá kívánja koronáztatni magát, széttépi és megtiporja készülő III. szimfóniájának címlapját, amelyen névadóként még Bonaparte Napóleon szerepel. Egy kortársi beszámoló szerint a tajtékzó zeneszerző így kiállt: „De hisz ő is csak egy olyan ember, mint bárki más! Mostantól kezdve ő is lábbal tiporja majd az emberi jogokat, és csak egyéni céljai érdeklik. Mostantól kezdve úgy érzi majd, hogy mindenki felett áll, és zsarnokká válik.”A nagyjelenet minden valószínűség szerint valóban lejátszódott, de az öntörvényű és az utókor által morálisan is tévedhetetlennek tekintett művészzseni, illetve a hozzákapcsolt reményeket eltékozló zsarnok viszonya ennél sokkal szövevényesebb volt. A végül Eroicának, azaz hősinek, hősiesnek elkeresztelt szimfónia viszont maga az egyértelmű zenei forradalom, és nem csak szerzője életművében, de a nyugati zene történetében is.
Egy látszólag technikainak tűnő szabály, miszerint a letartóztatott polgárt késedelem nélkül bíróság elé kell állítani, hogy az döntsön a fogvatartás jogszerűségéről, alapvető változást hozott a jogrendszerekben, az egyén és az állam viszonyának megítélésében szerte a világban.
Abban, hogy a függetlenségi háború után a felszabadult észak-amerikai államok nem süllyedtek anarchiába, az alkotmánynak kulcsszerepe volt. Az államok gyenge, laza konföderációját erős nemzeti kormány váltotta fel. „Új dolog a társadalmak történetében, hogy egy nagy nép, amelyet törvényhozói figyelmeztetnek, hogy a kormánygépezet leállt, sietség és félelem nélkül szemügyre veszi sorait, felkutatja a bajok gyökerét, s két teljes esztendőn át bölcs türelemmel keresi a gyógymódot, majd amint fellelte, feltétel nélkül aláveti magát, anélkül, hogy ez az emberiségnek egyetlen csepp könnyébe vagy vérébe került volna” – írta az amerikai alkotmányozás jelentőségéről Alexis Tocqueville francia liberális gondolkodó.
Nagyszerű, korszakos fizikus volt, de Nobel-békedíjat kapott. A „szovjet hidrogénbomba atyjaként” tisztában volt felelősségével, ezzel együtt a hidegháborús helyzet miatt a világbéke első számú garanciájának tekintette a nukleáris egyensúly fenntartását. Rajongott hazájáért, mégis „rákos sejthez” hasonlította. Andrej Dimtrijevics Szaharov (1921–1989) az emberi jogi mozgalom egyik legnagyobb alakja volt a XX. században.
A kelet-európai forradalmi változások nem maradtak hatás nélkül másutt sem. A saját útját járó Kínában is olyan történt, amely előtte elképzelhetetlennek tűnt. Tömegek tüntettek demokráciáért és szabadságért. Egy ideig a hatalom zavarodottan reagált, képtelen volt megzabolázni és hazaküldeni a tüntetőket. A heteken át tartó utcai ellenállást, az egyre népesebb és radikálisabb tömeget végül „bevált módszerekkel” számolták fel: tankokkal verték szét. Utána jött a véres leszámolás. A „Tienanmen téri diáklázadás” egyik fordulópontja a statárium és a hadiállapot kihirdetése volt.
1989-ben egy pénteki napon bocsátották ki az alapítók a Magyar Helsinki Bizottság Alapító Nyilatkozatát. A dokumentum nem vert komolyabb hullámot, a rendszerváltás hónapjaiban az országnak sokkal nagyobb horderejű változásokkal volt elfoglalva. Naponta történtek hatalmas csodák, a miénk ezek között csak aprócskának számított. Egyesületünknek azonban nincs miért pironkodnia, már az alakulás idején sikerült olyan témákra találnunk, amelyekkel ma is foglalkozunk jogvédő munkánk során. Harmincévesek vagyunk!
Ma a demokratikus országokban komoly viták folynak arról, hol húzódnak a nemzeti szuverenitás határai. De ezeken a helyeken a szuverenitásba nem szokás beleérteni azt, hogy a kormány szabad kezet kap polgárainak vagy polgárai egyik csoportjának a jogfosztásához, megalázásához, sanyargatásához vagy elpusztításához. A világ civilizált felében az efféle megátalkodott államokkal szemben elfogadják, sőt morális és nemzetközi jogi kötelezettségnek tekintik a humanitárius intervenciót. Hogy ma ez így van, abban megkerülhetetlen szerepet vállalt egy kalandos sorsú holland jogász, Hugo Grotius (1583–1645).
1990. május 17-én mondta ki az Egészségügyi Világszervezet (WHO), hogy a homoszexualitás nem betegség. Azóta minden évben ezen a napon tartják a homofóbia elleni világnapot. Bár az elmúlt évtizedekben több ország is nagyot lépett a meleg egyenjogúság terén, sok helyen még ma is komoly diszkriminációval kell számolniuk a leszbikusoknak, melegeknek, biszexuálisoknak, transzneműeknek, queer és interszexuális embereknek. Kövér László, az Országgyűlés elnöke tegnapelőtt a pedofilokhoz hasonlította az örökbefogadás jogáért küzdő melegeket, és kétségbe vonta, hogy a homoszexuális embereket egyenrangúak volnának heteroszexuálisokkal, vagyis vele. Pedig ideje volna elfogadnia, hogy igen, egyenlőek, és vele egyenlő méltósággal rendelkeznek, még ha az a méltóság nem is közjogi, hanem emberi természetű.
Az erkölcsi relativizmussal, istentelenséggel és az athéni fiatalság megrontásával vádolt Szókratész (i. e. 469–399) tárgyalása a történelem egyik legismertebb bűnpere. A történteket és az agg filozófus védekezését a tanítvány Platón elbeszéléséből ismerjük leginkább. Szókratésznek nem sikerült elkerülni a halálbüntetést, a tartós válságát élő Athén bírái mindenképpen el akarták söpörni az egykori aranykorból itt maradt, zavaró, különc figurát.
Magnus Hirschfeld (1868–1935), a meleg polgárjogi mozgalom úttörője tudós is volt, méghozzá jelentős életművel. Jelmondata, a „Per Scientiam ad Justitiam”, azaz „tudománnyal az igazságért” is arról tanúskodik, hogy a felvilágosodás optimista gyermeke volt. Úgy gondolta, a megismerés a balítéletek leghatékonyabb ellenszere. A kellően pallérozott, felvilágosított elme nem fordulhat például a nem heteroszexuális (meleg, leszbikus stb.) emberek ellen. Szomorú példák sorával ugyan ennek az ellenkezőjét is igazolhatnánk, mégis Emberi jogi kalendáriumunk mai hősének következetes, bátor és tényeken nyugvó jogvédői tevékenysége ma is példát mutat megvetett kisebbségek érdekében fellépő civil mozgalmaknak.
43 éve alakult meg a nemzetközi Helsinki-mozgalom első civil szervezete, a Moszkvai Helsinki Csoport. A brezsnyevi szovjet diktatúra mindent elkövetett, hogy elhallgattassa az emberi jogok valódi hőseit, bebörtönözte, száműzte őket. De nem ők adták fel, a szovjet rendszer dőlt össze.
Ahogyan két dudás sem fér meg egy csárdában, úgy Arturo Toscanini (1867–1957) sem viselte el azt, hogy zenei téren bárki dirigáljon neki, még ha az a valaki Benito Mussolini is, Itália diktátora. Az olasz karmester a fasizmus kérlelhetetlen ellensége lett, mert megsértették mint művészt, és megalázták mint embert. Így csak 15 évvel letiltása után tért vissza hazájába és adott koncertet az imádott–gyűlölt milánói Scalában.
A sajtóban számos pontatlanság és tévedés jelent meg két afgán család szerbiai deportálásáról, amelyet a magyar hatóságok jogi és erkölcsi szabályokat áthágva hajtottak végre kedd éjjel. Nem segíti a tisztánlátást a menekültügyi hatóság fals közleménye sem. A Magyar Helsinki Bizottságnak továbbra is ügyfele mind a 11 ember, akit kitoloncoltak innen, ahogyan azok öten is, akiknél sikerült elérnünk, hogy egyelőre itt maradhassanak. Jöjjenek a tények a három család itteni kálváriájáról, azok tán segítenek megérteni az elfogadhatatlant, ami a mi országunkban történik.
Emberkísérlet nem lehetséges önkéntes beleegyezés nélkül. Az bármikor visszavonható. Ha a kísérleti alany épsége veszélybe kerül, be kell fejezni a kísérletet. A társadalom számára hasznos célúnak kell a kutatásnak lennie. Előbb állat- és más kísérletek támasszák alá a vizsgálatokat. A fizikális és mentális károkat el kell kerülni. Nem végezhető halálos kimenetelű vagy maradandó károsodást okozó kísérlet. A kockázat nem haladhatja meg a szükségeset. Meg kell előzni a szövődményeket. Hozzáértő, kellő tudományos fokozattal rendelkezők végezzék a kísérletet. Nagyjából ez az a „tízparancsolat”, amelyet Nürnbergi Kódex néven ismerünk, és az emberkísérleteket szabályozza.
A II. világháború 1945. május 9-én ért véget Európában. Vagy 7-én, vagy 8-án, most itt ne menjünk bele, mikor is volt pontosan a „győzelem napja”. A lényeg, hogy a náci Németország e napon, 9-én már vitathatatlanul kapitulált a szövetségesek előtt. A kontinens egyik legborzalmasabb időszaka zárult le ezzel. És ez még akkor is igaz, ha a felszabadított Kelet-Európának megszállás jutott osztályrészül.
„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.
„Rosszkor volt rossz helyen. Csak segíteni akart, nem is gondolta, hogy belerántják a bajba.” Amikor elvitték, alaposan megdolgozták, bántalmazták, hónapokig aszalták egy koszlott cellában az egyik vidéki börtönben. Aztán átvitték egy másikba a fővárosba. Nem látogathatták. Közben a felesége megszülte a harmadik gyerekét. Az asszony nem jött ki az anyósával, meg voltaképpen senkivel se a családból. Nagyon kellett volna a segítség, meg a pénz is. De börtönből hogyan lehetett volna pénzt szerezni, főleg, hogy lefoglalták a vagyont? Aztán a feleség megcsalta. Legalábbis így hitte, és tényleg sok volt az árulkodó jel. Miután bizonyítékok híján a börtönből kiengedték, még hónapokig nem hagyhatta el Pestet. Aztán amire hazamehetett Nógrádba, végképp összeomlott a házasság. Nem egy mostani rabosított ügyfelünk sztorija ez, bár típustörténetnek mondható, de a pórul járt fogvatartott ez esetben Madách Imre (1823–1864), nemzeti irodalmunk klasszikusa.
Cenzúra a XVIII. századi Angliában már nem létezett. De újságíró és más írástudó igen sokat kockáztatott azzal, ha megírta őszinte véleményét kormányról, bíróságokról vagy különösen az uralkodóról. A szerző igazságát sorok közé kellett rejteni. A bátor John Wilkes újságírónak (1727–1797), a North Briton laptulajdonosának a pere után köszöntött be a valóságos sajtószabadság Angliában.
Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczy Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Dernői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Rados Gusztáv, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos – ők 59-en tiltakoztak a rasszista, a jogegyenlőséget sárba tipró I. zsidótörvény ellen.
John Colliert (1884–1968) kevesen ismerik Európában. Nem így Amerikában. Fontos szerepet játszott az indiánok/őslakos amerikaiak emancipációs küzdelmében, és abban, hogy a „pozitív diszkrimináció” elvét átültették a gyakorlatba.
A hajléktalanság nem bűn, hanem súlyos krízishelyzet, amelyet szociális intézkedésekkel kell kezelni, és nem büntetőjogi eszközökkel. A büntető szankciók nem oldják meg a problémát, csak elfedik. A Budapest Intézet a Magyar Helsinki Bizottság számára készített friss elemzése szerint az állam legalább annyi pénzt szán egy hajléktalan ember hatósági üldözésére, ami több mint egy hónapig fedezné egy néhány ágyas, emberhez méltó elhelyezése költségeit. A Szabálysértési Munkacsoport szerint - amiben a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ és az Utcajogász működik együtt - a hajléktalan embereket nem lehet kényszerrel a kapacitás- és forráshiánnyal küszködő, sokszor nagyon alacsony színvonalú és privát szférát nem biztosító ellátórendszer intézményeibe terelni.
A sajtó szabadsága eminens közérdek. Sajtószabadság nélkül a többi szabadság sem létezik maradéktalanul, szabad sajtó nélkül nincsen valódi demokrácia sem. Erre az összefüggésre már nagyon korán és nagyon sokan ráébredtek. Nálunk például a reformkorban vált közkeletűvé, így nem csak a radikálisok követelése volt a cenzúrának, az előzetes kontrollnak az eltörlése, de a centralistáké és még a nemesi liberális fősodoré is.
Mikor az első valóban szabad Országgyűlés elnökévé, így a köztársaság ideiglenes elnökévé választották, még nem igazán ismerte az ország. Pedig akkor már egy fordulatos, sűrű kelet-európai életpálya állt mögötte. Azt lehetett sejteni, hogy strapabíró, a demokrácia, a társadalmi párbeszéd és az emberi jogok iránt elkötelezett államfője lesz Magyarországnak. Az is lett. Azt azonban csak idővel tanulhattuk meg tőle, hogy bizony, igenis lehet más a politikus. Lehet, úgy szilárd, hogy nem gátlástalan, és származhat méltósága varázsos, karizmatikus személyiségéből, nem pedig a ráruházott hatalomból. „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan” – mondta még gyakorló politikusként. Göncz Árpáddal (1922–2015) a magyar demokrácia a jobbik, egyenesen a derűs arcát mutatta. Jól tesszük, ha ápoljuk emlékét.
Fogdazárkájából Demény Pált, az egyik legismertebb hazai kommunista vezetőt Péter Gábor, a politikai rendőrség irányítója barátságosan irodájába invitálja az Andrássy út 60.-ban. Mondván, rab és rabtartó, a munkásmozgalom régi harcosai nézzék és ünnepeljék közösen az „első szabad május elsejét” 1945-ben. Abszurd történet. Ma tán fel sem tudjuk fogni, az üres állami parádékkal szemben mennyire sokat jelentett ez az ünnep a szervezett munkásságnak. Egy elhúzódó emancipációs küzdelem fontos, erős, érzelemmel és tartalommal teli szimbólumává vált május 1.
Az idő tán az egykor volt hősökkel a legigazságtalanabb. Egykedvűen szeleli ki őket az emlékezetből, nincs tekintettel történelmi érdemekre, kevesen akadnak fenn az emlékezés rácsán. Jacek Kuroń (1934–2004) nálunk már biztosan áthullott a rostán. Lengyelországban azért ez másképpen van. Mondhatni, nem csoda, hiszen Kuroń mégiscsak lengyel volt. Sokan ismerték és szerették őt ott; mint mondták, ő volt a „lengyel ellenzék keresztapja”. De jelentősége túlmutatott hazáján, civil teoretikusként és mozgalomszervezőként regionális, sőt rövid időre világpolitikai szerepet játszott.
Betiltható-e egy egyenruhás náci felvonulás egy olyan település főterén, ahol többségén zsidók élnek? Ezzel a kéréssel foglalkozott 1977-ben az amerikai nyilvánosság és igazságszolgáltatás. A Chicago melletti Skokie neve bekerült a hírekbe és a szólásszabadsággal foglalkozó jogi szakmunkákba is. Hogy helyesen döntött-e a Legfelsőbb Bíróság, amikor elismerte a nácik véleménynyilvánítási szabadságát, sokan vitatják az emberi jogok védelmezői közül is. Az azonban biztos, az európai megközelítés eltér az amerikaitól, amelynek tankönyvi példája volt a Skokie-ügy.
„A totalitárius társadalom az egész modern civilizáció görbe tükre” – mondta Václav Havel. Van benne valami. Ahogyan abban is, hogy a totalitárius állam minden államok görbe tükre. A csernobili katasztrófa pedig a totális államot, jelesül a szovjet államot leplezte le, mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. Még a demokratikus gondolkodású emberek közt is hódít az a nézet, hogy ugyan a totalitárius államok valóban ellenségei a szabadságnak, így az embereknek, és a zárt társadalmak „nyomasztóak” a polgároknak, de azért a diktatúrák bizonyos válsághelyzetekben, ilyenek volnának a háborúk vagy a természeti, ipari katasztrófák, mégiscsak jobban teljesítenek, „hatékonyabbak”. Csernobil ezzel az illúzióval is leszámolt.
Ma 227 éve működtették először „élesben” az egyik leghírhedtebb gyilkológépet, a Guillotin-féle nyaktilót. A ráció korának szülöttje. Az egyenlőség eszméje, sőt még némi humánum is kapcsolódik létrejöttéhez, mégis a forradalmi terror járatta csúcsra, amely során csak perverz módon érvényesült az egyenlőség és emberiesség, amennyiben az állami önkény hazug módon ilyesmikkel akarta igazolni a tömeggyilkosságait. A legtöbb vér ekkor tapadt a guillotine-ra, és a fékevesztett vérengzés szimbóluma lett. Pedig buta jószág volt alapvetően, elporosodott volna a sarokban, az ember tette vérengzővé.
Történelmi alkotmányunk egyik legfontosabb alkotója volt a királlyal szemben megfogalmazott rendi, nemesi szabadság elismeréseként kiadott Aranybulla. Rendiség mér rég nincs, az államformánk köztársaság, mégis érdemes felidézni az ősöreg oklevelet. Időszerűségét az is adhatná, hogy az Alaptörvény szerint „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Beláthatjuk, ez nem könnyíti meg az alkotmánybírók dolgát. Mert ugyan mi köze lehet, mondjuk, az elfogadása idején kétségtelenül vívmánynak tekintett Aranybullának a lex CEU-hoz vagy a civilellenes törvényekhez? Nem sok. De azért (nem jogi, hanem politikai értelemben) egy kicsi mégiscsak lehet. Mert a maga idejében az Aranybulla is szabadság(jog)okról meg a főhatalom korlátozásáról szólt.
A nagy francia forradalmat (1789) követő években alaposan megnyirbálják a szabadságjogokat a Magyar Királyságban. A viszonylagos jozefinista sajtószabadságot – amikor gyakorlatilag korlátozás nélkül volt olvasható a francia felvilágosodás irodalma – felváltja a cenzurális elnyomás. Magát a felvilágosodás szót is tilos lesz leírni. Egymást érik a konfliktusok az abszolutista államot képviselő cenzorokkal. A költő és lapszerkesztő Batsányi János (1763–1845) is ennek a fordulatnak esik áldozatul. Felkerül a hatalom feketelistájára és haláláig nem kerül le onnan.
Immanuel Kant (1724–1804) – mint a felvilágosodás korában annyi más filozófus – enciklopédikus elme volt. Nem csak azért, mert, persze, elképesztően sokat tudott, de azért is, mert mindenről volt véleménye, legalábbis mindenhez hozzá akart szólni, rendíthetetlenül bízott az ítélőképességében. Így az sem véletlen, hogy a „königsbergi bölcselő” ma bogaras fickónak tűnne számunkra. Úgy képzelte például, a poloskák csak fényben szaporodnak, ezért soha nem engedte, hogy hálószobája spalettáját kinyissa hű szolgája, Lampe. Kant sem volt tehát mindenben tévedhetetlen. De az emberi jogi szemlélet megalapozásában elévülhetetlen érdemei vannak.