Szemérem elleni vétség miatt jogerősen 200 pengő pénzbüntetésre ítélték Tersánszky Józsi Jenő írót (1888–1969). A Budapesti Királyi Ítélőtábla szerint a vétséget irodalmi szövegével követte volna el, amelyet a Szép Szóban adott közre 1936-ban.
Megkezdődött Bene Mártonnak a személyiségi jogi pere a Figyelő c. hetilappal szemben. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa azért fordult bírósághoz, mert számos becsületsértő valótlanságot hordott össze róla a lap. Külön pikantériája a dolognak, hogy tavaly Lánczi Tamás, az akkori főszerkesztő még arról beszélt magabiztosan: a bíróságon majd bizonyítékokkal állnak elő. A tárgyaláson azonban nem kerültek elő használható „bizonyítékok”, egyetlenegy sem.Schmidt Mária és Lánczi Tamás, a Figyelő egykori tulajdonosa és főszerkesztője
Közérdekű információ indokolatlan visszatartása a véleménynyilvánítási szabadság jogellenes korlátozását jelenti – szögezte le az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az ítélet úttörő jelentőségű volt, mert a bíróság története során első alkalommal kapcsolta össze a tájékozott vélemény alkotásának szabadságát a közérdekű adatok megismerésének jogával. A TASZ európai súlyú ügyben képviselte a polgárok szabadságjogát. Hét év múlva majd egy újabb strasbourgi ítélet teszi aztán véglegessé, hogy az információszabadság európai alapjog. Történetesen abban az ügyben a Magyar Helsinki Bizottság volt a panaszos.
Fia, az extravagáns Fela Kuti, akit az afrobeat megteremtőjeként és legnagyobb hatású figurájaként ismerünk, világhírű lett. Funmilayo Ransome-Kuti (1900–1978) azonban a maga jogán is kivívta a világ, különösen Afrika megbecsülését. Egészen kivételes életút az övé: nigériai fekete nőként előbb országa függetlenségéért küzdött, majd a nők egyenlőségéért, jogaiért. Kétszeresen is szabadságharcos volt.
A sok-sok százezernyi hadi sérültet és rokkantat nem is számolva az amerikai polgárháborúban (1861–1865) óriási veszteségek érték az országot. Mintegy 620 ezren vesztették életüket. Ez önmagában is borzalmasan nagy szám, és különösen az a lakosságszámhoz viszonyítva, az 1860-as országos cenzus ugyanis kevesebb mint 31 millió embert számolt össze az Egyesült Államokban. Ehhez képest a polgárháború egy olyan csatával indult, ahol a harcokban (leginkább ágyúzásban) senki sem halt meg. A Sumter erődnél történtek jelentőségét nem is ez adja, hanem az, hogy a Charlestoni-öbölben mégiscsak az első fegyveres összecsapásra került sor, ahol a déli Konföderáció csapatai északiakra támadtak, és megkezdődött a testvérháború.
„Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet” – írta a Halotti beszéd c. versében Marai Sandor, pontosabban Márai Sándor. Az új emigrációs hullám kultuszműve 1951 nyarán keletkezett a Nápoly melletti Posillipóban. Az író akkor már 3 éve elhagyta hazáját – a kommunisták és a szovjet megszállók addigra urasan berendezkedtek itt.
A kezdetektől kétségek övezték az észak-ír kiegyezést lehetővé tevő egyezményt, a bonyolult duális önkormányzati rendszer csak pillanatokig működött, mégis nagy jelentősége van a nagypénteki egyezménynek. Esélyt adott a békés életre egy gyűlölettől régóta átitatott európai válságrégiónak. A Brexit ezt is veszélybe sodorta.
A dicsőség teológiája helyett a kereszt teológiáját választotta a legsötétebb időkben is. Kevesen vágynak mártírrá lenni. Ő sem akart az lenni. Neki magának többször is volt lehetősége, hogy megmentse életét, de inkább a tevékeny szolidaritást választotta a megalázottakkal és megszomorítottakkal. Akár annak áron is, hogy színleg alkut kötött a gonosszal. Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) evangélikus lelkészt és teológust személyesen Himmler végeztette ki.
Az izsáki rendőrőrsön belehalt sérüléseibe Bara József, egy előállított, lopással gyanúsított román állampolgárságú férfi. A kényszervallató rendőr vádlottakat két év múlva jogerősen 12, illetve 10 év fegyházbüntetésre ítélték. Magyarországon minden száz egyenruhás erőszak miatt tett feljelentésből csak évi 1–4 jut el a bíróságig.
Az Európa Tanács (ET) mindegyik tagállama aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Ezzel arra vállaltak kötelezettséget, hogy betartják az abba foglaltakat. Az egyezmény nem formális deklaráció, sokkal több annál, mert több garanciális mechanizmus is tartozik hozzá. A legfontosabb: a strasbourgi bírósághoz fordulhat mindenki (akár egy állam is), akinek az egyik tagállam megsérti az emberi jogait, és az adott országban nem kap elégtételt. A szerződés fontosságát jelzi, ha valaki „kilép az egyezményből”, azzal kilép az ET-ből és az Európai Unióból is. Jellemző, hogy Görögország az „ezredesek uralma” alatt kilépett az ET-ből.
Valójában nem csak a ruandai, hanem a burundi államfőt is ezen a napon gyilkolták meg. Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke és Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke ugyanazon a repülőgépen ült, amelyiket két vállról indítható rakétával robbantottak föl Kigalinak, a ruandai fővárosnak a repülőterén. Politikai gyilkosság addig is gyakran történt arrafelé, amelynek sokszor volt következménye polgárháború és tömeggyilkosság. De 1994-ben a korábbiakhoz képest mérve is maga a pokol szabadult el. Szűk száz nap alatt 800 ezer és egymillió fő közötti ruandait gyilkoltak meg.
A politikai ellenfelei által később „malmesbury-i szörnyetegnek” titulált Thomas Hobbest (1588–1679) európai tanulmányútja és találkozása Galileivel győzte meg végképp arról, hogy életének fő hivatása a filozófia. A természetjogi gondolkodók – tehát az emberi jogok elméletének megalapozói – közül ő annyiban mindenképpen továbblépett elődeihez képest, hogy az állam hatalmát nem isteni kegyelemből vagy törvényből származtatta, hanem szerinte az emberek közti szerződésen alapul, tehát mindenképpen emberi alkotás, amely romlékony, de alakítható.
Az 1956 után elítélt politikai foglyokat hónapokon át azzal etették, hogy 1960 tavaszán szabadulni fognak. Csakhogy az amnesztiát sokkal szűkebbre szabták. Így aztán míg a hírhedett ávó aljas irányítói kiszabadultak, Bibó István például nem. Egyedülálló módon a váci börtönben tömeges éhségsztrájk tört ki. A hatalom zavarában visszahőkölt. De aztán mégsem visszakozott, és megtorolta a rabok közös akcióját.
A reformkor idején még számos diszkriminatív intézkedés sújtotta a zsidó vallásúakat. Különadót, ún. „türelmi adót” fizettek, megyei állást nem kaphattak, városokban nem lehet házuk, vallásukat nem ismerték el. Az európai, elsősorban a brit példák nyomán az 1830-as években vetődik fel a magyar politikai osztályban az akkoriban negyedmilliós hazai zsidóság emancipációja és polgári jogaik elismerése. A felsőtáblán az ifjú Eötvös József báró (1813–1871) volt az egyenjogúsítás legfelkészültebb és leglelkesebb támogatója. Eszméi elfogadására, a zsidók törvény előtti egyenlőségének kimondására 27 évet kellett várni.
15 évig volt menekült saját hazájában, és hogy szabadulhasson, a Vatikán is megtagadta: Mindszenty József (1892–1975) esztergomi érseknek nem mindennapi a „migrációs története”. A szülőhazájában kellett bujdosnia az ország kellős közepén egy diplomáciai mentességet élvező épületben.
57 éve hirdette ki ítéletét az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság egy szovjet kém, Rudolf Ivanovics Abel ügyében. Őt egy nagyszerű, a jogállam iránt elkötelezett ügyvéd, bizonyos James B. Donovan (1916–1970) képviselte. Ő látható mai képünkön. Azóta, hogy a függetlenségi háború idején John Adams – a későbbi elnök – védte az 1774-es bostoni mészárlásban bűnös angol katonákat, tán egyetlen amerikai védőügyvédnek sem jutott Donovanénél gyűlöltebb védenc.
Kevés történelmi hősünk „rühellé a prófétaságot” annyira, mint tette azt II. Rákóczi Ferenc (1676–1735). Óvatosságra minden oka megvolt. Mégis – mint egy valódi antik drámahős – végzetét nem tudta elkerülni, és hazájától messze bujdosóként (menekültként) fejezte be földi pályafutását.
„Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg” – írta Bartók Béla (1881–1945) haza egyik levelében 1945 júliusában. Ő soha már nem jutott haza, 1945 szeptemberében egy New York-i kórházban halt meg; hamvai 43 évvel később jutottak el Budapestre.
A jogállami szabályozás elemi követelménye, hogy maguk a normák megismerhetőkké váljanak, ne rejtsék el őket a polgárok elől. A cenzúra nyilvánvalóan csak különleges helyzetekben indokolható, de a publikálás, a véleménynyilvánítás előzetes vagy utólagos kontrollját lehetővé tevő normák eltitkolása eleve megakadályozza a jogkövetést, illetve a hatalom bújócskázása módot biztosít az önkényeskedésre.
Eötvös Károly (1842–1916) ügyvéd azt a megbízást kapta 1882-ben, hogy védje azokat a zsidó vádlottakat, akiket azzal vádoltak meg hamisan, hogy „rituálisan meggyilkolták” a tiszaeszlári Solymosi Esztert, majd a holttestet el akarták tüntetni. A védő húsz évvel később publikálta egyedülálló jogi memoárját, amely telis-tele van ma is érvényes társadalom-lélektani megfigyeléseivel.
A költő ellen több esetben indítottak pert, sokszor büntetőpert. Nem mindig irodalmi művei miatt, de mindig a szólásszabadságát vitatva. Az ún. „röpiratper” volt a harmadik, amikor József Attilának bírái elé kellett állnia.
Egyike a történelem számos paradoxonának, hogy éppen a napóleoni zsarnokság alatt alkották meg és vezették be Franciaországban az első polgári törvénykönyvet. A Code Civil az első modern jogi kódex, amely egységesíti a joggyakorlatot, valamint világos, rendezett eligazítást nyújt a jogalkalmazónak és a polgárnak. A három év múlva már Code Napoleon néven futó törvény jogállami körülményeket teremtett, és megszüntette a bírói önkényeskedés lehetőségét. Leszámolt a jog titkos, misztifikált jellegével, a normák számon kérhetővé váltak, és már nem csak a beavatottak számára kínáltak eszközt céljaik eléréséhez. Az emberi jogokat törvényben rögzítették és bontották ki: a nép és a jog egymásra talált.
Midőn az amerikai polgárháború idején a hórihorgas Lincoln elnök találkozott a Tamás bátya kunyhójának aprócska szerzőjével, a legenda szerint így fordult hozzá: „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút”. Ez, persze, túlzás, de hogy amerikaiak tömegei érezték úgy, tovább már tűrhetetlen embertársaik szabadságtól és méltóságtól való intézményes megfosztása, abban Harriet Elizabeth Beecher Stowe-nak (1811–1896) tényleg kulcsszerepe volt.
„A magyarországi szegények helyzete mindmáig megoldatlan, az ország gazdasági állapotának romlásával az ő körülményeik is tovább romlanak.” Történelmünk során számtalanszor megfogalmazható lett volna ez a mondat. Csakhogy ez 1980-ban íródott, amikor szegények papíron egyáltalán nem léteztek a Magyar Népköztársaságban. A pártállamtól független civil szervezet alapítása önmagában is kesztyűt dobott a hatalomnak. De a SZETA más módon is provokálta a rezsimet, amikor természetesnek és tartalommal bírónak tekintett olyan fogalmakat, mint szabadság, emberi méltóság és szolidaritás.
V. Ferdinánd magyar király Batthyány Lajos grófot bízza meg az első felelős magyar ministerium, azaz kormány megalakításával. Hat nap múlva már be is terjeszti miniszterei névsorát, amely túlzás nélkül azóta is felülmúlhatatlannak bizonyult a magyar történelemben. A kormány, a minisztertanács formálisan április 11-én kezdi meg munkáját, azon a napon, amikor hatályba lépnek azok a nagy jelentőségű törvények, amelyek lehetőséget teremtenek a korszerű alkotmányosságnak, jogegyenlőségnek és polgári szabadságoknak, vagyis a modern Magyarországnak.
Óvodás korunktól fogva annyi részletet hallottunk csodálatos nagy nemzeti ünnepünkön 1848. március 15-éről, hogy a témában nehéz újat mondani. Emberi jogi kalendáriumunk most arra vállalkozik, hogy a pesti forradalom első napjának 12 tán kevésbé közkeletű, mégis fontos részletét idézze fel. Ez a fényes nap teljes joggal tekinthető az utca forradalmának, amely példásan békésen és derűsen zajlott le. Sok minden kedvező külső körülmény kellett ehhez, de Tömeg Őfelsége, a pesti nép így is tüneményesen viselkedett. Rájuk méltán lehetünk büszkék, tőlük mindig tanulhatunk.
Immáron két éves az a nagy jelentőségű, ámbátor nem jogerős strasbourgi ítélet, amely jogellenes fogvatartásnak minősítette a menedékkérők őrizetét a tranzitzónákban. A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelei nyertek pert a magyar állammal szemben. Azóta a helyzet nem javult, sőt tovább romlott. Az Emberi Jogok Európai Bírósága Nagykamarája tárgyalja az ügyet.
Az eddigi legdrágább és legromlottabb téli olimpián, Szocsiban Putyin februárban még a nyájas sport- és világbékebarát államférfi szerepét játszotta el, hogy aztán február 26-án nekilásson az Ukrajnához tartozó Krím-félsziget elfoglalásának. Mint minden területi agresszióra, erre is volt elég ok és ürügy. A katonai agressziót mindezek tán érthetővé tehetik, de elfogadhatóvá nem. A területszerző háborúval Moszkva súlyosan megsértette azt a nemzetközi eljárásrendet, amely az utóbbi évtizedek európai konfliktusait – a balkáni és kaukázusi háborúkat kivéve – mégiscsak békés mederben tartotta. A Krím elfoglalása a békét és biztonságot garantáló Helsinki Záróokmányt (1975) legalább öt ponton sértette meg.
Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko után jött a sorban. Senki nem tudhatta, önmaga sem, hogy utolsóként ő kapcsolja majd le a villanyt. Tulajdonképpen kész igazságtalanság, hogy éppen a tán legnívósabb szovjet főtitkár lett a csődgondnok. Gondoljunk csak bele, hogyan vezényelte volna le mindezt, mondjuk, a kései Sztálin vagy a kései Brezsnyev. Aligha vitatható, a világ jól járt Mihail Szergejevics Gorbacsovval (1931). Tipikus reformkommunistának indult, aki előbb volt kommunista, és csak aztán reformer, hogy aztán kulcsszerepet, egyenesen forradalmi szerepet játsszon a kelet-európai rendszerváltásokban.
A börtönzsúfoltság Magyarország krónikus emberi jogi problémája. Bár a legtöbb nyugati országban sikerült megoldani, nálunk ezen a területen is mintha a végzet diktálna. A strasbourgi bíróság a töméntelen panasz nyomán nem tűrte tovább az emberi jogok tömeges és rendszerszerű megsértését. Arra kötelezte a magyar államot, hogy haladéktalanul és érezhetően enyhítse a zsúfoltságot. A Magyar Helsinki Bizottságnak jelentős szerepe volt az embertelen bánásmód feltárásában.
Joseph McCarthy wheelingi beszéde (1950. február 9.), amely alatt egy papírlapot lobogtatva azzal vádolta meg a Külügyminisztériumot, hogy állományában 205 kommunista ügynök bújik meg, a mccarthysta hisztéria kezdőpontjának számít Amerikában. A vég kezdetét már nehezebb meghatározni, de a wisconsini szenátor jelképezte politika talán akkor került meredek lejtőre, amikor a CBS országos tévécsatornáján Edward R. Murrow (1908–1965) elindította „folytatásos” műsorfolyamát a kommunistaüldözés paranoiájáról és McCarthy hazugságairól. Az eseményt mint a sajtószabadság és a felelős média nagy pillanatát szokás ünnepelni. Nem is érdemtelenül.
Ezen a napon minden nőt ünnepelünk. Boldog nőnapot mindenkinek! Mi most Emberi jogi kalendáriumunkban a történelemformáló nőkről külön is megemlékezünk. A nőmozgalom és feminizmus nagyszerű és bátor alakjairól, akik elérték azt, hogy az emberiség egyik legnagyobb és legrégibb igazságtalansága kimondassék, és a nők egyenlősége kikényszeríthető, az állam által garantált emberi jog lehessen.
A magyarok többsége még ma is olyan, aki a vasfüggöny mögött született. E többség nagyobbik része pedig még az államszocializmus időszakában hallott Winston Churchill „hírhedett fultoni beszédéről”, amely az akkori hivatalos kényszerértelmezés szerint „egyet jelentett a hidegháború meghirdetésével”. Valójában azonban nem a volt brit miniszterelnök hirdette meg a világrendszerek jó négy évtizedig tartó szembenállását. Ő pusztán arra vállalkozott, hogy leírja, értelmezze a változó európai helyzetet, és mozgósítsa a Nyugatot a szovjet terjeszkedéssel szemben. Félő volt ugyanis, hogy a korábbi roosevelti engedékenység fenntartása további lehetőséget kínál a sztálini despotizmusnak, a feneketlen étvágyú Moszkva bekebelezi Európát, és a kontinensen megszűnik a szabadság. Churchill a fultoni beszédével csupán nyilvánvalóvá tette a veszélyt.
A „beste karaffia” szitkozódás még évszázadok múltán is életben tartotta az eperjesi mészárlás emlékét. A véres kezű Antonio Caraffáról (1642–1693) Petőfi is hozzáfogott színdarabot írni. A magyar (nemes) gyerekek nemzedékeit ijesztgették a császári tábornokkal. Figurája a kínzásokkal, az önkényeskedéssel és a (nemesi) szabadságjogok semmibevételével forrt össze. Koncepciós perek sorozatában küldött halálba 24 nemest és gazdag polgárt a megszállt Eperjesen. A hagyomány szerint ő meg áldozatainak rémképétől gyötörve halt volna meg, de ez éppúgy nem valószínű, ahogyan később Haynau esetében sem történt így.
A kormány felszámolja a Károlyi István Gyermekközpontot Fóton. A menedékkérő, oltalmazott és menekült gyerekeket az aszódi javítóintézethez paterolja át. Noha a gyerekek érdekeit nagyon is sérti, de a kormányzat szemléletéhez jól illeszkedik, hogy egy büntetés-végrehajtási intézet hátsó kertjébe száműzik azokat a gyerekeket, akik maguk is többnyire súlyos bűncselekmények szemtanúi és áldozatai voltak. Fotó: 24.hu
Kalendáriumunk mai frivol képe egy karikatúra az örökösödési háború idejéről, és a fiatal Mária Teréziát ábrázolja, ahogyan a hadokozás következtében elveszíti mindenét, a ruháit is. Ez a külföldi gúnyrajz nyilvánvalóan királynőnk uralkodásának egyik évében sem jelenhetett volna meg, és birodalmának egyetlen országában sem kerülhetett volna legális kereskedelmi forgalomba. A korabeli hazai cenzorok nálunk nem is efféle megátalkodott felséggyalázókkal vagy libertinusokkal, hanem jámbor, istenfélő protestánsokkal hadakoztak leginkább.
Linda Carol Brown 1951-ben egy 9 éves kislány volt a kansasi Topeka városában. Történetesen néger, fekete, színes, afroamerikai kislány. Szülei szerették volna átíratni egy másik iskolába, ami közelebb volt lakóhelyükhöz, de ahova addig csak fehérek járhattak. A topekai oktatási hivatal megtagadta a felvételét a Sumner Általános Iskolába. És így tett másik 19 néger, fekete, színes, afroamerikai kisgyerekkel is, akik a lakóhelyükhöz közelebb eső, de „fehér iskolákba” jelentkeztek.
Az etnikai közösségek kollektív büntetését vagy a szülőföld elhagyására kényszerítést már jó ideje tiltja a nemzetközi jog. Így volt ez az 1940-es években is. A háborút követően mégis milliókat fosztottak meg jogaiktól és kényszerítettek hazájuk elhagyására. Ennek a dicstelen történetnek az egyik fejezete a csehszlovák–magyar lakosságcsere, amely tízezreknek okozott óriási szenvedést.
Sajnos, van elég nap, amely nagyon is alkalmas a magyarországi kommunizmus rémtetteinek felidézésére. Ilyen például október 23. vagy november 4., 1956 legfontosabb emléknapjai; február 1., a Magyar Köztársaság napja; június 16., Nagy Imre és pertársai kivégzésének napja vagy éppen június 19., az utolsó megszálló szovjet katona távozásának emléknapja. Ezekkel együtt sem vitatható: Kovács Béla (1908–1959) személyes drámájának felidézése is segít abban, hogy ne feledjük a szörnyű bűnöket és a rendszerré szerveződő törvénytelenséget.
Kevesen érveltek annyira hatásosan a természetjogi megközelítés és az emberi jogok ellen, mint éppen ő. Mégis Jeremy Benthamnek (1748–1832) megkerülhetetlen szerepe van abban, hogy a szabadságjogok kiterjesztését és börtönállapotok javítását hasznosnak és így szükségszerűnek tekintjük.
Rendőrségi fogdákban 1996 óta rendszeresen tettünk megfigyelő látogatásokat, amelyekről jelentésekben számoltunk be. Megfigyelési eredményeink hozzájárultunk ahhoz, hogy rendőrségen ma már csak elvétve hajtanak végre előzetes letartóztatást.
Khomeini (Homejni) ajatollah (ájatullá), az iráni teokratikus állam alapítója és vallási vezetője „halálra ítélte” a kortárs brit–indiai irodalom egyik jeles alkotóját, Salman Rushdie-t (1947). Fatvát (fetvát) mondtak ki rá. Az író akkor hallotta először ezt a szót, és a nyugati világ is akkor ismerkedett meg vele. A fatva a legtöbbször nem ítélet, hanem olyan helyzetekre hozott döntés vagy értelmezés, amellyel az iszlám szent könyvei nem foglalkoznak. Rushdie esetében ezzel együtt „szimpla” halálos ítéletről volt szó. Ezt követően 13 éven át állt szoros fegyveres védelem alatt. (Mai képünk is ekkor készült.)
Hirosimai és nagaszaki atombomba-támadással szokás egy sorban említeni Drezda egymást követő négyszeri szőnyegbombázását. A szász várost a XVIII. században is porig rombolták. Az újjáépítések után kapta a hangzatos „Elba-parti Firenze” elnevezést. Ezt tüntették el egycsapásra a gyújtóbombák. Meg az ott lévő embereket, többségükben civileket.
Ahogyan 1789-nek a nagy francia forradalom, 1989-nek pedig a kelet-európai forradalmak adnak világtörténelmi jelentőséget, úgy juttat előkelő történeti rangot 1689-nek az angol Jogok Nyilatkozata is. Az emberi jogok elismerését tekintve dicsőséges és hasznos dolgok történtek ekkor.
Furcsa helyzet egy szabadsághősnél, de Nelson Mandela (1918–2013) bár példátlanul hosszú raboskodása tette világszerte ismertté, nem a börtönben vált világtörténelmi jelentőségű személyiséggé. Hanem akkor, amikor szabadulása után nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is képes volt az élére állni. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mint gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott neki annak a lehetősége, hogy államférfiként szolgálhassa hazáját. Mandela igazi formátuma és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.
Montesquieu (1689–1755) nem csak író bíró, de báró bíró is volt, mégpedig tíz éven át. Ezt a kezdőmondatot nem lehetett kihagyni, és nem csak az idétlen szójáték ziccere miatt, hanem mert ez a körülmény sok mindent megmagyaráz az életműben. Például talán azt is, hogy miközben kidolgozta a hatalommegosztás elvét, miért értékelte le a törvényhozói meg a végrehajtói hatalomhoz képest a bíróit. Saját karrierjét tekintve, amint tehette, azonnal otthagyta a bordeaux-i törvényszéket, hogy Párizsban fusson be tudományos és művészeti karriert, illetve beutazza Európát.
„Melyiknek kispörköltjét védve / halt meg Beke és Fekete? / Melyik söréért fagyott jégbe / Fábián füle, Kovács keze?” – tette fel a költői kérdést Illyés Gyula azután, hogy értesült a szovjetek voronyezsi áttöréséről és a II. magyar hadsereg pusztulásáról. Ő is tudta, nem a polgárok békés biztonságáért, hanem rossz politikusi döntések miatt vesztek oda annyian az orosz télben. Ha nincs gátja a hatalomnak, hagymázas álmaiért ő kész odavetni az alattvalóknak tekintettek életét.
Mindszenty Józsefet 1948. december 26-án hazaárulás és valutaüzérkedés gyanújával vették őrizetbe, és az állambiztonság központja, az Andrássy út 60. alatt fekvő pincékbe hurcolták. Hat héten át kínozták, illetve pszichotróp szerekkel kezelték. Ezek hatása alatt ismerte be, hogy részt vett a harmadik világháború előkészítésében, kémkedett a nyugati hatalmak kormányainak, jelentős összegeket küldött külföldre és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgoknak. A vádak nyilvánvalóan koholtak voltak. Az Olti Vilmos vezette népbírósági tanács 70 éve mégis bűnösnek találta Mindszenty Józsefet, és életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá. az ítéletet az 1949. júliusi fellebbviteli tárgyaláson jogerőre emelték.
„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később történt meg mindez, csak 1984-ben. Azért még az országos svájci referendum eredménye sem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiak politikai előjogához, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.
„Szovjet Vietnam.” Szokás így emlegetni a szovjet Vörös Hadsereg majdnem tíz évig tartó katonai intervencióját és háborúskodását Afganisztánban. 1979-ben szuperhatalomként vonultak be, s csalódott és nimbuszát vesztett, vert seregként vonultak ki onnan. Egyesek szerint a szovjet birodalom itt kapott végzetes sebet és ebbe pusztult bele. Hogy melyik volt az ok, melyik az okozat, az afganisztáni háború vagy a birodalom végzetes gyengesége, ma már akadémikus kérdésnek tűnik. Egy biztos, a háború mérhetetlen szenvedést jelentett az agán népnek és a szovjet embereknek. Következményei pedig máig hatnak.