bírósági_ítéletek

2023. augusztus 28.
2022. március 31.
2015. április 13.

Az Iszlám Állam vagy a fogság

Ayman behívót kapott Bassár el-Aszad állami hadseregétől. A fiatal férfi nem akart az övéi ellen harcolni a szíriai polgárháborúban. És különösen nem akart az Iszlám Állam terroristái közé kerülni. Előbb bujkált, majd elmenekült hazájából. Néhány hete menedékjogot kapott Magyarországon.

2013. december 6.

“The rest is silence”

In April 2013, the UN Committee on the Rights of Persons with Disabilities found Hungary to be in breach of the UN Convention on the Rights of Persons with Disabilities for not ensuring accessibility to banking services. The applicants were represented by the Hungarian Helsinki Committee. According to the decision, Hungary should have submitted to the Committee on the Rights of Persons with Disabilities a written response within six months after the decision was delivered, including information on action taken in the light of the Committee’s recommendations. The reporting deadline expired in October 2013; however, no steps were taken so far to remedy the complainants and to improve the accessibility of financial services.

“The court may not intervene into a legal longstanding relationship existing between private parties.” “The court may not direct the defendant to fulfill an obligation which was not included in the contract itself.” “Retrofitting would not ensure that the Applicants could use the ATMs completely by themselves, the safety risk would increase due to the retrofitting.” “Having to depend on the help of others does not violate human dignity.”

These are some quotes from Hungarian court decisions in a case launched by two visually impaired individuals in 2005. The lawsuit was initiated by two clients of OTP Bank who were not able to use the bank's ATMs without help, because the keyboards were not marked with Braille fonts and voice assistance was not provided for bank card operations. The first-instance court confirmed that their rights had been violated, noting that they pay the same fee as other customers despite their lack of access to the same services. The higher courts however did not find any violations; their reasoning included the shameful sentences cited above.

It was at this point that the Hungarian Helsinki Committee took over the case from De Jure Foundation and their attorney, Zoltán Peszlen. Since Hungary signed the Convention on the Rights of Persons with Disabilities (Convention) and ratified it along with the Optional Protocol, the obvious path was to file a complaint with the Committee on the Rights of Persons with Disabilities (Committee). This is exactly what we did in 2010.

The government, in its communications to the Committee, noted that it fully “agree[d] with the decision of the Supreme Court”. In our reply we pointed out that the government's position constituted a clear violation of the Convention, since it would mean that Hungary had not adopted the necessary legislative measures for the Convention’s implementation. If the government was wrong in its assessment and Hungarian laws could be interpreted in a way that complies with the Convention, then the Convention was violated by the Supreme Court’s failure to uphold these laws.

Finally, in April 2013, after almost three years of back-and-forth communication, the Committee delivered its decision, finding that the Hungarian state had failed to comply with its obligations set out by the Convention. The Committee also made numerous recommendations: among others, that Hungary provide regular training to judges on the scope of the Convention, establish minimum standards for accessibility of banking services, and ensure that all legislation and the manner in which it is applied by the Hungarian courts is consistent with Hungary’ obligations to ensure that no law has the purpose or effect of impairing the enjoyment of the equal rights of persons with disabilities.

All of us who had been involved in the domestic and international process had a wonderful day. We felt  was not only a victory for the NGOs who dedicated countless hours to fighting the case, but a resounding triumph for people living with disabilities. Soon Hungary would be a place where the human dignity of people living with disabilities must be respected by all, where not even the courts could declare that “having to depend on the help of others does not violate human dignity”.

The cold shower came slowly. We approached the Ministry responsible for enforcing the judgment, re-iterating the recommendations made by the Committee and requesting that Hungary follow through on the recommendations and its legal obligations accordingly. We also offered our expertise to ensure that the legislative environment was in compliance with the Convention.  It took more than a month, but we received an answer. Two short paragraphs - first that the Deputy State Secretary received our letter, but was not in the position to deliver a decision alone, therefore further deliberation within the government would be  necessary;  second, that in order for the ministry to provide any remedy, invoices must be attached. The letter did not refer to any other points, neither of the recommendation nor our letter. We replied to the letter, but haven’t yet to receive a response. We now find ourselves again in a horrible situation: after 8 years of proceedings, after a UN organization declared that their rights were violated, our plaintiffs must again enter the fray in order to prevail on the enforcement of their rights. We will not give up; however we are slowly losing our belief in justice and law.

As we fight to enforce the Committee's judgment on banking accessibility in Hungary, another decision contrary to the Convention was delivered by the Supreme Court (renamed recently with the historical appellation “Curia”); it accepted claims of major investment in time and money as a reasonable justification for not ensuring accessibility of one of the largest bus station in Budapest. The Supreme Court noted, no law exists in Hungary which would make it legally impossible to justify the failure to make these facilities accessible to all.

Zsófia Moldova

2013. október 2.

Rossz bírói mondatok fogyatékos emberekről

Jobban tudjuk, mi a fogyatékos emberek érdeke, mint ők. Ha nem szándékoson akadályozzuk őket, csak hagyjuk, hogy tévelyegjenek a buszállomáson, azzal nem sértjük a vakok esélyegyenlőségét. A hazai bíróságok két ítélete legalábbis ezt állítja.

A szilvásváradi képviselő-testület egyhangú döntésben mondta ki, hogy a településen nem szívesen lát fogyatékos gyerekeket. Ez ugyan embertelen, ésszerűtlen és törvénytelen, de egyáltalán nem példátlan. A szilvásváradi laikus képviselők döntését nyilvánvalóan politikai, népszerűségi megfontolások vezérlik. A mai állapotokat tekintve az lenne a meglepő, ha máshogyan jártak volna el. A bíróságokkal szemben azonban magasabb (kellene legyen) a mérce, ezért különösen károsak azok az elmúlt időszakban született, kirívóan érzéketlen ítéletek, amelyek nagy mértékben hátráltatják a fogyatékos emberek esélyegyenlőségét.

„Nem volt ugyanis az alperes terhére róható olyan aktív intézkedés, amely arra irányult volna, hogy a felperes kifejezetten fogyatékossága miatt kerüljön hátrányos helyzetbe és erre irányuló intézkedés hiányában a kedvezőtlen állapot fenntartása sem minősíthető közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek” – így foglalta össze a Kúria idei felülvizsgálati döntése a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletének érvelését arról, miért nem minősül közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek, hogy a vakok és látássérültek nem tudják megfelelően használni a Népliget Autóbusz Pályaudvart. Pedig a bíróság számára sem volt kérdéses, hogy „az alperes által üzemeltetett épület nem megfelelő kialakítása a felperest [a pert indító vak embert] – az állapotára tekintettel – hátráltatja a tömegközlekedési eszközök megközelítésében és használatában, valamint az épületben való mozgási lehetősége és a szolgáltatások használata sem zökkenőmentes számára”. A másodfokú bíróság voltaképpen deklarálta: ameddig az épület működtetője, a Volánbusz nem húz árkokat „vakelhárító szándékkal” vagy nem épít bukkanókat ellenük, addig nem alkalmaz velük szemben közvetlen hátrányos megkülönböztetést.

Noha a Kúria ezt az érvelést nem fogadta el (illetve az ügy eldöntése szempontjából nem tartotta relevánsnak, így nem foglalkozott vele érdemben), úgy látta, akceptálható magyarázat (kimentés) az akadálymentesítés elmaradására, hogy az pénzbe kerülne. „Ésszerű gazdasági indoka van” – írta ítéletében –, merthogy mindez „jelentős beruházást és hosszabb időt igényel”. A Kúriát e következtetés levonásában az sem zavarta, hogy az épületkomplexum utasforgalmi létesítménynek minősülő részeit illetően 2010. január 1-jén lejárt a törvényben meghatározott akadálymentesítési idő. „Nincs olyan jogszabályi kötelezettség – írták –, amely mérlegelés nélkül kimenthetetlenné tenné az akadálymentesítés elmulasztásával okozott hátrányos megkülönböztetést.”

Ezzel a mondattal a Kúria tulajdonképpen kukába dobta az akadálymentesítési határidőt rögzítő – a jogvita felmerülésekor és eldöntésekor még hatályos – törvényi rendelkezést. Ha ugyanis a határidő lejárta után is sikerrel lehet arra hivatkozni, hogy az akadálymentesítés drága, akkor az egész határidősdinek nem sok értelme van, hiszen az akadálymentesítés mindig is drága lesz. Éppen azért fogadták el 1998-ban a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt, mert a jogalkotó is felismerte, hogy a valódi változásokhoz, a fogyatékosok érzékelhető emancipációjához kevés a jó szándék veretes mondatokban történő deklarálása, a többletköltségek megfizetését a jognak kell kikényszerítenie, ez esetben mondjuk, a közlekedési szolgáltatóktól.

A népligeti buszterminált 2002-ben adták át, tehát jóval annak az építésügyi rendelkezésnek a hatályba lépése után, amely szerint középületekre építési engedély csak akkor adható, ha megfelelnek az akadálymentesség követelményének. Ráadásul még a későbbi felújítást-átalakítást is úgy rendelték meg, hogy a vakok esélyegyenlőségére nem voltak tekintettel. Tanulságos, hogy a szolgáltatónak tíz év állt rendelkezésére a hiányosságok pótlására, mégsem sikerült mindegyiket megoldania, ám ezt a Kúria nem kéri számon rajta, hanem elfogadja a pénzügyi következményekre való hivatkozást, és figyelmen kívül hagyja azt is, hogy amennyiben az átalakítás-felújítás kezdetétől tekintettel lettek volna az akadálymentességi követelményekre, azok fajlagos költsége is lényegesen kisebb lett volna.

Hogy a Kúria ítélete miként üresíti ki a jogszabályban rögzített akadálymentesítési határidőket, persze inkább csak jogtörténeti érdekesség, hiszen a problémát a kétharmados többség az ítélet óta azzal boronálta el, hogy a törvényből a határidőket mindenestül kivette. Mintha bizony ezzel az állam és társadalom vak és más fogyatékossággal élő személyek iránti kötelezettsége le lenne tudva, és nem csatlakoztuk volna az ENSZ-egyezményhez, amely szerint garantálni kell a fogyatékos személyek esélyegyenlőségét.

Éppen ez az egyezmény hívta életre az ENSZ fogyatékos-ügyi bizottságát, amely – szemben a hazai bíróságok ítéletével – idén kimondta, hogy a magyar állam megsértette a vakok és gyengén látó emberek jogát, amikor nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a bankautomatákat a vakok is önállóan használhassák.

Történt, hogy két vak ügyfelünk 2005 óta próbálta elérni a bankoknál és bíróságoknál, hogy látássérültek is külső segítség nélkül használhassák az ATM-eket. Bár az elsőfokú bíróság igazat adott nekik, a jogerős ítélet már ügyfeleink bankja mellé állt. A Fővárosi Ítélőtábla érvelése igazán nyakatekert volt: „A másodfokú bíróság értékelte azt a körülményt is, hogy álláspontja szerint a felperesek [ügyfeleink] által igényelt az átalakítás sem biztosítaná azt, hogy a látássérült felperesek teljesen önállóan vehessék igénybe a bankjegykiadó automatákat. Elfogadta az alperes [a bank] érvelését, miszerint az automaták átalakításával a biztonsági kockázat [tehát annak rizikója, hogy a bankautomatát használó vak személy visszaélés áldozata lesz] nem zárható ki, sőt az automaták látássérült személyek önálló igénybevételével a kockázat csak fokozódna, amelynek terhét az alperesnek kellene viselnie.” Ezzel a bíróság nem kevesebbet állít, mint hogy a bank éppenséggel a vakok érdekében lépett fel azzal, hogy nem tette lehetővé számukra vakbarát változat használatát, noha annak megléte nyilvánvalóan nem ját volna a „szokásos verzió” megszűnésével, és ha akartak volna, az érintettek utána is bankolhattak volna külső segítséggel.

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága a magyar államnak írott ajánlásában – éppen erre, a fogyatékos emberek speciális helyzetét figyelmen kívül hagyó ítéletre tekintettel – a magyar bíráknak a területtel kapcsolatos továbbképzését, érzékenyítését javasolja. Nehéz lenne elvitatni, hogy helye lenne.