2015. szeptember 14-én tolták be a röszkei „Mad Max-vonatot”. Aztán éjfélkor kattant a fizikai és jogi határzár. Azóta a menekülő emberek mellett mi, magyarok is áldozatai lettünk a hazugság, a részvétlenség, az erőszak és a gátlástalanság politikájának. És sokan még csak észre sem vettük.
Az elmúlt tíz év egyértelműen bizonyította azt a történelmi megfigyelést, hogy a jogi kiskapuk, amelyeket külföldiek, köztük menekülők esetében nyitogatnak, hamarosan használatba kerülnek az állampolgároknál is. Amit ma „migrációs politikának” titulálnak, a hatásos propaganda és a politikai vetélytársak sarokba szorítása mellett leginkább laboratóriumként szolgált. A kormány itt próbálhatta ki és tökéletesíthette azokat a jogi és kommunikációs eszközöket, amelyeket később az ország polgárai ellen is bevetett. Ugyan a segítségre szoruló üldözöttek lettek a tesztelés alanyai és első áldozatai, de az erkölcsi normák feszegetése, az ellenzék, a bíróságok, a civil szervezetek vagy éppen az uniós intézmények nyomás alá helyezése már a mi átgyúrásunkat és megosztásunkat szolgálták.
A Partizán 10 év gyűlölet c. filmje kiválóan bemutatta, hogy a bevándorlókkal, menekülőkkel és egyéb külföldiekkel szemben központilag gerjesztett gyűlölet hogyan köti gúzsba ítélőképességünket, a propaganda pedig hogyan bénítja le a demokratikus közbeszédet, teszi lehetetlenné az értelmes közéleti vitát. Ebben a posztban mi most leginkább azzal foglalkozunk, hogy a menekültekkel szembeni önkényes jogi és hatósági szankciók miként szolgálták az autokratikus átrendeződést, a jogállam lerombolását és alapjogaink szűkítését.
A kísérletsorozat 2015-ben indult, de előzményei már megjelentek Orbán Viktor 2014-es miniszterelnöki eskütételét követő beszédében is: „nem akarunk bevándorlást támogató politikát, és nem akarunk kezelhetetlen feszültséget okozó bevándorló tömegeket sem”. Akkoriban kevesen figyeltek fel arra, hogy bár az országban egyáltalán nem voltak „bevándorló tömegek” (azóta sincsenek), a miniszterelnök mégis szembe helyezte velük a kívánatos magyar jövendőt garantáló családpolitikáját. Vannak a veszélyes migránsok és vagyunk mi, magyarok, akik velük szemben védelemre szorulunk. Erre a „kibékíthetetlennek” beálllított ellentétre, retorikai csúsztatásra aztán hamar politika épült, aminek szolgálatába állították a teljes államot a törvényhozástól az állami erőszakszervezeteken át egész a bíróságokig.
A záros határ ideje
Ma már jól ismerjük az oktatás, a szociálpolitika vagy az egészségügy területén azt, ahogyan a kormány pillanatnyi érdekének rendel alá súlyos következményekkel járó, bonyolult közpolitikai döntéseket. Ezek nem csak károsak, de sokszor végrehajthatatlanok is. Ennek a döntéshozatali mechanizmusnak az előképe volt 2015. Az akkor bevezetett intézkedések közül a legismertebb a leglényegtelenebb: kerítés épült először a magyar-szerb, majd a magyar-horvát határszakaszon. (Utóbbit 2023-ban lebontották, miután Horvátország csatlakozott a schengeni övezethez.)
A százmilliárdokból megépített és fenntartott „határvédelmi rendszer” sohasem érte el állítólagos célját. Hiába húztak fel idővel egy második, úgynevezett okos kerítést, hiába vezettek bele áramot, akinek nincs hova visszafordulnia, azt ez nem állítja meg. Előbb-utóbb szinte mindenki átjut rajta. Szita aranyárban.
A fizikai határzárhoz azonban jogi határzárat is kapcsoltak. Először is a kerítés rongálása (tehát például átvágása), de még átmászása is bűncselekmény lett. A kormány itt egy olyan jogszabályt alkotott, amely szándékosan rúg fel Magyarország által elfogadott nemzetközi egyezményeket, szabályokat. A menekültek védelmét szolgáló 1951-es genfi egyezmény szerint ugyanis nem lehet büntetni őket azért, mert szükséghelyzetben szabálytalanul lépnek be egy országba, hogy ott védelmet kérjenek.
Azóta futószalagon készülnek a magyar jog részének számító nemzetközi joganyagot (pl. uniós rendeleteket, Alapjogi Chartát, Emberi Jogok Európai Egyezményét, különféle ENSZ-egyezményeket), de még az Alaptörvényt is arcátlanul megsértő jogszabályok. Az utóbbi tíz évben önkényesen szűkítette a kormány pl. a véleménynyilvánítás szabadságát, a gyülekezési jogot, a sztrájkjogot, a kisebbségi jogokat, egyesülési jogot, a tulajdonjogot, a vállalkozás szabadságát vagy a törvény előtti egyenlőséget.
A határzáras bűncselekmények ma is ott vannak a Büntető Törvénykönyvben, de 2017 óta megfeledkeztek róluk, a gyakorlatban nem büntetik őket. Ugyanis rövid idő alatt ezrek kerültek így börtönbe, amire a hazai büntetés-végrehajtás nem volt felkészülve, és Szerbia sem volt hajlandó átvenni a kiutasított külföldieket. A kormánynak más „megoldás” után kellett nézni.
Először is a fogva tartott embereket szélnek eresztették. Pontosan úgy, ahogyan azt a börtönbüntetésre ítélet embercsempészekkel teszi a kormány 2023 óta. Másodszor pedig a kormányerő új csapdát állított, hogy mégse kelljen lefolytani tisztességes menedékjogi eljárásokat.
Válsághelyzet leple alatt
Mindezt a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” jogintézményével alapozták meg. Ez szolgált később mintául ahhoz a jogi megoldáshoz, amely révén el lehetett rendelni 2020-ban az egészségügyi, majd 2022-ben a háborús veszélyhelyzetet. A köznyelven rendkívüli jogrendnek tekinthető helyzetekben a kormány sokkal nagyobb szabadságot élvez nem csak a végrehajtó hatalom működtetésében, mint rendesen, de még a jogalkotásban is. Nálunk 2020 óta a különleges lett a normális, és a rendeleti kormányzás – több mint ezer ilyen jogszabállyal – megszokottá vált.
A feje tetejére állított állami működést 2015-től kísérletezték ki egy akkor már megvetettnek, sőt gyűlöltnek számító kisebbséggel, a menekülőkkel szemben. A „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” arra is minta, hogy bizonyos eljárási garanciákat a különböző hatóságok figyelmen kívül hagyhassanak.
A különleges helyzetre, nemzeti érdekre hivatkozás azóta visszaélésszerű gyakorlattá vált az állam működésében. A lényeg, hogy a kormány egyedi (hatalmi, kommunikációs, korrupciós) szempontjai korlátok nélkül érvényesülhessenek. Például a beruházások nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek minősítésére ugyan 2006 óta van lehetőségük a kormányoknak, de míg korábban pár ilyen rendelet született évente, a 2010-es években ez évi 25 körülire nőtt.
2016 márciusa óta hivatalosan „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” van az ország egész területén, noha a törvény által támasztott objektív feltételek semmiben nem feleltethetők meg a valóságos helyzetnek. Hogy milyen különszabályokat lehet és kell alkalmazni a válsághelyzet alatt, az pedig folyamatosan változik. Ez is ismerős, ugye? A koronavírus-járvány csitultával a polgárok akkor sem tüntethettek vagy népszavazhattak, amikor meccsre, kocsmába már járhattak. A kormány rendeletben írhat felül törvényeket, noha a környékünkön nincs másutt háborús veszélyhelyzet. A menekültügyben kipróbált gyakorlat (a jogi kereteket addig kell feszegetni és lazítani, hogy mára már igazából bármit, bármikor meg lehet tenni) szépen átszivárgott mindannyiunk életébe is, ami szélsőségesen egyenlőtlen viszonyt alakított az állam és a polgárok között.
Bíróságok leértékelése
A kormánytöbbség 2015-ben elvette a bíróságoktól azt a több évtizedes lehetőséget, hogy maguk is megadhassák a menedékjogot. Amíg az Európai Unió Bírósága 2019-ben közbe nem lépett, a hazai bíróságoknak csak arra volt joguk, hogy kimondhassák, ha a hatóságok jogellenesen döntöttek, de bíró nem változtathatta meg a döntésüket. A menekültügyi hatóságot pedig semmi nem kötelezte arra, hogy az előző rossz, törvénysértő döntését kijavítsa. Mennyiben érint ez minket, itt élő polgárokat?
Jogállamban a bíróságoknak kulcsszerepe van, az állam és az egyének jogvitáiban különösen. Ha parlament úgy dönt, hogy korlátozza a bíróságokat abban, hogy a hatóságok rossz döntéseit kijavíthassák, azzal voltaképpen a bírósághoz forduló egyének alapjogait korlátozza, és végső soron megsérti a törvény előtti egyenlőséget.
Ez a menekültügyben kikísérletezett megoldás köszön vissza például abban a fideszes törvényjavaslatban, amelyet „átláthatóságinak” kereszteltek el, és elvenné a bíróság jogát ahhoz, hogy az adóhatóság törvénytelen határozatát megváltoztathassa, és engedélyezhetné, hogy pl. egy civil szervezetet vagy szerkesztőség hozzájusson a szabályosan gyűjtött magánadományaihoz.
Rendőrállam stikában
2016. július 5-én lépett életbe az a törvénymódosítás, ami előírja a rendőrségnek, hogy a schengeni külső határtól számított 8 kilométeres sávban elfogott, jogszerű tartózkodását igazolni nem tudó külföldit a határkerítésbe beépített kapuk legközelebbikén kitegyék a kerítés szerb oldalára. Ezt a szabályt egy év múlva már az ország egész területére kiterjesztették.
A törvény nem írja elő a külföldi azonosítását, regisztrációját, és az illető nem nyújthat be menedékkérelmet sem. Viszont a rendőr teljes felhatalmazást kapott arra, hogy a szabálytalanul tartózkodó külföldit összeszedje, és a körülmények bármiféle vizsgálata nélkül kizsuppolja. A rendőri intézkedés senki külső szereplő nem ellenőrzi, így hát gyakori az erőszak. A rendőr már nemcsak a közbiztonságot és a rendet védi, de egy személyben ügyész, bíró, sőt ítélet-végrehajtó is. Nincs apelláta, nincs kivétel. Öreg, beteg, gyerek, nő, kínzásáldozat, menedékkérő – mit sem számít. Ez – ahogy számos nemzetközi bírósági ítélet bizonyítja – tankönyvi esete a kollektív kutasításnak, ami tilos.
Egy ilyen eljárásban az igazságtalanság és embertelenség mellett értelemszerűen nagy a tévedés lehetősége is. Mert ha a rendőr azonosítás nélkül bárkit átkényszeríthet Szerbiába, akkor ezt olyan szabályosan itt élővel is megteheti, akinél éppen nincsenek ott a papírjai.
A kormány nagy erőket vont össze a határon. A rendőrség mellett már a honvédség is közrendvédelmi feladatokat lát el. Ezzel párhuzamosan teljesen leépítették a menekültügyi szakapparátust, és betagolták a rendőrség alá. Itt is látszik a hasonlóság a később történtekkel: valami ilyesmi zajlott le például a műemlékvédelem és a környezetvédelem területén is. A szakmai szempontokat itt is felülírják a hatalom aktuális politikai érdekei. A hozzáértő közszolgákat elüldözik, a maradóktól pedig csinovnyik mentalitást várnak el – az állami szolgáltatások színvonalának dicsőségére.
Ha megtorlatlan rendőri erőszakkal vagy visszaélésekkel találkozunk, gondoljunk arra, hogy a saját szolgálati helyeikről a déli határra időszakosan átvezényelt rendőrök is lehetnek az önkényeskedők között. Szerdán migránsokra vadásznak, csütörtökön már ők intézkednek velünk szemben. A menekültügy rendőrállami fordulata a rendőri morált is roncsolja.
A gyerekek jogfosztása
A kormány „migrációs politikájának” számos visszataszító vonása van. Ezek közül az egyik legförtelmesebb, ahogyan a migráns gyerekekkel bánnak. Itt is egyértelműek a párhuzamok azzal, ami a magyar gyermekvédelemben zajlik. Másról sem hallunk, mint a gyermekek mindenek felett álló érdekének védelméről, de a rossz helyre születetteket nem illeti meg ez a védelem. Sőt, a balszerencséjükért még büntetik is a gyerekeket.
Különösen rossz helyre születtek a menekülő gyerekek is. Eleinte ugyan valamivel jobb volt a helyzet, de a bánásmód már akkor sértette a gyerekjogokat. 2015 után egy ideig csak 30 napig lehetett a röszkei és tompai tranzitzónában konténerbörtönben fogva tartani a menedékkérőket, a gyerekeket és családokat még addig sem. A menekülő gyerekek később már hosszú hónapokon, akár éveken át bezárva maradtak a számos esetben éheztetett szüleikkel. Amikor 2020-ban a tranzitzónákat felszámolták, a fogvatartottak kétharmada volt gyerek, köztük csecsemők, karonülők. 500–600 napokat húztak le börtönszerű körülmények között olyan traumatizált kisgyerekek, akiket segíteni kellett volna az államnak, és nem büntetni.
A menekült gyerekek helyzete azóta tovább romlott, és most már azoknak is, akik felnőtt kísérő nélkül érkeznek ide. Korábban ők legalább kikerültek a fóti gyermekvárosba. Manapság őket is bármiféle vizsgálat nélkül kötelezően zsuppolják át Szerbiába. A 16 éves Z. A. például életveszélyesen megsérült egy közlekedési balesetben, még kórházban lábadozott, mankóval botorkált, a rendőrök mégis átpaterolták a határon.
Nagykövetségi rendszer
Z. A. utóbb megpróbálkozott a belgrádi nagykövetségén keresztül „szándéknyilatkozatot” benyújtani, hogy visszaengedjék Magyarországra, és itt bírálják el végre a menedékkérelmét. A hatóság kétszer is elutasította, az elsőhöz még indoklást sem fűzött.
Mióta felszámolták ugyanis a tranzitzónákat, azóta szabályosan csak a belgrádi és a kijevi (!) magyar nagykövetségen lehetséges jelezni, ha valaki menedékjogot „szándékozna” kérni. A hivatkozási alap itt is „a bevándorlás okozta válsághelyzet”. Ezzel végképp megszüntették az Alaptörvény által garantált menedékjogot, mert 2020 májusa óta mindössze 21 kérelmező léphetett be így az országba.
Az Európai Unió Bírósága (EUB) hiába találta azóta jogsértőnek ezt a szabályozást és gyakorlatot, minden maradt a régiben. A kormány dacosan kitart a tömeges jogsértés mellett.
Végre nem hajtott ítéletek
Persze, nem a nagykövetségi rendszer ügye az egyetlen, amiben a kormány nem hajtja végre a jogerős ítéleteket. Az elmúlt tíz évben ilyenből is egyre több látunk például az itthoni közadatperekben, az alapjogainkat érintő legfontosabb strasbourgi ügyek 76 százalékában vagy az olyan alkotmánybírósági döntéseknél, ahol az Alaptörvénybe emelték át az alkotmányellenesnek talált rendelkezést. Volt olyan is, például a pedagógusok sztrájkja esetében, hogy a még zajló per közben változtatták meg a szabályokat a kormány javára.
De itt is a menekültügy volt az egyik laboratórium. A maga által gerjesztett idegenellenes közhangulatban a kormány magabiztosan hivatkozhatott arra, hogy az ország lakossága mögötte áll, a bíróságok neki nem dirigálhatnak. Ennek a felelőtlenségnek az egyre súlyosabb következményeit mi is viseljük, nem csak a menekülők.
A visszakényszerítések miatti uniós perben az EUB 2020 végén kimondta: a visszakényszerítések legalizálása uniós jogba ütközik, be kell őket fejezni. Mégis folytatódnak ma is, mintha mi sem történt volna. Ezért az Európai Bizottság visszavitte az ügyet az uniós bíróság elé. Ez volt az első eset, hogy az EUB döntését nyíltan semmibe vette a kormány. A luxembourgi bíróság ezért 200 millió euróra, mintegy 80 milliárd forintra bírságolta meg a magyar államot. Ezentúl 2024 júniusa óta további napi 1 millió eurós, mintegy 400 millió forintos bírságot kell befizetni az uniós költségvetésbe mindaddig, amíg a kormány nem hagy fel a menedékkérők sokszor erőszakos visszakényszerítésével.
A jogerős ítéletek végrehajtása a jogállami működés lényege – maga az állam különösen nem tekinthet el ettől, még akkor sem, ha a lakosság többsége támogatná ebben. Ez az önfelszámolást jelentené, ami káoszba vagy – mint nálunk – önkénybe torkollna. Az állam példamutatása erősíti a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, míg az állam ellenszegülése roncsolja őket.
Titkolózás és letámadás
A kormány igyekezett eltitkolni a részleteket. Jó okkal, hiszen a polgárok annál könnyebben azonosulhattak az idegenellenes propagandával, minél kevesebbet tudtak meg a valóságos üldözöttekről. Az emberi arcok, egyéni sorsok eltakarása, a külső érdeklődés és segítség távoltartása a hatalom érdeke. A jogvédőket, köztük a Magyar Helsinki Bizottságot vagy az ENSZ munkatársait is kirakták a zárt létesítményekből, az ügyvédeket, újságírókat akadályozták munkájuk végzésében. Egy idő után már a pontos migrációs számokat sem tették nyilvánossá, amelyeket pedig évtizedek óta közöltek rendszeresen. Agyrém.
Nemcsak információs monopóliumuk lett, nemcsak titkolóztak, de hazudoztak is. Ma már ez sem a menekültügyi terület „kiváltsága”. Gondoljunk csak a COVID-járvány idejére, titkolózásból, hazudozásból kijutott mindannyiunknak.
2018 nyarán aztán jött a „Stop Soros törvénycsomag”. Ez egyrészt egy újabb lehetőséget nyitott a menekültügyi hatóságnak, hogy érdemi vizsgálat nélkül utasítson el minden menedékkérőt, másrészt börtönnel rendelte büntetni a menedékkérőknek jogi segítséget nyújtókat, ahogy azokat is, akik tájékoztató anyagokat készítettek, vagy (emberi jogi) határmegfigyelést végeztek. Az állam tehát nem csak folytatni szerette volna az önkényeskedést, de az ezzel szemben fellépőket máig börtönnel fenyegeti.
A hatalom azóta is mind dühödtebben támadja az önkénnyel szemben a jog és a nyilvánosság eszközeivel fellépő közéleti szereplőket. Leghevesebben a civil szervezeteket és a kormányfüggetlen szerkesztőségeket. Ezért hozta létre az első tisztán autokratikus intézményét, a Szuverenitásvédelmi Hivatalt is, amely már csak az idegenellenesség meg a paranoia nyelvén beszél, és iparszerűen terjeszti azt a mérgező gyűlöletet, amit tíz éve kotyvasztottak össze az önkény vegykonyhájában. Az alaprecept azóta is alig változik, csak az ízesítés.