„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – mondta ifj. Martin Luther King (1929–1968) sokat idézett washingtoni beszédében. („Van egy álmom” – 1963. augusztus 28.)
A „Nagy Fehér Varázsló” hosszú életet élt, amelybe gondos tervezéssel és nagy szorgalommal sikerült annyi mindenféle fontosat beleszuszakolni, amely nyolc embernek is dicsőségére válna. Albert Schweitzer (1875–1965) teológus, lelkész, vallástörténész, filozófus, orgonaművész, hangszerépítő, tanár, orvos és szenvedélyes filantróp volt. 21 évesen arra az elhatározásra jutott, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, azután olyan hivatásnak szenteli magát, amivel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. Azért ezt csak részben tudta megvalósítani, mert a filantrópia mellett sohasem szakított művészeti és tudományos tevékenységével.
1894 végén ártatlanul életfogytiglani börtönre ítélik Alfred Dreyfus kapitányt. Korábban zsidóként a legmagasabb rangot érte el a francia vezérkarnál. Ez lett e veszte. Az „ügy” 1894 őszén pattant ki, amikor bizonyítékot találtak arra, hogy a francia vezérkarból valaki információkat adott át Németországnak egy új tűzfegyverről. A bűnöst egyből a tüzértisztek között keresték, Dreyfus személyében pedig hamarosan a gyanúsítottat is megtalálták. Az tette gyanússá egy csapásra, hogy elzászi volt – és legfőképpen zsidó.
Az ’56-os magyar forradalmat eltipró szovjet intervenció idején kreált bábkormány magát forradalmi munkás-parasztnak nevezte. A törvényes parlamentáris rendszert elsöprő bolsevik államcsínyt pedig nagy októberi szocialista forradalomnak titulálták. Na, így nem volt forradalom az sem, ami Zanzibárban történt. Gyilkolás itt is volt azért.
„A Haraszti-ügy komoly megütközést keltett a magyar értelmiségi körökben. 1958 óta ez az első eset, amikor valakit véleménye miatt állítanak bíróság elé” – írta a korabeli l’Unità, az Olasz Kommunista Párt lapja. A szólásszabadságper elsőségében nem vagyunk biztosak, de minden bizonnyal a korszak utolsó „magyar írópere” volt Haraszti Miklósé (1945).
Thomas Paine, ez a nyughatatlan figura dicsőséges szerepet játszott az Egyesült Államok függetlenné válásában, a vallási dogmák logikai bírálatában, a rabszolgaság-ellenes küzdelemben, valamint az emberi jogok és a republikanizmus elméletének kidolgozásában. Személyes sorsa azonban egyáltalán nem tekinthető dicsőségesnek.
Bogdán János élete kész oktatásszociológiai hősköltemény. Már ha létezne ez a műfaj. A görgetegi beás fiúnak leginkább esztergályos karrier nézett ki, és mégis ő lett az igazgatója a világ első cigány gimnáziumának.
Varga Judit igazságügyi miniszter videóval jelentette be, a kormány mit tervez annak érdekében, hogy a gyerekek és nők elleni erőszakot visszaszorítsa. Vitathatatlanul fontos államcélról van szó. Számos sürgős teendőjük van az állami szereplőknek. A Magyar Helsinki Bizottság úgy látja, hogy a szigor növelése vagy bíráskodás szabadságának korlátozása nem fog segíteni az áldozatokon. A megelőzésre, a családok támogatására és hatékony rehabilitációra van szükség. Átgondolt kormányzati intézkedéseket, nem önfényező propagandaakciókat várunk.Kép: police.hu
Galileo Galileit (1564–1642) nagy könyve, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről megjelenése után a Római Egyház nyomban pörbe fogta és tanai nyilvános megtagadására kényszerítette. Az agg tudósnak könnyű büntetést ígértek, végül mégis életfogytiglani fogsággal és a könyv örökös betiltásával sújtották. Korszakos művét 1820-ban vették le a tiltott művek Indexéről.
A csehszlovák és a magyar rendszerkritikus ellenzéket meg a szólásszabadságnak az ügyét tekintve is fontos esemény történt 43 éve. A Helsinki Záróokmányt tesztelte Kelet-Európa népe. A diktatúra ezt nem vette jó néven. Azt adta, mi lényege.
A vallásszabadság az emberi jogokért folytatott sok évszázados küzdelem egyik legfontosabb csataterének számít. Az 1568-as tordai országgyűlés ebben a hosszú és véres történetben fontos, de nem kellőképpen ismert fejezetet jelent. Európa nyugati részeit messze megelőzve, elsőnek Erdélyben mondták ki négy vallás szabadságát és egyenjogúságát. Éppen vízkeresztkor.
Miért is került bele a Borsszem Jankó születésnapja a mi emberi jogi kalendáriumunkba? Mert a szólás és sajtó szabadsága nem hiányozhat az emberi jogok egyetlen katalógusából sem 1789 óta. Márpedig a mindenkori élclapok, különösen a politikai élclapok a szabad sajtó igazi faltörő kosainak számítanak, amelyek a bírálat határait tágítva a hatalmasokat kontrollálják.
„Semmilyen rossz, amire – állítása szerint – a totalitarizmus megtalálta a gyógyírt, nem lehet rosszabb, mint maga a totalitarizmus.” Az örök lázadó Camus egyik fontos tanítása, amely miatt bérelt helye van emberi jogi kalendáriumunkban.
Valójában nem is ezen a napon átkozta ki X. Leó Luther Márton ágostonos szerzetest. Azt többször megtette már korábban is. Ezen a napon lépett hatályba, vált jogerőssé Luther kiközösítése, exkommunikációja. Nem túlzás, hogy mindez világtörténelmi jelentőségű eseménynek bizonyult.
Nemhogy ellenzékinek, de mérsékelt udvarhű tollforgatónak is lehetetlen lett volna néhány évvel korábban lapengedélyt kapni politikai újság megindításához. Az idők azonban változtak. Az udvar és hazai szövetségesei felhagytak a szabadságjogok brutális korlátozásával és felségárulási perek koholásával, amelynek egyik áldozata éppen az a Kossuth Lajos volt, akit általános elképedésre megbíztak az induló Pesti Hírlap szerkesztésével. Megszületett az első modern magyar politikai újság, a tájékoztatás és a politikai véleményalkotás nyilvános fóruma. Emberi jogi kalendáriumunk ma ezen örvendetes eseménnyel foglalkozik.
Jó kis nap ez a január 1., kalendáriumindítónak igencsak ideális. Noha nem is mindig számított az év első napjának, meg a helye is módosulgatott a naptárreformoknak köszönhetően, nem is szólva azokról az évekről (ők vannak többségben), amikor időszámítás ugyan még nem létezett, de a történelem már igen. Mindezekkel együtt ez a nap igencsak gazdag a fontos eseményekben. Mindegyik megérne egy-egy önálló posztot. Edmund Burke, Petőfi vagy a magyar Alkotmánybíróság születése (és utóbbi de facto halála), a piros, majd a kék útlevél bevezetése (1977 és 1988) nálunk, a rabszolga-kereskedelem betiltása (1808) meg a rabszolga-felszabadító Emancipációs Nyilatkozat hatályba lépése (1863) Amerikában – pompás témát jelentenek mind. A mai évindító témánk azonban legyen inkább a béke, ha már egyszer 1981 óta van neki világnapja, és az éppen az év első napja.
Magyarországon a romániai rendszerváltásnak volt a legnagyobb érzelmi hatása és támogatottsága. A rendszerváltás egész folyamatát nem kísérte minálunk akkora lelkesedés és tettvágy, mint a romániai forradalmat. Mondhatjuk, hogy a szomszéd rendszerváltását sokkal intenzívebben és egységesebben élte meg az ország, mint a sajátját. Rendszerváltó sorozatunk idei utolsó része.
A magyar filmnek is nagy éve volt 1989. A korábban dobozban tartott vagy csak klubvetítéseken látható alkotások moziba kerülhettek végre, és új, a változásokra reagáló filmek is születtek szép számmal. Mindenütt voltak még mozik, és közönsége is akadt a jó magyar filmnek. 1989-es sorozatunk új része. Fábry Sándor és Rátonyi Róbert az Álombrigád c. filmben
Nem csak maga a kínzás vagy hatósági bántalmazás sérti az emberi jogokat, hanem az is, ha az állam nem tesz meg mindent azért, hogy kivizsgálja a lehetséges kínzás- és bántalmazási ügyeket és megtalálja a felelősöket. Kmetty Ágoston zöldségkereskedővel is ez történt. Ő az első ügyfele a Magyar Helsinki Bizottságnak, akinek sikerült pert nyernie a strasbourgi bíróság előtt.
A II. világháború keserű tapasztalata, a hidegháború és a nukleáris fenyegetés késztette az ENSZ-et és tagállamait, hogy 71 éve elfogadják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Az önmagában is fontos, hogy a „nemzetek” deklarálták az alapjogoknak egy olyasfajta katalógusát, amelyet irányadónak tekintenek politikai berendezkedéstől, fejlettségtől, földrajzi helyzettől vagy hagyományoktól függetlenül. Ám idővel maga az ösztönző nyilatkozat a világszervezetet és tagállamokat is arra sarkallta, hogy építsék ki az emberi jogok védelmének nemzetközi intézményes garanciarendszerét. A Nyilatkozatnak egyenesen normatív ereje lett. Az az érzésünk, hogy ilyesfajta deklaráció elfogadására ma nem volna esély. Ezért is fontos, hogy elődeink időben megalkották, és az emberi jogokat a nemzetközi jog ma is garantálja mindannyiunknak.
Civil szervezetek szeptemberben készítettek egy angol nyelvű háttéranyagot a Magyarországgal kapcsolatban indított ún. 7. cikkes eljáráshoz kapcsolódóan, amelyben az Európai Unió azt vizsgálja, hogy Magyarországon fennáll-e a veszélye az uniós alapértékek megsértésének. A háttéranyagban a civil szervezetek 12 tematikus fejezetben pontról pontra megcáfolták a félrevezető, csúsztatásokkal teli, olykor konkrét hazugságokat tartalmazó magyarázkodást, amelyet a kormány a 7. cikk szerinti eljárásban nyújtott be az EU-nak. Most bemutatjuk a civil szervezetek tisztázó anyagának legfontosabb állításait, és megvilágítjuk, hogy a kormány által festett rózsás képhez képest mi a helyzet igazából a jogállamiság és az emberi jogok érvényesülése terén Magyarországon.Kép: A tervezett komádi börtön bekötőútjának avatási ünnepélye
44 éve ezen a napon kezdték el tárgyalni a XX. század egyik legnagyobb jelentőségű jogvédőjének, Szergej Adamovics Kovaljovnak (1930) a bűnperét. Akkor már egy éve le volt tartóztatva és kilenc évig nem szabadulhatott még.
Nem csak a filmekben alakított nagyot. Mikor a valóéletben igazán nagy volt a baj, nem tétovázott közbe lépni. A német megszállás alatt az sem riasztotta vissza, hogy a Gestapo kémkedés gyanújával lefogta és három hónapon át fogva tartotta és kínozta. Szabadulása után elég volt meglátni a zsidó gyerekek halálmenetét, nem számított terror és félelem, közbeavatkozott és megmentette őket, a lakásán várhatták ki a felszabadulást. Karády Katalint (1910–1990) mégis elüldözték.
A Kádár-korszak apologétái a diktatúra bukása után hangoztatták, hogy Kádár idejében szinte minden megjelenhetett, nem is kerültek elő jelentős művek a fiókból a rendszerváltáskor... Ez nem igaz. Az viszont igaz, hogy rezsim egyik presztízsterülete a könyvkiadás volt, és igyekeztek a látszatot fenntartani. Például maga Kádár is azzal „nyugtatgatta” az 1968-as csehszlovákiai invázió miatt csalódott egyetemistákat, hogy „nálunk cenzúra sosem volt, akasztani ugyan akasztottunk, de cenzúra sose volt”. Mint 1989-es sorozatunk új részéből kiderül, nagyon sok regénynek megvolt a maga „regénye”, sokszor hasonlóan kalandos vagy tragikus, mint a szerzőjéé.
A gazdag és nagylelkű Miklós igyekezett titokban segíteni szomszédain. Mindez azonban kitudódott, és Miklós igen népszerű lett városában. Aztán püspökké szentelték fel. A Miklós napi ajándékozáshoz ő adott mintát.
A civil Helsinki-mozgalom a Szovjetunióból indult. Akinek valamennyire van fogalma arról, mit is jelentett Brezsnyev diktatúrája, azt tán elcsodálkozhat ezen. Csakhogy éppen itt, ezen az átokverte vidéken voltak olyan bátor és eszes nők és férfiak, akik úgy találták, a Helsinki Záróokmányban (1975) deklarált emberi jogoknak nem csak papíron kell létezniük, a nemzetközi garanciáknak a keleti blokkban is érvényesülniük kell. Nagy kár, hogy kevesen ismerik ezeket a hősöket, akik börtönt, kényszermunkát és üldöztetést is vállalva követeltek jogokat mindenkinek. A Moszkvai Helsinki Csoport (1976) egyik alapítója egy egykori szovjet katonatábornok, Petro/Pjotr Grigorenko (1907–1987) volt. Nem mindennapos történet az övé. Korának leghíresebb kényszergyógykezelt „betege” volt, merthogy, ugye, „normális embernek nem lehet gondja a létező szocializmussal”.
Komoly lendületben volt az ellenzéki liberális politika az 1840-es évek elején. Ezt a lendületet Széchenyi István egyre rosszkedvűbben, sőt sértve szemlélte. Van azonban úgy, hogy a sértettség és az „aktuálpolitikai szándék” eredeti eszméket terem. Széchényivel ezt történt: a magyar politikai számára „felfedezte” a kisebbségekkel szembeni toleranciát és a többesidentitás fontosságát. Nem csak ő tehetett róla, hogy a kortársak és követőik nem értékelték mindezt kellőképpen, és nem vált belőle erős politikai program.
A zseniális magyar képzőművész többször is menekülni és emigrálni kényszerült. A világ iránti érdeklődése nem csak vizuális természetű volt, a politika már fiatalon izgatta, és később is megőrizte kíváncsiságát. Moholy-Nagy László (1895–1946) aktívan politizált, a szabadság és eszményeit követte, de tisztánlátását nem veszítette el.
John Miltonnak (1608–1674), a nagy angol költőnek és Oliver Cromwell titkárának az Areopagitica című röpirata szerint a könyvek cenzúrája keresztyénietlen dolog, vagyis idegen a reformált vallásoktól. Afféle pápista vircsaft, amit semmiféle biblikus vagy antik hagyomány nem igazol. Mint írja: „egy könyvet megölni szinte felér egy ember megölésével”.
A Szent Márton legendájából vett jelmondata szerint élt: nem futamodott meg a munkától. És nem futamodott meg a nehézségektől sem. Márton Áron (1896–1980), a katolikus egyház gyulafehérvári püspöke különösen nehéz időszakban szolgálta vallási közösségét. Hosszú börtön és még hosszabb házi őrizet, összesen 18 év után 1967-ben nyerte el újra szabadságát. Ekkortól már szabadon mozoghatott, de az állami kontroll megmaradt, spiclik és provokátorok vették körül.
Különös, de a magyar történelem egyik legrosszabb évében (elég sok volt belőle), 1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzve politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – önmagában azonban nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.
Ma adták át az idei Hazám-díjakat. A díjazottak között van Fischer Ádám karmester, aki a Magyar Helsinki Bizottság Egyesület tagja is. A világhírű művész nem lehetett jelen a budapesti ceremónián, ezért a köszönő szavait Pardavi Márta, egyesületünk társelnöke olvasta fel. Íme, Fischer Ádám üzenete.
A szociáldemokrata mozgalom nagyasszonya volt a magyar történelem második női országgyűlési képviselője. A két háború között a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött. Antifasiszta volt. A háború idején bujkálni kényszerült, a koalíciós időszakban próbálta megakadályozni pártja beolvasztását a kommunista pártba. Évekig ítélet nélkül tartották fogva. Néhány napig Nagy Imre minisztere volt 1956-ban. A szovjet invázió idején diplomácia küldetéssel külföldön tartózkodott, ennek köszönheti szabadságát és talán életét is. Két évtizeden át élte az emigránsok, politikai menekültek keserű életét. Belgiumban hunyt el.
Nem a brassói felkelés vezetett el Ceauşescu és a rezsim bukásához, de a világ számára itt vált egyértelművé, hogy Románia éhezik, és a diktátor támogatottsága egyáltalán nem egyöntetű az országban.
Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.
A környezetszennyezés feltárására és a környezetvédő mozgalmakra mindig dühödten reagálnak a diktatúrák. A nagy hatalmú vállalatok sem szeretik, ha civilek legyeskednek a profitszivattyúik körül. Ha a korrupt és brutális politikai hatalom szövetségre lép a gátlástalan multival még nagyobb a baj. Ott fű nem terem. Ez történt Nigériában is. A katonai rezsim és a Shell olajcég összeborulása nyomán egy nép, az ogonik élete került veszélybe. Az iparszerű környezetpusztításra Ken Saro-Wiwa (1941–1995) és erőszakmentes mozgalma hívta fel a világ figyelmét. Az írót és hét társát koncepciós perben gyilkolták meg. A kivégzések nyomán támadt nemzetközi felháborodás ugyan hozzájárult a junta vesztéhez, de az ogonik földjén még ma sem lehet egészségesen élni.
A Bastille-t már nem számított a „régi rend” első számú börtönének, amikor megostromolták és az ott őrködő néhány tucat svájci gárdistát meg invalidust felkoncolták. A szentpétervári Téli Palota „ostroma” pedig távolról sem hasonlított Eisenstein későbbi nagyszabású filmjéhez. Ezekhez képest a berlini fal „leomlása” egy valóságosan tiszta, felemelő, boldog szabadságünnep volt. De nem csak ezekhez képest: a fal vége maga volt a csoda, amihez képest fogható – és itt most nem riadunk vissza a nagy szavaktól – kevés történt az európai történelem vérzivataros évezredei alatt. Aki akkor élt, annak nem kell ezt bizonygatni, és talán azok is megéreznek valamit a szabadság meg a felszabadulás kéjgázos kitöréséből, akik csak képekről, filmekből ismerhetik meg az akkor történteket.
„Győzött az információszabadság Strasbourgban!” – jelentettük be diadalmasan éppen három éve. És nem túloztunk. Az Emberi Jogok Európai Bíróság (EJEB) Nagykamarája előtt zajló perben ugyanis valóban jogfejlesztő, európai jelentőségű ítélet született. A bíróság kimondta, hogy a magyar állam megsértette a Magyar Helsinki Bizottság véleménynyilvánításhoz fűződő jogát, amikor a rendőrség megtagadta a kirendelt védők nevének és az általuk vitt ügyek számának kiadását a szervezet számára. Az ítélet jelentősége messze túlmutat a magyar eseten: ezzel ismerte el először a Nagykamara, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye védi a közérdekű adatok megismerésének jogát.
A Berlini fal leomlása volt a kelet-európai rendszerváltások, Európa újraegyesülésének és a csodák évének a dicsőséges csúcspontja. 3 nappal a 30. évforduló előtt mi mással is foglalkozhatna 1989-es sorozatunk új része, mint ezzel a földindulással.
A német szokásjog is megengedte, hogy a szegények fát gyűjthessenek, és ne fagyjanak meg. Az 1840-es évek változott a szabályozás, és megalkották az ún. „falopási törvényt”, amely elzárással, pénzbírsággal büntette a „faelvételt”, így a gallyak, a rőzse összeszedését is. A Napóleon után Berlin fennhatósága alá kerülő Rajna-tartományban 1836-ban például 150 ezer esetben jártak el „fatolvajok” ellen, ami a büntetőügyek 77 százalékát (!) tette ki. Mindezt Karl Marxtól tudhatjuk. Az „Egy Rajna-vidéki” álnéven publikált cikksorozata 1842-ben jelent meg a Rheinische Zeitungban.
1989-ben elkezdtünk élni egy új életet. De még a régit is éltük egy darabig. Azt hittük, az előző élet kényszer, az új meg szabad választás. Maradjunk annyiban, nem volt tökéletesen igazunk. Ennél, mint rendesen, bonyolultabb volt a helyzet. Ezt az izgalmas átmeneti állapotot rögzítik a korszakból megmaradt privátfotóink, azok is, amelyeket kidobásra szántak. 1989-es sorozatunk új része arról tanúskodik, mit is jelentett a munka, és hogyan szórakoztunk.
Számtalan politikus és vezető közéleti pályájának vetett véget az 1989-es „rendszerváltóláz”, feketeöves pártkáderének, cinikus társutasénak és tisztességes rendszerjobbítóénak egyaránt. Volt, aki csak hónapokra szagolhatott bele, mit is jelent a politizálás és a hatalom, volt, akinek emberöltőnyi ideje volt erre. 45 figura Aczél Györgytől Várkonyi Péterig. 1989-es sorozatunk új része. Hatan a 45-ből az 1976-os KISZ-kongresszus idejéből. Balról bekarikázva: Horváth István, Maróthy László, Aczél György, Grósz Károly, Fejti György és Barabás János. Forrás: Urbán Tamás / Fortepan
„Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!”Még ki sem tört a forradalom, az egyetemisták 16 pontos követelései közé már 1956. október 21-én bekerültek a legalapvetőbb szabadságjogok, és részben ezekért vonultak utcára a fiatalok két nap múlva. Merthogy az emberi jogok hiányát különösen megszenvedte a magyar nép. A legalapvetőbb jogok brutális eltiprása nélkül nem lehetett volna fenntartani a diktatúra sztálinista változatát, és nem lehetett volna szovjet gyarmattá tenni Magyarországot.
Politikailag kényes, emberi jogi szempontból viszont nagyon fontos ügyekben hallgatott Székely László, az alapvető jogok biztosa. Nem használta ki a rendelkezésére álló eszközöket. Passzivitása kárhoztatható még az alkotmányosság védelme terén is, számos alkotmánybírósági indítvánnyal maradt adós. Ezzel együtt voltak előremutató vizsgálatai és ajánlásai. A távozó biztos javára írható az is, hogy szemben más közjogi méltósággal ő legalább szóba állt a civil szervezetekkel.Fotó: Máthé Zoltán / MTI
Még ha valaki kérte volna, akkor sem maradnak itt a szovjet csapatok. A kelet-európai csatlósállamokban állomásozó mintegy egymilliós kontingens és az itt felhalmozott nukleáris fegyverzet fenntartása óriási pénzbe került. Márpedig a rendszerváltások és összeomlás idején abból volt a legkevesebb a fegyverkezési és technológiai versenybe végzetesen kimerült birodalomnak. 1989 sorozatunk új része.Cicciolina (szül. Staller Ilona) békegalambbal búcsúzott a kivonulóktól
Megalázó és diszkriminatív gyakorlat alakítottak ki a hajléktalan emberekkel szemben a rendőrök és a bíróságok. Az indokolatlan bilincseléshez és a hajléktalanok elkülönítéséhez a szabálysértési meghallgatásokon ugyan olykor található formális indok, valójában azonban semmi szükség rájuk és önkényesen korlátozzák az alapjogokat. Az állam nem biztosít jogegyenlőséget a hajléktalan embereknek.
„Hagyják már közbeszólni a szónokot is!” Kesernyés humorral erre kérte az egyik ellenzéki képviselő a magukról megfeledkezett kommunista képviselőtársait az Országgyűlés 1947. október 8-iki ülésnapján. Valódi lincshangulat uralkodott az ülésteremben. Moór Gyula (1888–1950), a legnagyobb valódi ellenzéki párt, a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párt vezérszónokának beszéde ingerelte fel ennyire a kormánypárti képviselőket. Ez az a párt, amelyik nem hagyta szó nélkül a „kékcédulás választásokat”, azt, hogy a kommunisták megpróbálták elcsalni a választásokat. Az ellenzéki párt „jutalma” az lett, hogy az ő képviselőinek mandátumait vették el novemberben. Moór Gyula már ezzel a forgatókönyvvel is számolt.
A honvédtábornokok és a volt miniszterelnök elleni perekben a hatalom lábbal tiporta a jogot, nem volt független a bíráskodás és nem voltak meg a tisztességes eljárás garanciái. Emellett az alkotmányosság két értelmezése feszült egymásnak. A birodalmi logika szerint az uralkodó nincsen alávetve a törvényeknek és az alkotmánynak. A jogállami logika szerint viszont az uralkodó sem áll törvények felett, önkényesen ő sem változtathat a kereteken.
Az Alkotmánybíróság (AB) 1990-es döntései értelmében a kopogtatócédulán ott lehettek a választók személyi adatai, viszont a pártok vezetőinek nem kellett vagyonbevallást készíteniük. Sok minden változott azóta, nincs már kopogtatócédula, viszont kötelezően nyilatkozniuk kell vagyonukról mostanság még az iskolaigazgatók helyetteseinek is. Az AB első évének két határozata ma nem is döntésük tartalma miatt érdekes, hanem a szemléleti változás miatt, ami szűk nyolc hónap alatt következett be. Sólyom László érdemei ebben vitán felül állnak.
Elbaltázott fotókból is rekonstruálható 1989 kollektív vizuális emlékezete. A néhai Főfotó Vállalatnál előhívatott és kiselejtezett amatőr fotókat Forgács Péter vezetésével a Népművelési Intézetben kezdték el szisztematikusan gyűjteni és rendszerezni még a nyolcvanas években. Ma a gyűjtemény a nagyszerű Blinken OSA Archivumban kutatható. Nem túlzás, hogy csak a digitális korban nyerhették el születésük idején nem is sejtett értelmüket, kelhettek életre ezek a valaha szemétkukába szánt vizuális hulladékok. Ma éppúgy rajonghatunk értük, mint az egykori szemétdombokon feltárt antik cserépdarabokért. 1989-es sorozatunk új része közülük szemezget, méghozzá az emberélet fordulóihoz és az ünnepekhez kapcsolódó fotográfiákból