A miniszterelnök lojális embere lett a Kúria második számú vezetője. Patyi Andrást hat évre nevezték ki a Kúria elnökhelyettesének. Varga Zs. Andráshoz, a Kúria jelenlegi elnökéhez hasonlóan Patyi sem egy hosszú bírói életpálya után került a bírósági szervezet csúcsára. Viszont többször adta jelét a kormány iránti elkötelezettségének. Összefoglaló Patyi András pályafutásának a Kúria elnökhelyettesi kinevezése szempontjából fontos állomásairól.
2030. január 1-jéig Magyarországon a bírói hatalmi ágat olyan főbíró képviseli, aki korábban nem érzett elhivatottságot a bírói pálya iránt, aki szerint Magyarországnak erős végrehajtó hatalomra van szüksége, és aki kész programot dolgozott ki a bíróságok függetlenségének korlátozására.
"A fékek és ellensúlyok rendszere az amerikaiak találmánya, amit Európa – talán szellemi középszerűségből – átvett és az európai politikára alkalmazott" – elmélkedett Orbán Viktor miniszterelnök a Bloombergnek. Középszerűségről vagy szellemi restségről azonban nem lehet szó. Mint számos "amerikai találmánynak", ennek is megvannak a maga szerves európai előzményei. A hatalommegosztás elvét már Arisztotelésznél megtalálni, és olyan liberális gondolkodók dolgozták ki, mint Locke és Montesquieu. Tőlük, európai mestereiktől emelték át az alkotmányozásnál az amerikai alapító atyák.
Hoppál Péter pártszóvivő szíves figyelmébe: A Helsinki Bizottság a mindenkori kormány kritikusa. Nem befolyásolják pártpolitikai megfontolások. Jogi kritikáink visszaigazolódtak, jobb lett volna hát időben meghallani azokat. Magyarok jogainak védelme miért volna magyarellenes cselekedet?
A Heti Válasz 2013. augusztus 15-i számában Soros, nyiss nekem tért… címmel megjelent írásában Bódis András lényegében tényként kezeli, hogy Magyarországgal szemben létezik nemzetközi összeesküvés, amelynek hátterében Soros György áll, s amelynek keretében – a hetilap alcíme szerint – „Amerikából fizetik a baloldal civiljeit”. A cikk főszövegében nem esik szó a Magyar Helsinki Bizottságról, de a Soroshoz köthető szervezetek támogatottjait felsoroló táblázatban szerepel a bizottság is, amelynek politikai tevékenységeként a cikk írója Kőszeg Ferenc alapító elnök egykori SZDSZ-es tevékenysége mellett azt jelöli meg, hogy „rendre támogatja a kormányellenes tüntetéseket”.
A Helsinki Bizottságot érintően szinte szóról-szóra ugyanezzel a szöveggel – még a civil szót is ugyanúgy idézőjellel használva – jelent meg augusztus 16-án Pilhál Tamás Soros félmilliárdjából épül a „civil” baloldal című cikke a Magyar Nemzet nyomtatott kiadásában. Majd Hoppál Péter, a Fidesz pártszóvivője emelte a tétet, és 2013. augusztus 17-én megtartott sajtótájékoztatóján a sejtető félmondatokon túllépve egyenesen azt közölte: a Soroshoz köthető szervezetek által támogatott szervezetek „álcivilek”, „fizetett statiszták”, „dollármilliókért kitartott szervezetek”, amelyeknek „mindössze […] annyi feladatuk van cserébe az amerikai pénzekért, hogy minden fronton támadják […] a magyar kormányt, támadják a Fideszt, és támadják Magyarország miniszterelnökét”. Azon újságírói felvetésre, miszerint az általa megnevezett szervezetek – köztük a Helsinki Bizottság – a korábbi kormányokat is kritizálták, Hoppál Péter a következő választ adta: „a kérdés, hogy akkoriban kaptak-e ilyen tetemes amerikai támogatásokat, erről nem szól a cikk, úgyhogy erről nem tudunk. Ma kapnak külföldi jelentős támogatásokat, és a külföldi megrendelést teljesítik, és Magyarországot a külföld előtt lejáratják.”
Hoppál Péter jól látja. Pontosan ez az egyik fontos kérdés, amelyet fel kellett volna tennie, mielőtt nekilát besározni a civil szervezeteket. De itt legalább őszinte választ adott: nem tudja. Saját bevallása szerint is anélkül állította tehát, hogy ezek a szervezetek – közöttük a Helsinki Bizottság – pénzért eladták önmagukat és a hazát, hogy utánajárt volna, milyen kormánykritikus tevékenységet folytattak az előző kormányzati ciklusok alatt, és e korábbi időszakokban kaptak-e támogatást a Soros Györgyhöz köthető donoroktól.
Pedig sem neki, sem a Heti Válasz és a Magyar Nemzet újságíróinak nem lett volna túl nehéz megtalálni ezeket az információkat. A honlapunkon ugyanis nem csak a tevékenységünk dokumentumai találhatók meg, hanem a közhasznúsági jelentéseink is, amelyek valamennyi forrásunkat feltüntetik, mégpedig a finanszírozó nevének és az adományozott összegnek a fillérre pontos megjelölésével. Nagy valószínűséggel a Heti Válasz „tényfeltáró” újságírója is ebből a forrásból dolgozott. Arról, hogy miért nem volt benne (sem) annyi erkölcsi és intellektuális igényesség, hogy a korábbi évek vonatkozásában is ellenőrizze a Soroshoz köthető támogatásaink mértékét, inkább nem bocsátkozunk találkozásokba.
Inkább – elvégezve helyettük és Hoppál szóvivő helyett a munkát – ismertetjük a tényeket.
1) A Helsinki Bizottság két évtizede a mindenkori kormány kritikusa
Mindenekelőtt hadd emlékeztessük Hoppál Pétert és a „tényfeltáró” újságírókat: a jogvédelemnek bevett eszköze a nemzetközi figyelem felhívása azokra az anomáliákra, amelyeket a hazai keretek között nem lehet orvosolni. Ezzel ellenzéki korában a Fidesz is élt – például az Európai Néppárt európai parlamenti frakciója által a 2006. őszi eseményekről szervezett meghallgatás alkalmával. De úgy tűnik, Hoppál Péter szerint az, hogy a nemzetközi szervezetekhez címzett kormánybírálat legitim jogvédelmi eszköz vagy pedig az ország „lejáratása”, kizárólag annak függvénye, hogy éppen számára kedves párt van-e hatalmon. Ráadásul amennyiben akár ő, akár az érintett újságírók vették volna maguknak a fáradságot, és megnézik a honlapunkon, hogy vajon például 2002 és 2010 között írtunk-e nemzetközi szervezeteknek jelentéseket a magyarországi emberi jogi helyzetről, – számukra valószínűleg – meglepő felfedezést tehettek volna.
a) 2005-ben, amikor a Soros Györgyhöz köthető szervezetek 33 millió forinttal (összköltségvetésünk 20%-ával) támogatták szervezetünket, az Európa Tanács Kínzás megelőzésére létrehozott bizottságának (CPT) írtunk igen kritikus jelentést.
b) 2006-ban („Soros-támogatás”: 42,8 millió forint, az összköltségvetés 24%-a) az ENSZ Kínzás elleni bizottságát tájékoztattuk a kínzás elleni egyezmény magyarországi érvényesülésének hiányosságairól, egyebek mellett a 2006. őszi rendőri túlkapásokról.
c) 2008-ban („Soros-támogatás”: 39,5 millió forint, 28%) az Európa Tanács Rasszizmus és intolerancia ellenes bizottságához nyújtottunk be árnyékjelentést a magyarországi helyzetről.
d) 2009-ben („Soros-támogatás”: 40,4 millió forint, 24%) ismét a CPT-t tájékoztattuk a kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmóddal kapcsolatos magyarországi fejleményekről, többek között a 2006 őszével összefüggésben indult eljárásokat érintő kifogásainkról.
e) Végül 2010 márciusában („Soros-támogatás”: 63 millió forint, 33%) az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának nyújtottunk be elemzést a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának végrehajtásáról (szintén kitérve a 2006. őszi jogsértések fejleményeire).
Ilyen irányú tevékenységünk tehát messze nem új keletű, és semmilyen módon nem függ attól, hogy MSZP-nek, vagy Fidesznek hívják a kormánypártot. A jogvédő szervezetek tevékenységének lényege ugyanis az egyénnek az állammal szembeni védelme, a túlterjeszkedésre természeténél fogva hajlamos közhatalomnak a civil kontrollja. Ilyen értelemben tehát a Helsinki Bizottság mint jogvédő szervezet nem Horn Gyula, Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc „ellenfele” a pártpolitikai térben, hanem a mindenkori hatalom kritikusa. Nem véletlen, hogy az előző kormányzati ciklusban, Balog Zoltán elnöksége idején az országgyűlés emberi jogi bizottságának üléseire állandó meghívásuk volt azoknak a szervezeteknek, amelyeket Hoppál Péter és a két cikk pellengérre szeretne állítani. Csakhogy akkoriban „Soros-támogatottságunk” nem adott okot gyanúra. Talán az sem véletlen, hogy az állandó meghívás érvényét vesztette, amint a jelenlegi ciklus elején az emberi jogi bizottság elnöke kormánypárti képviselő lett.
2) A Helsinki Bizottság kritikáit nem befolyásolják pártpolitikai megfontolások
Ha nem lenne olyan szomorú, tulajdonképpen mulatságosnak is tarthatnánk, hogy a Helsinki Bizottság „politikai tevékenysége” címszó alatt mind a Heti Válasz, mind a Magyar Nemzet hivatkozik rá, hogy alapító elnökünk, Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselő volt.
Egyrészt azért komikus ez, mert Kőszeg Ferenc az 1998-as választásokon – éppen az 1994-ben újjáéledt Helsinki Bizottságban betöltött szerepére tekintettel – már nem indult (azaz több mint 15 éve nem képviselő), ráadásul közel hét éve, 2006 decemberében visszavonult a szervezet vezetésétől. Másrészt azért, mert az SZDSZ-es múlt valahogy nem jelentett problémát akkor, amikor Kőszeg Ferenc felemelte a szavát a 2006-os rendőri túlkapások miatt, vagy amikor a Fidesz aktuális elképzeléseivel egyező irányban érvelt a Független Rendészeti Panasztestület felállításának szükségessége mellett.
A cikkek szerint a Helsinki Bizottság „politikai tevékenységének” másik eleme, hogy a szervezet rendszeres támogatója a kormányellenes tüntetéseknek. A valóság ezzel szemben az, hogy a bizottság a jelenlegi kormányciklusban egyetlen tüntetést támogatott (rendszerességről tehát biztosan nem beszélhetünk), az viszont nem a kormány ellen, hanem az Alaptörvény negyedik módosításával szemben szerveződött. Ezt a jogszabályt olyannyira súlyos támadásnak véltük az alkotmányosság ellen (például azért, mert a kereskedelmi médiumokban folytatott választási kampányok korlátozásának a köztársasági elnök által kifogásolt és az Alkotmánybíróság által megsemmisített lehetőségét tuszkolta vissza az Alaptörvénybe, egyszerűen semmibe véve két független – hazai! – intézmény megállapításait), hogy úgy döntöttünk: a tüntetésektől való addigi intézményes távolmaradásunkat feladva, kivételesen szervezetként is részt veszünk a hangsúlyozottan civil – pártoktól független – megmozduláson.
Ha ezt bárki kormányellenes demonstrációnak tekinti, ám legyen, de azt, hogy a Helsinki Bizottság ettől a „baloldal civiljévé” válna, kikérjük magunknak. A bizottság nem bal- vagy jobboldali, nem szolgálja az ellenzéki pártok vagy bárki más politikáját. Az alkotmányos berendezkedés átalakításának kérdéseivel nem pártpolitikai szempontból foglalkozunk, tehát álláspontunkat nem aszerint alakítjuk ki, hogy éppen ki van hatalmon és ki ellenzékben. Nem érdekel bennünket, hogy tevékenységünkkel melyik politikai erőnek kedvezünk vagy okozunk kellemetlenséget.
A támogatás, a pénzadomány feltételéül nem fogadunk és soha nem is fogadtunk el pártpolitikai elvárásokat. A Soros Györgyhöz köthető szervezetek és más finanszírozóink sem támasztottak ilyeneket soha. Sem akkor, amikor a 2006-os rendőri túlkapások áldozatainak képviseletét elvállaltuk és végigvittük, sem 2007-ben, amikor a Kossuth téri kordonnal kapcsolatos rendőrségi panaszeljárást megindítottuk, de akkor sem, amikor a jelenlegi kormánypártoknak a fékek és ellensúlyok rendszerét súlyosan kikezdő intézkedéseivel szemben léptünk fel.
Egy összefüggés persze bizonyosan fennáll: minél többször sérti meg a jogállamiság, a demokrácia és az alapvető jogok követelményeit egy kormány, annál több a jogvédő szervezetek dolga. Az intenzív jogvédői aktivitás a jogállam siralmas állapotából következik, nem pedig abból, hogy a jogvédőket lefizette a „spekuláns pénztőke”.
3) A politikainak minősített kritikánkat maradéktalanul visszaigazolták a nemzetközi jogi fórumok
A rágalomhadjárat megindítóit egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy a jogvédő szervezetek nem pártállás alapján bírálták a kormánytöbbség tevékenységét, hanem tisztán jogi érveket hoztak fel, legtöbbször azon nemzetközi egyezmények rendelkezéseire hivatkozva, amelyeket Magyarország aláírt és magára nézve kötelezőnek ismert el. Azt pedig bírálóink végképp elmulasztották megemlíteni, hogy a kritikáinkat – amelyeket sokszor a TASZ-szal és az EKINT-tel közösen fogalmaztunk meg – a magyar Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Európa Tanács Velencei Bizottsága és az ENSZ Különmegbízottja rendre visszaigazolta. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy bírálataink alkotmány- és nemzetközi jogilag megalapozott állítások, nem pedig alantas politikai rágalmak voltak.
4) A Helsinki Bizottság biztosított lehetőséget a kormányzatnak a nemzetközi kritika elkerülésére
Szintén nem lényegtelen, hogy a legtöbbször kritikai észrevételeinkkel elsőként a kormánytöbbséghez fordultunk, és csak azután vittük az ügyeket nemzetközi színtérre, hogy a felvetéseink süket fülekre találtak. Jól példázza ezt a bírósági ügyáthelyezések esete. A Helsinki Bizottság – a TASZ-szal és az EKINT-tel közösen – már 2011 decemberében, a Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezéseiről szóló törvényjavaslat vitája során elektronikus levélben jelezte valamennyi kormánypárti képviselőnek (köztük Hoppál Péternek is), hogy ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményének a tisztességes eljárás elvét kimondó rendelkezéseivel az a megoldás, hogy az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke a törvényben meghatározottól eltérő bíróságot jelölhet ki valamely ügy tárgyalására. Kértük a képviselőket, hogy fontolják meg a lehetséges következményeket – strasbourgi elmarasztalások, jelentős ügyek újratárgyalása stb. – és ne szavazzák meg az erre vonatkozó módosító javaslatot. Kérésünket a több mint 260 kormánypárti képviselőből senki sem méltatta válaszra, a javaslatot az Országgyűlés nagy többséggel fogadta el.
Ezt követően jeleztük aggályainkat a megfelelő nemzetközi szervezeteknek, amelyek azokat maradéktalanul osztották is. Az ügyáthelyezést a vonatkozó nemzetközi normákba ütközőnek találta az Európa Tanács Velencei Bizottsága és az Európai Bizottság is, az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig már kommunikált egy panaszt, amelyet ügyáthelyezés miatt nyújtott be a magyar állammal szemben egy büntetőeljárás terheltje.
A nemzetközi bírálatok hatására a kormány javaslatot tett az Alapörvény ötödik módosítása körében arra, hogy a normaszövegből kikerüljön az OBH elnök ügyáthelyezési joga. Onnan, hogy 2011 végén jeleztük a rendelkezés aggályos voltát, két évbe és több nemzetközi pofonba került eljutni eddig. Ha a kormánypártok hajlandók lettek volna meghallgatni a konstruktív kritikát, nem lett volna szükség minderre. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: kit is terhel akkor a felelősség a nemzetközi bírálatokért, ki okoz – Hoppál Péter szavaival élve – „iszonyatos károkat” az országnak?
5) A magyar emberek jogainak védelme miért lenne magyarellenes cselekedet?
Fellépésünket Hoppál Péter „Magyarország elleni intenzív és hazug hadjáratnak” nevezte. Hangsúlyozzuk, hogy ennek az országnak a polgárai mindazok is, akiknek a jogait a kormánytöbbség általunk kritizált és adott esetben jogi úton megtámadott intézkedései sértették. Magyar polgárok az indokolás nélkül elküldött kormány- és köztisztviselők, a szolgálati nyugdíjuktól visszamenőleges hatállyal megfosztott rendvédelmi dolgozók, a kényszernyugdíjazott bírák, a gyülekezési jogukban indokolatlanul korlátozott demonstrálók és így tovább. Érdekeik képviseletét az ország elleni támadásnak minősíteni torz nemzetfelfogásról tanúskodik.
6) A civil szféra hazai támogatásának rendszere nyilvánvalóan elégtelen
Az, hogy a magyar civil szféra gyakorlatilag nem létezhetne – de bizonyosan nem végezhetne érdemi munkát – külföldi források nélkül, a rendszerváltás óta regnáló kormányok közös szégyene. Elfogadhatatlan, hogy nem alakították még mindig ki a civil szervezetek politikától független és méltányos támogatását.
A Helsinki Bizottság a jogvédő tevékenységével nem tartja alapvetően összeférhetetlennek költségvetési források elfogadását olyan esetekben, amikor az állam átlátható módon, tényleges és ellenőrzött munkavégzéshez nyújt finanszírozást. Szervezetünk így részesült költségvetési támogatásban, így kapott pénzt a Nemzeti Civil Alaptól, menekültügyi programjához pedig 2007-től 2012-ig hozzájárult a magyar kormány. Ezek a források azonban a kormányváltást követően fokozatosan elapadtak, pályázataink egyre-másra sikertelennek bizonyultak, olyan esetekben is, amikor több éve, kiemelkedő eredményekkel végzett tevékenységünk folytatásához kértünk finanszírozást.
Eközben rendre röppennek fel híradások olyan szervezetek jelentős állami támogatásáról, amelyek érdemi tevékenységének nincs nyoma, a kormánytöbbséghez fűződő jó viszonyuknak viszont annál inkább. A magunk részéről inkább ezt tartjuk gyanúsnak, és javasoljuk, hogy Hoppál Péter inkább ezeknek a pénzeknek járjon utána, hiszen a magyar adófizetők forintjainak elpazarolásáról van szó.
7) Putyin elégedetten csettint
A bírálók függetlenségének kétségbe vonása persze nem új jelenség. A külföldről fizetett belső ellenség toposza régről ismerős: a kommunista diktatúrák is ilyen vádaskodással próbálták lejáratni az emberi jogok védelmezőit.
Ilyen alapon ítélték például hét év kényszermunkára Jurij Orlovot és száműzték hazájából Ludmilla Alekszejevát, a Moszkvai Helsinki Csoport két alapítóját abban az időben, amikor a KGB-hez belépett egy szépreményű fiatalember, bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Ő mostanság – vélhetően nem függetlenül az ott szerzett tapasztalataitól – pontosan ugyanezzel a váddal támadja a külföldi finanszírozásban is részesülő oroszországi jogvédőket, akiket egy 2012 júliusában elfogadott jogszabály arra kötelez, hogy „idegen ügynökként” vetessék magukat nyilvántartásba.
Akik megteszik, a működésüket gyakorlatilag ellehetetlenítő adminisztratív terheket vesznek a nyakukba, akik nem regisztrálnak, azok hatósági zaklatásnak, szabálysértési bírságnak és végső esetben büntetőeljárásnak teszik ki magukat.
A Human Rights Watch beszámolója szerint Putyin kijelentette, több mint 650 oroszországi civilszervezet részesül nagy összegű külföldi támogatásban, és az orosz társadalomnak „joga van tudni, ki kapja ezt a pénzt, és milyen célokra”. Ha arra gondolunk, mennyire rímel ez Hoppál Péter szavaira, miszerint „az amerikai pénzekből kitartott civil álszervezetek […] sok kérdéssel még adósak maradtak, nem érkezett válasz, hogy ők hogy is tevékenykednek, hogy is dolgoznak”, új, aggasztó értelmet nyer a „keleti nyitás” gondolata.
Kádár András Kristóf
Az Európai Unió Bírósága meghozta döntését a magyar bírák kényszernyugdíjazása kérdésében. Semmi meglepő nincs benne, a magyar szabályozás jogsértő. Annyi érdekes talán, hogy a kormány érveinek színvonala semmivel nem volt jobb, mint amikor maga próbálta megvédeni döntését a közmédiában.
[caption id="attachment_1026" align="aligncenter" width="560" caption="Öreg bíró nem vén bíró"]
Mint ismeretes, a kormány két lépésben 274 bírót rúgott ki, ez a bírói kar nagyjából egytizede. A 2012-ben a kényszernyugdíj a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mellett 9 ítélőtáblai és megyei elnököt, 7 ítélőtáblai és megyei elnökhelyettest, 17 kollégiumvezetőt, 2 kollégiumvezető-helyettest, 69 tanácselnököt, 15 városi (kerületi, munkaügyi) elnököt, 1 városi elnökhelyettest és 3 csoportvezető bírót érint, a többi bíró nem vezető beosztású. Hogy az Alkotmánybíróság (AB) ne vizsgálhassa a szabályozást, jól beleírták az Alaptörvénybe is a kényszernyugdíjazást. Azt is rosszul, így az AB megsemmisítette a szabályozást. De hogy túl nagy kárt ne okozzon a kormánynak, a határozatában hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a bírák eltávolítása több okból alkotmányellenes volt (sértette például a bírói függetlenséget és a diszkrimináció tilalmát), a bírákat az AB döntése alapján nem kell visszahelyezni. Nesze, semmi, fogd meg jól, mondták néhányan, talán nem is alaptalanul.
A bíróság ilyen mértékű lefejezése az Európai Unióban példátlan, nem csoda, hogy ott is szemet szúrt a dolog. Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen, azt állítva, hogy az intézkedés ellentétes a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmódról szóló 2000/78/EK irányelvvel, mert diszkriminatív. A 18 oldalas ítéletből különösen érdekes, hogy a kormány két, nyilvánvalóan védhetetlen érvvel próbálta meg igazolni, hogy a nyugdíjkorhatár nyolc évvel történő átmeneti nélküli leszállítása rendben van. Az egyik szerint ezzel lehet szolgálni a nyugdíjrendszer egységesítését. Az érvvel több baja is volt a Bíróságnak, a legalapvetőbb az, hogy az állítás nem felel meg az igazságnak. Ugyanis a nyugdíjkorhatár 2014-2022. között fokozatosan 65 évre fog emelkedni, vagyis nem igaz az, hogy a bírák kirúgásával egységes szabályokat érvényesítenének a bírákra: van, akinek 62 évesen kell elmennie, de pár év múlva már csak 65 évesen kellene ezt megtennie. Az eltérés magyarázhatatlan, a 62 éves bírák kirúgása pedig ennek fényében szükségtelen.
A másik érve az volt a magyar kormánynak, hogy így lehet "kiegyensúlyozottabb korstruktúrát" kialakítani az ítélkezésben, vagyis jogszerű cél a bírák fiatalítása. Az érv brutális megalapozatlansága könnyen belátható, ha belegondol valaki, hogy érezné magát, ha lenne egy határozott idejű szerződése, amiből azzal az indokkal rúgják ki, hogy pocsék a munkaerő-piaci helyzet, mert a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni. A Bíróság ennél szofisztikáltabb volt, megállapította, hogy a közel 300 bíró kirúgása már középtávon sem alkalmas intézkedés arra, hogy a fiatalok munkaerő-piaci helyzetén érdemben javítson. Hiszen jövőre már csak egy korcsoport helyébe tudnak majd fiatalok lépni, és azokban az években, amikor emelkedni fog a nyugdíjkorhatár, egy helyébe sem. Egy teljes bírósági rendszer lefejezése, 274 bíró átmenet nélküli kirúgása pedig nyilván aránytalan azzal, hogy 274 fiatalnak állást adunk (arra nem is tér ki a luxemburgi ítélet indokolása, hogy bírósági helyek egy részét nem is állástalan jogászok, hanem más jogászi pályán évek óta dolgozók foglalták el).
Az eset ezzel nincs megoldva, a kirúgott bírákat még mindig nem helyezték vissza, ráadásul a fáma nem szól a Legfelsőbb Bíróság elnökének korábbi kirúgásáról, ami egy másik szabály alapján történt. Mindenesetre a mai döntés alapján a kormány azt nyilatkozta, hogy tiszteletben tartja a Bíróság döntését. Az IMF-től ugyanezt követeli magának óriásplakátokon. Most elválik, mit is ért ez alatt.
M. Tóth Balázs
