A Magyar Helsinki Bizottság hatrészes, egyperces animációkból álló sorozata jogállamról és Magyarországról mesél. Valóságos példákkal illusztrált, közérthető, mégis feszes bemutatása mindez azoknak a jogállami kritériumoknak, amelyekről Varga Judit igazságügyi miniszternek ugyan nincsen tudomása, de amelyek teljesülése jogállammá emel egy országot.
Egyetemes, kikezdhetetlen norma kell legyen a jogbiztonság, amit sem haszonelvű kalkulációk, sem fennkölt értékek-érzelmek nevében nem lehet megkérdőjelezni. „Természeténél fogva mindenütt meg kell legyen, vagy sehol sincs meg: mindenütt meg kell legyen, de nem ténylegesen, hanem jogilag is... Jogi garanciák nélkül semmi sem létezik. […] Egy intézményben csak az a reális létező, ami jog szerint létezik.”
Nemzetünk és a polgárosodás szuperhősei 1848-ban ejtettek mély sebet a „történeti alkotmány” monstrumán. Hálásak lehetünk nekik érte. Kormányunk ma mégis újjáélesztené a jogbiztonság és jogegyenlőség előtti rendi állapotok gólemjét. Ebből nem lesz áldó imádság.
Egykor volt a magyar jognak egy ma különösnek tetsző jellemzője, hogy ugyanis a régi jogszabályok nem évültek el, és akár még akkor is hatályban maradtak, ha utóbb velük ellentétes törvényeket hoztak. A Corpus Juris Hungarici, a legfontosabb magyar törvénytár egyre csak hízott tovább megállíthatatlanul. Mindez gyakorta komoly zavart okozott a jogalkalmazásban, és például az ország alkotmányos működését állandó, nem csituló (köz)jogi viták övezték. Belátható, hogy ez a zavaros helyzet nem szolgálta a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, a konfliktusokat a jog absztrakt és formalizált világában nem sikerült rendezni, így átszivárogtak olyan helyekre, amelyeket nyers hatalmi viszonyok uraltak. A joghoz való hozzáférést számtalanszor az erőviszonyok határozták meg, és az erősebbnek „volt igaza”, a jog bunkója a gyengébbre sújtott le.
A hazai jogfejlődés az 1848-as áprilisi törvények óta egyre szűkebb teret hagyott ennek a gyakorlatnak, amely azonban bizonyos elemeiben egészen 1946. évi I. törvény, a „köztársasági kisalkotmány” elfogadásáig fennállt, s végérvényesen csak a 1949. évi XX. törvény, a „kommunista alkotmány” számolt fel. Vele együtt került sírba a „történeti alkotmány” is, amelynek jól formálható (sokszor túlzottan is képlékeny) természete tette lehetővé például a kiegyezést éppúgy, mint a Habsburgok trónfosztását. 1949 óta kartális alkotmányaink vannak: 1989-ig csak papíron volt, azóta viszont jó két évtizeden át a valóságban is. Az „elmúltnégyévben” történt egy s más, és 2014 tavaszán már nem mondhatjuk magabiztosan, hogy országunk alkotmányos jogállam.
Az egyik ilyen, hogy az Alaptörvény felélesztette a „történeti alkotmányt”. Az új, egypárti preambulum, a Nemzeti hitvallás dacosan kijelenti: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Azaz az alkotmányozó kétharmad a maga kartális alaptörvényében egyenesen azt állítja, a „történeti alkotmány” élt, él és élni fog. Ez már csak azért is érdekes, mert a kartális típusú alkotmányok utólag ritkán szokták a szokásjogra és a jogértelmezésre alapozódó történelmi alkotmánytípusokat újjáéleszteni. Nem beszélve arról, hogy a 2010-ig az alkotmányértelmezésben meghatározó szerepet játszó Alkotmánybíróság jogköreit a fideszes alkotmányozók tövig vágták vissza. Másik furcsaság, hogy az Alaptörvény R) cikke kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Nem mondja meg azonban, mégis pontosan kinek kéne így értelmezni az új alkotmány rendelkezéseit. Noha az R) cikk csak általánosságban szól az alkotmányosságról, az alkotmánybírák magukra vették a felszólítást, és bejelentkeztek az értelmező szerepre. Talán joggal, de az is lehet, hogy nem.
Magyarország úgy tűnik, ebben is „unortodox”. A legtöbb alkotmányos jogállamban a jogfejlődés ugyanis az alkotmányos szokásjogtól vezetett a kartális alkotmányig. Visszakanyarodásról az „ősibb” változathoz én nem tudok, de ha elő is fordult, az aligha jelentheti a jogállamiság erősödését. A történeti konstitúcióknak ugyanis vannak a modern és demokratikus világhoz nehezen illeszkedő vonásai: a szélsőséges relativizálhatóság és a szinkronitás, vagyis az, hogy a jog különböző történeti rétegei párhuzamosan élnek egymás mellett tovább.
A mai ünnepi napon érdemes felidézni: tisztában voltak ezzel a reformkor nagyjai is, és sokat tettek azért, hogy a visszás helyzet megváltozzék. A reformkori országgyűléseken állandó viták folytak a „sarkalatos törvények” visszavonhatóságáról. A reformpártiak ugyanis nem fogadták el azt a konzervatív nézőpontot, hogy az egykor megszületett, fontosnak ítélt jogszabályok visszavonhatatlanok, bármennyire álljanak is szembe a jelen viszonyaival és a józan ésszel. A liberálisok hadjárata, „melyet azért vívtak, hogy az élőknek joguk legyen a letűnt nemzedékek által örökül hagyott megváltoztatására”, már 1790-ben elkezdődött, hogy aztán néhány évtized szünet után az 1830-as években újra fellángoljon – tudjuk meg Kecskeméti Károly történész nagyszerű könyvéből. Igazán eredeti módon akkoriban mind a haladárok, mind a maradárok ősi törvényi passzusokkal bizonygatták saját igazukat. Az is érdekes, hogy míg a XVIII. század végén az újítás eszméje leginkább felülről, a királyi udvarból érkezett (noha a magyar jakobinus összeesküvők is magukénak érezték azt), addig a XIX. századi változat kezdetektől fogva ellenzéki gyökerű volt.
Laczkovics János az 1790-es években például a megcsontosodott nemesi privilégiumokat támadta, amelyek a XVI. században, a törökkel vívott háborúk alatt nyerték el formájukat, amikor a nemesek még valóban a vérükkel adóztak: „Félre tehát a’ ti szemtelen köz-bóldogúlást rontó, vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitekkel, privilegyium és szabadságaitokkal!”
A nemesek (az akkori politikai nemzet) többsége azonban szívósan ragaszkodott a „nyolcszorosan évszázados” alkotmányához. La Motte Károly gróf például az 1741:8 törvénycikkre hivatkozva utasította el, hogy a Lánchídon a nemestől hídpénzt szedjenek. Széchenyi a Hitelben (1830) indított támadást az „ősi”, történeti alkotmány ellen: „A’ változhatatlan ’s még kérdésre se vehető törvény philosophiája ’jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll.’ ’S igy mathematice sül ki, hogy illy törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.”
Az ifjú Kossuth 1833-ban óvott ugyan a hebehurgya törvénymódosításoktól, de ezt is írta: „komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozhatni: jó, helyes, de Webőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti?”
A reformkor liberálisainak köszönhető, hogy 1848-ban Magyarország nagyot lépet a jogegyenlőség és a jogbiztonság felé. Az áprilisi törvényeknek hála, remélhetőleg az ősiséggel vagy a jobbágysággal már nem kell vacakolni az Alkotmánybíróságnak, mert azokat 1848-ban eltörölték, és – ha jól értjük – a „történeti alkotmánnyal együtt” még nem élesztette újjá az Alaptörvény. Igaz, annak nyomán sarjad így is elég vadság és értelmetlenség.
Zádori Zsolt
Itt a piros, hol a pirost játszik a kormány az antidiszkriminációs eljárások hatósági szabályaival. Csak a bürokrácia zord istene a megmondhatója, mi értelme az egésznek.
[caption id="attachment_1783" align="aligncenter" width="560" caption="Edward Hopper: Iroda éjjel (1940)"]
Július elsejétől az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvénybe (Ebktv.) kerülnek az antidiszkriminációs hatósági eljárások szabályai. Ettől ugyan nem fog a föld megremegni, de egyébként miért ne lehetnének ott. Felvetődik viszont, hogy hol is voltak ezek a regulák eddig? A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvényben (Ket.). Éppen ott is lehettek. De mi is indokolja, hogy most átkerülnek?
Részlet az indoklásból: „2013. július 1-jétől [....] az eredeti állapot kerül helyreállításra, így – a jogrendszer egységességének és a jogi szabályozás átláthatóságának biztosítása érdekében – az egyenlő bánásmód követelményével összefüggő minden szabály az Ebktv.-be kerül, ezzel párhuzamosan a Ket. vonatkozó rendelkezései hatályon kívül helyezésre kerülnek.”
Ja, vagy úgy: eredetileg is az Ebktv.-ben voltak ezek a szabályok, és most „a jogrendszer egységességének és a jogi szabályozás átláthatóságának biztosítása érdekében” visszakerülnek oda. Fontos célok. De tavaly meg miért kerültek át (ezek szerint csak átmenetileg) a Ket.-be ezek a fránya antidiszkriminációs eljárási szabályok? Az indoklás itt is heurisztikus:
„Az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésére irányuló – jelenleg az Ebktv. részét képező – eljárási szabályok a Ket. új X/A. Fejezetében kapnak helyet. Az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésére vonatkozó, az Egyenlő Bánásmód Hatóság mint általános antidiszkriminációs hatóság eljárására vonatkozó általános szabályanyag Ket.-ben történő elhelyezését egyrészt az indokolja, hogy ezek olyan általános érvényű – az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítését szolgáló – eljárási szabályok, melyek alkalmazása elsőbbséget élvez, különös figyelmet érdemel . Másrészt a normavilágosság és a jogbiztonság érdekében szükséges ezen eljárási szabályok Ket.-ben történő rögzítése, tekintettel arra, hogy a jogalkalmazók számára segítséget nyújt az egységes jogalkalmazás terén, ha az eljárási szabályokat egy törvény keretében találják meg.”
Lám-lám, mikkel kénytelen mostanság foglakozni a hazai jogalkotás motorja, szakmai csúcsa, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium. Nem is csoda, ha ideje másra, kevésbé fontos dolgokra nem marad, és egyéni képviselői indítványként kell alkotmányt, médiatörvényt vagy választási törvényt írni.
A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.
A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.
Szövetségbe forrt
A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.
Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.
A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.
Ami késik, nem múlik
A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.
Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.
Csömör
A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.
Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.
A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.
De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.
Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.
Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.
Zádori Zsolt
