Valójában nem is ezen a napon átkozta ki X. Leó Luther Márton ágostonos szerzetest. Azt többször megtette már korábban is. Ezen a napon lépett hatályba, vált jogerőssé Luther kiközösítése, exkommunikációja. Nem túlzás, hogy mindez világtörténelmi jelentőségű eseménynek bizonyult.

Nemhogy ellenzékinek, de mérsékelt udvarhű tollforgatónak is lehetetlen lett volna néhány évvel korábban lapengedélyt kapni politikai újság megindításához. Az idők azonban változtak. Az udvar és hazai szövetségesei felhagytak a szabadságjogok brutális korlátozásával és felségárulási perek koholásával, amelynek egyik áldozata éppen az a Kossuth Lajos volt, akit általános elképedésre megbíztak az induló Pesti Hírlap szerkesztésével. Megszületett az első modern magyar politikai újság, a tájékoztatás és a politikai véleményalkotás nyilvános fóruma. Emberi jogi kalendáriumunk ezen örvendetes eseménnyel foglalkozik.

Jó kis nap ez a január 1., kalendáriumindítónak igencsak ideális. Noha nem is mindig számított az év első napjának, meg a helye is módosulgatott a naptárreformoknak köszönhetően, nem is szólva azokról az évekről (ők vannak többségben), amikor még ugyan időszámítás nem létezett, de a történelem már igen.  Mindezekkel együtt ez a nap igencsak gazdag a fontos eseményekben. Mindegyik megérne egy-egy önálló posztot. Edmund Burke, Petőfi vagy a magyar Alkotmánybíróság születése (és utóbbi de facto halála), a piros, majd a kék útlevél bevezetése (1977 és 1988) nálunk, a rabszolga-kereskedelem betiltása (1808) meg a rabszolga-felszabadító Emancipációs Nyilatkozat hatályba lépése (1863) Amerikában mind pompás témát jelentenek. A mai évindító témánk azonban legyen inkább a béke, ha már egyszer 1981 óta van neki világnapja, és az éppen az év első napja.

A Miniszterelnöki Kabinetiroda ellen indított személyiségi jogi perben a felperes Magyar Helsinki Bizottság bizonyítékként csatolta a Medián reprezentatív közvélemény-kutatásának eredményeit. Ebből kiderül, hogy a „Nemzeti Konzultációnak” a civil jogvédő szervezetre vonatkozó állításai valóban negatív színben tüntetik fel az egyesületet. Az érdemi választ adók közül négyből hárman vélik úgy, hogy a Kabinetiroda szövege árt a Helsinki Bizottság megítélésének. 

A Magyar Idők megint átlépett egy határt. Mint az ismert, a Magyar Helsinki Bizottság pert indított a nemzeti konzultáció ötödik kérdésében megfogalmazottak miatt. Szerintünk ugyanis azok manipulatívan hamis színben tüntetik fel a Helsinki Bizottság szakmai álláspontját. A pert, úgy tűnik, zokon vette a kormányhű Magyar Idők napilap, és eddig több cikket szentelt az ügynek. A keddi, a Helsinki Bizottság kontra Miniszterelnöki Kabinetiroda perről szóló „elemzése” azzal zárul: ha a Kúrián veszítene a kormány (figyelem, még első fokon van a keresetünk!), az leginkább azért lesz, mert az ügy Baka András kúriai bíróhoz fog kerülni, és ennek pedig az volna az oka, hogy – mint rendesen – Darák Péter kúriai elnök rá fogja bízni az ügy tárgyalását. Az a helyzet, hogy ennél károsabbat nem tud írni egy lap, ha valamit számít neki a jogállam. 

Deák, Szemere, Eötvös, Kossuth – néhányan hazánk nagyjai közül, akiknek első rendűen fontos volt, mi történik a börtönökben. Ráébredtek, hogy a börtön nem csak a büntetés végrehajtásáról szól, hanem az állampolgárok és az állam viszonyáról is. A börtönviselt Bibó István az ő nyomdokaikon haladt. Következtetései ma is időszerűek, és leleplezik a mai illiberális állam önkényre hajlamos természetét.Orosz István grafikája

1989. november 20-án fogadták az el az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, amely Magyarországon 1991. novembere óta hatályos. November 20-án ünnepeljük a gyermekjogok nemzetközi világnapját. Magyarország gyermekjogi mérlege semmiképpen sem pozitív, sőt, helyenként kifejezetten szégyenteljes. Ma itt nem csak lehetővé teszik, hanem jogi parancs szintjére emelték a gyerekek fogvatartását. A tranzitzónákban nem biztosítanak oktatást és semmibe veszik a gyermekek érdekeit, amelyek pedig mindennel szemben elsőbbséget élveznek.

Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.

A környezetszennyezés feltárására és a környezetvédő mozgalmakra mindig dühödten reagálnak a diktatúrák. A nagyhatalmú vállalatok sem szeretik, ha civilek kotnyeleskednek a profitszivattyúik körül. Ha a korrupt és brutális politikai hatalom szövetségre lép a gátlástalan multival még nagyobb a baj. Ott fű nem terem. Ez történt Nigériában is. A katonai rezsim és a Shell olajcég összeborulása nyomán egy nép, az ogoniak élete került veszélybe. Az iparszerű környezetpusztításra Ken Saro-Wiwa (1941–1995) és erőszakmentes mozgalma hívta fel a világ figyelmét. Az írót és hét társát koncepciós perben gyilkolták meg. A kivégzések nyomán támadt nemzetközi felháborodás ugyan hozzájárult a junta vesztéhez, de az ogonik földjén még ma sem lehet egészségesen élni.

A Bastille-t már rég nem számított a „régi rend” első számú börtönének, amikor megostromolták és az ott őrködő néhány tucat svájci gárdistát meg invalidust meglincselték. A szentpétervári Téli Palota „ostroma” pedig távolról sem hasonlított ahhoz, amit később Eisenstein filmre írt. Ezekhez képest a berlini fal „leomlása” egy valóságosan tiszta, felemelő, boldog szabadságünnep volt. De nem csak ezekhez képest: a fal vége maga volt a csoda, amihez képest fogható — és itt most nem riadunk vissza a nagy szavaktól – kevés történt az európai történelem vérzivataros évezredei alatt. Aki akkor élt, annak nem kell ezt bizonygatni, és talán azok is megéreznek valamit a szabadság meg felszabadulás kéjgázos kitöréséből, akik csak képekről, filmekből ismerhetik meg az akkor történteket.

„Győzött az információszabadság Strasbourgban!” – jelentettük be diadalmasan éppen egy éve. És nem túloztunk. Az Emberi Jogok Európai Bíróság (EJEB) Nagykamarája előtt zajló perben ugyanis valóban jogfejlesztő, európai jelentőségű ítélet született. A bíróság kimondta, hogy a magyar állam megsértette a Magyar Helsinki Bizottság véleménynyilvánításhoz fűződő jogát, amikor a rendőrség megtagadta a kirendelt védők nevének és az általuk vitt ügyek számának kiadását a szervezet számára. Az ítélet jelentősége messze túlmutat a magyar eseten: ezzel ismerte el először a Nagykamara, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye védi a közérdekű adatok megismerésének jogát.

„Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!”Még ki sem tört a forradalom, az egyetemisták 16 pontos követelései közé már 1956. október 21-én bekerültek a legalapvetőbb szabadságjogok, és részben ezekért vonultak az utcára a fiatalok két nap múlva. Merthogy az emberi jogok hiányát különösen megszenvedte a magyar nép. A legalapvetőbb jogok brutális eltiprása nélkül nem lehetett volna fenntartani a diktatúra sztálinista változatát, és nem lehetett volna szovjet gyarmattá tenni Magyarországot.

Közel tizenhárom évig vezettem a Helsinki Bizottság börtönmegfigyelő programját, amelynek felmondásáról egy hete adott hírt a sajtó. Mi a „Helsinkiben” a döntésről már szeptember 1-én értesültünk, akkor jött meg a hivatalos felmondás. Szeretnék néhány dolgot leszögezni azok számára, akiket mélyebben is érdekel a téma.

Öt civil szervezet tette közzé szakmai álláspontját a magyar illiberális állam működéséről: milyen országban is élünk ma? Mindezt érzékletesen szemlélteti Soltész Miklós államtitkár minapi levele, aki egy szimpla adatkérésre ugyan nem adott elfogadható választ, de megragadta az alkalmat, hogy kioktassa a Helsinki Bizottságot, miszerint szemben velünk „a karitatív szervezetek becsülettel s a legnagyobb odafigyeléssel, törődéssel végzik a dolgukat. Önöket ezzel ellentétben azért fizetik, hogy Magyarország ellen pereket indítsanak. kérem, hogy Soros György sok százmillió forintos támogatásából inkább az ország építésén fáradozzanak.” Tisztelt közpénzből fizetett államtitkár úr, mi, polgárok az államtól és képviselőitől jóindulatú semlegességet, legalábbis semlegességet, valamint szakszerűséget várunk el, nem pedig hatalmi arroganciát és kioktatást. 

Hat év alatt 37 rab lett öngyilkos – írta meg a Magyar Nemzet. Ez nem számít nemzetközi összehasonlításban kirívóan nagy számnak, ahogyan a hazai „civil világban” ennél rémisztőbbek az öngyilkossági adatok. De mégiscsak elgondolkodtató, hogyan fordulhatnak elő ekkora számban tragédiák olyan helyeken, ahol a rabok szoros őrizetben vannak, "vigyáznak rájuk". A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint a büntetés-végrehajtás vezetése és a börtönparancsnokok valóban kiemelt figyelmet fordítanak az öngyilkosságok és önkárosítások megelőzésére. Ez az erőfeszítés azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének mulasztások, egyéni, sőt rendszerhibák.Fotó: Magyar Nemzet

A védekezés lehetőségének a teljes elutasítása nem azonos a pacifizmussal. A pacifizmus nem azonos az erőszakmentességgel. Az erőszak elutasítása lehet akár teljes is, de megfogalmazódhat erkölcsi törekvésként is. Nem meghunyászkodásról, nem önfeladásról van szó. Az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy jámbor jószág módjára kerüljük a konfliktusokat, és alávetjük magunkat az agresszor akaratának, hanem azt, hogy a vitás kérdések rendezésénél elvetjük az erőszak alkalmazását, mi nem lépünk fel erőszakosan. Mahatma Gandhi születésnapját 2007 óta ünnepeljük az erőszakmentesség világnapjaként.

Tájékozott polgár felelős döntése nélkül nem működik a demokrácia. Megbízható információk nélkül a polgár nem képes tájékozódni, és a szólásszabadság nem több írott malasztnál. Hiteles információk nem képzelhetők el a közérdekű adatok nyilvánossága nélkül. Ezért van az, hogy az információszabadság alapjog, sőt egyenesen emberi jog. Ez az összefüggés jó ideje ismeretes, az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) katalógusába mégsem került be a közérdekű adatok nyilvánosságának védelme. Ezzel együtt is a strasbourgi bíróság néhány éve mégiscsak ítélkezik információszabadsággal kapcsolatos ügyekről. Ebben a Magyar Helsinki Bizottságnak megvan a maga jogtörténeti szerepe.

A motorozó Réti Gergelyt és akkori barátnőjét, Fizli Z. V.-t, a Helsinki Bizottság ügyfeleit 2006-ban egy októberi hajnalon két rendőr állította meg. A két kérelmező szerint a rendőrök megverték őket: először Rétit kezdték el ütni, majd megbilincselték, és amikor a földön volt, egy rendőr annyi ideig fojtogatta, hogy elveszítette az eszméletét. Amikor Fizli a védelmére kelt, őt a földre lökte egy másik rendőr, a nő arcára térdelt és a fejét többször a betonhoz vágta. A rendőrök szerint Réti és Fizli nem működtek velük együtt, eleinte nem voltak hajlandóak magyarul sem beszélni (egyébként mindketten külföldön nőttek fel), és Fizli meg is akarta ütni az egyik rendőrt. A rendőrök ittas vezetés gyanúja miatt vitték be őket a kapitányságra, Réti szervezetében találtak egy kevés alkoholt, Fizliében nem.

A keleti blokkban szovjet utasításra indított „belső tisztogatás” egyik legismertebb koncepciós autodaféja volt a Rajk László kommunista vezető elleni per. Az akkor éppen külügyminiszter politikust május végén tartóztatták le, és október közepén végezték ki. A Rajk és társai elleni nagyszabású akció sokakat ébresztett rá a rendszer igazi természetére, míg másokat megnyert magának a Párt. Hiába, nagy úr a félelem, ahogyan a gátlástalan propagandának is nehéz ellenállni. Azért a vakhit és a tények közti ellentmondás a párton belül is sokaknak okozott kognitív disszonanciát, a szorongást ki így, ki úgy vezette le. Rajknak a pere is határkőnek számított, de még inkább az volt a temetése (1956. október 6.), amelynek megrendült néma tömegdemonstrációja megelőlegezte a forradalmat.

Lincoln elnök azért volt hajlandó felvenni a fegyvert az amerikai polgárháborúban (1861–1865), hogy megmentse az amerikai államok unióját. De 1862-ben felismerte, hogy az uniót valójában nem fenyegeti akkora veszély, mint azt korábban gondolták, viszont neki módjában áll, sőt kötelessége megváltoztatni a háború célját. Elérkezett a pillanat, amikor jóvátehető az alapító atyák bűne, felszabadítható az Egyesült Államok minden lakosa, a fekete rabszolgák is. Június 22-én terjesztette kormánya elé az Emancipációs Nyilatkozat tervezetét. Nem a véleményükre volt kíváncsi, hisz eltökélt volt abban, hogy a Gondviselés tervét hajtja végre – csak ismertetni akarta velük a döntését. Vita leginkább azon volt, mikor hirdessék ki. Voltak, akik azonnal megtették volna, mások inkább halasztást javasoltak, mert választási vereségtől tartottak. Lincoln viszont úgy döntött. hogy egy nagy katonai győzelem után mindenképpen ki fogja hirdetni. Az antietami siker (1862. szeptember 17.) után már nem várt tovább. És publikálta Amerikának a Függetlenségi Nyilatkozatot követő legforradalmibb dokumentumát, ami 1863. január 1-én hatályba is lépett.

A strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletében kimondta, Magyarország megsértett a Magyar Helsinki Bizottság menedékkérő ügyfeleinek emberi jogait, amikor nyomós indok nélkül őrizetbe vette őket. Mint látható, a gyakorlat korábban sem volt hibátlan, de ma már tömeges a jogsértés: válogatás nélkül minden egyes menekülőt elzárnak hazánkban, és határozatlan ideig tartják őket fogva. Fotó: Móricz-Sabján Simon

„Minden száműzött élete a köznek haszontalan” – írta Szekfű Gyula A száműzött Rákócziban (1913). A menekült Kossuth Lajos (1802–1894) emigrációban töltött 45 éve bizonyítja, Szekfű tévedett, mert a végső cél elérése nélkül is lehetséges a köznek használni. Bár Kossuth törekvése a független és demokratikus Magyarországról életében nem valósult meg, emigrációs tevékenysége közvetve mégis hozzájárult az ésszerű kiegyezéshez és az ország néhány jó évtizedéhez a dualizmus alatt, amely a vérzivataros magyar történelemben szinte kivételesnek mondható. Kossuth Lajos – mint lehetőség és program – ugyanis józanságra sarkallta I. Ferenc József uralkodót és környezetét, hogy egyezzen ki a magyarokkal, és ne terrorral vagy abszolutista eszközökkel pacifikálja az országot.

Feminista, apáca, politikus, az első női parlamenti képviselő és bátor embermentő volt egyetlen személyben. Slachta Margit (1884–1974) szinte mindig a fennálló hatalom hajlíthatatlan kritikusa. A jézusi szeretet hitvalló napszámosa. Mégis elüldözték hazájából, menekültté tették. Személyes példamutatása a többség előtt mindmáig ismeretlen. Még akik hallottak róla, azok is vaskalapos klerikálisnak gondolják, aki csak egyháza javainak megtartásán munkálkodott. Ez a kép hamis, merőben igazságtalan.

1947 nyarán a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert Svájcba indult üdülni. Jó barátja, Bay Zoltán fizikus, akivel a nyilasok és nácik ellen is egy oldalon harcolt, így fordult hozzá: – Albi, most ugye nem azért mégy el, hogy ne gyere vissza? Szent-Györgyi a szavát adta, hogy biztosan visszatér. Aztán nem így történt, legalábbis a hazautazás sokáig váratott magára. (Igaz, rövidesen Amerikában találkoztak, mert a berendezkedő Rákosi-rezsim elől Bay is emigrálni kényszerült.)

Az ENSZ Közgyűlésének 2007. novemberi határozata értelmében szeptember 15. a demokrácia napja, és 2008 óta világszerte megünneplik. Ott is, ahol az állam nem demokratikus. A világszervezetben nyilvánvalóan nem lett volna esélye konszenzusnak, ha a demokráciának szigorúbb definícióját adták volna meg, ezért aztán abban maradtak, hogy demokráciának tekintendő minden formáció, amelyik betartja az ENSZ alapelveit. Ez nagyjából olyan, mintha az ember definíciója csak annyi lenne, hogy gerinces, érző lény lábakkal és szemekkel, hogy a macskák és papagájok is biztosan beleértessenek. Ráadásul még rájuk is bíznák annak eldöntését, hogy embernek érzik-e magukat.

Kétéves a szerbiai határzár. A kormány ezt az új időszámítás kezdetének tekinti menekültügyben. Ebben részben igaza is van. Két éve valóban ahhoz képest valami egészen más kezdődött, mint ami közvetlenül előtte volt. De valódi újdonságról azért nem beszélhetünk. Sikerült az idő kerekét visszafelé fordítani, és visszatérni a pártállami időkhöz, amikor nem volt Magyarországon menedékjog, és a menekülőknek rettegniük kellett a hatóságoktól. A mostani magyar állam is – akár, az 1987-es – mindent megtesz azért, hogy az üldözöttek ne juthassanak be az országba, és a kevesek, akiknek mégis sikerül, eltakarodjanak innen. A kormányerő falat emelt a menekültek előtt, ahogyan az emberség és a józan ész előtt is, míg az állam többi szerve hol passzívan, hol aktívan működik közre abban, hogy ez az építmény szilárdan tovább állhasson. Visszatekintő összeállításunkban megmutatjuk, milyen téglákból áll össze ma ez a fal. 

Az új cenzúrarendelet megtiltotta bármely mű kinyomtatását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam, az uralkodó fölött, és ilyen módon „a kétkedés vágyát vonhatja maga után, mivel az állam legfőbb törvénye a köznyugalom megőrzése”. A jogszabály újdonsága nem a szigorúságában rejlett, noha II. József idején a gondolat- és sajtószabadságnak voltak jó évei, de a hasonló gumifogalmakra hivatkozó állami cenzúra gyakorlatilag az ellenreformáció óta gúzsba kötötte a hazai nyilvánosságot, és 1747-ben megszületett az első átfogó cenzurális szabályozás is. Ebben a tekintetben tehát ehhez az előképhez kanyarodott most vissza az új rendelet. Az újdonság itt az volt, hogy a cenzorok ezentúl már nem egyházi személyek, hanem hivatalnokok (rendőrök) voltak.

Barátjának, a liberális lapszerkesztő Donald Woods-nak is köszönhető, hogy Steve Biko (1946–1977) meggyilkolása nem maradt a dél-afrikai apartheid vérmocskos „belügye”, hanem – túlzás nélkül – világbotrány lett belőle, amely politikai erjedéshez, végeredményben a rendszer bukásához vezetett. A fekete polgárjogi aktivistát és szakszervezeti vezetőt azok kínozták és verték halálra, akik a faji felsőbbrendűségük biztos tudatában mindent megengedhetőnek tekintettek a rendszer védelmében. Az állam előbb megpróbálta eltitkolni a történteket, utóbb fatális véletlenként beállítani, de a faji gyűlölet motiválta erőszak és az, hogy a titkosrendőrség felülállhatott az emberi jogokon, a rendszer lényegét jelentette. És ezt a sowetói lázadás gyerekáldozatai és Biko halála után már nem lehetett tovább takargatni. Hiába a hidegháború meg a kereskedelmi érdek, Dél-Afrika elszigetelődött nyugati szövetségeseitől.

Friss kúriai ítélet mondja ki: nem jogszerű a bilincs használata, ha az előállított együttműködő, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy szökni akarna vagy ellenszegülne. Ehhez képest a Helsinki Bizottság három, később ártatlannak bizonyult ügyfelének azért kellett a strasbourgi bírósághoz fordulnia, mert – bár semmiféle ellenállást nem tanúsítottak – több órán át voltak hátrabilincselve, és mindezt a Kúria nem találta törvénysértőnek. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ez ügyben születő ítélete segíthet a hazai jogértelmezés egységesítésében. Mert az mégsem járja, hogy attól függjenek valakinek az alapjogai, hogy pere melyik kúriai tanács elé kerül.

Holnap délelőtt ítélet születik a Európai Unió luxembourgi bíróságán az ún. kvótaperben. Szlovákia és Magyarország, a felperesek azt akarják elérni, hogy az Európai Bíróság (EB) mentesítse őket a szolidaritási kötelezettség alól. A Görögországban és Olaszországban lévő menedékkérők közül néhány száznak az eljárását kellene nálunk lefolytatni. A ma még biztosan meglévő kötelezettség egy többséggel elfogadott uniós döntésből fakad. Az ítéletet megelőző főtanácsnoki vélemény ugyan semmiben nem adott igazat a magyar és szlovák kormánynak, mégsem mondhatjuk biztosan, hogy holnap lesöprik majd a keresetüket. Összeszedtük, mi az, ami biztos a kvótaperben. S mi az, ami – legyen bármilyen az ítélet – nem fog változni a holnapi döntés után sem.

„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – mondta ifj. Martin Luther King (1929–1968) a washingtoni menetnek tartott, sokat idézett beszédében („Van egy álmom”) 1963. augusztus 28-án. Ebben nem csak a faji diszkrimináció ellen emelte fel szavát, hanem a tűrhetetlen szegénység ellen is. King tiszteletes és társai ugyanis fundamentális emberi jogi problémának tekintették a strukturális szegénységet is. Nem véletlen, hogy a szervezők a tüntetésnek a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” nevet adták.

Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike tragikus sorsú miniszterelnökeinknek. A forradalom egyik vezetőjeként távollétében halálra ítélték, s csak azért térhetett haza kegyelemből, mert elméje elborult, s néhány év múlva elmegyógyintézetben kellett meghalnia. Emberi jogi kérdésékben azóta is kevés patkoltabb felelős vezetője akadt ennek a nemzetnek, mint amilyen ő volt.

A francia forradalom emberi jogi deklarációja új fejezetet nyitott az emberi jogok történetében. A nemzetgyűlés által elfogadott norma már nem valamiféle ősi (szabad embereknek dukáló elő)jogokat kér számon az államon (az uralkodón), mint például a korábbi angol jognyilatkozatok, hanem annál tovább megy. A nyilatkozat szerint „az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogai” mindenkit, „az emberi társadalom összes tagját” megilletik. Ez az első hatóerővel bíró jogi norma, amely egyetemesnek tekinti az emberi jogokat, amelyek bárkit megilletnek, legyen az bármely ország polgára. A jogszabály már az elfogadás napján hatályba lépett és ki is nyomtatták. Jó nap az ünneplésre tehát ez a mai.

A két ember halálához vezető közúti baleset okozásával gyanúsított M. Richárdot a bíróság nem helyezte előzetes letartóztatásba. Hüledezik a sajtó, forr az internet. Többen egyenesen a bíróságok végromlását látják igazolva a történtekben. Pedig a gyanúsítottat nem mentették fel, és nem is védekezhet szabadlábon. Jogerős ítélet nélkül börtönbe csak a legutolsó esetben zárunk embereket jogállamban. Nagy kár, hogy a bíróság viszont hallgat, hisz 2017 mégiscsak a közérthetőség éve a bíróságokon.

1960 márciusában a BM vizsgálati osztálya nyolc egykori Baross téri felkelő letartóztatására nyújtott be előterjesztést a Politikai Bizottsághoz: „bizalmas adataink szerint találkozóikon arról beszélnek, hogy ismét »kellene kezdeni valamit«. A nyugatnémetekben és egy atomháború kirobbanásában reménykednek.” A „bizalmas adatokat” valamikori társuk, a szintén Baross téri, immáron spion Harangi Zoltán szolgáltatta a BM-nek. Hármójukat, Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót aztán kivégezték az utolsó halálos ítéletet kimondó megtorló per nyomán.

A hugenottáknak, Kálvin János franciaországi követőinek kezdetektől nehéz dolguk volt a katolikus király vezette hazájukban. Nem egyszerűen korlátozták vallásgyakorlatukat, de megfélemlítésükre különbíróságot hoztak létre, sokukat eretnekként égették el az államvallásnak számító katolicizmus „védelmében”. A tridenti zsinat nyomán kibontakozó francia ellenreformáció II. Henrik 1559-es halála után tán eszközeiben némileg finomodott, de nem vált kifinomulttá. A vallásháború olykor jeges volt, máskor fortyogott, de ezen túl is sokszor lobbant fel. Véres leszámolások, mészárlások, förtelmes intrikák, hitszegések időszaka volt ez. Az ellenhitűvel szemben minden megengedhetőnek, sőt Istennek tetszőnek számított. Nem volt ez másképpen Európa egyéb tájékain sem. Ha szemléletes történelmi példát keresünk mély társadalmi krízisre vagy általános morális válságra, nem nyúlunk mellé, ha ezekre az „évtizedekre” (minimum 150 évre) esik választásunk.

A nagybeteg Antall József miniszterelnök utolsó nyilvános beszédében is hitet tett a Szent István-i örökség mellett, annak azzal a mozzanatával együtt is, hogy a „magyarság befogadó nemzet”. Ezek nem csupán nagy szavak voltak, de közvetlen következményei is voltak: hazánk befogadta a délszláv háborúk üldözöttjeit, menedékjogot adott nekik. Pedig akkor tízezrekről volt szó, nem százakról, mint most.

Joseph Beuys „nyugatnémet” képzőművész 1964-ben javaslatot írt az NDK vezetőinek: mivel a berlini fal túl alacsony, helyes lenne 5 cm-rel megemelni. Az is csavar volt a dologban, hogy a szintemelést úgy lehetne kivitelezni, miszerint a falat alulról emelik el a talajtól. Beuys javaslatát nem fogadták meg a keletnémet vezetők, viszont a berlini falat egészen 1989-as lebontásáig pénzt és fáradtságot nem kímélve „csinosítgatták”. Az 1980-as években a korábbi szimpla drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket. Így válhatott ez a „műtárgy” a diktatúrák stupid kegyetlenségének örök szimbólumává.

A fizikustehetségként induló Jurij Orlovot 1956-ban kidobják a pártból és munkahelyéről, mert Sztálint és Beriját nyilvánosan gyilkosoknak nevezi. Így aztán Örményországban futhatott csak be tudományos karriert. 1973-ban nyílt levelet ír Brezsnyevnek a szovjet szellemi elmaradottság okairól, de nem ezért rúgták ki, hanem azért, mert megalapította az Amnesty International helyi csoportját.

A cigányokat sújtó jogtipró, előítéletekre alapozott, véres per tette eltökéltté II. Józsefet abban, hogy szigorúan korlátozza a vármegyék által könnyű kézzel osztogatott halálbüntetések végrehajtását.

Nem eléggé ismeretes, de Kölcsey Ferenc nem csak költőként, gondolkodóként és politikusként számít a legnagyobb magyarok közé, hanem jogvédőként is. Ebbéli tehetségét a kormánnyal szembeni perekben csillogtatta.

– Nem csak egyetlenegy vádlottnak kellene itt ülnie – mondta ítélete indoklásában Beszerdik Beáta 2015 nyarán. Az Ajkai Járásbíróság bírája vezette tanács társtettesként elkövetett, közösség tagja elleni erőszak bűntettében marasztalta el K. Tamást. Őt egyedül. Több vádlott ugyanis nem volt. K. első fokon tíz hónap börtönt kapott felfüggesztve. Később a jogerős ítélet 15 hónap börtönre súlyosította a büntetést, a Veszprémi Törvényszék ugyanis a minősítést kibővítette a csoportos elkövetéssel.Merthogy a székesfehérvári fiatalember csak egyike volt azoknak, akik 2012. augusztus 5-én romák portáira támadtak, szidalmazták, fenyegették, majd megdobálták őket, köztük gyerekeket. Kövek, sittdarabok, vizes flakonok repültek. Leginkább a véletlennek köszönhető, hogy a 8 percen át tartó dobálásnak csak két sérültje volt. Merthogy a nagy erőkkel felvonuló rendőrök a helyszínen nem intézkedtek. Nem igazoltattak, nem emeltek ki senkit, a bejelentett, de erőszakossá váló rendezvényt nem oszlatták fel. K. Tamásnak pechje volt, a többiek viszont megúszták.Dömötör Norbert és Király Alfréd, akik a többi romához hasonlóan túszként rekedtek a Vásárhelyi utca portáin, úgy gondolták, nincsen ez rendben így. Jogállamban elfogadhatatlan, ha a rendőrség nem védi meg polgárait, ahogyan az is, hogy következmények nélkül marad a rasszista erőszak. Dömötör és Király a Helsinki Bizottsághoz fordult, segítsünk nekik, hogy igazukat jogi úton érvényesíthessék. Ügyfeleink komolyan vették a gyülekezési törvényt, amely kimondja, hogy ha a gyülekezési jog gyakorlása bűncselekményt vagy ennek elkövetésére való felhívást, emberek jogainak és szabadságának sérelmét valósítja meg, akkor azt a rendőrség köteles feloszlatni. Ha itthon nem is, de a strasbourgi bíróság  – négy és fél évvel a történtek után – igazat adott nekik: a magyar állam szervei mulasztást követtek el velük és a devecseri roma közösség tagjaival szemben.

„Csodálatos tünet, hogy mily harmonikusan működtek együtt a védők. Eötvös [Károly] ti. igen jól osztotta ki a szerepeket. »Sándor, te fogod Schwarcot védeni« – mondta Funtáknak. »Berci, te Móriccal foglalkozol« – adta ki a jelszót Friedman számára. »Náci, te vagy a hullacsempész« [a megvádolt tutajosok felelőse] – parancsolt Heumannra. »Miksa, te foglalkozol a jogi résszel, úgyis fiatal vagy« – szólt hozzám. »Én pedig az egészet felölelem, és azt, amit kihagytok« – fejezte be a megállapodást.” Így emlékezik vissza Székely Miksa, a tiszaeszlári per egykori ügyvédcsapatának legfiatalabb tagja a történtekre. A harmónia nem mindig volt ugyan tökéletes, de a védők kétségkívül eredményesen végezték a munkájukat: mindegyik vádlottat felmentették a hazug vérvád alól. Komoly jogászi teljesítményről volt szó.Emberi jogi kalendáriumunkban kétszer foglalkoztunk már a nevezetes tiszaeszlári perrel. Az egyik posztunk a pernek és az antiszemita indíttatású jogfosztási kezdeményezéseknek a parlamenti vitáiról, a másik Eötvös Károly ügyvéd és politikus pompás jogi memoárjáról szól, amely felidézi a per izgalmas részleteit. Most az első fokú ítélet évfordulója lehetőséget ad arra, hogy az ügyvédi csapatról írjunk, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a felkorbácsolt antiszemita közhangulat ellenére igazságos ítélet születhetett.

Ma 42 éves a Helsinki Záróokmány, amely lökést adott az emberi jogok kelet-európai Helsinki-mozgalmának elindulásához. A nemzetközi dokumentumot nevezhetjük szervezetünk „névadójának” is. Ahogyan – nagyobb joggal – az ellenzéki Moszkvai Helsinki Csoportot is annak tartjuk, amely akkor szállt szembe a szovjet pártállammal, amikor az még erejének teljében volt. Ők jöttek rá először: az egyezmény, „ha számon kérik, megváltoztathatja Európát”.

Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike a tragikus sorsú miniszterelnökeinknek, akit ugyan nem végeztek ki vagy vetettek börtönbe, de elborult elmével halt meg egy elmegyógyintézetben. Most azonban hagyjuk élete és a magyar történelem tragikus részleteit, emlékezzünk inkább pályafutásának legtündöklőbb napjára, 1849. július 28-ára, amikor a Szegedre menekített Országgyűlésben három kulcsfontosságú ügyben is többséget szerzett. Egyrészt megszavazták beszámolóját a hadi és külpolitikai helyzetről, másrészt ellenszavazat nélkül elfogadták a zsidók emancipációjáról szóló törvényjavaslatát, harmadrészt nagy többséget kapott a nemzetiségi kérdésben előterjesztett „országos határozata” is.

Amikor sokan még a nyugati politikusok közül sem vették komolyan, hogy az emberi jogok valaha is számítani fognak a szovjet blokkban, ő egyike volt azon keveseknek, akik 1976-ban megalapították a Helsinki-mozgalom első civil szervezetét, a Moszkvai Helsinki Csoportot (MHCS). Börtön, kényszermunka, internálás és emigráció lett osztályrészük. Ljudmila Alekszejevának is emigrálnia kellett, de 1989-ben személyesen is újra bekapcsolódott az orosz emberi jogi mozgalomba. Azóta se igen akad olyan jelentős vállalkozás, amelyben ne találkoznánk vele az első sorokban. Legyen az a nagyszerű Memoriál vagy a hősies Stratégia 31 nevű gyülekezési jogi kezdeményezés, ott van ő is, saját személyével is hitelesíti a tilatkozó akciókat. És persze 1996 óta ő vezeti az újjáélesztett MHCS-t is.

Sikertelen nemzetközi konferenciából akad számos a diplomáciatörténetben. Az egyik leghírhedtebb ezek közül az eviani, amely a náci Németországban az állam által kisemmizett és halállal fenyegetett zsidóknak a „kvóta szerinti” elosztását készítette volna elő. Európa és Amerika békés államai nem kértek a zsidó menekülőkből, nem tették lehetővé a szervezett áttelepítésüket, így kiszolgáltatták őket Hitler terrorjának.

A kereszténység és a menedékjog nyilvánvalóan szoros kapcsolatáról ismét érdemes szót ejteni Emberi jogi kalendáriumunkban is. Július 14. pedig nem csupán a nagy francia forradalom, de Szent Kamill emléknapja is.

Bob Geldof punk énekest annyira megindította a BBC-nek az etióp éhező menekültekről szóló riportja, hogy 1984-ben eldöntette, népszerű zenésztársaival karácsonyi gyűjtést szervez a szenvedőknek. Az alkalmi banda (Band Aid) egy kislemezzel rukkolt ki karácsonyra, amely elképesztő siker lett. Amerikában is követői voltak, és a USA for Africa, illetve Lionel Ritchie és Michael Jackson dala még nagyobb üzleti bevételt hozott. Geldof erre is rátronfolt, amikor 1985 nyarán Londonba és Philadelphiába egy ikerkoncertet szervezett, amelyen felvonult a popipar színe-virága, az akkori fiatalok és a hatvanas évek szupersztárjai is. Ezeknek az elkényeztetett, sokszor jogosan féktelen önzéssel vádolt művészeknek sikerült legalább egyetlen napra összerántani a világ tévénéző felét egy nemes ügy érdekében.

Mozgalmi, politikai tevékenységét 17 évesen ismerték el Nobel-békedíjjal. A pakisztáni „kislány” akkor már évek óta küzdött a lányok, asszonyok tanuláshoz fűződő jogaiért. Túlvolt már egy merényleten is, amelyben a tálibok megpróbálták meggyilkolni őt. Életveszélyes sérüléseiből felépülve továbbfolytatta küzdelmét. A szunnita muszlim aktivista angliai emigrációban hozta létre alapítványát, amely az eddig kirekesztettek tanulásai lehetőségét támogatja. Malála Júszafzai még csak ma lett húsz éves.