Beüzemelődött a bíróságok kézi irányítása. Elnöki pályázaton sem indult a vasi bíróság új vezetője, a megújulás jegyében mégis ő kapta a megbízatást. Mindez jogszerű és mindenben megfelel a korszellemnek.

[caption id="attachment_1494" align="aligncenter" width="559" caption="John Vassos képének részlete (1935)"][/caption]

Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke Andor Szabolcsot bízta meg a Szombathelyi Törvényszék (egykor Vas Megyei Bíróság) vezetésével. Tette mindezt úgy, hogy az új bírósági vezető részt sem vett az elnöki pályázaton, az eddig a törvényszéket megbízottként irányító, most is pályázó Hoós Tibor pedig megkapta a bírói kar többségének támogatását.

Az MTI szerint Handó a sajtótájékoztatón ezt mondta: jogkörével élve azért döntött a pályázaton nem is induló Andor Szabolcs megbízása mellett, mert „a Szombathelyi Törvényszéken is egy nagyobb mértékű, komolyabb megújulásra van szükség”. Az eddig megbízott vezetőként a bíróságot irányító Hoós Tibornak ugyan elismeri eddigi munkáját, ám neki eddig is nagy terhet jelentett a polgári kollégium irányítása mellett az elnöki feladatokkal együtt járó mindennapi igazgatási feladatok ellátása. Handó mindenesetre most tehermentesítette a túlterhelt Hoóst, mégpedig eredeti módon, nem úgy, hogy kinevezte őt elnöknek, és így megválhatott volna a kollégiumvezetői megbízatásától, hanem úgy, hogy egy nem is pályázó, bár ezek szerint kellően lendületes bírót nevezett ki helyette. Merthogy a bíróságok új központi igazgatási struktúrájának a lényege, hogy lendületbe hozzák az igazságszolgáltatást, illetve több területen egyszerre induljon meg változás – tudhattuk meg az OBH elnökétől.

Nem vitatható, a bírósági vezetők ily módon történő kiválasztására a törvény módot ad az OBH elnökének. Igazság szerint nem is nevezhetjük ezt formabontónak, mert magából a formából adódik.

Semmi örömünk nincs benne, de megmondtuk előre. Tavaly szeptemberben írtuk más jogvédőkkel közösen: „a bírói és a bírósági vezetői kinevezések esetén az OBH elnökének diszkrecionális jogköre elvileg megszűnik. (...) [A]zonban (...) az OBH elnöke (...) a pályázat eredménytelenné nyilvánításával egyszerűen elérheti, hogy az első helyen rangsorolt pályázó semmiképpen se töltse be az adott pozíciót. Az eredménytelenné nyilvánítást az OBH-elnökének pedig még indokolnia sem kell. ”

Nem történt semmi meglepő. Elvégre, ha egy hentes kolbásztöltőhöz jut, előbb-utóbb kolbászt fog vele tölteni.

Magyarország megújul. Jelentjük, a bíróságok megújítása is folyamatba tétetett.

Zádori Zsolt

A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.

A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.

Szövetségbe forrt

A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.

Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.

A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.

Ami késik, nem múlik

A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.

Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.

Csömör

A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.

Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.

A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.

De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.

Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.

Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.

 Zádori Zsolt

„Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság” – írja Kőszeg Ferenc az Élet és Irodalom január 25-i számában. Cikkét a szerző beleegyezésével és az ÉS nagyvonalú engedélyével teljes terjedelemben közöljük.

[caption id="attachment_1453" align="aligncenter" width="560" caption="Kunijosi Utagava: Tiszta víz Horikavánál"][/caption]

Elfoglaltuk – mit kezdjünk vele?

Debreczeni József 2006-ról

A forradalmak ellenfeleinek létérdekük, hogy bebizonyítsák, a lázadást ellenük gonosz cselszövők tervezték. A Kádár-rendszer önigazolásának alaptétele volt, hogy az „ellenforradalom” a szocializmus külső és belső ellenségeinek műve. A diktatúra önigazolásának abszurditásából a demokrácia sem tanult. 1990. október 25-én a kormány bejelentette, hogy a benzin árát, korábbi fogadkozásai ellenére literenként 64 (!) forintra emelik. Ez felbőszítette a taxisokat, a hidakat autók és kamionok zárták le, néhány órán belül megbénult az ország, a társadalom többsége pedig, amely csalódott a fél évvel korábban megválasztott kormányban, ünnepelte a torlaszok őrzőit. A kormány hívei nyomban azt állították, egy sereg elbocsátott III/III-as állambiztonsági tiszt ment el taxisnak, ők szervezték a blokádot, hogy visszaszerezzék a hatalmukat. Vezetőiket pedig a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ frontembere, Pető Iván irányítja mobiltelefonon...

Azóta volt sok tüntetés, de az ország életét felbolydító utcai eseményre csak tizenhat évvel a taxisblokád után került sor. A gyújtószikrát mindkét esetben hazugságnak nevezték. A kormány azt hazudta, hogy nem lesz benzinár-emelés, és lett. Gyurcsány maga ismerte be, hogy hazug kampányígértekkel nyerte meg a választást. Ebben az összefüggésben nem számít, hogy Gyurcsány valójában igazságbeszédet mondott. Vért és könnyeket ígért a rózsaszín vattacukor helyett, amellyel a pártok meg szokták nyerni a választásokat.

Hárman - másképp

Könyve (A 2005-os ősz. De. Hukönyv, 2012) előszavában Debreczeni a 2006-os őszi események három narratíváját említi. (Megjegyzem, a székesfővárosi községi elemi népiskola első osztályos tanulójaként ezt még úgy mondtuk: ugyanazt a történetet hárman háromféleképpen mesélik el.) A jobboldali narratíva a tévéostromot, amelyet elvben elítél, csendben zárójelbe teszi, és kizárólag arról szól, hogy a gyülekezés alkotmányos jogát békésen gyakorló tüntetőket Gyurcsány rendőrsége brutálisan szétverte, szemüket kilőtték, az előállítottakat, szolid egyetemistákat, családszerető édesapákat a rendőrség épületében kegyetlenül megverték. Ezt beszéli el például Kormos Valéria, a Magyar Nemzet újságírója Embervadászat utasításra című könyvében. Hiába látták milliók a tévében, vagy tízezrek az utcán, hogy a tüntetők 2006. október 23-án az Alkotmány utcában rugdossák, megpróbálják felborítani a rendőrkordont, barikádot emelnek a Ferenciek terén, aki csak megemlít ilyesmit,  nyomban piszok bolseviknak minősül. A jobboldali narratívának is van egy összeesküvésre utaló eleme: Gyurcsány áldozatul dobta a tévészékházat védő rendőröket, hogy az erőszak képeivel – néhány nappal az önkormányzati választások előtt - lejárassa az ellene tüntetőket.

Ezzel állítja szembe Debreczeni a baloldali narratívát, amely szerint Orbán Viktor „(a háttérből mindvégig általa távirányított) válsághelyzetet a demokratikus kormány megbuktatására és a hatalom megszerzésére próbálta felhasználni.”

A kettő között áll „a jogvédő narratíva”, a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ, a Védegylet, egyes sajtóorgánumok (Index, Origó, HVG), továbbá Sólyom László, Kis János vagy Tamás Gáspár Miklós, akik „a két pólus között (» két pogány közt«) vélték megtalálni a maguk igazságát”.

Debreczeni számos mozzanatot helyez egymás mellé, hogy bizonyítsa, Orbán már 2006 júliusában ismerte az őszödi beszéd szövegét, és ettől kezdve tervszerűen készítette elő az október 1-ére kitűzött önkormányzati választást közvetlenül megelőző robbanást. A terv célja pedig az, hogy lemondásra kényszerítse Gyurcsányt. Minderre az egyik legfontosabb bizonyíték, hogy a szokásos tusnádfürdői táborozás során, nemcsak beszédet mond, hanem egy kiáltványt is kibocsát, amelyhez őszig egymillió aláírást vár. A kiáltvány kulcskifejezése a politikai hazugság: az egyoldalas szövegben nyolcszor fordul elő. Debreczeni szerint Orbán ezzel a kifejezéssel nyilvánvalóan visszautal az őszödi beszéd utóbb elhíresült szavaira („hazudtunk reggel, éjjel meg este”), amelyeket hivatalosan akkor még nem ismerhetett. Augusztus 11-én, folytatja Debreczeni, jelenik meg a Magyar Nemzetben Kiszely István tanulmánya; a politológus szerint „a politikai hazugság vádja önmagában nem hordoz elég leleplező erőt.”  Az ellenzék győzelméhez még szükség van valamire. A cikket egy magnókazetta rajza illusztrálja. Augusztus 12-én „a későbbiek fényében kulcsfontosságúnak mondható eseményre került sor”: Orbán Viktor, aki egyébként Újpest- illetve Videoton-szurkoló, kiment az Üllői úti Fradi-pályára, a Ferencváros-Jászapáti mérkőzésre, az első meccsre, amelyet a Fradi az NB I.-ből való kizárása után játszott. Debreczeni ezt a látogatást összefüggésbe hozza azzal, hogy a tévé-székház ostromában futball-huligánok is részt vettek. (Kiemelések: K. F.) Papp László Tamás terjedelmes cikke, amelynek első része az atlatszo.hu portálon jelent meg január 3-án (Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben I. – A Nagy Őszödi Konteó; a harminc éven felüli olvasók kedvéért, akik esetleg nem ismerik az újmagyar nyelvet, a konteó: konspirációs teória) részletes érveléssel cáfolja Debreczeni összeesküvés-elméletét.  Hasonló következtetésre jut a HVG online kiadásában január 4-én Tokfalvi Elek. Ö azonban január 9-én egy új összeesküvés-elmélettel áll elő: a szeptember-októberi események hátterében nem a Fidesz és nem az MSZP áll, hanem a titkosszolgálat, azaz az egykori állambiztonsági szervezet, amelynek sikerült hatalmát és állománya nagy részét átmentenie a rendszerváltáson, és tartott Gyurcsány reformjaitól.

Semmi titok

Bár minden „konteó” mellett lehet érveket felhozni, a szándékok jelentős része a nyílt forrásokból is jól rekonstruálható. Orbán sosem tagadta, hogy az utcai politizálást, a társadalmi ellenállást a demokratikus politika részének tekinti, de az Indexnek adott interjúban (2006. szeptember 26.) udvariasan és óvatosan hozzátette: „az erőszakot mindig elutasítottam”. Vízválasztó című cikkében, amelyet Debreczeni is idéz, így ír: „A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. (…) A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útelzárások, engedetlenségi mozgalmak…”  (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 9.). Azt, hogy a parlamenti ellenzéknek „a változásokban érdekelt alsó rétegekhez kell fordulnia, őket kell nekivezetnie a [a Kádár-rendszerből fennmaradt] megalvadt struktúráknak", Tellér Gyula eredetileg az SZDSZ-nek javasolta a parlamenti frakció 1991. január 18-20-i ülésén. Az SZDSZ, bár rokonszenvezett Tellér elméletével, a gyakorlatban nem tudott mit kezdeni vele. 1994-ben Tellér a Fidesz tanácsadója, Orbán Viktor bizalmasa lett. Egészen biztos, hogy a elgondolásának fontos szerepe volt a polgári körök hálózatának létrehozásában. Bár 2006-ban a polgári körök mozgalma politikai szereplőként némileg háttérbe szorult, a kormányt távozásra felszólító nyilatkozat, amelyet az őszödi beszéd részleges nyilvánosságra kerülésének másnapján az ellenzéki pártszövetség két frakcióvezetője, Navracsics Tibor és Semjén Zsolt adott ki, önmagában mozgósító felhívás volt a polgári körökben aktív politizálásra szoktatott több tízezer Orbán-hívő számára. Nem kellett hozzá semmiféle külön összeesküvés, hogy rokonaikat, barátaikat magukkal rántva tüntetni induljanak a kormány leváltását követelve Budapesten és egy sor vidéki városban.

Az ellenben nem állt Orbán Viktor érdekében, hogy az utcai mozgalom közvetlenül megdöntse a kormányt. Nyilvánvaló, hogy egy utcai zavargásokkal hatalomra jutott Orbán-kormány nem lett volna legitim az Európai Unióban. Ha a szeptember 18-iki események annyira megtervezettek voltak, mint Debreczeni József véli, csak kitalálták volna, hogy mit kezdjenek az elfoglalt tévé-székházzal.

Nem kell találgatni, hogy Orbán Viktor mire készült, kertelés nélkül elmondta az Index munkatársainak. Kifejtette, a kormány nem illegális, hiszen szabályosan választották meg, de illegitim, mert a hazug választási propagandája, a dilettáns programja következtében elvesztette a társadalom bizalmát. Gyurcsány a programjával együtt távozzon, szakértői kormánynak kell jönnie. Tovább nem folytatta, de nyilvánvaló hogy következő lépésként csak előrehozott választást akarhatott. Mindez eléggé emlékeztet arra, amit a taxisblokád után az SZDSZ közírói, köztük e sorok írója is hirdettek-követeltek, többek közt a Beszélő 1990. decemberi számaiban. A 2006. április 5-én megrendezett Orbán-Gyurcsány vitában Orbán veszített, Ahhoz volt hozzászokva, hogy százezer rajongója előtt beszél. Gyurcsány ellenben szembesítette ígéreteinek demagógiájával; szellemileg, de főként morálisan fölénybe került kihívójával szemben. Ezt a hiú pártvezér nem bírta elviselni. De ellentétben az SZDSZ tollforgatóival Orbán számára az is világossá vált, hogy célját, Gyurcsány megsemmisítését cikkekkel, parlamenti felszólalásokkal, de még utcai megmozdulásokkal sem érheti el. Hosszabb távú stratégiára rendezkedett be, társadalmi ellenállásra szólított fel, népszavazást kezdeményezett. A tévévitát elvesztette, de a politikai versenyt megnyerte. Azzal, hogy mi lesz közben az országgal, mit sem törődött. Abban igaza van Debreczeninek, hogy a kétharmados győzelmet Orbán 2006 őszén alapozta meg. De nem összeesküvéssel, nem titkos módszerekkel, hanem aljas, ám legitim politikai hadjárattal.

A Vasprefektus

Hadjáratának nyitánya azonban nem lehetett volna olyan sikeres, ha a rendőri vezetés ügyetlensége, ostobasága és brutalitása nem játszik a kezére. A tévénézőt már szeptember 18-án, hétfőn éjszaka megdöbbentette, hogy a tüntetők újra meg újra felrohannak a tévé lépcsőjén, dobják a követ, hajítják a vasrudakat, a rendőrök bemenekülnek előlük a tévé épületébe, a felmentő rendőri alakulatok pedig nem érkeznek meg. Az embernek óhatatlanul az volt a benyomása, hogy a rendőri vezetés cserbenhagyta a tévé-székház védőit. Erről szólt a Magyar Helsinki Bizottság másnap, kedd délelőtt kiadott első nyilatkozata. Pedig akkor még semmit sem tudtunk például arról, hogy az épület Nádor utcai bejárata egész éjszaka szabadon megközelíthető volt. Az újonnan érkező rendőri alakulatok a parancsnak megfelelően mégis a Szabadság tér felől próbáltak bejutni az épületbe, és beleütköztek a túlerőben lévő tömegbe. És persze nem tudtunk arról a máig vitatott állításról sem, amely Ignácz István tábornok jelentésében olvasható (14. oldal): az éjszaka folyamán az V. kerületi kapitányságra „879 fő rendőr került érkeztetésre az ország rendőri szerveitől”.

A tévéostromot követő napokban, szeptember 20-án, 21-én a sajtóban megjelenő fotók, a tévében és az interneten látható filmek meg egy sor személyes beszámoló tanúsította, hogy a rendőrök, mintha bosszút akarnának állni a hétfőn éjszaka elszenvedett sérelmekért, erőszakos cselekményekben részt nem vett tüntetőket, sőt közömbös járókelőket is a földre tepernek, összerugdosnak. Később a bántalmazással vádolt rendőrök ellen indult bírósági eljárások igazolták, számos előállított ütlegelése a rendőrség épületében is folytatódott. Szeptember 18-án éjszaka a tévénézők többsége csőcseléknek tartotta a kődobálókat és autófelgyújtókat. Ez akár kapóra is jött a kormánynak. A következő napok eseményei azonban a közvélemény nagyobbik részét a rendőrség és a kormány ellen fordították.

Ennek ellenére Debreczeni a rendőrséget is a védelmébe veszi, beleértve a rendőri intézkedések főszereplőjét, Gergényi Pétert. Gergényit a jobboldal támadásai a baloldal szemében afféle hőssé emelték. A kép akkor kapott gellert, amikor leváltása után Pintér Sándor üzlettársaként folytatta pályafutását. Valójában Gergényi nevezetes keménysége, amelynek a Vasprefektus címet köszönheti, abban állt, hogy ötletei megvalósítása érdekében semmibe vette a jogszabályi korlátokat. Bács-Kiskun megyei rendőrfőkapitányként 1998-ban egy hónapra korlátozta külföldiek tartózkodási engedélyét. Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok biztosa, jogellenesnek minősítette az intézkedést. Ajánlása nyomán Orbán Péter országos rendőrfőkapitány döntése visszavonására kötelezte a Vasprefektust. „Gerényi sportot űz a mellébeszélésből” írta magyarázkodásáról a Magyar Narancs (1998. 45. szám). „Gerényi rúgta ki a bíróság ítélete szerint jogellenesen Kastyják János kiskunhalasi rendőrkapitányt is, aki kétes hírű vállalkozók és kormánypolitikusok kapcsolatait vizsgálta az Orbán-kormány idején (Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság, 2007. június 30.).

Debreczeni, átvéve a korabeli kormányzati magyarázatot, úgy véli, hogy Ignácz István tábornok és Papp Károly tábornok jelentésükben a Fidesz szája íze szerint bírálják Gergényit. Csakhogy Gergényit a Debreczeni által nagyra értékelt Gönczöl-bizottság is elmarasztalta. Kacziba Antal, a Gönczöl-bizottság tagja a Fidesz által életre hívott vizsgálóbizottsága előtt így beszélt: „a rendőrök törvénysértéseket követtek el a rendőri beavatkozás közben, egyébként számos ponton szakszerűtlen volt a rendőri intézkedés, amiért Gergényi Péter, az intézkedés parancsnoka személy szerint felelős volt.”

Debreczeni értékhierarchiájának alján mégsem az összeesküvők, hanem az árulók helyezkednek el. Ők, az MSZP Gyurcsány kezdeményezte átalakításának ádáz ellenfelei adták ki Orbánéknak az őszödi beszéd kazettáját. A három lator közül kettőt, persze pusztán véleményként, Debreczeni meg is nevez: Szekeres Imre és Puch László. De nemcsak a régi gárda, az újak is ilyenek. Az új pártelnök, Mesterházy Attila Gyurcsány levelét, amelyben megnevezi az árulókat, a sajtó jelenlétében ledarálja. Papp László Tamás utal az Origóra, amely 2011. június 17-én idézte, mit is mondott Mesterházy a levél megsemmisítése előtt: „ha Gyurcsány Ferenc nem érzi megdönthetetlennek, és ezért nem hozza nyilvánosságra információit, nem vállalja ennek felelősségét, akkor tőle sem várható, hogy ezt a volt miniszterelnök helyett megtegye.” Korrekt szöveg, ki is maradt Debreczeni könyvéből. Az árulás történetéből az olvasó, ha elhiszi, azt a tanulságot vonja le: ezekkel soha. Ha nem Boka a Grund vezére, inkább jöjjön az agresszív Áts Feri, mint a kétszínű, áruló Geréb. Vajon ezt akarta mondani Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke?

Mi, hasznos hülyék

Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság. És ezeket tiszteletben kell tartani, egy bűnözővel, egy hajléktalannal, egy nyomorult cigánnyal, de még a politikai ellenféllel szemben is. Nem érti ezt Paul Lendvai sem, aki a sok kritikus hangon szóló recenzenssel ellentétben fenntartás nélkül dicsőíti Debreczenit. Többek közt azért, mert a könyv szerzője a jogvédő széplelkeket Sztálinnal szólva a „hasznos hülyék” kategóriájába sorolja (Népszabadság, január 3.)

Pedig ha jól értem, az Orbán-rendszerrel azért fordultunk szembe, hogy az alkotmány, a szabadságjogok összessége, az egyenlő méltóság elve elfoglalja helyét az emberi és társadalmi értékek legfelsőbb régiójában.

Kőszeg Ferenc

A kormánytöbbség tavasszal újból módosítaná az Alaptörvényt. Az Alkotmánybíróság került a célkeresztbe. Mit is akarnak valójában a törvényhozók? Találgatunk.

[caption id="attachment_1432" align="aligncenter" width="559" caption="H. Bosch: Koncert a tojásban"][/caption]

A kormánytöbbség eltiltaná az Alkotmánybíróságot a rendszerváltás után született alkotmánybírósági döntések felhasználásától – adta hírül értesülését az Origo. Azóta Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke megerősítette, hogy igen, erre készülnek – vagy legalábbis ilyesmire. A pártelnökség döntése értelmében a tavasszal esedékes alkotmánymódosítás három vonatkozásban is érintené az Alkotmánybíróságot (AB). Az első – és ez üdvözlendő –, hogy a legfőbb ügyésznek és a Kúria elnökének is lehetővé teszik, hogy közvetlenül az AB-hez fordulhasson. A második értelmében arra kötelezik az alkotmánybírákat, hogy bizonyos esetekben kérjék ki az „érintettek” véleményét. Kósa az önkormányzati rendeletek alkotmányossági vizsgálatát hozta fel példaként, miszerint azoknál majd meg kell keresni a polgármestereket. A harmadik szerint a bíráknak ezentúl nem teszik lehetővé a „puskázás lehetőségét”– fogalmazott a fideszes politikus. Majd plasztikus képpel élt: „Puskázni nem lehet úgy, hogy előveszünk egy régi állásfoglalást, Ctrl C, Ctrl V, és azt mondjuk, kész van.”

Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter Amerikában járva mindenkit igyekezett sietve megnyugtatni: bár az Alaptörvényt módosító javaslatok pontos szövegét maga sem ismeri, de azok tudomása szerint puszta formalitások, mert csak az eljárást érintik, a meghozandó döntéseket nem. Meglehet, tényleg nem kell megijedni, hisz Kósa arról is beszélt, hogy bár szerintük a korábbi alkotmány alapján hozott AB-döntések éppúgy felhasználhatók, figyelembe vehetők, mint a magyar jogfejlődés és történeti alkotmány más vívmányai, de az AB köteles ezeket újra megvizsgálni, átgondolni, ugyanis nem hivatkozhat rájuk automatikusan, hiszen új alaptörvénye van az országnak.

Utóbbi szöveg szinte szó szerint úgy szól, mint az AB tavaly májusi számú határozata [22/2012. (V. 11.)], amely a kormány kezdeményezésére született: „Az Alkotmánybíróságnak azokra az alapértékekre, emberi jogokra és szabadságokra, továbbá alkotmányos intézményekre vonatkozó megállapításai, amelyek az Alaptörvényben nem változtak meg alapvetően, érvényesek maradnak. Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. Ez azonban nem jelenti az előző Alkotmányon alapuló határozatokban kifejtettek vizsgálódás nélküli, mechanikus átvételét, hanem az előző Alkotmány és az Alaptörvény megfelelő szabályainak összevetését és gondos mérlegelést kíván. Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya.”

A jelenlegi alkotmánybíráskodási gyakorlat éppen ilyen.

Az Alaptörvény készülő „technikai” változtatása szükségtelennek tűnik, hiszen az AB maga mondta ki, milyen eljárást tekint magára nézve kötelezőnek. Azt pedig nyilvánvalóan abszurd lenne megkövetelni az alkotmánybíróktól, hogy tekintsék meg nem történtnek az AB előző 22 évben született alapjogi döntéseit (vagy legalábbis tegyenek úgy), és még véletlenül se hivatkozzanak rájuk, ne idézzék őket.

Ha ezt követelné meg az Alaptörvény éppen az alkotmánybíráktól, végképp tragikomédiába fordulna az amúgy is megtépázott magyar jogállam. Mert az AB alkotmányértelmezési hatásköre eddig az alkotmány rendelkezései tartalmának hiteles kifejtését, valamint az egyes rendelkezések közötti összefüggések kimutatását jelentette. Az AB tehát megismerő és értékelő műveletet végez, az alkotmányszövegben foglalt tartalmat állapítja meg. Ennek során támaszkodik a jogtudományban és a joggyakorlatban ismert nyelvtani, logikai, rendszertani és történeti értelmezési módszerekre. Ehhez széles, nem is csupán jogi apparátust mozgat, és egyáltalán nem csak a hatályos alapjogi rendelkezésekre támaszkodik.

A közösség elleni izgatásnak vagy a háborús bűntettek elévülhetetlenségének vizsgálata során az AB visszanyúlt például az első hazai Btk., a Csemegi-kódexnek az értelmezéséig. Az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának alapjogi megítélésénél pedig felhasznált számos kortárs társadalomtudományi és gender kutatást is. Amikor megsemmisítette a 2005-ös költségvetés egyes rendelkezéseit, éppenséggel régi demokráciák államháztartási gyakorlatát tekintette mérvadónak. Tengernyi példát írhatnánk még. Közös bennük, hogy a döntések a forrásokat mindegyik esetben megjelölték. De hát mi sem természetesebb, a jog ugyanis nem alanyi költészet, művészi innováció; az alkotmánybíráskodás pedig feszes logikára és különösen szigorú szabályokra épülő értelmezői tevékenység. Ilyen szabály az is, hogy az adott kérdésben született korábbi döntéseket figyelembe kell venni, és ha megváltozik a testület korábbi álláspontja, indokolni szükséges. Elárulom, hogy az előző bekezdésben szereplő érvelés a 26/1992. (IV. 30.) AB határozat szinte szószerinti átvétele. Ahogy én megtehettem, hogy nem jeleztem, akár megtehetik majd maguk az alkotmánybírák is, ha erre kényszerítené őket az Alaptörvény módosítása. Ez kétségtelenül megfelelne az általános korszellemnek, de a hazai alkotmányos kultúrát aligha erősítené. És ez lenne éppen az a puskázás, sumákolás, amit a Fidesz elnöksége állítólag meg akar akadályozni.

Az Alaptörvényből egyébként nem is következik szükségszerűen a „múltat végképp eltörölni” buzgalma. Ugyan van időszak, amit illegitimnek minősít, de éppúgy van olyan a múltból, amire meg „büszke”. A Nemzeti hitvallás egyenesen kimondja, hogy „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. Sőt, az új alkotmány elrendeli azt is, hogy „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Az AB eddig mindössze egyetlen alkalommal vette figyelembe ezt a felszólítást, amikor megsemmisítette a bírák kényszernyugdíjazási szabályait. Szempontunkból fontos fejlemény a határozatban [33/2012. (VII. 17.)], hogy az alkotmánybírák többsége dacosan megjegyezte: „Azt, hogy mi tartozik a történeti alkotmányból a vívmányok közé az Alaptörvény alapján, az Alkotmánybíróságnak kell megállapítania.” (Tanulságos, hogy a kormánytöbbségnek az AB-ba delegált szinte teljes kohorsza, Balsai, Dienes-Oehm, Stumpf és Szívós alkotmánybírák, valamint a korábban a Fidesz által javasolt Lenkovics alkotmánybíró nem értettek egyet a többséggel.) Ezek szerint „a magyar történeti alkotmány konszolidált értelmezésének minimumához tartozik annak elfogadása, hogy a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik”. Aligha túlzás, hogy éppígy védendő értékeknek, a hazai jogfejlődés vívmányainak, a jogbiztonság szempontjából megkerülhetetlennek számítanak az AB 2012. január 1. előtt született döntései is.

A jog, ez a termékeny fikció, arra a feltételezésre épül, hogy valamennyi rendelkezésének megállapítható célja és értelme van, közöttük sem ellentmondás, sem joghézag nem lehet. Ilyen értelemben „történeti alkotmányunk” bizonyosan nehezen körülhatárolható fenomén. Mégis úgy gondolom, a mi életünk szempontjából fontosabb szerepe kell legyen az AB még az előző alkotmányhoz kapcsolódó, olykor egymással feleselő határozatainak, mint Werbőczy István a maga idejében szakmailag jól kimunkált Hármaskönyvének.

Nem lehet kétséges, hogy ezt a kormánypártok is jól tudják. Akkor meg mi szükség az Alaptörvény módosítására? Sokan kicsinyes bosszút sejtenek. A kormánypártok így torolnák meg az AB legutóbbi döntéseit (például az átmeneti rendelkezések, a választási regisztráció vagy a hajléktalanellenes szabályozás megsemmisítését). De mire jó mindez, mikor tavasztól már többségbe kerülnek az egyedül a kormánypártok által támogatott alkotmánybírák? Mi szükségük van a „kormánypárti többségű” AB megregulázására, hiszen a testület tavaly tavaszi határozatával [22/2012. (V. 11)] mindenki, a frissen bekerült alkotmánybírák is egyetértettek?

A helyzet pikantériája az is, hogy az AB-nak ez a döntése már az Alaptörvény hatályba lépése után született. Egy ezzel ellentétes új alkotmányos rendelkezés önmagában is zavart keltene.

A készülő Alaptörvény-módosítások pontos szövegét, persze, még nem ismerjük, így csak találgathatunk. Nem lennénk meglepve, ha azok látszólag a tavalyi AB-határozatra építenének. De azon sem csodálkoznánk, ha nem utalnának a döntésnek erre a részére: „Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

Ha így lenne, az „új AB” voltaképpen nem büntetést (taslit, kokit, körmöst stb.), hanem „ajándékot” kapna, mert megszabadulna attól a kínos és fáradságos feladattól, hogy megindokolja, miért szakít a korábbi, más összetételű testületek gyakorlatával, miért megy szembe tiszteletreméltó elődei döntéseivel.

Zádori Zsolt

Karl Schwarzenberggel, a cseh elnökválasztás vesztesével kapcsolatos emlékeiről ír Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke. 1983-tól 1990-ig az osztrák-cseh politikus volt az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetségének (IHF) az elnöke.

[caption id="attachment_1412" align="aligncenter" width="560" caption="Der Peter, der Peter, mondta többször is a térdét csapkodva. 2005-ben Budapesten"][/caption]

Kőszeg cikkét az Origo véleményoldala, a komment.hu közölte.

Részlet az írásból:

A Nemzetközi Helsinki Szövetség elnökével New Yorkban találkoztam először, 1985 kora őszén. - Magyarországon az Ön neve nem cseng valami jól - mondtam szemtelenül, a történelmi ismereteimet fitogtatva. - Miért? - kérdezett vissza meglepetten. - Felix Schwarzenberg miatt... - Ez csak Kossuth álláspontja - vágott közbe Karl Schwarzenberg, kissé zavartan rázva a fejét. - De nem volt igaza. Vitatkozhattam volna, hogy nem Kossuth, hanem éppen Széchenyi titulálta (a "dühös bolondnak" nevezett Haynauval szemben) "hideg vámpírnak" a monarchia miniszterelnökét, aki Bécsből irányította a szabadságharc leverését követő megtorlás gépezetét, de visszafogtam magam. Inkább arról kezdtem beszélni, milyen lenyűgöző hatással volt rám a középkori Schwarzenberg-vár a dél-csehországi Krumlowban. Talán a középkor emlegetése adta az ötletet, hogy felvessem, az 1335-ös visegrádi királytalálkozó mintájára meg kellene rendezni lengyel, csehszlovákiai és magyar ellenzékiek találkozóját, esetleg a bécsi Palais Schwarzenbergben. A részben hotellé alakított palota tulajdonosa helyeslőleg bólogatott. A tünékeny ideának - mindketten tudtuk - semmiféle realitása nem volt: ellenzékiek, főképpen a cseh ellenzékiek nem utazhattak külföldre; a következő évben engem is eltiltottak a külföldi utazástól, méghozzá öt évre. Szerencsére már nem volt öt évük.

1989 májusában formálisan is megalakult a Magyar Helsinki Bizottság. Formálisan, hiszen a demokratikus ellenzék Helsinki bizottságként is működött: adatokat gyűjtöttünk a jogsértésekről, beszámolókat készítettünk róluk, tiltakoztunk ellenük. A bizottság-alakítást Solt Ottilia ellenezte. Mi adjuk ki a szamizdatokat, mi vagyunk a SZETA (a Szegényeket Támogató Alap). Mi szükség van arra, hogy még Helsinki bizottság néven is szerepeljünk? 1989-ben azonban a jogszabályok már lehetővé tették társadalmi szervezetek bírósági bejegyzését. Megrökönyödésünkre a Külügyminisztérium üdvözölte a kezdeményezést: egy évvel korábban még ellenzéki-ellenséges elemek voltunk.

Az alakuló ülésre eljött Karl Schwarzenberg, képviseltették magukat az akkori ellenzéki pártok is. Az MDF képviselőjének láthatólag imponált, hogy a Nemzetközi Szövetség elnöke egy valóságos herceg. - Nem lehetne a magyar bizottság elnökének felkérni Esterházy Pétert? - kérdezte. Nyilván arra gondolt, hogy Esterházy legalább gróf. Az ötletet elmondtam Schwarzenbergnek. Megállt, valósággal összegörnyedt, úgy rázta a röhögés. Der Peter, der Peter, mondta többször is a térdét csapkodva. Ismerte Esterházyt, nem tudom, hanyad fokon, de unokatestvérek, hiszen Esterházy Péter dédnagyanyja Schwarzenberg Franciska hercegnő volt. Éppen ezért jól tudta, hogy Esterházy a különleges, groteszkbe hajló humorával, az ironikus természetével nem elnöknek termett. Különben is a Magyar Helsinki Bizottságnak akkor már volt elnöke: Mészöly Miklós.

A Nemzetközi Szövetség ellenben elvesztette elnökét. Az egyes országok Helsinki bizottságai, a bolgár, a lengyel, s talán ide számolható a magyar is, egyre kiterjedtebb és egyre szakszerűbb jogvédő tevékenységet folytattak, de az a kiemelkedő szerep, amelyet a Helsinki mozgalom a hidegháború végjátékéban a nemzetközi politika színpadán betöltött, okafogyottá vált. 1990 nyarán Václav Havel hazahívta Karel Schwarzenberget, és felkérte elnöki irodája vezetésére. Ettől kezdve két éven át a herceg mindig ott volt a Hradzsinban, az elnök közelében. Vajon miképp tudta véghezvinni, hogy termetes, horgas orrú, bozontos szemöldökű ember létére szinte eltűnt a törékeny, alacsony, Pinocchio-szerű elnök mögött?

Bár a Schwarzenberg-család alemán fejedelmektől eredezteti magát, váraik, birtokaik pedig mindenfelé megtalálhatók Dél-Németország, Ausztria és Csehország területén, az orliki ág, Karel édesapja, VI. Károly herceg a Csehszlovák Köztársaság létrejötte óta, elsősorban csehnek érezte magát. A német megszálláskor a német nemzetiségűek automatikusan, a "kevert" családban élők pedig kérelemre megkapták a német állampolgárságot. A Schwarzenbergek azonban nem kértek ebből. Döntésükben benne lehetett a Masaryk alapította állam elismerése, patriarchális rokonszenvük a földjeiken, gyáraikban dolgozó cseh parasztok és munkások iránt, és megvetésük a nácikkal szemben. Ez utóbbi közös érzése volt sok osztrák és még több porosz arisztokratának. Bosszúból a megszállók a Schwarzenberg-vagyon jelentős részét elkobozták.

A háború után Edvard Benes elnöki rendeletei alapján mintegy 2,9 millió németet (és 76 ezer magyart) fosztottak meg csehszlovák állampolgárságától, és üldöztek ki az országból. A végrehajtás brutalitása nem különbözött attól, ahogy a hatalmi helyzetbe került kisebbségek bántak a megszállás alatt csehekkel, zsidókkal, cigányokkal. A Schwarzenberg-családot nem sújtotta retorzió, sőt részben elkobzott birtokaikat is visszakapták. Mindez azonban nem tartott soká. Az 1948 februárjában puccsal végrehajtott kommunista hatalomátvétel után mindenüket államosították. Tíz hónappal később, tekintettel svájci állampolgárságukra, kimehettek Bécsbe. A tizenegy éves Karl itt már nem az egyik leggazdagabb csehországi család örököse volt, csupán egy szerény jövedelmű, négygyerekes házaspár kisdiák fia.

Tizenkét évvel később azonban újabb fordulat állt be. 1960-ban Heinrich Schwarzenberg, a hercegi család feje, örökbe befogadta Karlt, az unokaöccsét. Heinrichnek csak lánya volt, a család házi törvényei szerint a családfői rang és vele a vagyon, csak férfié lehet. 1965-ben Heinrich meghalt, Karl zu Schwarzenberg pedig egy 3-400 millió svájci frank értékű vagyon gazdája lett. A rendszerváltás után a Cseh Köztársaságban, de Romániában és az egykori NDK-ban is a volt tulajdonosok, illetve leszármazottaik sokkal nagyobb mértékben kapták vissza jogtalanul elvett tulajdonukat, mint Magyarországon. (Hogy ez igazságosabb-e, vagy kevésbé igazságos, az ország gazdasága szempontjából kedvezőbb-e, vagy kevésbé kedvező, mint a magyarországi megoldás, ahol első körben a volt rendszer elitje majd pedig az egymást követő kormányok klientúrája jutott és jut olcsón vagyonhoz, az nem ennek az írásnak a témája.) Karel Schwarzenberg visszakapott négy kastélyt, mintegy ötven kisebb épületet, 9500 hektár erdőt és halastavat - mindent összevéve azonban a csehországi Schwarzenberg-vagyonnak csak a kisebbik részét.

Az elnöki iroda vezetése után Schwarzenberg a cseh törvényhozás felsőházába, a Szenátusba próbált bejutni, de ez csak harmadjára sikerült neki, 2004-ben. Az első alkalommal, 1996-ban a prágai jelöltek listáján csupa régi ellenzéki nevét látta. - Olyanok üljenek a Szenátusban, akik egyszer már ültek - mondta, és visszalépett. 2005-ben szenátorként Kubába utazott, megpróbált találkozni Fidel Castro ellenzékének tagjaival. A szemfüles titkosrendőrség azonban a nyomában volt: letartóztatták és kiutasították. E vagányos kalandja ellenére 2007-ben külügyminiszter lett.

Még ezt megelőzően azonban, 2005 novemberében, Havellel együtt Budapesten is járt. A Magyar Helsinki Bizottság konferenciáján vettek részt, amelyet a bizottság egy húsz évvel korábbi konferencia "remake"-jeként szervezett meg. Akkor, 1985 októberében a Helsinki Záróokmányt aláíró országok azt kívánták megvizsgálni, hogyan érvényesülnek a kultúra területén a Helsinki elvek. A Nemzetközi Helsinki Szövetség a hivatalos konferencia idejére alternatív fórumot szervezett. Bár az állambiztonsági szervezet már az előkészítő beszélgetést is lehallgatta 1985 februárjában, Gerald Naglert a Duna-Intercontinental szállóban október 15-én mindössze két órával az alternatív fórum tervezett megnyitása előtt tájékoztatták arról, hogy a hónapokkal korábban lefoglalt konferenciatermet mégsem tudják a rendelkezésére bocsátani. Nem sokkal később - az állambiztonsági jelentés szavaival - egy személy, aki Schwarzenberg néven mutatkozott be, a Gellért Szálló konferenciatermét foglalta le másnapra, a szálloda igazgatója azonban telexen visszamondta a foglalást. Az óvatos III/III-as egy aznapra tervezett családi születésnapot is megakadályozott. Az alternatív fórumot ennek ellenére sikerült megtartani Eörsi István író majd pedig Jeles András filmrendező és Kis Anikó lakásán. Számos ismert magyar írón kívül olyan világhírű írók vettek részt rajta, mint Susan Sontag, Amos Oz, Hans Magnus Enzensberger, Danilo Kis, Pavel Kohut és Timothy Garton Ash; nemzetközi visszhangja kizárólag az ellenfórumnak volt. Amikor a hivatalos fórumon az amerikai küldöttség majd pedig a közös piaci országok nevében a luxemburgi küldöttség vezetője tiltakozott az alternatív fórum betiltása ellen, a hivatalos fórum kormányzati felelőse, Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár arra hivatkozva, hogy a fórumra magánlakáson került sor, öntudatosan felelte: "A magyar hatóságok magánjellegű rendezvényekkel nem foglalkoznak".

A 2005-ben megrendezett konferencián [itt örökíti meg képünk a szunyókáló férfiút - a szerk.] Schwarzenberg szenátor egyebek közt arról beszélt, hogyan állják útját az olajjal és a gázellátással kapcsolatos érdekek az emberi jogok érvényesülésének. Csecsenföldön népirtó háború folyik, mondta, amely mint a rák pusztítja el a demokrácia szöveteit Oroszországban. A nyugati világ mégis eltűri ezt, mert szüksége van az orosz gázra. Václav Klaus minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy Schwarzenberg külügyminiszter legyen. Örül, ha az oroszok élvezik Karlovy Vary fürdőit és mulatóit - mondta Schwarzenberg. De azt nem tartja kívánatosnak, hogy részesedést szerezzenek a cseh nukleáris iparban (The Economist, 2010. június 9.).

A mandiner.hu értesülése szerint Földesi Norbert, a miskolci MSZP frakcióvezetője nyílt levélben kérdez rá – hol nyíltan, hol pedig burkoltan – egyes miskolci intézményi vezetők származására. Az információ szerint Földesi a nyílt levélben a következő kérdéseket fogalmazta meg:

Igaz-e, hogy Pálffy Kinga, a Miskolc Holding vezérigazgatója az ő rokona és beszéli a román nyelvet? Igaz-e, hogy Perecsenyi Attila, a Miskolci Városgazda igazgatója az ő barátja, s korábban ugyanabban a nagyváradi Ady Endre Líceumban tanult, ahol ő is? Igaz-e, hogy Szélyes Domokos, a MIK Zrt. vezérigazgatója Székelyudvarhelyen született? Igaz-e, hogy a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója,(archív fotó) a Miskolci Csodamalom Bábszínház igazgatója, a Szemere Bertalan Szakközépiskola igazgatója, a Miskolci Sportiskola felügyelő bizottságának elnöke, akiket egytől egyig a fideszes városvezetés hivatalba lépése óta neveztek ki posztjukra, mind-mind erdélyi, vagy partiumi származású emberek, s többségüknek korábban semmi köze sem volt Miskolchoz?

[caption id="attachment_1383" align="aligncenter" width="631" caption="József Attila: A Dunánál"][/caption]

Nem tisztünk az állítások igazságtartalmát vizsgálni, mert ebben az esetben ez lényegtelen. Akit érdekel, olvassa el a nyílt levélre válaszul kiadott közleményt. Elfogadhatatlannak tartjuk azonban, hogy egy politikai vitában bárki származási alapon listázza, támadja ellenfelét, illetve annak környezetét.

Természetesen a közélet tisztaságát fontos célnak, a nepotizmust pedig rendkívül kártékony gyakorlatnak tekintjük. Az MSZP miskolci frakcióvezetője azonban nem azt állítja, hogy a miskolci polgármester a rokonait, barátait részesíti előnyben az alkalmasabb, felkészültebb jelentkezőkkel szemben, vagy hogy az alkalmazás, kiválasztás során bármilyen jogszabályt megsértett volna. A nyílt levél pusztán azt hangsúlyozza, hogy ezek a helyi közéleti személyiségek erdélyi származásúak. Ez pedig elfogadhatatlan, a származás ugyanis semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy valaki milyen munkát végez. A levél ugyanakkor alkalmas arra, hogy egy meghatározott csoport ellen indulatokat szítson.

A nyílt levél különösen aggasztó arra tekintettel, hogy az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény 3. § 3. pontja a nemzetiségi hovatartozást szenzitív személyes adatnak minősíti, amit jogszerűen kezelni csak törvény felhatalmazása alapján vagy az érintett személy írásbeli hozzájárulása esetében lehet. Nem gondoljuk, hogy – tekintettel az adatkezelés célhoz kötöttségének elvére is – van olyan norma, amelynek alapján jogszerű volna nyilvánosságra hozni, mintegy listázni az érintett személyek származását vagy azt, hogy beszélik-e a román nyelvet.

A politikai hatalom birtokosaival szemben pártállásuktól függetlenül elsődleges elvárás a jogszabályok tisztelete, de az is, hogy politikai cselekvéseik során tartózkodjanak minden olyan magatartástól, amely azt sugallja, hogy önmagában a származásnak bármilyen jelentősége lenne akkor, amikor egy emberről, annak munkájáról vagy teljesítményéről mondunk ítéletet.

Civilek arra akarják rávenni a Magyar Hírlap hirdetőit, addig ne reklámozzák terméküket a napilapban, amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt cigányozó írását. A tiltakozók célja világos: hirdetői bojkott.

[caption id="attachment_1361" align="aligncenter" width="560" caption="Kitöltetlen védegyleti jelzőcédula a reformkorból. Bojkottbiankó"][/caption]

Kopácsy hercegprímás a nagyszombati posztógyárban rendelte meg a papnövendékek ruháihoz szükséges szövetet; Zala megye elkötelezett hölgyközönsége pedig a sümegi Ramasetter kékfestőüzeméből vásárolta ruháinak anyagát.

24 civil szervezet személyre szóló levélben keresett meg 14 vállalatot és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, hogy „felelős cégként” ne hirdessen tovább a rasszista, antiszemita és homofób nézeteknek rendszeresen helyet adó Magyar Hírlapban.

Látszólag semmi nem köti össze az 1845-ből és a 2013-ból való híreket. Valójában azonban igenis van közös bennük, és ez a bojkott.

Fábri Anna történésztől is tudhatjuk: a Kossuth Lajos igazgatásával 1844. október 6-án megalakuló Országos Védegylet tagjai arra kötelezték magukat, hogy hat éven át csakis hazai mesteremberekkel dolgoztatnak, és nem vásárolnak olyan külföldi iparcikket, amelyből hazai gyártmányút is lehet kapni. Honit vásárolni, a külhonit visszautasítani! A tegnap megszólított gazdasági szereplők pedig szintén saját maguknak állítottak fel etikai szabályokat; vállalták, hogy profittermelés során is felelősen viszonyulnak társadalmi problémákhoz, támogatják az esélyegyenlőséget és az etnikai békét. Sőt, egyesek azt is leírták, hogy fellépnek a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció minden formája ellen. Az őket megkereső civil szervezetek tehát nem tesznek most egyebet, mint számon kérik a cégeken fogadkozásaikat. A reformkori védegyletiek és a mostani, a társadalmi szerepvállalás (CSR) nemes eszméjét zászlajukra tűző gazdasági társaságok egyként vállalták, hogy a magasztos cél (a hazai gyáripar megteremtése, illetve a társadalmi szolidaritás) érdekében kényelmetlenséget is elszenvedve lemondanak a közvetlen előnyről és a maximális haszonról.

Mármost kérdezhetik: nem túlzás-e az, hogy civilek kotyognak bele a napilap meg hirdetői üzleti kapcsolataiba, és bojkottra bujtogatnak? A válaszunk: nem. S hogy miért nem? Mint ismeretes, a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszédnek hazánkban csak elvétve van jogi következménye, az a sokszor megfogalmazott vágy pedig, hogy előbb-utóbb működni fog majd a társadalom immunrendszere, ami veszélyes eszméket kiveti magából, mostanság messzebb áll a megvalósulástól, mint a rendszerváltás óta bármikor. A civileknek tehát új és újabb eszközöket kell bevetniük, hogy a passzivitás veszélyeire felhívják a figyelmet. A bojkott ugyan nálunk talán formabontónak számít (noha volt több ilyen kezdeményezés már), de Nyugaton a nyomásgyakorlás és a figyelemfelhívás bevett, emellett legitim változata. Ki lehet közösíteni a kuncsaftjaival komiszul bánó sarki hentesüzletet, de egy nagy hatalmú tévécsatornát is, amelyik hamisan mutat be egy népcsoportot. A forma azonban nem minden, a bojkottnak lehetnek helytelen, sőt káros céljai is, amikor például Európában a zsidó, Kelet-Afrikában pedig az indiai boltosokat kívánták elszigetelni. A legszívesebben természetesen olyan társadalmi bojkottokra emlékezünk, amelyek idővel nemzetközi bojkottá fejlődtek, és siettették például az Afrikát kizsigerelő rabszolga-kereskedelem XIX. századi felszámolását vagy a dél-afrikai apartheid rendszer kimúlását. A rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb ilyen akciója pedig az egyik élelmiszergyártó multit kényszerítette meghátrálásra, amely kénytelen volt lemondani arról, hogy a keksztermelését Győrből külföldre telepítse át.

Ha egy társadalomban minden ideálisan működne, a civileknek akkor is próbára kellene tenni a cégeket: írott malaszt-e csupán vagy valódi tartalma van a sokat emlegetett CSR-nek? Mert hát a vállalás valódi tartalma mégiscsak konfliktushelyzetben mutatkozik meg igazán.

A bojkott nyilvánvalóan nem diadalmenet, nem csak a bojkott alá vett érdekeit sérti, de sokszor megnehezíti a közösség életét, másoktól is áldozatokat követel. A nemzeti gyáripar támogatásának szép eszméje a reformkori „külkereskedőket” hozta nehéz helyzetbe, akik az importra építették üzletüket. Megpróbáltak hát ügyeskedni, és hamis „honi” bélyegzővel jelölt árukkal megmenteni a forgalmukat. Az is igaz volt, hogy a cseh posztó eleinte jobb volt, mint a magyar, sőt olykor még olcsóbb is. Ezért volt, hogy a keresletnek ez az önkéntes korlátozása nem sokáig tartott, hamar kifulladt. Az állami vagy a nemzetközi bojkottnál van ugyan rá példa, hogy ki lehet kényszeríteni a korlátozást, de társadalmi bojkott csak akkor lehet igazán sikeres, ha maguk a bojkottálók érdekeltek a karantén fenntartásában.

Vajon a Magyar Hírlap eddigi hirdetőinek miféle érdekeltségük fűződne az üzleti kapcsolat szüneteltetéséhez? Felesleges azon merengeni, milyen gazdasági megfontolások állhattak eddig is egy olyan újságban való hirdetés mögött, amelyik tízezer alatti példányban fogy, mert bizonyosan lehettek ilyenek. (Errefelé egyébként is öldöklőbb a küzdelem a hirdetési pénzekért, mint az olvasókért.) Csakhogy egy állami ügynökségnél, vállalatnál vagy a megítélésére, jó hírnevére sokat adó (hiszen abból élő) multinál aligha lehet kérdéses, nem mindegy, hogyan tesz szert profitra, miféle felületen, milyen környezetben hirdeti termékét, szolgáltatását. Közismert, nem érdemes rossz hírű helyek redvás kirakataiban kínálni azokat, mert az óhatatlanul visszahat a portéka megítélésére. A világfaluban megvan az esélye arra, hogy bárminek gyorsan híre menjen: gyerekmunkásokat kizsákmányoló sportszergyárak, környezetszennyező vegyipari óriások vagy tömeggyilkosokkal bizniszelő bányavállalatok utóbb világszerte vagyonokat költöttek arra, hogy valamit kozmetikázzanak amortizálódott arculatukon. Ne legyenek illúzióink, nem csak a bűnbánat hajtotta őket, hanem a józan felismerés, ha továbbra is a zavarosban halásznak, piacokat veszítenek.

És azt se felejtsük el, hogy, bizony, a posztindusztriális korban már a kisebbségi vevőkör is számít. Mobiltelefont, bankot romák is használnak, ők is borotválkoznak vagy lottóznak, dőreség egy jelentős ügyfélkört azzal megsérteni, hogy az ellenük uszító, őket („jelentős részüket”) állatnak tituláló lapot akárcsak hirdetési pénzeikkel is támogassanak és reklámjaikkal hitelesítsék a kirekesztő, közveszélyes és hazug tartalmakat.

2009-ben Gyurcsány Ferenc állami intézmények előfizetési és hirdetési bojkottját hirdette meg a Magyar Hírlap ellen. Az akkori miniszterelnöki reakciót is egy Bayer-szöveg váltotta ki. Ennyiben azonos az akkori és a mai helyzet. De csak ennyiben. Bármilyen szándék vezette is Gyurcsány döntését, mivel egy ellenzéki lap ellen irányult, szükségszerűen tűnt pártpolitikai természetűnek, hiszen a kormány meg akart büntetni egy sajtóterméket, és a hírlap áldozati szerepbe kerülhetett. A körülmények azóta megváltoztak. Bayer ma már egy kormánypárti lap főmunkatársa, és a kormány vezető pártja egyenesen úgy foglalt állást, hogy a gyilkosokat védi, aki támadja a cigányozó írást. És az sem elhanyagolható különbség, hogy míg 2009-ben a végrehajtói hatalom vezetője lépett fel az újsággal szemben, addig most a civil világ protestál.

Mindez, persze, semmiben sem könnyít a hirdető cégek dolgán. Mérlegelniük kell. A mérleg egyik serpenyőjében ott van az uszító Bayer és lapja, amely a hatalom védelmét élvezi, a másikban pedig ott van a civileknek a kérése a hirdetések szüneteltetéséről. Utóbbi kevésnek tűnik. Önmagában az is volna, ha nem nyomna annyit a latban, hogy egy nemzetközi óriásvállalatnak manapság aligha lehet más választása, minthogy etikus lesz – vagy legalább annak látszik.

Zádori Zsolt

Bayer Zsolt rasszista írását követő közéleti megnyilvánulások azt jelzik, messze még a kijózanodás. Jogvédőként mi most azt a jogi fejleményt értékeljük, hogy az ügyészség elutasította a feljelentést. Szerintünk rosszul tette.

[caption id="attachment_1351" align="aligncenter" width="560" caption="Michelangelo Buonarroti: Szent Antal megkísértése (1487–1488)"][/caption]

Bayer Zsolt rasszista publicisztikája miatt a Helsinki Bizottság nem tett feljelentést, pedig álláspontunk szerint azzal a szerző bűncselekményt követett el. Indokunk nem jogi, hanem gyakorlati természetű volt: nem akartuk, hogy az egyébként is a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy következmények nélkül írhat ilyeneket. Az ügyben az ügyészségi döntés igazolta óvatosságunkat, a hatóság meg sem indította mások feljelentése alapján a nyomozást. A nyomozóhatóság indokolása azonban messze nem meggyőző.

Zsinórmérték

Az ügyészség a feljelentés elutasításával kapcsolatos sajtóközleményében a következőkkel indokolta a döntését. Az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozatában húzta meg azt a zsinórmértéket, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve a közösség elleni izgatás bűntette elhatárolására alkalmas. Az alkotmánybírósági döntés alapján „töretlen bírói gyakorlat” alakult ki, amely az ilyen bűncselekmények jogi megítélését mára egységessé tette. Eszerint „A közösség elleni izgatás törvényi tényállásában gyűlöletre uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. A bűncselekmény (immateriális) veszélyeztető jellegéből következik, hogy a megvalósuláshoz nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. Nem elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, hogy a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából, és mások számára is érzékelhetővé válik. Nem a véleménynyilvánítás szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre ilyen magatartás, vagy tevékenység kifejtésére hív fel akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.”

Az ügyészség szerint a hatóság minden esetben eljárást indít, amelyben ezek a feltételek megvalósulnak. Példaként fel is hozza a Tomcat ügyében hozott döntést, amelyben az ügyészség vádat emelt. A hatóság szerint a „szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek meg őket” az a konkrét magatartási forma, amely a kialakult bírósági gyakorlat szerint a közösség elleni izgatás megállapításához szükséges. Az ügyészség – a közlemény szerint – korábban több ügyben megkísérelte tágítani a fenti gyakorlatot, ez azonban nem vezetett eredményre, felmentő ítéletek születtek.

Ebből az álláspontból az következik, hogy a Tomcat és a Bayer Zsolt írása között lényeges különbség mutatható ki. Míg előbbi esetben az uszító blogbejegyzés indokolta a nyomozás megindításán túl a vádemelést, majd az elsőfokú (nem jogerős) elítélést, addig Bayer hírlapi cikke annyira kevés, hogy még nyomozás megindítására sem szolgáltat elég indítékot. És a különbség a két írásban található rasszista erőszakra történő felhívás konkrétságában ragadható meg: Tomcaté konkrét, Bayer Zsolté ellenben nem. Ezzel az állítással vitatkozunk.

Konkrétan

A Tomcat írásából kiragadott idézet egyrészt megtévesztő, a teljes mondat a blogon így hangzott: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” Nem világos, ez miért konkrétabb annál, mint hogy „Nos, akkor tegyük fel a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a szigethalmi közösség gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni. Minden más esetben bátran elmondhatjuk magunkról, hogy mi már nem vagyunk emberi társadalom többé. »mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, /ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen«. Ezt kérdezi Erdős Virág. Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”

A két kiemelt felhívás konkrétsága semmiben nem tér el. Tomcat az írását a nyilvánossággal közli, vagyis bárkivel. Bayer is. Tomcat nem mondja meg, hogy hol és kit kell szétverni, ahogy Bayer sem mondja meg, hogy mit kell tenni az állatokkal, hol vannak ők és kik ők név szerint. Mindketten annyit tesznek, hogy a cigányok elleni erőszakra szólítják fel az olvasóikat, tértől, időtől, olvasótól függetlenül, az a kitétel ugyanis, amely szerint bármilyen – és lehetőség szerint azonnali – megoldás elfogadható, illetve kívánatos annak érdekében, hogy a Bayer Zsolt szerint a cigányság jelentős részét kitevő, „állatoknak” bélyegzett emberek „ne legyenek”, nyilvánvalóan magában foglalja az erőszak lehetőségét. Sőt, a cikk egészét, különösen pedig a szigethalmi közösségnek címzett felhívást figyelembe véve, nem tekinthető másnak, mint az erőszakos megoldás melletti érvelésnek.

Ügyködők

Ebből az következik, hogy vagy Tomcat sem követte el a bűncselekményt, és ebben az ügyészség és az elsőfokú bíróság is tévedett, vagy mindketten elkövették, ebben az esetben az ügyészség hibázott, amikor meg sem indította a nyomozást a Bayer-ügyben.

De álláspontunk szerint téves a bírói gyakorlat olyan ügyészségi értelmezése is, amely szerint az kell a közösség elleni izgatás megvalósulásához, hogy konkrét erőszakos magatartásra hívjon fel vele a gyűlölködő beszéd szerzője. Az ügyészségi közleményből szó szerint idézett indokolásból ez világosan látszik is. A gyűlöletbeszédnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy olyan gyűlöletet keltsen, amelytől felhergelve valaki rasszista motivációból erőszakos bűncselekményt reálisan elkövethet. Ehhez nem elkövetési magatartást kell körülírni egy beszédben, hanem „ügyesen” kell gyűlöletet kelteni. A közvetlen veszélyhez egyáltalán nem szükségszerű konkrét bűncselekményre való felhívás (ha azt elkövetik, akkor a beszéd elmondója/szerzője egyébként sem izgatás elkövetőjeként, hanem a felhívás alapján megvalósított bűncselekmény felbujtójaként tartozik büntetőjogi felelősséggel). Ha ez igaz, a gyűlöletbeszédben körülírt magatartás konkrétságának foka irreleváns.

Ez az állítás Legfelsőbb Bíróság döntésével is alátámasztható (EBH 1999.6): a „terhelt az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulója alkalmából ünnepi nagygyűlést szervezett október 23-án 15 órára Budapesten a Szabadság térre, amelyre az ünnepi beszédét már előzetesen megírta. A beszédében a politikai élet közszereplőit olyan cionista gazembereknek jellemezte, akik kifosztják az országot és akiktől feltétlenül meg kell szabadulni, akiket ki kell söpörni a hatalomból. Intézkedéseket sürgetett annak érdekében, hogy a zsidókat távolítsák el a gazdasági, a politikai és a kulturális élet vezető pozícióiból, esetleg az országból.” Az elsőfokú bíróság a terhelt bűnösségét közösség elleni izgatás bűntettében állapította meg, és ezért őt 1 évi – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság a döntést helybenhagyta, pedig az elítélt szónok még csak nem is amellett érvelt, hogy a zsidók „ne legyenek”.

Európai gyakorlat

Az ügyészség „töretlen bírósági gyakorlatra” hivatkozik, de mint láttuk, olyan nálunk nincs. Létezik viszont ilyen a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságánál. Annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye biztosítja a szólásszabadsághoz való jogot, teljesen egyértelmű a strasbourgi gyakorlat alapján, hogy a gyűlöletbeszéd nem védett magatartás, és ezzel összhangban büntetőjogilag üldözhető.

Az Erbakan v. Turkey ügyben 2006-ban hozott döntésében kimondta, hogy „minden emberi lény egyenlő méltóságú személyként való elismerése és tisztelete a demokratikus, plurális társadalmak alapját képezi. Így elvi alapon, bizonyos demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja”.

A Helsinki Bizottság több strasbourgi jogesetet ismertetett az ügyészségnek abban a panaszában, amelyet egy elutasított rendőrségi feljelentésünk miatt tettünk. Akkor Tyirityán Zsoltnak, a Betyársereg vezetőjének a Magyar Szigeten előadott rasszista uszítása ellen léptünk fel. Akkor csak részsikert értünk el, mert a nyomozás ugyan mégis megindult, de az eljárást bűncselekmény hiányában lezárták.

Bayer esetében egyelőre nyomozás sem indult, mert az ügyészség gyorsan megtagadta a nyomozást. Amennyire üdvözlendő, hogy a nyomozóhatóság a büntetőeljárási törvénynek megfelelően a feljelentést követő három napon belül döntött, annyira sajnálatos maga a döntés.

A luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága látszólag egyedi magyarországi ügyben hozott döntést tavaly december közepén, ítélete mégis több tízezer palesztin menekült jogi helyzetét rendezheti megnyugtatóan.

[caption id="attachment_1325" align="aligncenter" width="560" caption="A libanoni Ein el-Hilweh menekülttáborban. Terhes örökség"][/caption]

Mostafa Abed El Karem El Kott az Ein el-Hilweh táborban élt. Volt munkája, de mivel a családját keresetéből nem tudta eltartani, alkoholt kezdett árusítani a táborban. A Jund el-Sham nevű terrorista csoport ezt követően felgyújtotta házát és megfenyegette. A férfi elmenekült a táborból és Libanonból is.

Chadi Amin A Radinak a Nahr el-Bared táborban lévő otthona és üzlete a libanoni hadsereg és a Fatah közti összecsapásokban semmisült meg. Mivel a közeli Baddawi táborban nem volt hely, Chadi Amin A Radi szüleivel és testvéreivel Tripoliban szállt meg egy ismerősnél. A libanoni katonák azonban bántalmazták, önkényesen letartóztatták, kínozták és megalázták őket. A férfi édesapjával együtt hagyta el Libanont.

Hazem Kamel Ismail a családjával élt az Ein el-Hilweh táborban. A Fatah és a Jund el-Sham közti fegyveres összecsapások során a hadviselők fel akarták használni a házát. Mikor a férfi ezt megtagadta, megfenyegették, és meggyanúsították, hogy az ellenség ügynöke.

A három palesztin férfit nem csak múltjuk és üldöztetésük köti össze, azaz hogy megpróbáltatásaik miatt Magyarországra menekültek, de az is, hogy menedékkérelmüket a magyar Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal elutasította, bár visszaküldési tilalmat állapított meg javukra vagy kiegészítő védelemben részesültek. Az is közös bennük, hogy nem nyugodtak bele a döntésbe, és bíróságon támadták meg a BÁH határozatait. Magyarországon több tucatnyian lehetnek olyan palesztinok, akik üldöztetésük ellenére sem juthattak menekültstátuszhoz, annak ellenére sem, hogy korábban „speciális palesztin” védettséget élveztek.

A Fővárosi Bíróság (ma Törvényszék) 2011 nyarán úgy döntött, nem fogja élből elutasítani a palesztinok, jellemzően hontalanok felülvizsgálati kérelmét, hanem észlelve a probléma súlyát kezdeményezi a luxembourgi bíróság jogértelmezését.

Az ún. előzetes döntéshozatali eljárás során ugyanis bármely tagállam bírósága megkeresheti az EU bíróságát, hogy értelmezzen olyan uniós jogi rendelkezést, amelyet a tagállami bíróság az előtte folyó perben alkalmazni szándékozik. Főszabály szerint az uniós bírák adta értelmezés iránymutatást jelent az Unió összes bíróságának az adott jogszabály értelmezését illetően, sőt, a luxembourgi döntést általában a közigazgatási hatóságok is követik. A luxembourgi eljárásába a peres felek mellé bekapcsolódhat valamennyi tagállam és az Európai Bizottság is. Jelen ügy súlyát jelzi, hogy a palesztin felpereseken és a magyar kormányon kívül beavatkozóként részt vett benne az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, valamint számos tagállam, köztük Nagy-Britannia, Németország és Franciaország is.

A luxembourgi bíróság ítélete ugyanis közvetve a menekültek helyzetéről kötött ún. Genfi Egyezmény egyik speciális rendelkezése (az 1. cikk D. pontja) értelmezésére irányult, amely a palesztin menekültek helyzetét volt hivatott rendezni Izrael állam megalakulását, illetve a hatnapos háborút követő 1967-es területfoglalásokat követően. E két történelmi esemény során ugyanis olyan ritka helyzet állt elő, amikor palesztinok tízezreit az ENSZ (azaz gyakorlatilag a világ nemzeteinek közösségének) határozata kényszerítette korábbi otthonaik elhagyására; a Genfi Egyezmény ezt a különleges(en súlyos) helyzetet igyekezett rendezni.

Mindezt az ENSZ úgy képzelte el, hogy a palesztinoknak létrehoznak egy, a Genfi Egyezménynek a menekültek részére nyújtott általános védelemével párhuzamosan futó, eredetileg eseti és ideiglenesnek szánt rendszert, viszont nem teszik lehetővé a palesztinoknak, hogy más nemzetbeli menekülőkhöz hasonlóan védelmet kaphassanak távolabbi országokban. (Leginkább azért, mert a nyugati országok nem kívánták felvállalni az esetleges palesztin menekülthullámmal járó terheket.) Viszont kiegészítő szabályként azt is megfogalmazták, hogy amennyiben ez a párhuzamos védelem bármely okból megszűnik, akkor a palesztin menekültek automatikusan menekültstátuszt kaphatnak az Egyezményt aláíró bármely tagállamban. Ez pedig nyilván azt a célt szolgálta, hogy a palesztinok sose maradjanak védelem nélkül. (A palesztinokra vonatkozó külön szabályok csak azért nem számítanak egyedülállónak, mert a véres koreai háború idején hasonlóak vonatkoztak az ottani menekülőkre is, ám az „újjáépítési ügynökséget”, az UNKRA-t és a koreaiakról szóló speciális rendelkezéseket már 1960-ban megszüntették.)

Az Izraelből elmenekülők és elüldözöttek védelmi rendszerének két pillére az Egyesült Nemzetek Palesztinai Egyeztető-bizottsága (UNCCP) és a Palesztin Menekülteket Segélyező és Támogató Közel-keleti Ügynöksége (UNRWA) nevű ENSZ-szervek lettek volna; azonban az előbbi – amelyet a védelmi–biztonsági feladatokra szántak – soha nem kezdte meg tényleges működését, az utóbbi pedig legfeljebb korlátozott mértékben tud szociális–humanitárius segítséget nyújtani néhány olyan országban és térségben, ahol palesztin menekültek élnek (ilyen Szíria, Libanon, Jordánia, illetve a Gázai-övezet és Ciszjordánia, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is). Az UNRWA-nak nincs hadereje vagy biztonsági szolgálata, így a palesztin menekülttáborokban uralkodó erőszakot képtelen megfékezni, illetve az izraeli hadsereg harci tevékenységétől sem tudja megóvni a civil áldozatokat.

A magyar bírósági eljárás (ahol a három palesztinunk ügyét egyesítette a Fővárosi Bíróság) arra kereste a választ: milyen esetekben állapítható meg a palesztin menekülteknek a „helyben”, egykori lakhelyük közelében (az UNRWA által) nyújtott védelem megszűnése; és a védelem megszűnése esetén valóban automatikusan menekültként kell-e elismerni a palesztinokat?

A palesztin felpereseket a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) ügyvédei képviselték, mind a magyar bírósági, mind a luxembourgi eljárásban.

A luxemburgi bíróság mostani ítéletében igen méltányos és az eljárásban részt vevők közül leginkább az MHB álláspontjához közel álló értelmezést fogadott el. Eszerint a védelem megszűnése nem csupán azt jelenti, hogy az UNRWA-t jogilag felszámolják vagy beszünteti tevékenységét, hanem az is, hogy az adott palesztin menekült az adott területen (például egy libanoni menekülttáborban) biztonságban tud-e élni, és az UNRWA képes-e számára biztosítani az ENSZ-ügynökség mandátuma szerinti támogatásokat, szolgáltatásokat.

Az uniós bírák szerint, amennyiben a palesztin menekült biztonsága komoly veszélyben van (például polgárháború vagy harci tevékenység, esetleg a menekülttáborokban dúló bandaháborúk miatt), és az UNRWA nem tudja ellátni a mandátuma szerinti feladatát, akkor az adott palesztin menekült vonatkozásában a védelem megszűntnek tekintendő. Vagyis ha bármelyik uniós tagállamban menedékkérelmet nyújt be, automatikusan menekültként kell elismerni (feltéve persze, hogy ún. kizáró okok nem állnak fenn, azaz például nem terrorista az illető).

Az Unió luxembourgi bíróságának ítélete tehát – értelmezésünk szerint – palesztin menekültek tízezrei előtt nyitja meg az utat a menekültstátusz felé az uniós országokban, amennyiben a fenti feltételeknek megfelelnek. Vagyis az egykor „speciális palesztin védelemben” részesülő menekültek sikerrel folyamodhatnak új védelemért európai országok hatóságaihoz, ha igazolni tudják, hogy az UNRWA nem volt képes őket megvédeni.

Így tehát a továbbiakban a palesztinok nincsenek rákényszerítve arra, hogy olyan védelmet vegyenek igénybe „helyben”, amely védelem önhibájukon kívül sosem vált teljessé, és sosem biztosított számukra ugyanolyan biztonságos, nyugodt életet, amely kijut minden más menekültnek, aki üldözés elől menekül el az országából.

Ma ítélték el izgatás miatt Tomcat bloggert. Védekezése arra alapult, hogy ő nem azonos önmagával, de szerepéből kiesett. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon ott járt kollégánk is. Helyszíni beszámoló.

[caption id="attachment_1301" align="aligncenter" width="560" caption="Összetört Tomcat játékrepülő. Lezárt légi folyosó"][/caption]

Szerda reggel a tárgyalóterem előtt a TASZ és a Helsinki Bizottság munkatársai mellett néhány Tomcat-szimpatizáns is megjelent. Balla Judit bíró pontos volt, nem úgy a vádlott. Tíz perccel a tárgyalási időpontnak kitűzött fél kilenc után aztán megjelent. Ügyvéd nem volt vele. Indulhatott a tárgyalás.

A bíró ismertette Polgár Tamás, a közismert Tomcat korábban tett indítványát, hogy zárt tárgyalást rendeljen el a bíróság. Az eddig szólásszabadság és nyilvánosság meggyőződéses híveként parádézó vádlott javaslatát a bíróság elutasította, hiszen Polgár nem jelölt meg egyetlen olyan indokot sem, amely alapján helyt adhattak volna indítványának.

A bíróság megkérdezte, hogy korábban volt-e büntetve, s Tomcat emlékeit felidézve válaszolta, hogy igen, kétszer pénzbírságot kellett fizetnie. A bírónak természetesen rendelkezésére állt a vádlott előélete, s sorolta: 2008-ban garázdaság miatt pénzbüntetésre ítélték, 2010-ben becsületsértés vétsége miatt megrovásban részesítették, 2012-ben pedig szintén garázdaság vétsége miatt pénzbüntetésre ítélték. Jelenleg garázdaság, iparjogvédelmi jogok megsértése, becsületsértés és önbíráskodás miatt folynak vele szemben eljárások.

A bíró kérdésére, hogy bűnösnek érzi-e magát közösség elleni izgatás bűntette elkövetésében, nemmel felelt.

Védekezésképpen előadta, hogy a szakértői vélemény sem tudta kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy ő írta-e a bejegyzést, s ezért a bíróság nem állapíthatja meg a bűnösségét.

A bíró erre megkérdezte, hogy ő írta-e a bejegyzést, ám erre a kérdésre a vádlott már nem volt hajlandó válaszolni. Tomcat ezek után a berezelt gyűlölködők által ilyenkor használatos frázisokkal állt elő: bejegyzését kiragadták a kontextusából, csak konkrét bűnelkövetőkkel szemben fogalmazott meg véleményt, és az még a véleménynyilvánítás szabadságának körébe belefér. Megkérdőjelezte a magyar állam joghatóságát is, mert a szerver, amelyen tárolta a bejegyzést, Amerikában van.

Védekezése tehát három érvre épült: 1) nem bizonyított, hogy ő írta a bejegyzést; 2) a magyar államnak nincsen joghatósága az ügyben; s 3) ő nem általánosított véleményt fogalmazott meg a cigányokkal szemben, hanem azok kapcsán a bűnt elkövető cigányok kapcsán fejtette ki véleményét, akik a blogbejegyzése aktualitását adó videóban szerepeltek.

Előjött a másik szokásos klisével, miszerint a „fajvédők” (jogvédők) kettős mércét alkalmaznak: „persze akkor a fajvédők nem tesznek feljelentést, amikor valaki a magyarságra tesz becsmérlő kijelentéseket, alsóbbrendű embernek nevezve őket, ám az ő, cigányokkal kapcsolatban megfogalmazott véleménye után egyből feljelentik”.

A vádlotti védekezést követően az ügyésznek egyetlen kérdése volt: – A Tomcat becenév az ön beceneve? – Nyomozza ki! – hangzott a merész válasz.

A bíró ekkor ismertette a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat igazságügyi nyelvészszakértőjének terjedelmes szakvéleményét. Ebben a szakértő az inkriminált blogbejegyzést vetette össze a Polgár Tamás ujjaiból származó több, másik posztot, valamint bírósági beadványaival, amelyeket más ügyekben tett.

Tomcat a tárgyalás alatt a telefonján játszott, amit csak akkor függesztett fel, amikor ő beszélt, s később, mikor ítéletét hallgatta elképedve.

A szakértő arra kereste a választ, hogy felfedezhetőek-e a szövegekben közös vonások, illetve arra, hogy valóban Polgár írta-e a gyűlöletet keltő szöveget. A szakértő többek között megállapította, hogy az összehasonlított mintákban felfedezhető, hogy „felbukkannak bennük egyéni megfogalmazásra utaló szavak”. Volt olyan szöveg, mellyel összehasonlítva a szakértő azt tudta megállapítani, hogy valószínűsíthetően azonos a két minta, s más mintával összehasonlítva pedig „kategorikusan kijelenthető, hogy az inkriminált szöveg” és egy másik, Polgár Tamás által írt szöveg, azonos személytől származik.

A nyelvészszakértő szerint „nagy valószínűséggel azonos” az inkriminált szöveg írója azzal, aki a többi, Polgár Tamás által írt szöveget írta, ezért az inkriminált bejegyzésnek is „ő lehet a szövegezője”.

A vádlott következhetett megint. Újra elmondta, hogy a szakértői vélemény szerint nem biztos, hogy ő írta ezt, ezért csak valószínűsítésről lehet beszélni, ami nem alkalmas arra, hogy a bűnösségét erre alapozzák, s ez „legfeljebb csak közvetett bizonyítékként” használható fel.

A bíró ekkor megint az ügyész felé fordult, aki tett is indítványt: hallgassanak meg tanúkat. A vádlott reagálhatott: nem értett egyet az ügyésszel, ami még fontosabb, a bíró sem, s ezzel lezártnak tekintette a bizonyítási eljárást, s hozzáfogott ahhoz, hogy ismertesse a per iratait.

A feljelentés ismertetésével kezdte, a feljelentők (az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány, a NEKI, a TASZ és a Helsinki Bizottság) nevének felolvasása alatt Tomcat gúnyosan mosolygott. A peranyag szerint a rendőrség már 2009 nyarán ügyészi állásfoglalást kért, amely aztán úgy szolt, hogy a bűntett megállapítható. A nyomozásba bevonták a Nemzeti Nyomozó Iroda Csúcstechnológiai Bűnözés Elleni Osztályát is, mely szerint a Bombagyár nevű blogot, melyen az írás megjelent, egy Polgár Tamás nevű személy üzemelteti, ezért tőle kell tájékoztatást kérni arról, hogy ki is írhatta a szóban forgó bejegyzést.

Az ügyész vádbeszédét azzal kezdte, hogy két bizonyítandó tényt kellett körbejárni: 1) Ki írta a bejegyzést? 2) Kimeríti-e a bejegyzés tartalma a Btk. 269. §-nak, a közösség elleni izgatásnak a bűntettét, amely szerint aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Az ügyész szerint – annak ellenére, hogy a vádlott tagadta bűnösségét, szerzőségére vonatkozóan pedig nem volt hajlandó válaszolni – mindkét kérdésben sikeres volt a bizonyítás. Elmondta, hogy mivel Polgáré az oldal, s a szakértő is alátámasztotta a szerzőséget, nem lehet kétséges, hogy aki írta a bejegyzést, az maga Polgár Tamás. Az ügyész ismertette, hogy saját vádlotti beadványában a vádlott maga írta le, hogy ő az oldal főszerkesztője, s az arcképe is láthatóan szerepelt a blogbejegyzés mellett. Az pedig, hogy Polgár Tamás azonos Tomcattel, az ügyész szerint „köztudomású ténynek is tekinthető”. (Való igaz, Polgár többször szerepelt nagy nyilvánosság előtt, mint Tomcat.)

A második kérdést is bizonyítottnak látta az ügyész, hiszen nem eredmény-bűncselekményről van szó, tehát a megvalósításának nem feltétele, hogy a hatóság tudomására jusson olyan erőszakos bűncselekmény elkövetése, amely a gyűlöletre uszító cikk következménye. Sőt, nem is célzatos a bűncselekmény, tehát az sem feltétele a közösség elleni izgatás bűntette elkövetésének, hogy az elkövető valóban azt kívánja elérni véleménynyilvánításával, hogy valaki később erőszakos cselekményeket kövessen el. Annyi szükséges hozzá, hogy kiterjedjen a gyűlölködő tudata ennek a lehetőségére is.

Az ügyész indítványa szerint már a bejegyzés első felében olvasható „ajánlások” is kimerítik ezt a bűncselekményt, melyek szerint: „Olyan légkört kell teremteni Magyarországon, ami a cigányok számára elviselhetetlen. El kell őket nyomni, ki kell szorítani a közéletből, a kultúrából, és mindenféle etnikai jellegű megnyilvánulásukat kíméletlenül elfojtani.”

Ám az ezt követő mondatok sem tartoznak bele a véleménynyilvánítás szabadsága által védett mondatok körébe, tovább fokozzák a bűncselekmény súlyosságát, s ezért egyszerűsítik megítélését: „a - számunkra - deviáns cigány fiatalok kegyetlen és céltalan megalázásával”, valamint a „ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.”

Az ügyész szerint enyhítő körülmény a cselekmény óta eltelt idő, ám súlyosbító körülményként kell értékelni a tényt, hogy a vádlottat többször ítélték már el büntetőügyben. Mindezért az ügyészség börtönbüntetés kiszabását indítványozta a vádlottra, ám azzal, hogy a bíróság a szabadságvesztés letöltését próbaidőre függessze fel.

Az ügyész tehát nem kérte a bíróságot arra, hogy súlyosbító körülményként értékelje a feljelentésben is szereplő tényt, hogy a gyűlöletre uszítást Polgár Tamás akkor követte el, amikor az ország különböző részeiben találomra cigányokat öltek meg származásuk miatt.

A vádlott az utolsó szó jogán annyit mondott, hogy magánvéleményét fejtette csak ki (ezzel egyébként Polgár utólag mégiscsak elismerte, hogy ő írta a gyűlöletposztot). Utolsó bizodalma a bíróságban van, s felvetette, hogy az ügyészséggel szemben szeretne lépéseket tenni, amely enged a „fajvédők” politikai koncepcióra alapuló nyomásának.

Az egy órára visszavonuló bíróság már 11 óra előtt meghozta döntését: egy év és két hónap börtönbüntetésre ítélte a bíróság Polgár Tamást, mely büntetést öt év próbaidőre felfüggesztette.

A bíróság a blogbejegyzés szerzőjének kilétére vonatkozó kérdésben rámutatott arra, hogy önmagában a szakértői vélemény még nem jutott kétséget kizáró bizonyossággal arra a következtetésre, hogy az inkriminált bejegyzés szerzője a vádlott lenne. Ám a bíróság szemfülesen rájött, hogy Polgár Tamás maga ismerte el ebben az ügyben tett saját beadványában, hogy ő írta a bejegyzést, hiszen a cigányokkal kapcsolatos bejegyzésére „véleményemként” utalt.

A második kérdésben a bírónő nem értett egyet az ügyésszel abban, hogy a szöveg első felében szereplő mondatokkal a vádlott megvalósította volna a bűncselekményt, ám álláspontja szerint az egész cikk felépítése vezeti fel a cikk végén lévő mondatokat: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” – És ezek a szentenciák „erőszak tételére, bántalmazásra uszítanak”, mert „ez lépi túl a küszöböt, ez után reális a lehetőség, hogy a cikket olvasva ilyen bűncselekmény elkövetésre kerüljön”.

A bíróság nem fogadta el a vádlott azon védekezését, mely szerint ő csak a konkrét bűnelkövetőkkel kapcsolatban fejezte ki véleményét, hiszen a gyűlöletre uszító mondat az „utcán ácsorgókra” vonatkozott, tehát bárkire, aki cigány, s az utcán „ácsorog” éppen.

A vádlottnak a kettős mércére vonatkozó kifogását azzal intézte el a bíróság, hogy az ítészek csak abban az ügyben tudnak ítélkezni, amelyet eléjük visznek. Amiben nem született feljelentés, a rendőrök nem nyomoztak, az ügyész nem emelt vádat, abban ítélet sem lesz.

A bíróság enyhítő körülményként fogadta el az idő múlását, mert ezt nem lehetett a vádlottnak felróni. Súlyosbító körülményként vette figyelembe viszont, hogy a bűnöst többször ítélte már el a bíróság.

A Btk. ennél a bűncselekménynél nem teszi lehetővé, hogy a letöltendő szabadságvesztés helyett alternatív büntetést szabjon ki a bíróság, csak különös méltánylást érdemlő körülmény fennállása esetén, ám ilyen nem merült fel a vádlott kapcsán.

A bíró az ítélet indokolásában elmondta, hogy a maximum három év büntetésnek az alsó határához közelítő börtönbüntetésben látta a kellő visszatartó erőt, ám a próbaidőt a törvényi maximumban határozta meg. Ezt azzal indokolta, hogy 2009 óta a gyalázkodó, gyűlöletre uszító cikkeknek olyan hulláma indult el, amely miatt a leghosszabb ideig tartó felfüggesztett börtönbüntetés tudja csak visszatartani a vádlottat és adott esetben másokat egy újabb hasonló bűncselekmény elkövetésétől.

Az ügyész tudomásul vette az ítéletet, Tomcat ezzel válaszolt: „A Justizmord ellen fellebbezek.”

Somogyvári Zoltán

Jogi úton fel lehet-e lépni Bayer Zsoltnak vagy bárki másnak a cigányellenes uszítása, izgatása ellen? A hazai gyakorlat azt mutatja, hogy nem. A reménytelen helyzetben némi reményt adhat egy másik újnáci ellen folyó per.

[caption id="attachment_1271" align="aligncenter" width="560" caption="Jean-Michel Basquiat: Halállovas (1988). Szőrin üli"][/caption]

Bayer Zsolt gyűlöletkeltő és hazug cikket írt a cigányokról. Ezen a tényen, a szerző bestialitásán és szövege brutalitásán az az izzadságos magyarázkodás sem segít, amit ma közölt tőle a Magyar Hírlap. A publicista azzal kíván menekülni a pácból, hogy elbagatellizálná mondandójának lényegét, miszerint cikkét szándékosan írta túl, és dehogy akar ő cigányokat bántani vagy legyilkoltatni, csak arra vágyott, hogy „ne lehessen tovább hajókázni a politikai korrektség és a semmittevés langyos és büdös tavacskáján”. Széles Gábor laptulajdonosnak és Stefka István főszerkesztőnek a politikai vádaskodáson túl pedig csak annyi a mondanivalója, hogy a lap főmunkatársának írása publicisztika, márpedig „a vélemény szabad”.

Nem világos, miért változna meg egy ártó cselekmény megítélése attól, hogy az imposztor később zavartan kijelenti, azt valójában polgárpukkasztásnak vagy meghökkentésnek szánta. Fogadkozzon bármennyire, a sértettnek az csak pofon marad.

Jelen esetben Bayer megsértette a magyar nemzet részét képező hazai cigányságot, amikor azt állította: a romák jelentős része „nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen.” Merthogy „a cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik”. De még ennél is tovább ment. „Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” – zárja iszonyú mondandóját. És most azzal védekezik, mint annyi más rajtakapott, de berezelt szájhős, hogy idézzék őt pontosan, ne a szövegösszefüggésekből kiemelve. Pedig az írás mondandója mindenki számára világos. Cikke első részében a romák „jelentős részét” azonosítja az állatokkal, mégpedig mindjárt olyanokkal, amelyek emberekkel való együttélésre alkalmatlanok, tehát nem kedves és hasznos kutyákkal, macskákkal, lovakkal, hanem kártevőkkel, élősködőkkel, majd a cikk végén már csak azért fohászkodik, hogy ezek az állatok ne legyenek, ezt kell megoldani azonnal és bárhogyan.

Kígyók és csótányok

A szövegértelmezés nem könnyű dolog, még egy egyszerűnek látszó szövegnek is sok-sok olvasata lehetséges. De a végletekig nem lehet szétrelativizálni a szót és a szöveget, a kontextus ismerete ugyanis a legtöbbször világossá teszi a jelentést. A „végső megoldás” mást jelent egy válóperes ügyvéd, mint egy náci szájából. Az 1994-es ruandai népirtás idején az Ezer Domb Földjének Rádiója Simon Bikindi énekét harsogta, amiben a hutu sztár a „gyűlölt hutukról” dalolt. Mindenki jól tudta, a gyilkoló hutuk és a menekülő tutszik is, hogy „szereplíráról” van szó: Bikindi dala arról szólt, mit gondolhatnak szerinte a tutszi törzsbeliek a hutukról, ami meghozta utóbbiak harci kedvét, végletekig fokozta vérszomját. Ugyanebben a rádióban legtöbbször nem beszéltek direkten a tutszik kiirtásáról, hanem a „magas fák kivágására” vagy „a munka” elvégzésére buzdították a hallgatóságot. És mint annyi más népirtásnál, itt sem nevezték néven a gyűlölt kisebbséget, hanem emberi mivoltuktól megfosztva állatoknak, kígyóknak és csótányoknak titulálták őket, akiket nem bűn, sőt Istennek tetsző eltaposni. Mindenki tudta, mindez mit jelent. 800 ezer halott és több millió földönfutó óta mi is tudhatjuk.

Bikindi és rádiós kollégái közvetlenül nem vettek részt a vérengzésben, bozótvágó pangáik senki életét nem oltották ki, de uszítókként hozzájárultak a polgárháborús hisztéria kialakításához és fenntartásához. Az ENSZ nemzetközi törvényszéke bűnösnek találta őket. A bűnbánó, az utolsó szó jogán dalra fakadó, a szeretetről és békességről hozsannázó Bikindi 15 évet kapott.

Gaz és szenny

Nálunk nincsen polgárháború, nincsen népirtás, Európában élünk. Mégsem mondhatjuk, hogy a társadalom védve van a gyűlöletbeszéd jelentette veszélyektől. Saját múltunk és a délszláv háborúk is arra intenek, hogy ne vegyük félvállról a problémát.

De mi akkor a teendő, ha két olyan különösen fontos és védendő emberi jog ütközik egymással, mint a szólásszabadság és az emberi méltóság? A polgárok egyik csoportját gyalázó, sőt őket létükben fenyegető nagy nyilvánosság előtt képviselt véleményt is megilleti-e védelem, vagy éppen ellenkezőleg nincsen-e sürgős tennivalója vele szemben az államnak? Efféle kérdések is megfogalmazhatók Bayer Zsoltnak a minap megjelent gyűlöletcikke nyomán.

– Aki ilyet ír, az gazfickó, az az újság meg, amelyik ezt közli, az szennylap – nyilatkozta Majtényi László, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke. Ám azonnal hozzátette: jogállamban a gazfickókat is megilleti a szólásszabadság és mindenféle újság megjelenhet. Mármost milyen következményei lehetnek mégis az efféle förtelmes, közösségellenes gondolatoknak a megfogalmazójukra nézve? Hogy az a párt, amelyiknek alapítója, egyben civil védelmezője, józanságra inti-e majd őt, nem tisztünk latolgatni – bár már eddig is számtalanszor megtehette volna az ötös számú tagkönyv tulajdonosával, s ha meg is történt, látszatja, sajnos, nem volt. A mai cikke alapján Bayer feltámadó felelősségérzésére is aligha apellálhatunk. Minket „»jogvédő« gazemberként” nyilvánvalóan a jogi következmények érdekelnek leginkább. Végül is egy visszaeső szellemi kútmérgező esetében ésszerűnek tűnik felvetni, ha már a környezete nem akadályozza meg őt, szankcionálható-e kárhozatos tevékenysége jogilag, nehogy mások is kedvet kapjanak a gyűlöletkeltésre, csőcselékszervezésre.

Polgárjogi úton

Az egyik lehetőség elsősorban az olyan helyeken dívik, ahol a szólásszabadság kiemelt védelmet élvez és a szélsőséges vélemények közlése gyakorlatilag semmilyen büntetőjogi korlátba nem ütközik. Ott a sértetteknek módjában áll személyiségi jog megsértése miatt a gatyát is leperelni az ellenük uszító és róluk valótlanságokat állító alperesről. Ehhez az kell, hogy a bíróságok elismerjék, hogy az adott közösség tagjára „átsugárzik” az általánosságban megfogalmazott rágalom.

Nálunk egyelőre nincs így. A bíróságok eddig úgy értelmezték a Polgári Törvénykönyv hatályos szabályait, hogy a bizonyíthatóan roma, zsidó vagy meleg felperesek sem jogosultak kártérítésre a közösségüket gyalázó szövegek miatt. A jövőben ez megváltozhat, ha az új Ptk.-t elfogadják, egy kormánypárti módosító ugyanis így szól: „Az egyén személyiségét meghatározó közösséget érő jogsérelem esetén a közösség bármely tagja jogosult személyiségi jogot érvényesíteni, feltéve, hogy a jogsérelem alkalmas arra, hogy a közösség tagjaiban megalapozottan fenyegetettség érzését keltse.” Mondani sem kell, hogy ez áttörést jelentene a mai siralmas gyakorlathoz képest. Igazság szerint a fordultra már évekkel ezelőtt sor kerülhetett volna, ha Sólyom László köztársági elnök nem küldi meg előzetes normakontrollra a baloldali többség által elfogadott rendelkezést vagy legalább a „sürgősséggel eljáró” Alkotmánybíróság 2008 novembere óta talál némi időt a megvitatására.

Büntetőjogi úton

Számos erős demokráciában, annak ellenére, hogy fontos értéknek számít a szólásszabadság, a büntetőjog mégis szankcionálja a gyűlöletbeszédet. Többnyire történelmi tapasztalatok és elővigyázatosság késztette a törvényalkotókat arra, hogy közbűnténynek tekintsék az emberi méltóságot súlyosan sértő, gyűlöletkeltő vélemények hangoztatását és terjesztését.

A gyűlöletbeszédet, a gyűlöletre uszítást a magyar Btk. 269. §-a közösség elleni izgatásnak nevezi, és 1999 óta úgy rendelkezik, hogy aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Bár a rendelkezés hatályos és uszító szövegek is szép számmal születnek, efféle bűncselekmény tárgyalásáról nem kapunk hírt. A Legfelsőbb Bíróság elvi büntető határozatai kimondják, hogy a fenyegetettségnek nyilvánvalónak és közvetlennek kell lenni ahhoz, hogy az uszító vélemény büntethető legyen. Ezt valóban mindaddig rettentő nehéz megítélni, amíg maga az uszítás célt nem ér és a csoportot fizikai támadás nem éri. Mindezzel együtt feltűnő, hogy például 2011-ben összesen 30 izgatás miatt tett feljelentés egyikében sem emeltek vádat, és 2012 első félévében is ugyanez az „eredmény” született mind a 25 feljelentés nyomán.

Mint ismeretes, az ügyészség megszüntette a nyomozást Tyirityán Zsoltnak a 2011-es Magyar Szigeten elmondott beszéde miatt is. A Betyársereg vezetője a gerilla-hadviselésről értkezett és színes bőr láttán a gépkarabély elsütő billentyűjének elhúzására buzdított. Mindez az ügyészség szerint olyannyira „abszurd fikción alapul”, hogy nem kell komolyan venni. Ugyanúgy, ahogy a fajvédő „csapongó előadásának” más súlyos kijelentéseit sem.

A kockázat el van vetve

Való igaz, valamivel könnyebb a felelősség megállapítása, ha az abszurd fikció valóra válik és a támadás bekövetkezik – csakhogy akkor már más, súlyosabb bűncselekményről, közösség tagja elleni erőszakról (Btk. 174/B §) szól a fáma, ahol a demagógot majd mint felbujtót lehet megbüntetni. Nagy kérdés, mégis minek van egy olyan Btk.-rendelkezés, amely praktikusan és potenciálisan egy súlyosabb elkövetést előzne meg, de nem lehet alkalmazni.

Ki lehet tehát mondani, ma Magyarországon az uszító gyakorlatilag nem vállal jogi kockázatot. – Minek már finomkodni, miért csak gyakorlatilag? – kérdezhetik. Ennek az az oka, hogy a Helsinki Bizottság gyakorlatában akad egyetlen olyan izgatási ügy, ami eljutott vádemelésig. Polgár Tamás, a Tomcat néven ismeretes blogger 2009. június 16-án egyebek mellett arról írt, hogy „olyan légkört kell teremteni Magyarországon, ami a cigányok számára elviselhetetlen. El kell őket nyomni, ki kell szorítani a közéletből, a kultúrából, és mindenféle etnikai jellegű megnyilvánulásukat kíméletlenül elfojtani. Meg kell roppantani a gerincüket. […] Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.”

És hát rendhagyó módon a Helsinki Bizottság és más szervezetek (CFCF, NEKI, TASZ) feljelentése alapján Polgár ellen vádat emeltek. Tárgyalás szerdán, azaz holnap reggel fél 9-kor a PKKB-n (296. tárgyaló). Joggal kérdezhetik, akkor meg miért nem jelenti fel a Helsinki Bizottság Bayert? Nem titok, hosszasan vitatkoztunk róla, míg végül a lelombozó statisztikák meg a rossz tendencia (Tomcat ügye még 2009-es, Tyirityáné 2011-es) miatt úgy döntöttünk, hogy nem fordulunk ügyészséghez. Nem akarjuk, hogy az egyébként is a szólásszabadság és a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy ilyesmiket írhat következmények nélkül. Ha a jog nem segít, a megvetés és bojkott még mindig megmarad.

Zádori Zsolt

Fogvatartottak száma osztva a férőhelyekével – így lehet kiszámolni a börtönök kihasználtságát. Mármint azokon a helyeken, ahol pontosan meg lehet mondani, mennyi a büntetés-végrehajtás aktuális befogadóképessége, mert a szabályok egyértelműek. Nálunk nem ilyenek.

[caption id="attachment_1253" align="aligncenter" width="560"] Van Gogh: Rabsétáltatás. Körlettisztaság[/caption]

Részleges, ezzel együtt nagyvonalú amnesztiát hirdetett a cseh és szlovák elnök. Az apropót a Cseh, illetve a Szlovák Köztársaság születésének 20. évfordulója szolgáltatta. Ám ennél is lényegesebb körülmény, hogy enyhíteni kívántak a börtönök embertelen túlzsúfoltságán. A hírek szerint Csehországban egyharmadával csökken a fogvatartottak száma. Mint általában az amnesztiáknál, most is akadnak olyan mázlisták, akiket jobb lenne dutyiban tudni, és talán nem is véletlenül lett ekkora malacuk. A cseheknél eljárási kegyelmet kaptak olyanok is, akiknek büntetőügye még 2003 előtt indult, de jogerős ítélet máig nem született: korrupciós bűncselekmények, bonyolult és tízezreket megkárosító csalássorozatok terheltjei úszhatják így meg. Ez nem öröm.

De azt se felejtsük el, a kegyelmet kapók túlnyomó többsége kis súlyú bűncselekményt követett el, esetleg felfüggesztett büntetést kapott, idős, fiatalkorú vagy nő, valamint többségük még el se kezdhette a szabadságvesztés letöltését, mert a fegyintézetekben egész egyszerűen nincsen hely a fogadásukra.

A börtönök nálunk is túlzsúfoltak. 2008-ban a férőhelyeknek 118%-os volt a kihasználtsága. És nem ez volt a csúcsév, ha nem éppenséggel ekkor közelítette meg leginkább az elvárt szintet. Azóta azonban monoton módon nő, 2011-ben 137% volt, tavaly pedig már 140% felett járhatott, egyes helyeken átmenetileg 200% felé is kúszott. Az embertelen körülmények, a tömegnyomor smasszernek, rabnak egyaránt rossz, és végeredményben rossz az egész társadalomnak.

A strasbourgi bíróság már elmarasztalta Magyarországot a mostoha (nem higiénikus) börtönkörülmények és a zsúfoltság miatt, és számos beadvány fekszik még az Emberi Jogok Európai Bíróságának asztalán. A kormányzat azonban nem a börtönkörülmények javításával vagy esetleg átgondolt amnesztiával kíván úrrá lenni a helyzeten. Mint annyi más területen, itt is unortodox megoldást választott; és éppenséggel egyre több, korábban büntetőjogilag nem szankcionált helyzetet, devianciát kriminalizál, szabadságvesztéssel fenyeget, miközben meg az alternatív büntetésmódok kiszabását korlátozza a bíróságokon. Vészesen kitágította tehát a lehetséges börtönlakók körét.

Térjünk vissza az írás elején vázolt képlethez. Ha a büntetés-végrehajtás, az összes zárka alapterülete nem nő, miközben a bezsuppoltak száma emelkedik, úgy nő a zsúfoltság is – számtanilag éppen akkora mértékben, ahogyan a fogvatartottak száma nő. Csakhogy egy ideje nem lehetünk már ebben annyira biztosak. Mostanság más matek járja.

2010 novemberében ugyanis módosították az előzetes letartóztatás és büntetés-végrehajtás körülményeit szabályozó miniszteri rendeletet, és míg korábban úgy kellett meghatározni a zárkában elhelyezhető létszámot, hogy 10 köbméter légtér és 4 négyzetméter mozgástér jusson személyenként, addig erre már csak „lehetőség szerint” kell törekedni. Ha nem lehet, hát, nem lehet. Vagyis a börtönök kapacitása így szabadon, akár abszurd módon is tágítható. Legalábbis papíron. A képlet, a zsúfoltság törtjének nevezőjét tehát úgy változtathatják, ahogy akarják. Vagyis nincs már jogszabályi korlátja annak sem, mennyi vaságyat halmoznak fel, mennyi fogvatartottat passzíroznak össze egyetlen zárkában.

– Amíg a büntetés-végrehajtás bírja vasággyal, addig nincsen nagy baj – valahogy így hangzik a kortárs büntetőpolitika csörömpölő vaslogikája. Nagyot szól, de rozsda marja, nem ragyog.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

Az orosz külügyminisztérium nemrégiben jelentést tett közzé az unión belüli emberi jogi helyzetről. A Magyarországról szóló rész legalább annyira szól hazánkról, mint az orosz politikai valóságról.

[caption id="attachment_1241" align="aligncenter" width="560" caption="Putyin és Medvegyev képe választási kampány idején. Kirakós játék"][/caption]

„Az Európai Unió intézményei csupán névlegesen ellenőrzik az Alapjogi Charta tagállamok általi tiszteletben tartását, és gyakorlatilag nem vesznek tudomást az EU-n belüli valódi helyzetről. Az unió vezető szervei legalábbis elnézőek a tagállamok által elkövetett emberi jogi sérelmekkel szemben. […] Az antidemokratikus magyarországi reformok vizsgálatát gyakorlatilag »takarékra állították«” – fogalmaz a moszkvai külügy harcos emberi jogi szervezeteket megszégyenítő sarkossággal. Ez azonban – ahogy a Trabant használati tanácsadója fogalmazott – nem szabad, hogy könnyelműségre, jelen esetben elhamarkodott ítéletre csábítsa az olvasót. Nem, az orosz külügy nem lett még az Amnesty International titkos agentúrája. A mikulásnapra időzített jelentés mögött továbbra is jobban érzékelhetők Moszkva sajátos politikai és diplomáciai érdekei, mint az emberi jogok és a demokrácia iránti őszinte elkötelezettség.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma hosszú ideje évről-évre elkészíti országjelentéseit, amelyek sorra veszik egy-egy állam emberi jogi problémáit. Amerikának is megvannak a maga szuperhatalmi és geopolitikai preferenciái, ezeknek a jelentéseknek a túlnyomó többsége mégis haszonnal forgatható, mert metodikája kiforrott, az információk több oldalról érkeznek és ellenőrzik őket. A jogvédők előszeretettel hivatkoznak megállapításaikra, már csak azért is, mert nem egyszer ők maguk a forrásuk.

Dacosan

Az orosz változat egyelőre nem ilyen. A moszkvai külügy még az elnök Medvegyev felkérésére készítette és publikálta első jelentését az unióról és Amerikáról, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy tompítsa az országát érő emberi jogi bírálatok élét, mondván, „Amerikában meg verik a négereket”. Medvegyev azóta már miniszterelnökként felügyelheti a munkát, amely egyelőre leginkább dacreakció a nyugati kritikákra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a moszkvai külügy a dokumentum publikálásával egy időben sajtóközleményben tartotta fontosnak leszögezni, hogy az még véletlenül sem dacreakció.

A Magyarországról szóló orosz bírálatot ezzel együtt sem lehet kézlegyintéssel elintézni. A cigányok/romák hazai helyzetéről írottak például pontosak: „A romák helyzetével kapcsolatos probléma továbbra is égető. Nagy többségük alacsony társadalmi státuszú, és emberi jogi aktivisták szerint a diszkrimináció különböző formáinak esnek áldozatául. Jelenleg mindössze a 400 ezer munkaképes roma egynegyedének van keresete. Általában rosszul fizetett vagy időszaki munkát végeznek. A romák gyakorlatilag mindig az elsők között vannak az elbocsátásoknál és gyakran nem tudnak legális módon visszakerülni a munkaerőpiacra. Életszínvonaluk sokkal alacsonyabb az országos átlagnál – mint ahogy minden társadalmi-gazdasági jellemző tekintetében hátrányban vannak. Várható élettartamuk tíz évvel alacsonyabb az átlagnál, és kétharmaduk szenved valamilyen krónikus betegségben. Az elmúlt években megfigyelhető a különböző nacionalista, cigányellenes retorikával élő csoportok előretörése, illetve gyakorivá váltak a hivatalos személyek által a nyilvánosság előtt tett, médiában elhangzó romaellenes kijelentések.”

A moszkvai jelentés készítői nagy figyelmet szentelnek a budapesti kormány azon megkésett igyekezetének, hogy az egykori pártállami rendszer bűneit, így a „kommunista terrort” szankcionálja és a felelősöket megbüntesse. Az oroszok eleve nem tudnak ilyenekről, és – noha a néhai Jelcin elnök erről másképpen vélekedett – tagadják, hogy a szovjet megszállás alatt országunk elveszítette volna állami szuverenitását. Szóvá teszik, hogy az Alaptörvény preambuluma egyformán kezeli a náci megszállást és a németek kiűzését, valamint egészen odáig mennek, hogy az új alkotmány voltaképpen megkérdőjelezi a II. világháborút lezáró békerendszert és burkoltan a fennálló államhatárok megváltoztatására irányul.

A jelentés kitér a 2011 végén sebtében összelapátolt, azóta már egyenesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” visszásságaira. Egyetértve idézi azokat a véleményeket, miszerint az Orbán-kormánynak a voltaképpeni célja ezzel az, hogy „alkotmányosan” előkészítse az utódpárt MSZP betiltását.

Az új választási rendszer, a médiaszabályozás és az egyházügyi törvény miatt is összevonja szemöldökét az orosz külügy. Nyilván, jó okkal teszi, bár utóbbi esetben például kisebb hibát vét – nem ritka ez másutt sem –,amikor az emberi erőforrások miniszterének jogköreként azonosítja, miszerint ő tenne javaslatot a parlamentnek az egyházak nyilvántartásba vételéről. (Valójában erre az Országgyűlés emberi jogi bizottsága jogosult.)

Plajbász atyuska

A jelentés egészét tekintve nem is a pontatlanságok a legfeltűnőbbek, inkább az aránytalanságok. Az MTI-nek a jó hírnév megsértése miatt Balavány György újságíró ellen indított polgári pere, persze, abszurd, de mindenképpen eltörpül, mondjuk, a jogállam szétverése és az alkotmányos berendezkedés Fidesz-komfortossá fazonírozása érdekében tett koncepciózus lépéssorozattal szemben. És pontosan ezek bemutatásában a leggyengébb a jelentés.

Az orosz külügy országunkra, jelesül kormányunkra vonatkozóan nagy respektussal emlegeti a Velencei Bizottság (VB) kritikáját, amely a jogállamiság felszámolásának folyamatát veszi számba. Mégsem képes felmondani a leckét. Nem mintha azt képzelhetnénk, hogy az orosz diplomáciai apparátusban ne lennének felkészült szakemberek. Csakhogy azokban az ügyekben a jelentés feltűnően hallgat vagy mismásol, amelyek Putyin rezsimjének is kínosak. Amint a magyar és orosz helyzet áthallásossá válik, nekilódul a szerkesztői ceruza. Nem mindenütt, persze, hisz már nem Gromiko irányítja az apparátust. Így például a moszkvai külügy annak ellenére szóvá teszi a magyar börtönviszonyokat, a zsúfoltságot vagy fogvatartás mostoha körülményeit, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága töméntelen esetben marasztalta el ez ügyben Oroszországot.

A szerkesztő azonban már „nem hibázik” a hatalmi ágak szétválasztása és a bíráskodás függetlensége ügyében. Noha a helyzet világos, és elég lenne a VB megállapításait szemlézni, a jelentés itt a dokumentarizmus helyett a fikciót alkalmazza, mintha bizony az új bírósági rendszer legnagyobb hibája a „hatékony parlamenti ellenőrzés hiánya” lenne. Erről azonban szó sincs. Csakhogy a magyar helyzet pontos és kritikus leírása felérne a putyini orosz állapotok miniszteriális bírálatával. Márpedig egykor Medvegyev nem ezt adta feladatul.

Zádori Zsolt

Bújtattak, hát, bújtam vala mint üldözött. Aztán megnyílott előttem a konténernek érckapuja, és támadt előttem nagy fényesség. Hang szólított – lettem haladék nélkül kiszólítva búvóhelyemről.

A tegnapi gyülekezési gyorstalpalónkra kiegészítő kérdéseket kaptunk diákoktól. Íme, válaszaink.

1. Minden gyülekezést be kell-e jelenteni?Nem, a bejelentési kötelezettség csak közterület esetén érvényes kötelezettség, egy egyetemi aula
vagy egy kormányhivatal pedig nem közterület.

2. Mikor oszlatható fel a gyülekezés magánterületen?A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény (Gytv.) szerint a gyülekezési jog gyakorlása nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével, különben a rendőrség feloszlatja a gyülekezést [Gytv. 2. § (3) és 14. § (1) bekezdés]. Az, hogy a közforgalom számára nyitva álló magánterületen – mint amilyen egy kormányhivatal és egy egyetemi aula – mennyire sérülnek mások jogai és szabadsága, mérlegelési kérdés. Egy ombudsmani állásfoglalás szerint „általában az ingatlan jogszerű használójának hozzájárulása nélkül nehezen képzelhető el a rendezvény jogszerű volta”. Vagyis magánterület esetében főszabály szerint szükség van pl. a tulajdonos hozzájárulására a gyülekezéshez, a közforgalom előtt nyitva álló magánterületre szervezett rendezvények azonban más megítélés alá esnek: ezek esetében „nem a hozzájárulás szükségessége, hanem annak megtagadásának feltételei kell, hogy a vizsgálódás tárgyát képezzék". Ez azt jelenti, egy közforgalom számára nyitva álló épület magántulajdonosának azt kell megmondania, hogy ott miért nem tartózkodhat a köz.
A hídfoglalásnál is mérlegelés tárgyát képezi, hogy milyen mértékű mozgásszabadság-korlátozás jogszerű még: kényelmetlenséget okozhat egy ideig, de gigadugót okozni már nem lehet, a határ a kettő között bizonytalan eseti mérlegelés kérdése, de mint a blogposztban is jeleztük, a gyülekezés erősen védett alapjog.

3. Minősülhet-e bűncselekménynek, ha valaki szabálysértés elkövetésére hívja fel a gyülekezőket?Igen, ez megvalósíthatja a törvény elleni izgatást, amelyet a Btk. 268. §-a büntet: Aki nagy nyilvánosság előtt, a köznyugalom megzavarására alkalmas módon törvény vagy más jogszabály, avagy a hatóság rendelkezése ellen általános engedetlenségre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A Magyar Helsinki Bizottság munkatársainak november 16-i „kollektív olvasói levelét” ma jelentette meg a Népszabadság nyomtatott változata. A szövegközlés korrekt. A megbírált cikk egyik újságírójának válaszából mégis arra következtetünk, korai lenne még megnyugodni.

[caption id="attachment_1178" align="aligncenter" width="560" caption="H. Daumier: Menekültek"][/caption]

Abban bízunk itt a Helsinki Bizottságnál, hogy a minőségi sajtó (pontosabban, hogy ne általánosítsunk, a minőségi sajtótermékek túlnyomó többsége) mihamarabb megérti, mennyire súlyos probléma az, hogy a menedékkérőket Magyarországon sokszor fogdába zárják és fogvatartásuk körülményei rémisztőek. Ennek érdekében monitorozzuk az őrzött szállásokat, biztosítunk jogsegélyt a külföldi őrizeteseknek, apellálunk hazai és nemzetközi fórumokhoz, illetve fordulunk szerény lehetőségeinkhez képest a lehető legnagyobb nyilvánossághoz, vagy olykor ezért vitatkozunk a sajtóval. Nem a „ xenofób olvasatot” tesszük szóvá (tudjuk jól, az nagyjából mindennek, még a legempatikusabb írásnak is lehet, csak xenofób olvasó kell hozzá), hanem a szándékos vagy szándéktalan, nyílt vagy sugallt, de minden esetben kártékony és buta idegenellenességet.

Íme a levélváltás:

I. Az olvasói levél

Tisztelt Szerkesztőség!

1. A cikk eleje egy beszélgetést rögzít, amelyet egy kurd nemzetiségű menedékkérővel folytattak. A szerzők nyilvánosságra hozzák a férfi nevét és menekülési történetének kiragadott részleteit. Mindennek igazságtartalmát a cikk írói egy internetes kereséssel próbáltak meg ellenőrizni.

Kénytelenek vagyunk megemlíteni azt az eszerint a lap munkatársai előtt ismeretlen tényt, hogy a menekültek hazájukat üldöztetés miatt hagyják el, tipikusan elnyomó rezsimek, terrorizmus és háborúk elől mentve életüket. Aki állami üldöztetéstől tart (és a cikkben szereplő kurd férfi ilyen), azt veszélybe sodorja nevének felelőtlen nyilvánosságra hozatala, nem is beszélve arról, hogy már annak is súlyos következményei lehetnek, ha egy török állampolgárról kiderül, hogy külföldön menedékjogot kér. Szükségesnek tartjuk tehát, hogy az interjúban szereplő személy adatait a neten legalább utólag felismerhetetlenné tegyék.

Az írásban nem esik szó róla, de a strasbourgi bíróság tavaly és idén már három esetben marasztalta el Magyarországot menedékkérők jogellenes és önkényes fogvatartása, azaz idegenrendészeti őrizete miatt, feltehetően nem véletlenül. Így – bár az ügy pontos körülményeit nem ismerjük – akár még az is előfordulhat, hogy az interjúalany fogvatartása is ab ovo sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

2. A kurd férfivel való találkozásból a szerzők messzemenő következtetéseket vonnak le: „Mit gondoljak hát róla és a történetéről? Ez azért fontos kérdés, mert úgy tűnik: Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa a nyírbátori őrzött szálláson végzett ellenőrzése során talán túlzott hitelt adhatott egyes őrizetesek szavainak.” Az egyes személyben morfondírozó szerzőpárt a röpke beszélgetés arról győzte meg, hogy a nyírbátori körülményeket többször, több forrásból és tüzetesen kivizsgáló ombudsman bizony tévedett, de ők átlátnak a szitán. Mi mégis inkább az ombudsmannak hiszünk. Ha a török állampolgár, tegyük fel, hazudott az újságíróknak, abból még egyáltalán nem következik, hogy az ombudsmant mindenki átejtette, tehát jelentése elhibázott lenne. Mint ahogy az pedig különösen nem, hogy ezeknek az embereknek börtönbe zárva kell várakozniuk.

3. A szerzők beletekintenek egy reprezentatívnak beállított panaszba is, amelyet Rácz István százados, az őrzött szállás parancsnoka bocsát rendelkezésükre. Csakhogy a panaszos írásos hozzájárulásának hiányában harmadik, kívülálló személyként semmilyen joguk nincs ahhoz, hogy panasz tartalmát megismerjék, az ugyanis tartalmától függetlenül személyes adat. Azt a Big Chiefnek nevezett parancsnok sem adhatta volna kezükbe, bármennyire „big” és bármekkora „chief”. A panaszban az egyik őrizetes „luvnyát” követelt magának. Bár tény, hogy bizonyos emberi szükségleteket a fogvatartás alatt kényszerűen háttérbe kell szorítani, az őrzött szállásokat rendszeresen látogató női kollégáink az elmúlt több mint tíz évben egyetlen esetben sem kaptak semmilyen, akárcsak áttételesen is pikánsnak nevezhető célzást sem.

4. A netes változatot egy fotó illusztrálja olyan aláírással, mintha az egy „panaszládát” ábrázolna, de valójában a képen egy teli szemetelt csikkgyűjtő szerepel. Ebben van némi igazság, mivel a pikli tartalmának sorsa néha valóban nem sokban különbözik a valódi panaszokétól, amelyeket – mindenféle átvételi elismervény nélkül – egy kartondobozba lehet bedobni.

A nyírbátori helyzet árnyaltabb megismerése érdekében ajánljuk szíves figyelmükbe legutóbbi jelentésünket, valamint alaposabb felkészülés érdekében a menedékkérőkről újságíróknak készített segédletünket, s egyebekben is készséggel állunk a jövőben kollégáik rendelkezésére. (Hogy nem lehetetlen a tájékozódás, azt Révész Sándornak a témáról a Népszabadságban két nappal később megjelent cikke, Nyomottak vagyunk is bizonyítja.)

A bírált írás xenofób sugallatai miatt nem kívánunk ízlésvitába bocsátkozni, noha úgy látjuk, a bulváros stílus éppen azt nehezítette meg, hogy az olvasók megértsék a menekülők fogvatartásának problémáját.

Tisztelettel:

a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai

II. Kácsor Zsolt válasza

2. Nem „röpke” beszélgetést folytattam egyetlen kurd férfival, hanem hosszabban beszélgettem legalább tíz emberrel, köztük olyanokkal, köztük olyanokkal, akik közül egyesek több mint fél éve tartózkodnak ott. Mindenki esetében rákérdeztem az ombudsman állításaira - a cikkből kiderül a válaszok tartalma. Azt írtam le, amit hallottam. Hogy ez nem találkozik az MHB tetszésével, nem az én dolgom.

3. Nem állítottam be reprezentatívnak a panaszládában talált panaszt. Arról nem tudtam, hogy nem lett volna jogom megnézni, erre a szállás vezetése nem figyelmeztetett. Ettől függetlenül nagyon örülök neki, hogy elolvashattam.

4. A leghatározottabban visszautasítom, hogy írásomnak xenofób olvasata volna. A Magyarországon sajnos gyakran tapasztalt idegenellenességet nemhogy nem osztom, de riasztónak, elítélendőnek és embertelennek tartom.

Praktikus tanácsok kezdő, de eltökélt tiltakozóknak, hogyan kerülhetik el a felesleges és kínos jogkövetkezményeket, illetve hogyan minimalizálhatják azokat.

Mivel úgy tűnik, tüntetéssorozat indul az egyetemi városokban, érdemes tisztában lenni a gyülekezési jog gyakorlásával kapcsolatos szabályokkal. Különösen azért, mert az események nem a „vegytiszta” gyülekezési jogi esetek közé tartoznak: a spontán tüntetések, híd- és egyetemfoglalás, kormányhivatalokban szervezett demonstrációk mind-mind sajátos esetei a gyülekezésnek, és jó, ha a hallgatók pontosan tudják: mihez van joguk, mikor mit tehet a rendőrség, és minek mi lehet a jogi következménye. Az áttekinthetőség kedvéért, kedves tiltakozó egyetemisták, pontokba szedjük a szerintünk legfontosabb ismereteket:

1. A békés gyülekezéshez való jog az egyik legerősebben védett alapjog, annak korlátozására rendkívül szűk körben kerülhet csak jogszerűen sor.

2. A gyülekezéseket főszabály szerint 72 órával azok megtartása előtt be kell jelenteni a városi rendőrkapitányságon. A bejelentés elmaradása nem lehet a gyülekezés feloszlatásának oka, viszont a gyülekezést szervező tartozik a mulasztásért szabálysértési felelősséggel.

3. Ha egy gyülekezésnek nincs szervezője, akkor azt nem is kell bejelenteni, hiszen a bejelentési kötelezettség a szervezőt terheli. Ezt hívják spontán gyülekezésnek. Ezzel a lehetőséggel visszaélni nem szabad és nem ildomos, értelemszerűen nagyon ritka, amikor nincs szervezője egy gyülekezésnek. Praktikusan egy Facebookon szervezett tüntetés bejelentési kötelezettsége az adott Facebook-oldal létrehozójának/adminjának kötelezettsége.

4. A gyülekezéseket a rendőrség előzetesen csak akkor tilthatja meg, ha a demonstráció bíróság vagy népképviseleti szerv (Országgyűlés, önkormányzat) zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, valamint ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható. A tiltó határozatnak a bejelentéstől számított 48 órán belül meg kell születnie. Ha nem kerül rá sor, akkor a gyülekezést jogszerűen meg lehet tartani. Engedélyre soha nem kell várni.

5. A forgalmat korlátozó gyülekezések (pl. hídlezárás, vonulás közúton) is jogszerűek. Ezek esetében a rendőrség „minimális toleranciát” köteles tanúsítani a mások jogait (közlekedéshez való jog) korlátozó gyülekezéssel szemben. Praktikusan ez azt jelenti, hogy egy hídfoglalás esetén nem lehet azonnal elrendelni a gyülekezés feloszlatását, és a kialakult forgalmi helyzettől függően az akár jogszerű lehet már rövid időn belül is.

6. A kormányhivatalokban való tüntetés is a gyülekezési jog hatálya alá tartozik (lásd az ombudsman állásfoglalását). Abban az esetben, ha a gyülekezés nem zavarja a hivatal működési rendjét és az ügyfélforgalom számára nyitva álló időben kerül rá sor, a gyülekezés feloszlatására nincs lehetőség.

Fontos észben tartani, hogy a gyülekezési jog egy rendkívül „alulszabályozott” terület: egyértelmű válaszok sokszor nehezen vagy egyáltalán nem adhatók, és ez nemcsak a gyülekezők, hanem a rendőrség dolgát sem könnyíti meg. Jogvédőként a tanácsunk nem lehet más, mint az, tisztelt tüntetők, hogy a rendőri felszólításnak tegyetek eleget, az intézkedésnek engedelmeskedjetek. Ha nem tennétek, ennek elmaradása önmagában szabálysértés, amiért bírság szabható ki. Természetesen mindenki belátására van bízva, hogy polgári engedetlenséget tanúsít-e, de az mindig békés, mindig nyilvános és egyben mindig a jogkövetkezmények vállalását is jelenti. Emlékezetes példa erre a közelmúltból, amikor a Fidesz képviselői szabálysértő módon kordont bontottak a Parlament előtt, illetve amikor LMP-sek a T. Ház parkolója elé, illetve a Közgép irodájához láncolták magukat.

Nagyon fontos: a rendőrség nem az ellenségetek, látható volt tegnap is, hogy sikerült Budapesten jogszerűen biztosítani a spontán kialakult tüntetést, ami soha nem könnyű feladat. Ezért azt javasoljuk, legyetek együttműködőek a rendőrökkel. Valószínűleg a tüntetés célját is ez szolgálja, de ami ugyanilyen fontos: a jog tisztelete ezt követeli meg.

Ha valamilyen rendőri intézkedést sérelmesnek véltek, az ellen 30 napon belül panasszal élhettek az érintett rendőrkapitányságon, illetve ha az intézkedés alapvető jogot korlátozott, akkor 8 napon belül a Független Rendészeti Panasztestületnél. Gyülekezés jogellenes feloszlatása esetén bármelyik résztvevő pert indíthat a feloszlatástól számított 15 napon belül az oszlatás jogellenességének megállapítása iránt.

A TASZ gyülekezési jogi tájékoztatóját itt tölthetitek le, ott további kérdésekre is választ találtok.

Nem fogadta be a kormány fellebbezését a strasbourgi bíróság. Így jogerőre emelkedett az a döntése, amely kimondta: alapvető jogot sért az indokolás nélküli elbocsátás.

[caption id="attachment_1134" align="aligncenter" width="560" caption="Vékony jégen"][/caption]

Mint ismeretes, a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága idén júliusban elmarasztalta Magyarországot a tisztességes eljáráshoz való jog megsértése miatt egy indokolás nélkül elbocsátott kormánytisztviselő jogviszonyának megszüntetéséért.

A magyar kormány nem nyugodott bele a döntésbe, és annak ellenére élt fellebbezési jogával, hogy a másodfokon eljáró Nagykamara elé csak egészen kivételes esetben kerülnek ügyek. Éppen ezért többnyire az Európa Tanács tagállamai már az első fokú döntést végrehajtják.

A bonyolult strasbourgi fellebbviteli eljárás szerint a kormány fellebbezése nem kerül egyből a Nagykamara elé, annak befogadásáról egy öt bíróból álló kollégium dönt. Ez esetben november 20-án a bírák úgy határoztak, hogy a fellebbezést nem lehet befogadni, mert nem vet fel az Emberi Jogok Európai Egyezményének értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést. Az öttagú testület döntése ellen fellebbezésnek helye nincs, így a strasbourgi nyári döntése jogerőre emelkedett.

A kirúgott pernyertes kormánytisztviselőt a Magyar Helsinki Bizottság képviselte Strasbourgban. A bíróság kimondta, hogy az indokolás nélküli elbocsátás megfosztotta a panaszost a valódi jogorvoslat lehetőségétől, és hatezer euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg számára, valamint háromezer euró eljárási költség megfizetésére kötelezte az államot. Mindazok, akik az elbocsátásuktól számított hat hónapon belül Strasbourghoz fordultak, hasonló döntésre számíthatnak.

A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelét 2010. szeptember 27-én indokolás nélkül bocsátották el állásából a kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvény friss módosítása alapján. Az új rendelkezés tette lehetővé az indokolás nélküli elbocsátást, korábban erre nem volt mód. Az indokolás nélküli felmondást a magyar Alkotmánybíróság (AB) később két döntésében is alkotmánysértőnek és az európai uniós jogba ütközőnek mondta ki. Azonban az AB – hatáskör hiányában – a munkaviszonyokat nem állíthatta helyre és kártérítést sem ítélhetett meg, sőt mivel a szabályozást csak a jövőre nézve semmisítette meg, lehetővé tette, hogy az alkotmányellenességet kimondó AB-döntés után még több mint három hónapon át lehessen alapjogot sértően elbocsátani kormánytisztviselőket, és ezzel a lehetőséggel egyes kormányzati szervek az AB által meghatározott határidő utolsó napjáig, 2011. május 31-ig éltek is.

A strasbourgi bíróság egyhangú döntésében elfogadta a Helsinki Bizottság által képviselt panaszos érvelését, miszerint indokolás hiányában értelmetlen a felmondások jogellenességének megállapítását kérni a magyar bíróságoktól, ugyanis érvek hiányában szinte lehetetlen sikeresen vitatni a felmondást. Éppen ezért az indokolás hiánya a valódi, hatékony jogorvoslat lehetőségétől fosztotta meg az érintetteket, ami sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot, azon belül is a bírósághoz fordulás jogát.

A Helsinki Bizottság további nyolc ügyfelet képvisel ugyanilyen ügyekben a strasbourgi bíróság előtt, akik a mostani döntés fényében alappal számíthatnak a magyar államot elmarasztaló, számukra kedvező döntésre, mégpedig viszonylag hamar, előre láthatólag az elkövetkező egy év folyamán.

Külön kérdés azoknak az ügye, akik nem egyenesen Strasbourgot, hanem előbb még a magyar bíróságokat keresték meg jogorvoslatot kérve. Az Emberi Jogok Európai Bírósághoz ugyanis csak az fordulhat, aki előbb kimeríti országának az összes hatékony jogorvoslati lehetőségét. Sokan a kirúgottak közül úgy gondolták, a hazai munkaügyi bíróságok ilyen fórumnak minősülnek. Strasbourg azonban megállapította, hogy az egyébként alkotmányellenes törvénymódosítás miatt a magyar törvényszékek nem képesek hatékony jogorvoslatot nyújtani. A hosszabb (és reménytelenebb) utat választók jóhiszeműségét azonban aligha lehet elvitatni, az pedig igen különös lenne, ha a hathónapos határidő „túllépése” miatt rosszabb helyzetbe kerülnének, mint sorstársaik, akik elbocsátásuk után egyből Strasbourghoz fordultak.

Korrupt rendőrök és bűntársaik gyújtogattak ukrajnai cigánytelepeken. A tüzekben gyerekek is odavesztek. Az ukrán hatóságok elszabotálták a nyomozást és nem vizsgálták a rasszista indítékot. A strasbourgi bíróság döntése szerint mindez alapjogokat sért.

[caption id="attachment_1123" align="aligncenter" width="560" caption="A pernye beleég a bőrünkbe"][/caption]

Magyarországon hosszú évek óta vita folyik a rasszista bűncselekmények büntethetőségéről. Abban még a jelenlegi passzív hatósági gyakorlat kritikusai is egyetértenek az azt mentegetőkkel, hogy a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani. Mindez azonban nem ad felmentést a motívumok tisztázása alól a nyomozóhatóságoknak és igazságszolgáltatási szerveknek – derül ki az Emberi Jogok Európai Bíróságának szeptemberi döntéséből is. Ha felmerül a rasszista indíték, például erre maguk a sértettek is felhívják a hatóság figyelmét vagy egy bűncselekmény-sorozat áldozatai mind egyazon kisebbséghez tartoznak, a nyomozóhatóságnak kiemelt figyelmet kell fordítani a körülmények tisztázására. Merthogy – fogalmaznak a strasbourgi bírák – amennyiben a hatóságok a rasszista indíttatású erőszakot ugyanúgy kezelik, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az alapvető jogokra kifejezetten ártalmas cselekmények különleges természetét.

De lássuk a tanulságos ukrán esetet. 2001. október 28-án reggel a roma Jurij Fjodorcsenko Kremencsuk – ő az egyik panaszos Zója Lozenko mellett – körzeti otthonából kilépve szembe találta magát I. őrnaggyal és két társával. A rendőrök megfenyegették, majd belökték a házába, amit a kijárat eltorlaszolása után fel is gyújtottak. A tűzben és az azt követő robbanásban a kérelmező égési sérüléseket szenvedett, családtagjai közül pedig öten életüket vesztették, köztük egy hat- és egy hároméves gyerek is. Fjodorcsenko feljelentésében előadta, hogy I. őrnagy gyújtotta fel a házát, feltehetően azért, mert a roma férfi nem volt hajlandó kenőpénzt fizetni annak fejében, hogy egyik rokona ellen ne induljon büntetőeljárás kábítószer-kereskedelem miatt.

Ugyanazon a napon ismeretlenek más környékbeli – szintén romák lakta – házakat is felgyújtottak. Az incidensről szóló helyi újsághírben az állt, hogy a drogkereskedelemből származó bevétel szokásos sápjának elmaradása miatt gyilkolták meg a romákat.

A nyomozás során megállapították, hogy I. őrnagy nem vett részt sem gyújtogatásban, sem pedig emberölésben. A nyomozók szerint Fjodorcsenko „csakis a robbanás során elszenvedett fejsérülések miatt” vádolhatta meg az őrnagyot a bűncselekmények elkövetésével.

Más személyek ellen azért indult büntetőeljárás. A bíróság N.-t öt év szabadságvesztésre ítélte, a súlyos büntetés végrehajtását azonban szokatlan módon két évre felfüggesztette. A többi elkövető elleni eljárás félbeszakadt, mert nem voltak fellelhetőek. A kérelmező ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz és kérte az Egyezmény 2. és 14. cikkében garantált jogai megsértésének megállapítását. Az eljárásban az Európai Roma Jogok Központja (European Roma Rights Centre) látta el képviseletét.

A bíróság először a kérelmezők 2. cikkben garantált élethez való jogának megsértését vizsgálta, és általános elvi éllel mondta ki, hogy a cikk érvényesülése érdekében a tagállamok kötelesek büntetőjogi eszközökkel szankcionálni az életellenes cselekményeket és hatékony nyomozást folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a processzusnak mindenképpen büntetőjogi felelősséget megállapító ítélettel kell végződnie, de a nyomozás hiányosságai – ha csökkentik annak esélyét, hogy az ügy körülményeit tisztázzák és az elkövetők kilétét megállapítsák – növelik annak valószínűségét, hogy az eljárás ne feleljen meg a hatékonysági követelménynek.

A strasbourgi bírák leszögezték, hogy dacára a bűncselekmény nyilvánvaló és kirívó bestialitásának, a hatóságok mindössze néhány elkerülhetetlen nyomozati cselekményre szorítkoztak. Legalább hat ismertté vált elkövető közül senkit sem kerítettek kézre az eltelt több mint tíz év alatt, és nincs rá bizonyíték, hogy bármit is tettek volna ennek érdekében. I. őrnagy szerepének tisztázása esetében úgy tűnt, hogy az ügyészség teljes egészében a rendőrség belső vizsgálatára hagyatkozott. A strasbourgi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megsértette a 2. cikk által támasztott eljárásjogi követelményeket.

Az Egyezmény 14. és 2. cikkének együttes vizsgálata során az európai bírák kiemelték, hogy a kérelmezők bizonyítékot szolgáltattak a bűncselekmény rasszista indítékára, ráadásul ugyanazon a napon több, kizárólag romák lakta házat gyújtottak fel; I. őrnagy pedig korábban bizonyíthatóan romaellenes kijelentéseket tett. Ennek ellenére az ukrán hatóságok a bűncselekmények lehetséges rasszista indíttatását egyáltalán nem vizsgálták.

A 14. cikk által garantált diszkrimináció tilalma a 2. cikk vonatkozásában azt jelenti, hogy az emberi élet ellen irányuló bűncselekmények kivizsgálásának mindenfajta diszkriminációtól mentesnek kell lennie. Különösen hangsúlyos, hogy a hatóságoknak kötelessége a lehetséges rasszista motivációt felderíteni és kivizsgálni, hogy bármilyen gyűlölet vagy előítélet szerepet játszott-e a bűncselekmény elkövetésében. A bíróság kiemelte, hogy ha a rasszista indíttatású erőszakot és brutalitást ugyanúgy kezelik a hatóságok, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az ilyen – az alapvető jogokra különösen ártalmas – cselekmények különleges természetét.

Bár a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani, jelen eljárásban semmi nem utal arra, hogy a hatóságok egyáltalán megpróbálták volna feltárni az ilyen irányú indítékot. Ukrajna hivatalos álláspontja szerint a rendőrök és társaik a kábítószer-kereskedelem helyszíneként szolgáló házakat akarták lerombolni. A strasbourgi bíróság ugyanakkor az ECRI jelentésére hivatkozva hangsúlyozta, hogy az országban igen gyakori a romák elleni diszkrimináció, éppen ezért nem szabadott volna vizsgálat nélkül kizárni, hogy az bűncselekménynek rasszista motivációja is lehetett. Erre való tekintettel az emberi jogi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megszegte a kérelmezők számára a 2. és 14. cikk által együttesen biztosított emberi jogokat, és húszezer euró nem vagyoni kár megtérítésére és nyolcezer euró ügyvédi munkadíj megfizetésére kötelezte.

A vérlázító és bűnpártoló ukrán hatósági gyakorlat strasbourgi elítélésének jó lenne, ha hazai következménye is volna, és a hatóságok ettől kezdve nem dugnák fejüket homokba, ha rasszista indítékok valószínűsíthetők.

(A döntésről bővebben olvashat a Fundamentum 2012/4-es, megjelenés alatt álló számában.)

Tegnap több mint száz afgán menekült jött el a bicskei menekülttáborból a Kossuth térre. Azért gyűltek össze, hogy ismertessék követeléseiket. A Belügyminisztérium máris válaszolt nekik. A gyorsaság dicséretes, a semmitmondás meg nem.

[caption id="attachment_1102" align="aligncenter" width="560" caption="Tüntető menekültek a Kossuth téren. Munkát, kenyeret"][/caption]

A menekültstátusz megszerzése utáni hat hónap leteltével és a tél közeledtével egyre több menekült érzi kilátástalannak a helyzetét, mert a rugalmatlan támogatási szabályok, a szinte átláthatatlan bürokrácia annyira megnehezíti a helyzetüket, hogy úgy érzik, esélyük sincs új életet kezdeni, noha erre jogilag erre megvan a lehetőségük.

A Kossuth téren órákon át skandálták, hogy segítséget kérnek a magyar államtól. A jelszavak olykor naivan és esetlenül, mégis torokszorítóan adták a járókelők tudtára, mit is akarnak a többségükben Afganisztánból elmenekült férfiak, asszonyok és gyerekek: segítséget, lakhatást, munkát, segítséget a valódi integrációhoz. A legmellbevágóbb talán ezek közül az az „állapotjelző” komor mondat volt, hogy „Magyarország, fáradtak vagyunk”.

Hogyan fogalmazták meg problémáikat a menekültek a Belügyminisztériumhoz (BM) eljuttatott petíciójukban?

„Mi, a tüntetés szervezői mindenekelőtt köszönetünket és hálánkat kívánjuk kifejezni a magyar államnak és minden polgárának ezért a védelemért és segítségért.

Mi, a tüntetés szervezői, a Bicskei Befogadó Állomáson lakó nemzetközi védelemben részesültek nevében érdemi esélyt kérünk arra, hogy az ország hasznos lakóiként élhessünk ezen a földön, ahová azért kényszerültünk menekülni, hogy saját és családjaink életét mentsük. Azt szeretnénk, ha valódi esélyt kapnánk arra, hogy a magyar társadalom részei lehessünk, hogy tisztességes és becsületes munkával hozzá tudjunk járulni az ország gyarapodásához.

Miután azonban védelmet kaptunk, és lehetőséget arra, hogy a bicskei menekülttáborban éljünk és nyelvet tanulhassunk, amint elhagyjuk a bicskei tábort, annak a reális veszélyével kell szembe néznünk, hogy munkanélküliek leszünk, és ami még rosszabb, hogy hajléktalanná válunk.”

Ingyenes lakhatást kérnek, amíg nem tudnak önállóan talpon maradni. Ez a követelés túlzónak tűnhet, ám ne felejtsük, éves szinten 100-200 emberről van szó, akik bár papíron a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal rendelkeznek, nincsenek rokonaik, barátaik akik segíthetnének a bajban. A menekültek hajléktalansága sajnos valós probléma, ezt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) már 2010-ben kifogásolta. A szervezet 2012 áprilisi jelentése szerint a jelenlegi integrációs rendszer nem képes megadni a nemzetközi védelmet élvezőknek az integrációhoz szükséges ismereteket és támogatást.

A menekültek további követelései teljesen érthetőek: ahhoz, hogy az integráció kezdeti nehézségeivel sikeresebben küzdjenek meg, a jelenleginél több, őket segítő szociális munkást, valamint rugalmas feltétekkel biztosított nyelvoktatást szeretnének. Kérik, hogy amíg nem tudnak elég jól magyarul, biztosítsanak számukra tolmácsot az orvosi vizsgálatokhoz, hogy panaszaikat valóban megértsék.

Az érintettek éppúgy hiányolják a menekültekre kidolgozott reális és átgondolt integrációs stratégiát, mint a menekültekkel foglalkozó szakemberek és szervezetek. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága idén áprilisban figyelmeztetett: „olyan kormányszerv hiányában, amely kimondottan a menekültek közösségi integrációjának ösztönzésével foglalkozna, sok menekültnek nincs valódi lehetősége az 1951. évi Egyezményben és más nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentumokban lefektetett jogai gyakorlására, ideértve a megfelelő lakhatáshoz való jogot. Leginkább csak az elszigetelt, alulfinanszírozott és projekt-alapú budapesti menekülteket támogató szolgálatokra támaszkodhatnak, amelyek nem képesek megoldani a strukturális problémákat, hiszen ehhez stratégiai és minisztériumokat összefogó intézkedésre lenne szükség.”

Ehhez képest a BM tegnap a petícióra és a tüntetésre adott, kutyafuttában összedobott reakciójában, amely bájos módon „Sajtóközlemény” névre hallgat, az áll, hogy „Magyarországon a nemzetközi védelemben részesített menekültek részére társadalmi beilleszkedésük elősegítése érdekében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) a hatályos menedékjogi szabályokban foglaltak alapján széles körű támogatást nyújt”. A menekülteknek erről más személyes tapasztalata van.

A Helsinki Bizottság azért segített a tüntetést bejelenteni a rendőrségen, mert őszintén reméljük, hogy akciójukkal a menekülteknek sikerül ráirányítani a figyelmet a problémáikra. Ezek az emberek biztosan többet érdemelnek semmitmondó közleményeknél. Az állam által elismert, nemzetközi védelemben részesülő oltalmazottak és menekültek érdemi válaszokat, megoldást várnak a minisztériumtól és BÁH-tól.

Iván Júlia

Jogerősen elítélte a Kúria azt a két rendőrt, aki nem avatkozott közbe, amikor egy megbilincselt férfit társaik megrugdostak és ököllel megütöttek. Jelentésükben később azt írták, az előállított személy zúzódásos fejsérülései jogszerű intézkedés közben keletkeztek.

[caption id="attachment_1087" align="aligncenter" width="560" caption="H. Bosch: A harag (részlet A hét főbűn c. képből)"][/caption]

A fiatalembert 2006. szeptember 19-ről 20-ára virradó éjszakai elfogásakor, illetve azt követően a járőrautóhoz kísérésekor ismeretlen rendőrök, a Rendészeti Biztonsági Szolgálat (Rebisz) emberei több alkalommal megrúgták, illetve egy alkalommal ököllel szemen is ütötték. Mindez úgy történt, hogy a per rendőr vádlottjai a földre vitték, majd megbilincselték, később pedig a rendőrautóhoz kísérték, de a védekezésre immár képtelen férfit nem az elítéltek, hanem rendőr kollégáik bántalmazták. Ám Ádám János és Szűcs László nyilvánvaló bűncselekményeket látva is tétlen maradt, az erőszakot nem hárította el. (A rendőri bántalmazás sértettje egyébként részt vett a zavargásokban, beismerő vallomást tett, és egy másik büntetőeljárásban a bíróság felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte.)

A brutális rendőri fellépésről az RTL Klub stábja videofelvételt készített. A tényállás teljes körű feltárására nem törekvő nyomozó ügyészség a nyomozást mégis megszüntette, mondván, a bántalmazók személyét nem lehetett pontosan megállapítani, a két azonosítható, a férfit kísérő rendőr pedig nem követett el bűncselekményt. A sértett pótmagánváddal élt, és Győző Gábor, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte. Pótmagánvádas eljárásban a sértett a vád képviselője.

Első fokon a Fővárosi Bíróság felmentette a rendőr vádlottakat, de másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla idén március 8-án bűnösnek mondta ki Ádám és Szűcs rendőröket. Mivel a két ítélet ellentmondott egymásnak, harmadfokú tárgyalásra is sor került, immár a Kúrián.

A másodfokú bíróság indoklása szerint, bár nem az elítélt rendőrök bántalmazták ügyfelünket, ám azt szerepükből adódóan mindenképpen látniuk kellett, és rendőrként kötelezettségük lett volna megkísérelni megakadályozni bántalmazó rendőr kollégáikat tettük elkövetésében, de legalább jelenteniük kellett volna az esetet parancsnokuknak. E kötelességek elmulasztásával a két rendőr ún. pszichikai bűnsegédként vett részt a bűncselekmény elkövetésében. A Fővárosi Ítélőtábla ezért – az elsőfokú felmentő ítéletet megváltoztatva – mindkét rendőrt elítélte bántalmazás hivatalos eljárásban és testi sértés miatt. Egyiküket egy év, másikukat két évre próbára bocsátotta.

A másodfokú bíróság kiemelte: míg egy civil nem vonható felelősségre, ha végignéz egy bántalmazást, a rendőrökre az átlagemberekhez képest többletkötelezettség hárul. A Nehrer Péter bíró vezette másodfokú tanács azt is hangsúlyozta, hogy a rendőrök nem állhatnak bosszút az eljárás alá vont polgárokon, ugyanis az nem jogállam, hanem rendőrállam lenne. A rendőrök felelőssége kapcsán arra is utalt, hogy a rendőr társadalomnak ki kellene vetnie magából azokat a rendőröket, akik bántalmazást követnek el, nem pedig hozzájárulnia tettük büntetlenül maradásához.

A Kúria tegnap helyben hagyta a Fővárosi Bíróság ítéletét, így a rendőrök büntetése immár jogerős. Utolsó szó jogán a vádlottak egyike arról beszélt, hogy miközben őket bíróság elé állították, az igazi bűnösök megúszták. Arról azonban nem szólt, hogy ezt éppen az ő passzivitásuk tette lehetővé, hiszen előbb nem akadályozták meg brutális bajtársaikat, később kötelességüket újfent elmulasztva nem tettek feljelentést, sőt rendőri jelentésükben egyenesen azt állították, hogy a sértett zúzódásos fejsérülései jogszerű intézkedés következtében keletkeztek.

Elzárással, bírsággal és „türelmetlenségi zónákkal” erősítené a hajléktalanok emberi méltóságát némelyik alkotmánybíró. Meghökkentő különvélemények egy ésszerű alkotmánybírósági döntés margóján. Nem először.

[caption id="attachment_1062" align="aligncenter" width="560" caption="Szent Márton és a koldus (részlet). Stigma és lóláb"][/caption]

Az Alkotmánybíróság (AB) alaptörvény-ellenesnek nyilvánította a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának tilalmát és büntetését. Négy alkotmánybíró, Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla és Szívós Mária nem értett egyet a többség döntésével és különvéleményt fogalmazott meg. Mindegyiküket a mostani kormánytöbbség jelölte a testületbe. Utóbbi kettő pedig visszaesőnek számít, ha a hajléktalanok ráncba szedéséről van szó.

Szívós Mária mostani különvéleménye szerint – amelyhez Balsai is csatlakozott – a hajléktalanság és a közterületen életvitelszerűen tartózkodás nem azonosítható. „Filozófiainak” minősítette a többségnek azt az álláspontját, hogy a szabálysértési és az önkormányzati törvény a tiltással „a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek”. Szerinte ezzel az a hamis állítás rokonítható, mintha a szegénységet azonosítanák a lopással. Az előbbi állapot, míg utóbbi magatartás, aktív cselekmény, így érvelése szerint akár szankcionálható is, sőt helyes, ha szankcionálják, mert a tiltás arányos és „védendő érdekeket” szolgál. Ezek megítélése szerint közegészségügyi, köztisztasági, járványügyi, közlekedési, idegenforgalmi, kriminalisztikai természetűek. Meghökkentő módon Szívós mégis azt állítja, hogy „a törvényszöveg egészen egyszerű értelmezése nyomán teljesen világosan megállapítható, hogy önmagában a közterületen való (akár folyamatos) tartózkodást a jogalkotó nem szándékozott pönalizálni”.

De a legépületesebb talán mégis az, hogy Szívós szerint mindez a szabályozás „végső soron a hajléktalanok evidens érdekeit szolgálja, az ő méltóságukat védi. […] Elveim és szilárd jogi meggyőződésem szerint nem sérti (nem sértheti) az emberi méltóságot egy olyan szabályozás (legyen az akár büntető jellegű szankciókkal fenyegető törvény), amely alkalmas lehet arra, hogy az embert az emberhez méltóbb életkörülményeket lehetővé tevő eszközök igénybevételére rávegye, hovatovább az egészséget, végső soron az életet veszélyeztető életmód felől a mind fizikálisan, mind mentális értelemben egészségesebb lét felé terelje.”

Dienes-Oehm és Pokol érvélése látszólag pragmatikusabb. Szerintük a közterület használata összetett kérdéseket érint. Vannak olyan érdekek (pl. közrendiek, közigazgatásiak), amelyeket indokolt a tiltással is óvni, de persze, a hajléktalanokat is megilletnek bizonyos jogok. Arra jutnak hát, hogy az önkormányzatoknak indokolt lenne megjelölni azokat a helyeket, ahol a hajléktalanoknak tilos életvitelszerűn tartózkodni. Vagyis a prostik türelmi zónájához képest valamiféle „türelmetlenségi zónák” létrehozására buzdít a két ítész.

Pokol és Szívós alkotmánybírák különvéleményt fűztek már az AB 2011. december 28-án kihirdetett határozatához is, amelyben az AB alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette a kaposvári önkormányzat guberálást szabálysértéssé nyilvánító rendeletét. Pokol és Szívós tehát úgy vélték, hogy az AB többségi álláspontjában megfogalmazott minden indok (négy ilyen volt) megalapozatlan, a guberálók pedig fizessenek 30 ezer forintot vagy menjenek a börtönbe. És különvéleményük indokolásához hozzáfűzték:

"Az államnak valóban alkotmányos kötelessége az emberhez méltó élet alapfeltételeinek megteremtése és ennek érdekében az elesettek, rászorulók segítése. Ezen kötelezettségével lenne ezért álláspontom szerint ellentétes az, ha a hulladékból történő táplálkozást, az abban való turkálást, mint az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen jelenséget lehetővé tenné, azaz nem tiltaná. A szóban forgó korlátozásnak – a már ismertetetteken túl – az is célja, hogy a jogalkotó így bírja rá a rászorulókat arra, hogy a szociális intézményrendszer eszközeit igénybe vegyék, azaz az emberhez méltó(bb) létforma felé terelje ezeket az embereket."

"A büntetőjog és a szabálysértési jog olyan magatartásokat tilt, amelyek veszélyesek a társadalomra. A társadalomra veszélyes magatartás pedig deviancia. (...) Az pedig, hogy az adott deviancia döntően a társadalom egy bizonyos részét jellemzi, még nem teszi a szabályt diszkriminatívvá."

Lefordítanánk, mert döbbenetes gondolatok ezek :

1. Az emberhez méltó élet Pokol és Szívós szerint nemcsak jog, hanem kötelesség is. (Egy jog nem gyakorlása ugyanis logikailag nem szolgálhat tiltás alapjául.)
2. Aki nem él emberhez méltóan, az a többségi társadalom által üldözendő – deviáns - magatartást tanúsít.
3. Az emberhez méltó élet tartalmát a többség szabadon határozhatja meg és kényszerítheti ki.
4. A végtelenül szegény ember vagy menjen hajléktalan szállóra, vagy dögöljön meg, ugyanis a guberálás emberhez méltatlan. Akkor is érvényes ez a kötelezettség, ha a hajléktalanszállón nincs hely, vagy éppen rosszabb, mint guberálni és az utcán megfagyni.

Ezeket a téziseket Pokolnak és Szívósnak sikerült az Alaptörvény alkalmazása során kimondania. Az Alaptörvény szerint az emberi méltóság alapvető jog, amelyet nem lehet szükségtelenül és aránytalanul korlátozni, és a korlátozás oka pedig nem lehet a bizonytalan tartalmú deviancia, hanem csakis mások alapvető jogának vagy valamely alkotmányos értéknek a védelme.

Azt meg emberi jogi idealizmustól és liberális eszméktől elvakítva nem igazán látjuk, hogy milyen alapvető jogunkat sérti egy hajléktalan vagy éppen végtelenül szegény ember, amikor az általunk a kukába dobott csikket kiveszi. S azt sem, hogy sértheti a guberálás annak az Alaptörvénynek az értékeit, amely ezt tartalmazza: « Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. » (Alaptörvény, Nemzeti Hitvallás).

Ha a tisztelt bírák ráérnének, javasoljuk a Garbage Dreams c. film megtekintését. Nyert vagy harminc nemzetközi díjat, és a guberálásról szól.

M. Tóth Balázs–Zádori Zsolt

Az Európai Unió Bírósága meghozta döntését a magyar bírák kényszernyugdíjazása kérdésében. Semmi meglepő nincs benne, a magyar szabályozás jogsértő. Annyi érdekes talán, hogy a kormány érveinek színvonala semmivel nem volt jobb, mint amikor maga próbálta megvédeni döntését a közmédiában.

[caption id="attachment_1026" align="aligncenter" width="560" caption="Öreg bíró nem vén bíró"][/caption]

Mint ismeretes, a kormány két lépésben 274 bírót rúgott ki, ez a bírói kar nagyjából egytizede. A 2012-ben a kényszernyugdíj a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mellett 9 ítélőtáblai és megyei elnököt, 7 ítélőtáblai és megyei elnökhelyettest, 17 kollégiumvezetőt, 2 kollégiumvezető-helyettest, 69 tanácselnököt, 15 városi (kerületi, munkaügyi) elnököt, 1 városi elnökhelyettest és 3 csoportvezető bírót érint, a többi bíró nem vezető beosztású. Hogy az Alkotmánybíróság (AB) ne vizsgálhassa a szabályozást, jól beleírták az Alaptörvénybe is a kényszernyugdíjazást. Azt is rosszul, így az AB megsemmisítette a szabályozást. De hogy túl nagy kárt ne okozzon a kormánynak, a határozatában hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a bírák eltávolítása több okból alkotmányellenes volt  (sértette például a bírói függetlenséget és a diszkrimináció tilalmát), a bírákat az AB döntése alapján nem kell visszahelyezni. Nesze, semmi, fogd meg jól, mondták néhányan, talán nem is alaptalanul.

A bíróság ilyen mértékű lefejezése az Európai Unióban példátlan, nem csoda, hogy ott is szemet szúrt a dolog. Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen, azt állítva, hogy az intézkedés ellentétes a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmódról szóló 2000/78/EK irányelvvel, mert diszkriminatív. A 18 oldalas ítéletből különösen érdekes, hogy a kormány két, nyilvánvalóan védhetetlen érvvel próbálta meg igazolni, hogy a nyugdíjkorhatár nyolc évvel történő átmeneti nélküli leszállítása rendben van. Az egyik szerint ezzel lehet szolgálni a nyugdíjrendszer egységesítését. Az érvvel több baja is volt a Bíróságnak, a legalapvetőbb az, hogy az állítás nem felel meg az igazságnak. Ugyanis a nyugdíjkorhatár 2014-2022. között fokozatosan 65 évre fog emelkedni, vagyis nem igaz az, hogy a bírák kirúgásával egységes szabályokat érvényesítenének a bírákra: van, akinek 62 évesen kell elmennie, de pár év múlva már csak 65 évesen kellene ezt megtennie. Az eltérés magyarázhatatlan, a 62 éves bírák kirúgása pedig ennek fényében szükségtelen.

A másik érve az volt a magyar kormánynak, hogy így lehet "kiegyensúlyozottabb korstruktúrát" kialakítani az ítélkezésben, vagyis jogszerű cél a bírák fiatalítása. Az érv brutális megalapozatlansága könnyen belátható, ha belegondol valaki, hogy érezné magát, ha lenne egy határozott idejű szerződése, amiből azzal az indokkal rúgják ki, hogy pocsék a munkaerő-piaci helyzet, mert a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni. A Bíróság ennél szofisztikáltabb volt, megállapította, hogy a közel 300 bíró kirúgása már középtávon sem alkalmas intézkedés arra, hogy a fiatalok munkaerő-piaci helyzetén érdemben javítson. Hiszen jövőre már csak egy korcsoport helyébe tudnak majd fiatalok lépni, és azokban az években, amikor emelkedni fog a nyugdíjkorhatár, egy helyébe sem. Egy teljes bírósági rendszer lefejezése, 274 bíró átmenet nélküli kirúgása pedig nyilván aránytalan azzal, hogy 274 fiatalnak állást adunk (arra nem is tér ki a luxemburgi ítélet indokolása, hogy bírósági helyek egy részét nem is állástalan jogászok, hanem más jogászi pályán évek óta dolgozók foglalták el).

Az eset ezzel nincs megoldva, a kirúgott bírákat még mindig nem helyezték vissza, ráadásul a fáma nem szól a Legfelsőbb Bíróság elnökének korábbi kirúgásáról, ami egy másik szabály alapján történt. Mindenesetre a mai döntés alapján a kormány azt nyilatkozta, hogy tiszteletben tartja a Bíróság döntését. Az IMF-től ugyanezt követeli magának óriásplakátokon. Most elválik, mit is ért ez alatt.

M. Tóth Balázs

A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.

[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]

Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)

***

Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira

„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”

Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.

„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”

Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.

Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.”

Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.

„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”

Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.

Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)

„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott.  Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”

A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.

„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”

Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)

Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.

 „A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”

– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.

„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”

A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.

Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.

Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.

„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”

A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.

ij-pb-zzs

Ma a kormánypártok jóvoltából alkotmányos védelmet kap a választási regisztráció, amely szűkíteni fogja az általános választójogot. Hogy mennyire alkotmányos ez a megoldás, alkotmánybírák biztosan nem vizsgálhatják.

[caption id="attachment_987" align="aligncenter" width="560" caption="Köszörűs. Harapj rá!"][/caption]

– Igen, a kormánypártok kérni fogják majd az előzetes választási feliratkozás (regisztráció) előzetes alkotmánybírósági kontrollját – erősítette meg a parlamenti vitában Gulyás Gergely éppen egy hónapja. Ehhez képest ma szavaznak az alkotmánymódosításról, amelyik lehetetlenné teszi majd az új jogintézmény alapjogi vizsgálatát.

De nem csak Gulyás képviselő, hanem az új választási eljárásról szóló törvény előterjesztője, Lázár János államtitkár is megígérte, hogy lesz előzetes normakontroll. Ehhez képest másokkal együtt éppen ő jegyzi azt a törvénymódosítási javaslatot, amelyik a „Magyarország Alaptörvényének második módosítása” hangzatos címet viseli, és egyszer s mindenkorra elintézi, hogy alkotmánybírók semmiképpen ne tárgyalhassanak a regisztrációról.

Futólag megjegyezzük, hogy az egykor Mózes kőtábláinak maradandóságához mért Alaptörvénynek nem ez lesz a második módosítása, merthogy arra már akkor sor került, amikor az új alkotmány még hatályba sem lépett. Ott is sántít a módosítás tekintélyt parancsoló, az amerikai gyakorlatot idéző elnevezése, hogy voltaképpen nem is az Alaptörvényt, hanem az utólag praktikus okból alkotmányos szintre emelt átmeneti rendelkezéseket egészítik ki. Emlékeztetőül, a praktikus ok ott is az volt, hogy az Alkotmánybíróság ne vizsgálhassa az abba foglalt vegyes rendelkezések alkotmányosságát. Ezek szerint nem dönthet arról, hogy például az MSZP meg az Úttörőszövetség minden felelősségben osztozik azért, amit, mondjuk, Rákosi terrorrendszere követett el. Vagy például a legfőbb ügyész szabadon megválaszthatja, melyik bíróságon „tárgyaltatja” az arra érdemesített ügyét.

De vissza a regisztrációhoz. A Helsinki Bizottság és a TASZ még szeptember közepén közleményben tiltakozott Lázárék manővere ellen. Eszerint mindez „leleplezi a parlamenti többség valós szándékait. Ha meg lennének győződve javaslatuk alkotmányosságáról, és valóban a demokrácia iránti elkötelezettség hajtaná őket, akkor bátran néznének szembe az alkotmánybírósági vizsgálattal. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztője is tudja: a választásokon való részvétel lehetőségét szűkítő szabályok alkotmányellenesek.”

Azóta tovább romlott a helyzet. A Salamon László vezette alkotmányügyi bizottság módosító javaslatot nyújtott be. Eszerint az új „alkotmányos rendelkezés”, amely szerint a választójogi törvény a „választójog gyakorlását kérelemre történő névjegyzékbevételhez kötheti”, kiegészülne a részletszabályokkal is. Ha elfogadják őket (ugyan, miért is történne másképpen), az Alkotmánybíróság még szükségességi–arányossági szempontból sem vizsgálhatja, hogy, mondjuk, az általános választójog szempontjából elégséges-e, ha a regisztráció csak a választás vagy a népszavazás megelőző 15. napig kérelmezhető.

Efféle technikai jellegű szabályok alkotmányba foglalására biztosan lehet nemzetközi példát találni, elvégre sok ország van sokféle szabállyal. Meg hát konyhakéssel is lehet gyilkolni, mégis kapható a Vasedényben. De csak a vak nem látja, hogy a hazai törvényalkotót mi hajtja: az alkotmányos fékek és ellensúlyok teljes körű kiiktatása annak érdekében, hogy a következő választáson a mostani kormánypártok minél nagyobb eséllyel és minél nagyobb mértékben győzhessenek. Ez a buzgó igyekezet szüntet meg olyan hasznos jogintézményt, mint a központi lakcímnyilvántartás, vagy zilál szét olyan demokratikus alapintézményt, mint a választás és a népszavazás.

Hogyan festenek most a hatalmon lévők a demokratikus jogállam rogyadozó arénájában? Valahogy úgy, ahogyan azok az eszement focidrukkerek, akik egyedül a nagy cseh szatirikus, Jaroslav Hašek illemtanácsát fogadják meg. „Hogyan viselkedjünk labdarúgó-mérkőzésen? Bírót rozsdás késsel leszúrni tilos.” Ezt még betartották. Noha eddig nem is volt alkotmányos elvárás. Feszülten várjuk, mit ígér meg Gulyás képviselő és Lázár államtitkár.

Zádori Zsolt

Zeusz szent fájának susogása és a tövében fakadó dodonai forrás csobogása is azt jelzi, nincs ez jól. Azt susogják, azt csobogják, esztelen dolog szabálysértőket veszélyes bűnözőknek tekinteni, válogatás nélkül dutyiba zárni.Siccet tetten éri Kancsal Flóris. Fáért vaskarika

A strasbourgi bíróság két újabb, Magyarországot elmarasztaló ítéletet hozott: jogellenes volt egy iraki menedékkérő testvérpárnak és egy palesztinnak hosszú hónapokon át tartó idegenrendészeti őrizete. Az állam a Magyar Helsinki Bizottság három ügyfelének fejenként tízezer euró kártérítést fizet.

[caption id="attachment_948" align="aligncenter" width="560" caption="Tévészoba az egyik uniós pénzen felújított őrzött szálláson. Lecsavarozva"][/caption]

A kérelmezők, hazánkban menekültstátuszért folyamodó külföldiek azért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

Az idegenrendészeti őrizetnek és az őrzött szállásnak az eufemisztikus elnevezése olyan fogdakörülményeket takar, amelyek rosszabbak a börtönviszonyoknál, amelyeknél embertelen, megalázó bánásmódnak kitéve élnek a sorsuk elbírálására várók. Számosan – mint jelen ügy egyik kérelmezője is – a menekülésre késztető szörnyűségektől súlyosan traumatizálva érkeznek. Mentális és fizikai állapotukat továbbrontja, hogy nem értik, miért kezelik őket bűnözőkként pusztán azért, mert úti okmányok nélkül érkeztek hazánkba. Jóllehet nemzetközi egyezmény mondja ki: amiatt nem érhet senkit joghátrány, hogy érvénytelen okmányokkal érkezik abba az országba, ahol védelmet kér, a hazai hatósági gyakorlat még sincs figyelemmel erre.

A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje kérelmének helyt adva a strasbourgi bíróság kimondta: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét.

Az ítéletek tegnap, az 1956-os forradalom ötvenhatodik évfordulóján születettek. Az egybeesés véletlen, mégis szimbolikus.

Kormányaink Nyugaton járó képviselői a forradalom évfordulója táján rendszeresen fejezik ki hálájukat a magyar menekültek egykori befogadásáért. Így tett a napokban Martonyi János is, amikor Hillary Clinton külügyminiszterrel találkozott. A hivatalos kommüniké szerint a magyar külügyminiszter köszönetet mondott a magyar menekültek tízezreit befogadó Amerikának.

S valóban számos honfitársunk talált védelmet Nyugaton, ha valamelyik diktatúra vagy háború elől kellett menekülnie. Így volt ez nem csak 1956 utolsó hónapjaiban, de a harmincas évektől egész a rendszerváltásig. Közismert, hogy a forradalom 200 ezer menekültje után 1989-ig újabb 200 ezer magyar szivárgott Nyugatra. Őket sem küldték vissza, őket is nagylelkűen befogadták, noha nem biztos, hogy mindegyikük klasszikusan „politikai menekültnek” számított.

A magyar forradalom a világszabadság történetének a része; a forradalom utáni magyar menekülők nyugati befogadása pedig a szolidaritás, az állami empátia iskolapéldája marad, amiből érdemes tanulni.

Több mint két évtizede módunk lenne megélni a szabadság, a nyugatias emberi jogi normák megosztásának örömét és felelősségét: azaz immár befogadó államként viselkedni. De nem ez történik. Afféle pereket, mint a mostaniak, sajnos, akár naponta megnyerhetnénk, mert a menedékkérőkkel szembeni hasonló jogsértések rutinszerűek hazánkban. (A mostanihoz hasonló ügyet már sikerrel képviseltünk Strasbourgban.) Noha törvény írja elő, hogy a hazánkba érkező menedékkérő addig nem utasítható ki, míg kérelmét jogerősen el nem bírálják; s mivel idegenrendészeti őrizetbe csak az helyezhető, aki ki van utasítva, értelemszerűen így a menedékkérők nem kerülhetne fogdára („őrzött szállásra”). Ehhez képest a menedékkérők többsége rövidebb-hosszabb időre mégis oda kerül.

Az „amerikás magyarok” fogalmát mindenki ismeri, de mikor hallani „magyaros palesztinokról”; „magyaros afgánokról”? A szomorú helyzet az, hogy aki hozzánk azért menekül, mert szabad emberhez méltó életet remél, könnyen jogtipró módon rácsok mögé bekasztlizva, méltányos eljárás nélküli fogolyként ismerkedhet „Európa értékeivel”.

Csak elvétve hallani Magyarországon nehézségek nélkül befogadott, majd sikeresen integrált menekültekről is. Annál gyakrabban jogellenesen fogvatartottakról vagy visszafordítottakról.

A magyar kormányok nem a „Több Európára van szükség, nem kevesebbre!” elve szerint járnak el, hanem az európai értékeket leépítő, az érvényben lévő jogszabályokat rendre figyelmen kívül hagyó gyakorlatot folytatnak.

A mostani perek is rávilágítottak, hogy államunk nem az európai megoldást választja, hanem a jogsértést, és szükségtelenül tartja fogva a védelmet kérőket. Az Európai Emberi Jogi Bíróság tegnapi ítéleteiben egyértelműen kimondta, hogy a magyar állam újra megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

Szolidaritás, felelősségvállalás a magyar kormányok retorikájának kulcselemei, mégis a menekültekkel szemben folytatott eljárások során a hatóságok rutinszerűen ignorálják ezeket a fogalmakat. Előszeretettel hivatkozunk arra, hogy Magyarországnak a nemzetközi politikában joga van a „tisztességes eljáráshoz”. Sajátos módon ezt nem tekinti evidenciának a védelemért folyamodóknál, noha a személyes szabadság önkényes korlátozása fogalmilag kizárt egy jogállamban. Az Alaa Al-Tayyar Abdelhakim, Hendrin Ali Said és Aras Ali Said kérelmezők ügyében született strasbourgi ítélet nem csak róluk, de a jogállamiságunk állapotáról is szól.

A világ egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Ez a feledékeny állam Magyarország.

[caption id="attachment_931" align="aligncenter" width="558" caption="Újabb magyar menekülők érkeznek a traiskircheni táborba 1956 utolsó napjaiban"][/caption]

- Csomagolj Erzsi, mindennek vége - hadarta rekedten a hálószoba ajtaját feltépve. Erzsi félálomban leintette: - Ne kiabálj, alszanak a gyerekek. Hol a fenében voltál? Fél öt. Egész éjjel le se hunytam a szemem, azt se tudtam, élsz-e még.

- Mindennek vége, a ruszkik megindultak Pest felé, mindnyájunkat felkötnek - mondta még mindig zihálva.

- A szovjetek? Visszajönnek a ruszkik? - hitetlenkedett az asszony egy pillanatig. - Tudtam, annyira tudtam, ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Mihez kezdünk most?

- Odakinn teljes a felfordulás, nincs vesztegetnivaló időnk. Ha maradunk, nekünk kaput. A gyerekek miatt muszáj mennünk. A Béláék már éjszaka elindultak Ausztriába, most még nyitva a határ. A Béla unokatestvére minket is el tud vinni teherautóval Sopronig, aztán majd meglátjuk.

- Laci, te mindig túldramatizálod a dolgokat. Ebben mindenki benne volt, csak nem nyírhatják ki a fél országot - replikázott Erzsi karikás szemét törölgetve.

- A ruszkikkal visszajön az ÁVÓ meg minden, meglátod. Nekem annyi. És nem csak nekem, Erzsi, fogd már föl, azok után, amiket az újságban írtál, csak nem képzeled, hogy az elvtársak megbocsátanak?! Én nem bírom ki még egyszer a börtönt, te meg még az első hetet se élnéd túl a dutyiban a széplelkű idealizmusoddal. Itt már sosem lesz se demokrácia, se fejlődés.

- A mamust akkor sem hagyhatjuk itt, nem bírná ki, ha mind elmennénk. Ki fogja gondját viselni? Meg a lakás, az otthonunk, a munkám… Németül se tudok, mihez kezdünk mi külföldön egy fillér nélkül?

- Még mindig nem érted. Ha maradunk, akkor vagy kinyírnak, vagy bezárnak. És ha csoda történne és megúsznánk, én akkor sem akarok egy poshadt diktatúrában élni. Elég volt a háború, a nyilasok, a nyomor, a komcsik… nem bírom tovább… a gyerekeim többet érdemelnek…

Laci ekkor olyat tett, amit a sokévnyi küszködés alatt még soha: elsírta magát. Erzsi ekkor értette meg, hogy nincs tovább. Az eddigi életüknek vége. Laci olyan megtört és kimerült volt kopott bőrkabátjában, koszos szemüvegével, romba dőlt álmaival, hogy Erzsi alig ismert rá. Amikor egy kicsit összeszedte magát, Laci így szólt:

- A mamus is jön velünk. Vagy ha nem akar, majd utánunk jön valahogy, valamikor, nem tudom. A Gézáék majd támogatják addig. Átszaladok hozzá és beszélek vele, te addig keltsd föl a gyerekeket és csomagoljatok. Hozd a nagyanyádtól örökölt nyakláncot is, szükségünk lehet rá.

Laci elrohant, mire Erzsi még mindig szédelegve lerángatott két ósdi bőröndöt a hálószobaszekrény tetejéről. Kinyitotta a szekrény ajtaját és percekig csak bámult rá, majd hirtelen elkezdte kirángatni a ruhákat, miközben hangos zokogásban tört ki.

Két órával később egy középkorú pár és két kisgyereke állt a pesti belváros egyik ütött-kopott házának udvarán a szemerkélő esőben, hogy még egy utolsó pillantást vessenek eddigi életük gangos világára. A kislány szakadt fülű mackóját szorongatta tiszta erőből, a fiúcska csak a szemét törölgette. Egy fél óra múlva már egy teherautó platóján nyomorogtak útban az új élet felé. Elindultak hát.

***

Hetek alatt egy megyeszékhelynyi város lakossága lépte át a nyugati határt, ami a második világháború után a világ első tömeges méretű menekültválságát idézte elő. A kommunista diktatúra ellen a lábukkal szavazók sokszínű csoportot alkottak: voltak köztük orvosok, mérnökök, művészek, élsportolók, falusi gazdálkodók, gyári munkások, tanítók, börtönből szabadultak, idősek és fiatalok, férfiak és nők, vallásosak, konzervatívak, szabadelvűek és csalódott kommunisták egyaránt. A világ akkor példát mutatott együttérzésből és szolidaritásból. Ausztria beengedte a magyar menekülteket, és lehetőségeihez képest nagyvonalúan gondoskodott elhelyezésükről, ellátásukról. A háború után épp hogy talpra álló kis ország azonban képtelen lett volna tartósan ellátni kétszázezer menekültet, így néhány napon belül megkezdődött a történelem egyik legnagyobb menekült-áttelepítési akciója. A világ harminchét országa vállalta, hogy befogad magyar menekülteket, a legnagyobb számban az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Franciaország, Svájc, Ausztrália és az Egyesült Királyság.

Mintegy százezer menekült áttelepítésére már az első tíz hétben sor került, és az ötvenes évek végére pedig egyetlen magyar menekült sem maradt menekülttáborban. Az „ötvenhatosok” a néhány évvel korábban született genfi egyezmény alapján menedékjogot, valamint azzal számos jogosultságot és támogatást kaptak. Nagy részük sikeresen beilleszkedett a befogadó országok társadalmába, ami lehetetlen lett volna a nemzetközi közösség, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság és a civil szervezetek hathatós segítsége nélkül.

A mai menekültek jellemzően nem Budapestet, Varsót vagy Berlint kénytelenek hátuk mögött hagyni. Korunk Erzsijei és Lacijai Afganisztánból, Szomáliából, Iránból, Szíriából menekülnek, pontosan ugyanolyan okok miatt, mint történetünk hősei: ők sem jószántukból, kalandot keresve hagyják el a világot, ahol felnőttek, amit szeretnek és ismernek. Azért teszik, mert mentik az életüket, testi épségüket, családjukat, szabadságukat az elnyomás, az üldöztetés és háború elől. Számukra a demokratikus, biztonságos Európa ugyanúgy a remélt Kánaán, mint az ötvenhatos menekülteknek volt a „Nyugat”. Rájuk azonban nem szolidaritás, befogadás és gyors beilleszkedés vár. Ha Erzsi és Laci afgán alteregói a mai Magyarországon kérnek menedéket, nagy eséllyel kerülnek nyitott táborok helyett hosszú hónapokra fogdára, ahol az embertelen bánásmód és megalázás sem kizárt, s a társadalom nagy része pedig szabadulásuk után is nem kívánatos idegenként tekint rájuk. A menedékjogi eljárás során rendre megkérdőjelezik, hogy vajon igazat mondanak-e, és néhány kisebb ellentmondás vagy pontatlanság a történetükben könnyen a menekült státuszukba kerülhet. Nagy esélyük van arra, hogy nevetséges indokokkal visszatoloncolják őket a nem biztonságos és védelmet lényegében senkinek sem nyújtó Szerbiába, ahonnan ki tudja, hova küldik őket tovább.

Pedig hozzánk nagyon kevés mai Erzsi és Laci vetődik el: általában egy év alatt az egykori néhány hetes magyar menekülthullám csupán egy század része. Évi egy-kétezer menedékkérő még erős túlzással sem mondható soknak, különösen tudva, hogy például Pakisztánban, Iránban és Kenyában több millió menekült él évek óta, vagy hogy Törökország a szíriai polgárháború kitörése óta százötvenezer szír menekültet fogadott be. Ennek ellenére a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Az ENSZ és számos civil szervezet álláspontja szerint a magyar menekültügyi rendszer több sebből vérzik és távolról sem biztosítja az oltalomkeresőknek az őket megillető védelmet. Egyre több nyugat-európai bíróság deklarálja, hogy Magyarország nem biztonságos a menedékkérők számára és a magyar menekültügyi rendszert egyre többször ültetik az Unió szégyenpadjára.

Az ötvenhatos forradalom évfordulóján különösen van tehát mit szégyellnünk. Noha akad számos pozitív történelmi példa (ilyen volt a Hitler csapatai elől menekülő lengyelek, a görög polgárháború vagy a délszláv konfliktusok miatt elűzöttek befogadása), a jelenlegi magyar menekültügyi gyakorlat a legtöbb európai országgal összehasonlítva szűkkeblű és értelmetlenül szigorú.

A magyar történelem számtalanszor igazolta, hogy a szerencse forgandó. Az üldözöttek befogadása olyan erkölcsi és jogi kötelezettség, ami hol az egyik, hol a másik országnak, csoportnak, egyénnek segít, és a szerepek bizony változhatnak. Remélhetőleg Magyarországnak nem kell újra menekült-kibocsátó országgá válnia ahhoz, hogy ezt megint megértse.

El Duende

Vizuális környezetszennyezéssel és számtanpéldákkal küzd a rendőrség a bűnözés ellen. A bűnmegelőzés szokatlan formáit Borsodban vetik be.

[caption id="attachment_911" align="aligncenter" width="560" caption="A kocsmák falára szánt matrica. Négy tételben"][/caption]

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya „komplex program keretében” a napokban olyan hírlevelet juttat el az iskolákhoz, amelyben többek között „szöveges matematikai példák keretében mutatja be a garázda jellegű bűncselekmények úgymond forintosított következményeit”. Egy törött orr például százezer forintot ér, ennyit kell befizetnie az elkövetőnek, ha felelősségét a bíróság jogerősen megállapítja.

Karinthy Frigyes hírneves „megfejthetetlen” matekpéldája így szólt: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el — mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa?” Na most, ennek mintájára akár ilyesmi feladatokra számíthatnak a barcikai, felsővadászi és ózdi nebulók:

Ha a büntetett előéletű T. Tibor fél óra alatt fél liter pálinkát iszik meg, míg a próbára bocsátott K. Sándor 6 decit. Hány dl-t isznak meg két óra alatt annak figyelembevételével, hogy fél óránként 15 százalékkal csökken az általuk elfogyasztott ital térfogata?

Esetleg: A megyei kórház traumatológiára kilenc sérültet vittek be. Közülük hármuknak csak kisebb sérülései keletkeztek, őket sürgősségi ellátás keretében látták el fejenként 12 000 Ft-os költséggel. Ők a rendőrség előzetes adatai szerint nem vettek részt a csoportos garázdaság bűntettét megvalósító cselekményben. A másik hat viszont igen. B. Péter, B. Zsigmond, B. Piroska kórházi költségei fejenként 46 500 forintra rúgnak, míg B. Alajost, K. Vazult és S. Nyéket fejenként 62 400 forint megfizetésre kötelezte az OEP. Összesen mennyi bevételre számíthatna a kórház a garázdáktól, ha képesek lennének kifizetni saját ellátásuk és a sértettek gyógykezelésének teljes költségét?

Középiskolában már valamivel fogósabb kérdésekre is mód nyílhat: N. Róbertre az első jogerős ítélettel csoportos garázdaságért 18 hónap letöltendő börtönbüntetést szabtak ki. Időközben a bíróság elítélte 1 év felfüggesztett fogházra lopásért, 6 hónapra tartásdíj elmulasztásáért, valamint 9 hónap letöltendő fogházra természetkárosításért is. Mekkora lesz N. Róbert összbüntetése figyelembe véve, hogy az utóbbi bűncselekményt az első jogerős döntés után követték el? (Btk.-t, számológépet használhatsz. Tollal, rostironnal írj!)

[caption id="attachment_912" align="aligncenter" width="560" caption="Naptárral az uzsorások ellen. Megáll az idő"][/caption]

Nem ez az egyetlen meghökkentő vonatkozása a – már az elnevezésében is borzongató – „Ital-Vita-Vitalitás” projektnek . Annak zászlóshajója, koronadísze, faltörő kosa ugyanis egy „képes regény”, amely egyebek mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy a garázda elkövetőknek a büntetési tételek mellett „számolniuk kell az esetleges kórházi ellátás számláival is”.

Az öntapadós matricaként kocsmafalra is feltapasztható alkotás esztétikájában a borsodi bűnmegelőzési kiadványok négy éve indított, „közkedvelt” sorozatának legújabb darabja. Mint ismeretes, a szériát a 2009-es „uzsoranaptár ” nyitotta, amelynek rafináltan dilettáns, naivművészetet idéző grafikai megoldása hézagmentesen illeszkedett a kliséket példásan felmondó gondolatiságához. A 12 stációban elmesélt történet szerint –az ünnepeken kiköltekező család (boros palack az asztal alatt, üresen árválkodó ajándékdoboz) lelkiismeretlen uzsorásokhoz fordul, akik pénzt adnak a nyomorultaknak. Eleinte minden szép, habzsi-dőzsi, hejehuja, dínomdánom, még nyerőgépre is futja, de a következmények kiábrándítóak: vagyonvesztés, erőszak, rettegés. A házaspár egyre többet gondol a rendőrökre, míg végül testileg és lelkileg összetörve elmegy hozzájuk. (A közállapotokat jellemzi, hogy míg a roma jogvédők burkolt cigányozást véltek felfedezni a képeken, addig a széljobb meg azon kesergett, hogy az uzsorások feltűnően kopaszok, ráadásul keresztet viselnek.)

A szüzsé mindenesetre William Hogarth a Szajha útja c. rézkarcsorozatára emlékeztet, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg az angol mesternél a csúcspontot követően töretlen hanyatlástörténetet láthatunk, addig a VisualPress Reklámstúdió alkotásának végén az összevert, vagyonukból kiforgatott szerencsétlenek „utolsó esélyeként” megjelenik a rendőri őrszoba: a hatóság segítségével jobbra fordulhatnak tehát a dolgok.

[caption id="attachment_913" align="aligncenter" width="560" caption="A szajha útjának a 6. képe. Végjáték"][/caption]

Más szériák is kikerültek a miskolci grafikai műhelyből, így például a közfeladatot ellátó személy elleni erőszakról és legújabban a bódult állapotban elkövetett garázdaságról. Bár talán lett volna elég idő kigyakorolni a biztosabb vonalvezetést, ám a mostani mű is konokul ragaszkodik az előzőek stiláris megoldásaihoz. A garázda cselekmény a söntés elől indul. A csaposnő szomorúan tenyerei közé ejti fejét, üveges tekintettel néz maga elé, idegenül érzi magát durva környezetében. Nem is csodáljuk, mert eközben két vélhetően ittas férfi betyárul csépeli egymást, míg a harmadik már magatehetetlenül fekszik a földön. Ez a kép a csoportos garázdaságot illusztrálja, tehát korábban ő is verekedhetett. De mi az ő tettük a második képecskén láthatóhoz képest! Furkósbotot, kést (25 cm-es pengehosszúságút), villát, sarlót, sőt kapát, kaszát is bevetnek az ittas garázda személyek. Az alsó sorban pedig ott láthatók a szomorú következmények: a kórházi kezelés, amit ki kell fizetni, illetve a szabadságvesztés, amit meg le kell ülni.

A parányi, kb. 20x30cm-es „képes regény” mostantól a megye kocsmáit díszíti majd, valahol a „Hitel nincs!” felirat és a DVTK-poszter között. És ezzel érzékeltettük, mennyire gondoljuk hatékonynak a bűnmegelőzésnek ezt a formáját – valójában a kivitelezés minőségétől függetlenül. Azt reméljük, legalább nem került sokba. Ha mégis, számtanpélda még lehet belőle.

Zádori Zsolt

A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.

[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"][/caption]

Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.

Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.

Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.

Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.

A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.

A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.

A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.

Gyulai Gábor

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg

Élénk vita övezi a Siófoki Városi Bíróság elnökének döntését, aki erkölcsre hivatkozva indokolta a Horthy-szobrot vörös festékkel leöntő Dániel Péter enyhe ítéletét. A Magyar Helsinki Bizottság praxisában olyan is akadt, hogy a bíró a jogszabályokkal szembemenve egyenesen erkölcsi alapon döntött. A bírát figyelmeztették.

[caption id="attachment_877" align="aligncenter" width="560" caption="A rongáló és a megrongált tárgy"][/caption]

A Horthy-szobrot piros festékkel leöntő Dániel Péter ügyvédet a Siófoki Városi Bíróság bűnösnek mondta ki rongálás vétségében a sértettnek okozott kár miatt. Megrovásban részesítette, de kimondta azt is, hogy cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt".  Kónya István, a Kúria elnökhelyettese sietett elítélni a bírói indokolást, mondván, a jog, az ítélkezés, a büntető igazságszolgáltatás soha nem állhat az erőszak mellé. Utóbbiban igaza van a főbírónak. De a helyzet sommás megítélésén túl szerintem érdemes megvizsgálni a vitatott döntést közelebbről is.

Az eset rávilágít az egyik legrégibb jogelméleti dilemma lényegére, arra, hogy mi a jog és az erkölcs viszonya, pontosabban: erkölcsi természetű indokok megjelenhetnek-e egy jogállami bíróság döntésének indokolásában. Akár úgy, hogy bírák közvetlenül erkölcsi megfontolásra alapoznak egy döntést, ami adott esetben jogilag vitatható lesz, mert a bírói erkölcsi intuíciójából nem jogszerű döntés következik; akár úgy, hogy a bíró jogilag helyes döntést hoz, de a döntés indokolásában kijelenti, hogy a jogilag elmarasztalt cselekvést egyébként erkölcsileg helyesnek tartja.

Az első esetre volt példa a Helsinki Bizottság praxisában. Egy jelenleg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt járó ügyben tiltott kéjelgésért harminc nap elzárással sújtott nő a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadása előtt már jelezte a családvédelmi szolgálatnál, hogy terhes, és a terhességét meg kívánja szakítani. Ezt követően a börtönben azt is kijelentette, hogy akár a büntetés-végrehajtás szervezetrendszeréhez tartozó, akár „külső” kórházban hajlandó magát alávetni a beavatkozásnak. A Gödöllői Városi Bíróság az elzárás félbeszakítása iránti kérelmet elutasította, és indokolásában kifejtette: „a bíróság tájékoztatja az eljárás alá vont személyt, hogy a bíróság nem nyújt segítséget olyan – egyébként törvényben, bizonyos körben meghatározott és engedélyezett – deviáns magatartás végrehajtásához, mely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő.”

Mire a nő szabadult, már nem volt lehetőség az abortusz elvégzésére, így 2008 áprilisában megszülte gyermekét. Pedig a jogszabályok alapján a szabálysértés miatt elzárt nőnek joga volt a büntetés megszakítására, az ellenkező álláspont mellett pedig nincs igazán jogi érv. A döntés valójában azért lett ez, mert a deviánsnak tekintett magatartáshoz, az abortuszhoz a döntéshozó bíró önkényesen nem akart hozzájárulni, miközben a művi terhesség-megszakítást a jog egyébként lehetővé teszi. Ebben az ügyben fegyelmi eljárás indult a bíró ellen, amelynek végén figyelmeztetésben részesült.

Dániel Péter esetében bizonyos tekintetben másról van szó. A két ügy annyiban persze azonos, hogy a bíró a döntésének indokolásában erkölcsi álláspontot fogalmazott meg, pedig a bírói felhatalmazás jogi értékelés kialakítására szolgál, és kívánatos, hogy elkerülhetetlen eseteket kivételével (pl. ha egy szerződés semmiségéről döntenek annak jó erkölcsbe ütközése miatt) a bírói ítéletben sem írásban, sem szóban ne legyen helye olyan kitételeknek, amelyekről a bíróság politikai vagy erkölcsi véleményére lehet következtetni. A bírónak ugyanis meg kell maradnia pártatlannak, és ez a követelmény a pártatlanság látszatát is magában foglalja. Ugyanakkor ez ennél mégis bonyolultabb kérdés, hiszen egyes eseteknek lényeges a politikai, történeti és erkölcsi kontextusa.

A két eset azonban annyiban eltér egymástól, hogy a szoborrongálási perben morális megfontolások nem befolyásolták a bírói döntés érdemét, vagyis az ítélkező bíró kimondta, hogy Dániel Péter bűncselekményt követett el, és ezért el is marasztalta őt. (Szakmai probléma ezzel az, hogy a bűncselekmény fogalmi eleme a társadalomra veszélyesség, és ha egy cselekményt társadalomra veszélyesnek minősítünk, akkor lehetetlennek tűnik azt egyszerre társadalmilag hasznos magatartásként értékelni az indokolásban.)

Ugyanakkor valóban nem lehet arról megfeledkezni az ítélet kialakítása során, hogy a cselekmény a politikai véleménynyilvánítás egy olyan esetét jelentette, amelyben nem egy közveszélyes bűnöző rombol egy akármilyen szobrot. A jog és az erkölcs nem választható el hermetikusan egymástól, mert akár a jogértelmezésben, akár a büntetéskiszabásban az alkotmánnyal összeegyeztethető erkölcsi megfontolásoknak is van korlátozott szerepük. Például azt, hogy mi az adott helyzetben általában elvárható magatartás, részben elkerülhetetlenül erkölcsi természetű indokok fogják meghatározni, és erkölcsi természetű megfontolások alapján veszi figyelembe enyhítő körülményként a bírói gyakorlat a sértett felróható közrehatását is. Ezért az indokolásának szerintem így kellett volna szólnia:

Dániel Péter tette a véleménynyilvánítás egy formája volt, amelyet egy olyan történelmi szereplő szobrának felállítása miatt hajtott végre, akinek a vészkorszakban történtek miatt történelmi felelőssége is van. Ugyanakkor az elkövető maga vállalta azt, hogy a cselekményét nyilvánosan hajtja végre, tudatosan vállalva ezzel a büntetőjogi következményeket. Az általa erkölcsi alapon elítélt történelmi szereplővel (akinek felelőssége a kárpótlási törvény alapján is megalapozható, hiszen az általa kormányzóként aláírt törvények alkalmazásával okozott jogsérelmek miatt kárpótlás járt) szembeni felháborodását azonban a Btk.-ba ütköző módon fejezte ki, amire a bíróság a megfelelő jogkövetkezményeket alkalmazta, a büntetés kiszabása során pedig értékelte azt a tényt, hogy a vádlott nyilvánosan vállalta tettét, és egy olyan szimbolikus szereplővel szemben fejezte ki jogsértő módon a véleményét, akinek felelőssége van a zsidótörvények meghozatalában és 600 ezer magyar zsidó állampolgár szisztematikus kivégzésében.

Ebben az indokolásban megjelenik az, hogy Dániel Péter nem akármilyen szobrot öntött le, hogy felháborodása érthető és tette véleménynyilvánítás, de nem jelenik meg benne az, hogy a jogsértést társadalmilag hasznosnak vagy erkölcsileg helyesnek tartja a bíró. Körülbelül olyan ez, mint amikor a menthető felindulásból elkövetett emberölésnél azt mondja maga a jogalkotó, hogy a menthető (vagyis erkölcsileg lényeges) motiváció alacsonyabb szankciót indokol, de azt nem mondja senki, hogy az erőszakos magatartással megvalósított jogsértést társadalmilag hasznosnak lehet tartani. A történelem, kortárs publicista vagy bármely állampolgár alkothat ilyen ítéletet egy jogellenes cselekedetről, bíró semmiképpen nem.

Ezzel együtt az ítéletet meghozó bíró komoly érdeme, hogy az esetet a szokásos mechanikus jogalkalmazással szemben alapjogi kérdésként is vizsgálta, vagyis figyelemmel volt arra, hogy az egyébként tényállásszerű cselekedet a véleménynyilvánítás esete, és az sem kerülte el a bíró figyelmét, hogy a vélemény tartalmilag a demokratikus jogállam melletti elkötelezettséget fejezi ki. Helytelen lenne megfeledkezni erről a tényről akkor, amikor szakmai kritikát fogalmazunk meg a döntésről, illetve annak indokolásáról.

(Időközben kiderült, meglehet, a bíró indoklását az MTI tudósítója rosszul idézte. Ettől álláspontom az erkölcs és a jog viszonyáról nem változott.)

Tóth Balázs

Tízezer eurónyi kártérítés és 3350 euró perköltség megfizetésére kötelezte a magyar államot a strasbourgi bíróság, mert II. kerületi rendőrök egy igazoltatásnál szükségtelen erőszakot alkalmaztak, a nyomozó ügyészek és bíróságok pedig nem jártak el kellő alapossággal. A pernyerteseket a Magyar Helsinki Bizottság képviselte.

[/caption]

Réti Gergely Miklós és Fizli Zsanett 2006. október elsejének éjszakáján valószínűleg nem sejthették, amikor motorjukkal az üres Frankel Leó utca kátyúit kerülgették, hogy kígyózó, óvatos mozgásuk szemet szúr a rend éber őreinek. Az se gondolhatták, hogy 2006 szeptemberének „sajnálatos eseményei” a zavargások belvárosi gyújtópontjától messze eső II. kerület rendőreinek lelkén is nyomot hagynak. Arra pedig végképp nem számíthattak, hogy fizikai és lelki sérüléseket viszont éppen ők, a néhány hónapja Magyarországra költöző ifjú házaspár szenved majd.

Aki nem emlékezne: ez volt az az időszak, amikor az MTV-székház ostrománál megalázott rendőrség állományából sokan elégtételt vettek békés állampolgárokon is, és a testületi szellem ezt bocsánatosnak tekintette, miközben a Btk. mindezt bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekményének minősíti.

A macskaköves úton

Rétiék nem voltak városi gerillák vagy balhés futballhuligánok, éppen hazafelé tartottak. A Zsigmond térnél posztoló rendőrök verziója szerint ittasnak tűnt nekik a motort vezető férfi. Megállították hát a járművet. A rendőri intézkedés tényét Fizli Zsanették sem vitatják, ám innentől kezdve gyökeresen eltérnek a változatok.

A rendőrök szerint az ifjú pár ittas volt, és eleve ellenségesen lépett fel velük szemben, megtagadták az együttműködést, különösen Réti volt támadó. Ehhez képest a magyart  jól beszélő Fizli (aki gyerekkorában költözött szüleivel Amerikába) azt állította, a rendőrök – mivel idegenajkúnak vélték őket – azon tanakodtak, mennyire „veszik le majd” a házaspárt. Az valószínűsíthető, hogy vita alakulhatott ki, mert Réti – aki valóban nem tud magyarul, és a Greg Reti nevet használja inkább – az amerikai konzulátust hívta telefonján – vagy legalábbis úgy tett. Ez az egyik rendőrt annyira felbőszítette, hogy lökdösni kezdte és a földre teperte a fiatalembert, és megpróbálta megbilincselni. Aggódó felesége magyarul kiabált segítségért. Ez a másik, eddig békén maradó rendőrnek volt sok, és innentől ő is beszállt a bántalmazásba.

Sok tenyér ha csattan

Eltérnek a változatok arról, hogy miért is, de tény, a rendőrök erősítést kértek. Mire hamarosan a helyszínen termett három rendőrautó mintegy tíz rendőrrel. Réti azt állítja, semmiféle testi ellenállást nem tanúsított, így már korábban megbilincselték. A rendőrök szerint viszont a társaikat éppen azért kellett kihívni, mert a magát megmakacsoló férfi ellenállását különben csak úgy lehetett volna megtörni, ha aránytalan erőszak alkalmazásával sérülést okoznak nála. A furcsa érvelés ellenére így is keletkezett éppen elég sérülés Rétin, arca, teste teli volt vérömlenyekkel, horzsolásokkal. A rendőri verzió szerint ez a testi kényszer alkalmazása során keletkezett, sőt Réti saját magában is tett kárt. A férfi és felesége viszont arra emlékszik, hogy a magatehetetlen férj bántalmazásába egy kivétellel minden rendőr bekapcsolódott, és a bántalmazás ellen tiltakozó nő is kapott az egyik rendőrtől.

A látványos éjszakai rendőri akció furcsasága, hogy a házaspárt ugyan előállították, de semmiféle eljárást nem indítottak ellenük: se szabálysértési, se büntetőeljárást, noha a rendőrök szerint már a megállításukkor bűzlöttek az alkoholtól. Fizli Zsanett és férje viszont azonnal látleletet vetetett fel sérüléseiről és másnap feljelentette a rendőröket.

A rendőrökben meglepően későn tudatosodott a gyanú: a házaspár hivatalos személy elleni erőszakot követett el. Így különös módon csak két hónappal később, decemberben indítottak eljárást az amerikai–magyar kettős állampolgárokkal szemben. Az ügyben eljáró nyomozó ügyész az egyszerű, az ilyen ügyekben rutinnak számító megoldást választotta, bizonyítékok hiányára hivatkozna megszüntette mindkét eljárást, mondván, Rétiék ezt mondták, a rendőrök meg azt, nincsenek érdektelen tanúk, nem lehet pontosan rekonstruálni a történteket.

Tisztázatlan viszonyok

Csakhogy – bár a fiatalok kérték – nem történt meg az összes résztvevő rendőr felkutatása, azonosítása, nem került sor a fényképes felismertetésre vagy szembesítésre. A nyomozó ügyészt azt sem érdekelte különösebben, hogy a vérvizsgálat Fizlinél semennyit, Rétinél pedig – aki nem is vitatta, hogy fogyasztott alkoholt, a rendőrök mégsem jártak el ez ügyben – csekély fokú alkoholt mutatott ki.

Mivel a magyar állam nem látott vádemelésre okot, Réti és Fizli pótmagánváddal idézte bíróság elé a rendőröket. A bíróság nem pótolta az ügyészi szak hiányosságait, a rendőrök sztorijának számos ellentmondását nem oldotta fel, és bizonyítottság hiányában jogerősen felmentette a rendőr vádlottakat.

Megalázó bánásmód

Miután a sértettek kimerítették az összes hazai jogorvoslati lehetőségüket, a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordultak. Képviseletüket Győző Gábor, a Helsinki Bizottság ügyvédje látta el. A kérelem az emberi jogok európai egyezményének a 3. cikkére hivatkozott, amely szerint senkit sem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.

Az eljáró tanács keddi ítéletében nem csak azt mondta ki, hogy a magyar állam nem tett eleget a rendőri brutalitás kivizsgálásnál elvárható kötelezettségének, tehát vétkesen mulasztott, hanem azt is megállapította, mivel a magyar hatóságok a rendőri erőszak törvényes okára nem találtak kellő – a strasbourgi bírák számára is elfogadható – magyarázatot, így a sértettek valóban ki voltak téve megalázó bánásmódnak.

A strasbourgi eljárásban elvileg van lehetősége a magyar államnak a nagy kamara eljárását is kezdeményezni az ítélet tulajdonképpeni felülvizsgálata érdekében, de az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy ezt az eljárást leggyakrabban meg sem indítják – a Helsinki Bizottság által sikeresen képviselt európai peres ügyekben ilyen eddig még nem történt.

zádori

Találja meg az öt különbséget a két, azonosnak tűnő képen! Ez jutott eszembe, amikor a sajtó hírt adott arról, hogy Pécsett őrizetbe vették B. Ferencet, mert cigány önvédelmi szervezetet akart létrehozni, hogy fellépjen a romák, a zsidók és más, fenyegetettségben élő kisebbségek érdekében.

[caption id="attachment_848" align="aligncenter" width="560" caption="Gárda-születésnap a Hősök terén. Háborítatlanul"][/caption]

A rendőrség szerint fennáll a gyanú, hogy ezzel „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység jogellenes szervezésének” vétségét követte el. A büntető törvénykönyv 217. paragrafusa kimondja, hogy aki jogszabályi felhatalmazás nélkül a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló vagy annak látszatát keltő tevékenységet szervez, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Annak alapján, amit az ügyről tudni lehet – különösen, ha mégiscsak igaz az utóbb félreértésnek minősített információ, hogy fegyverekre akartak pénzt gyűjteni –, kétségtelenül felmerülhetett e bűncselekmény gyanúja. Ha pedig felmerül és a hatóságok tudomására jut, a rendőrségnek kötelessége vizsgálatot indítani, és B. Ferencet kihallgatni. Szóval eddig rendben volnánk, akkor mégis mi a baj?

Nos, például az, hogy az Új Magyar Gárda honlapján szó szerint a következőt olvashatjuk: „Az Új Magyar Gárda Pest megyei csapatához futott be kedden délután a Ceglédiek [sic!] segítségkérése. [...]. A Ceglédiek megelégelték a rendőrség tétlenségét a cigány bűnözőkkel szemben és egységesen kívántak ennek megálljt parancsolni. [...] Ehhez az Új Magyar Gárdát látták partnernek és hozzánk fordultak megoldásért. [...] Tagjaink azóta is figyelő szolgálatot látnak el [...]. Cegléd közbiztonsága, illetve a közbiztonság hiánya sajnos nem egyedi. Azonban amit kedden a Ceglédiek tettek az egyedi, bátor és követendő minden »fertőzött« település számára!” A szöveghez képek is tartoznak, amelyeken látszik, hogy az „új” magyar gárdisták a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájához megtévesztésig hasonló öltözékben vonultak ki Ceglédre. Az arcok nincsenek kitakarva, így az érintettek azonosíthatók.

Itt nem merülhet fel ugyanannak a bűncselekménynek a gyanúja? Dehogynem. Hasonló a két kép? Meglehetősen. És akkor most lássuk a különbségeket.

B. Ferenc csupán a „tervezési fázisban” tartott, az Új Magyar Gárda viszont ténylegesen fel is vonult Cegléden, és megkezdte „figyelő szolgálatát”. Ez utóbbi eset súlyának tehát nagyobbnak kellene lenni. Ennek ellenére B. Ferenc ügyében a rendőrség nyomozást indított, míg arról nincs hír, hogy a szélsőségesek Ceglédre vonulását szervezők kilétének megállapítására lépések történtek volna.

A ceglédi üggyel kapcsolatban egyéb bűncselekmények gyanúja is felmerül, hiszen például „egyesülési joggal visszaélést” követ el, aki feloszlatott egyesület vezetésében vesz részt, vagy a feloszlatott egyesület működésében a köznyugalom megzavarására alkalmas módon vesz részt, márpedig az Új Magyar Gárda tartalmilag azonos a régivel (erre nézve bírói döntés is van), és az sem kétséges, hogy a gárdisták ceglédi megjelenése megzavarta a köznyugalmat.

B. Ferencet ráadásul nem egyszerűen meggyanúsították és kihallgatták, hanem kommandósok fogták el, őrizetbe vették, és az előzetes letartóztatására is javaslatot tettek az ügyészségnél. A részletek ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy mindez szükséges volt-e, de az biztos, hogy ilyen jellegű bűncselekmény gyanúja esetén az előzetes letartóztatás nem szokványos – még akkor sem, ha az érintett korábban büntetve volt. A rendőrség túlbuzgóságára utal az is, hogy az ügyészség nem tartotta indokoltnak B. letartóztatását.

Félreértés ne essék: a rendfenntartás állami monopóliumának elve helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a monopóliumnak a védelme érdekében indokolt-e a büntetőjog eszközrendszerét igénybe venni, de ha már és amíg így van, a rendőrségnek kötelessége büntetőeljárást indítani mindazokkal szemben, akik olyan tevékenységre szervezkednek, amely ezt a monopóliumot megkérdőjelezi. És a hangsúly a „mindazok” kifejezésen van. Az „egyirányú” rendőri aktivitás elfogadhatatlan.

Amikor a rendőrök nem lépnek fel azonnal a devecseri romák udvarába kődarabokat hajigáló csőcselék ellen; amikor a Hősök terén zavartalanul lehet fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben demonstrálni, noha a szabálysértési törvény büntetni rendeli azt, aki nyilvános rendezvényen feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető öltözékben jelenik meg; amikor a ceglédi gárdafelvonulás kapcsán nem indul nyomozás a kézenfekvő bűncselekmények gyanújával; de a még csak szervezkedő B. Ferencre azonnal nagy erőkkel csapnak le; akkor számos kérdés mellett egy bizonyosság is megfogalmazódik: ha a rendőrségi jogalkalmazás továbbra is szelektív és/vagy bizonytalan marad, az nem erősíteni, hanem drámaian gyengíteni fogja az állam rendfenntartási monopóliumát. És azt mindannyian nagyon megszenvedjük.

KÁDÁR ANDRÁS

A Magyar Helsinki Bizottság társelnökének írása megjelent a HVG 2012. szeptember 14-iki számában.

Afganisztán egyike a Föld legveszélyesebb országainak, ahova gyerek születhet. Magyarország pedig az egyik legrosszabb helye Európának, ahol afgán gyerek védelmet remélhet.

[caption id="attachment_779" align="aligncenter" width="560" caption="Afgán menekült gyerekek Kabulban"][/caption]

A hazai sajtó jó egy hete adott hírt a Csongrád megyei határrendészeti szervek bravúros akciójáról, amikor – hála a stabil hőkamerák rendszerének – Röszkénél sikerült feltartóztatniuk („elfogniuk”) tizenkét 5 és 15 év közötti afgán gyereket. Határsértők ők, akik illegálisan lépték át a magyar gyepűt. Mi pedig önképünk szerint befogadó nemzet vagyunk, ahol gyenge és ártatlan üldözött bízvást oltalomra lel.

A hatóságnak különösen a hétvégi hírszegény időszakban szokása hírt adni ilyesféle ügyekről. A rendőrség kommunikátorai akár büszkék is lehetnek magukra, hogy a sajtó változtatás nélkül adja tovább közleményeiket. A média már kevésbé lehet elégedett önmagával, mert a migránsokról szóló híreiben alapvető feladatait nem látja el: nem ellenőrzi a hatóság működését, illetve nem tájékoztatja sokoldalúan és ellenőrzött tényszerűséggel a közönséget.

Emberek kék fényben

A Magyar Helsinki Bizottság tavaly megvizsgálta, hogyan szerepelnek a külföldiek a híradásokban. A 2011 januárja és augusztusa közti netes megjelenések kerültek a mintába. Ezek szerint a hazai sajtó az ide érkezőkkel leggyakrabban rendészeti hírként foglalkozik, a migránsokat és a menekülteket szinte bűnözőként, nemzetbiztonsági veszélyként bemutatva. A gyakran szívszorító személyes történetek, a migránsok „emberi oldala” vagy a beilleszkedés sikerei és nehézségei ugyanakkor egyáltalán nem jelennek meg a tudósításokban.

[caption id="attachment_782" align="aligncenter" width="560" caption="Menekülttábor Kabulban"][/caption]

Az tapasztaltuk, hogy bizonyos témák állandóan terítéken vannak, minden hónapban aktuálisak, például hogy pontosan hol, hány és milyen nemzetiségű illegálisan az országban tartózkodó külföldit fogtak el a rendőrök, továbbá miféle embercsempész hálózatot számoltak fel. Annak is hírértéke van, hogy milyen új embercsempész-útvonalakat fedeztek fel, és az illegális migránsok milyen módszereket használnak a határátlépésnél. Az esetek nagy többségében a szerkesztőségek a Magyar Távirati Iroda cikkeit veszik át, amelyek viszont szinte minden esetben rendőrségi közlemények szó szerinti átemelései.

A mintában több olyan írás is volt, ami a bevándorlás-ellenességet erősítette. Alig néhány részletezte viszont a migránsok érdekében tett lépéseket, intézkedéseket, ahogyan a migráció kényszerítő vagy ésszerű okaival sem nagyon foglalkoztak a szerzők. Elenyésző volt azon cikkek száma, amelyekben maguk a külföldiek szólaltak meg vagy személyes eseteket, életutakat mutattak volna be. Elvétve találkoztunk az itt élő külföldiek kultúrájáról és életéről szóló emberközeli riportokkal.

A Röszkénél összeszedett afgán gyerekekre valamennyire felfigyelt a média, mondván, ritkán fordul elő, hogy gyerekek ekkora csoportban „nagykorú felügyelete nélkül” próbáljanak belépni az országba. De az embercsempész bandák praktikáinak és a magyar hatóságok nehézségeinek ismertetésén túl most sem terjedt a hazai sajtó figyelme.

Átokföldje

Valójában Afganisztánban született gyerekek, fiatalok tömegei keringenek Európa-szerte, akiket minden vagyonukat pénzzé tevő családjuk vagy falujuk azzal indított útnak: próbáljanak valahol Európában megkapaszkodni, hogy felnőve majd segíthessék az otthon maradottakat vagy a később útra kelőket. Az ő helyzetük is rettentően nehéz, de különösen komisz azoké a gyerekeké, akik emberkereskedők markába kerülnek. (Remélhetőleg, ők vannak azért kevesebben.)

[caption id="attachment_783" align="aligncenter" width="560" caption="Guberáló afgán gyerekek"][/caption]

De honnan menekülnek ezek a gyerekek? Miért is szakadnak szét a családok? Szokás mondani, hogy Afganisztánban nem élnek afgánok, afgán akkor lesz valaki, ha elhagyja szülőföldjét, addig pastu, tadzsik, hazara, üzbég vagy valami kisebb népcsoporthoz tartozó. Az etnikailag, nyelvileg sokszínű, véres konfliktusokkal családi szintig terhelt 27-30 milliós népesség csaknem fele 15 év alatti. Az ország 2001 óta háborúban áll, de előtte se volt békés. A mostani gyerekek szülei a mudzsahedek és a szovjetbarát Nadzsibullah-rezsim polgárháborúja idején születhettek, és a szovjetek kivonulása után sem jött el a béke. Az évtizedek óta tartó öldöklés során néhány évre a muzulmán fanatikusok, a tálibok is átvették az uralmat.

Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a Föld 187 országát mérő fejlettségi indexét (HDR) összesítő rangsorban Afganisztán a 172. helyen állt tavaly, vagyis a világ 16. legrosszabb helyének tekinthető, ennél cudarabb állapotokat csak fekete-afrikai országokban találunk. Miközben a csecsemőhalandóságot a fejlett világban évtizedek óta ezrelékekben mérik (nálunk manapság öt ezrelék körül alakul), addig Afganisztánban 15 százalékos, azaz négyszerese a világátlagnak, és minden hetedik gyerek elpusztul, mielőtt megérné az 1 éves kort. 11 szülésenként egy anya belehal a vajúdásba. A lakosság fele nem jut egészséges ivóvízhez. Hárommillió ember több éve folyamatosan éhezik. Milliók élnek szülőföldjüktől elüldözve határokon túl lévő menekülttáborokban, legtöbben Pakisztánban, Iránban.

Zia testvérei

Az UNICEF elhanyagolt, kizsákmányolt és bántalmazott gyerekek millióiról számol be. Ötmillió iskoláskorú nem jár iskolába, a túlnyomó többségük lány. Egyedül 2010 első négy hónapjában 106 fegyveres támadás ért oktatási intézményeket. Nemzetközi szervezetek csak azon vitatkozhatnak, hogy Kabulban például a mindennapos erőszak veszélyesebb-e a gyerekekre vagy az egészséges ivóvíz és a szennyvízelvezetés hiánya, az ezekből következő betegségek, ragályok, esetleg az éhezés. Az iszonyatot senki nem vitatja.

<iframe src="http://player.vimeo.com/video/34287937" frameborder="0" width="500" height="375"></iframe>

Zia, a Magyar Helsinki Bizottság filmje.

Az afgán gyerekek az egzisztenciális félelmet anyatejjel szívják magukba. Zia számára – aki 16 évesen került Magyarországra, s ha a Helsinki Bizottság nem áll mellé, visszaküldték volna – a legnagyobb különbséget a személyes szabadság és biztonság jelenti: „A szabadság. Nagyon más itt. Ott félsz, a saját országodban, ha mész, akkor is félsz. Itt nem félsz” – mondja a már 18 éves fiú, aki iskolába jár és jól beilleszkedett magyar környezetébe.

A tíz napja Magyarországra menekült 12 afgán gyerek ügye nem lesz a Ziájéhoz hasonló sikertörténet, legalábbis nem minálunk.

Nem hiányoznak

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint tavaly 61 kísérő nélküli kiskorú vagy kísérőjétől elszakított gyerek kért menedéket Magyarországtól. A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint azonban sokkal többen lehettek olyanok, akiknek erre szükségük lett volna. Idén legalább kétszázan érkezhettek Afganisztánból, de sok sorstársuk volt Algériából, Marokkóból, Szomáliából vagy Pakisztánból is.  Jellemző, hogy a 12 most „horogra akadt” gyerek közül a hatóság szerint senki nem kért menedéket. Igen életszerű elvárás ez egy ötéves, szüleitől elszakított afgán kisgyerektől.

Kiskorúak esetén kirendelt ügygondnokok járnak el – jelen esetben szegedi ügyvédek voltak azok, akik szó nélkül hagyták, hogy illegális határsértőknek és ne menedékkérőknek tekintsék a gyerekeket. A kiskorúak idegenrendészeti őrizetét törvény tiltja, ezért a fiatal menekülőket többnyire gyermekotthonokba rakják magyar gyerekek közé, ahol senki nem érti a nyelvüket. Így nem csak a rendőrök, hanem a gyermekvédelmi rendszer hátán is púpnak számítanak, és mindenki igyekszik minél hamarabb megszabadulni tőlük. Ami rendszerint meg is történik, mert az embercsempészek vagy rokonaik (és remélhetően nem pedig emberkereskedők) suttyomban továbbviszik őket, olykor a nagyobbak maguk lépnek le – hiszen szerencsére mégse börtönbe kerülnek.

Jelen esetben a 12-ből nyolcan kerültek gyermekotthonba, négyen pedig felnőttek közé (!) a balassagyarmati közösségi szállásra. Úgy tudni, nem az történt velük, mint szokás, hogy azonnal döntöttek volna a szerbiai kiutasításukról. Viszont a többi már szokványos: a rendőrök szerint napokon belül mind a 12-en eltűntek a hatóságok szeme elől.

Legalább az embercsempészek teszik a dolgukat – mondhatnánk cinikusan. Csakhogy cinizmusból így is jut elég a hozzánk érkező afgán gyerekeknek.

Zádori Zsolt

Az új Btk. számos szigorítása között elsikkadt, hogy jövő évtől az okozott kártól függetlenül minden jogellenes erdei fakivágás bűncselekménynek számít és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. A Helsinki Bizottság szerint a rendelkezés ugyan hatályba sem lépett, mégis vágásérett.

[caption id="attachment_750" align="aligncenter" width="560" caption="Átkelni a balta fokán"][/caption]

Idén áprilisban húszezerről ötvenezer forintra emelkedett a tulajdon elleni szabálysértések értékhatára. Ez még reálértékben is feltűnően megengedőnek tűnik, tekintve, hogy 2007 júniusa – a tízezres értékhatár bevezetése – óta idén áprilisig csak 22 százalékos volt az infláció.

Gondolhatnánk, mindez ellentétes a kormány büntetőpolitikai szigorával. A gyakorlat azonban más. A szabálysértéseknél is mind gyakoribb az elzárás szankciója, nem szólva arról, amikor a szabálysértő nem tudja kifizetni a bírságot, amit utóbb szintén elzárásra változtatnak. De leültethetik azt is, akit kihágás miatt féléven belül legalább két ízben jogerősen elmarasztaltak.

A Btk. számos olyan körülményt ismer, amikor nem számít a szabálysértési értékhatár, mert a jog a lopást, a „jogtalan eltulajdonítást” az okozott kártól függetlenül bűncselekménynek tekinti. Ilyen, ha valaki bűnszövetségben, közveszély színhelyén, üzletszerűen lop, betöréssel, megtévesztéssel vagy álkulccsal jut be a helyszínre, vagy ha zsebtolvaj az elkövető.

Új kivételek

A jövő júliusban hatályba lépő új Btk. újabb „minősített” kivétellel bővül. Ezek szerint hiába nem éri el az ötvenezer forintot a kár, mindenképpen vétséget követ el az, aki a lopást erdőben jogellenes fakivágással valósítja meg. Így az eddigiekhez képest az okozott kártól függetlenül jövőre egyből két évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti már  a jogellenes fakivágót is, persze, csak azt, akit lefülelnek.

Mindez hézagmentesen illeszkedik a kormány szankciószigorító büntetőpolitikájához. Valamint ahhoz a gyakorlatához, hogy az emberek biztonságérzetére hivatkozva kriminalizálnak nyomort, devianciát, és emelik meg a büntetési tételeket többnyire olyan cselekményeknél, amelyeket jellemzően szegények, köztük nagy számban cigányok követnek el.

Ezeket a kihágásokat, amennyiben napvilágra kerültek és meglett az elkövető, eddig is szankcionálták, szabálysértési eljárásban mondták ki értük többnyire a pénzbírságot. Ha valaki nem tudott fizetni, leülte. Most majd büntetőbíróság fog dönteni. Ám ezentúl az elkövetőket egyből börtönbe dughatják, és a büntetett előélet joghátrányai is sújtani fogják őket. Nem lesz nehéz visszaesőnek lenni, csak hosszú, fagyos tél kell hozzá.

Faköbözés

Vegyük most csak az illegális fakivágókat. Ötvenezer forintért vidéken mintegy 4–5 köbméter hasított, darabolt tűzifát lehet vásárolni, Budapesten valamivel kevesebbet. 5 köbméter nettó fához legalább 7 köbméternyi, 50–60 mázsányi lombos (bruttó) fát kell kivágni, ez vágásérett (mellmagasságban 20 cm vastag) akácok esetében úgy 20 darab fa lehet. Az illegális fakivágók aszerint válogatnak, hogy honnan könnyebb gyorsan elszállítani a szajrét, tehát karvastagságú példányokat is kivágnak, hiszen azokat egyszerűbb mozgatni. A 7 köbméternyi fapusztításhoz akár több száz négyzetméternyi fiatal erdőt kell letarolni. Mint látható tehát, ehhez a pusztításhoz – tekintve, hogy mégiscsak illegális tevékenységről van szó – komoly szervezettség, több ember, motoros fűrészek és szállító apparátus szükséges. Itt tehát valóban bűncselekménnyel van dolgunk, és az állam jól teszi, ha szigorúan bünteti a tulajdonosakat megkárosító elkövetőket.

Csakhogy jövőre már az is bűnt követ el, aki akár egyetlen fát kivág. Sőt, azt is meg lehet majd büntetni, aki akár egyetlen fába is belevágja fejszéjét, hiszen a bíróság ezentúl lopás vétségének kísérletét is megállapíthatja. Vajon kinek van nagyobb esélye lebukni: a faluszéli erdőre kiosonó szegénynek, aki tűzrevalóját akarja megszerezni vagy az üzemszerűen dolgozó, erdőket letaroló illegális fakitermelőnek? És melyikük okoz nagyobb kárt? A tömeges falopások megkeserítik az erdőtulajdonosok életét, amin aligha segít sokat, hogy nyomorgó, fagyoskodó alkalmi fatolvajokat bűnözőknek minősítenek és lesittelnek. Mindez talán a bűnügyi statisztikák kozmetikázására jó, de nem óvja meg az erdőket, nem javít a lakosság biztonságérzetén, feleslegesen növeli a börtönnépességet és sérti az emberek igazságérzetét. Az elkövető ugyan legalább melegben alszik, de közben – ha nem tesz ellene valamit – a családja megfagy. Valaki úgyis venni kényszerül a fejszét. A magyar szegényeket többnyire éhezőként képzeli el a közvélemény, s bár valóban sokan keveset és főleg rossz ételeket esznek, a hideg többüknek komiszabb ellensége, mint az éhség.

Hivatalos személy

Az erdőben történő jogellenes fakivágás minden esetének büntetését Mengyi Roland, a Fidesz parlamenti képviselője, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlés elnöke lobbizta ki. Btk.-módosító javaslatát a „közbiztonságérzet” javítása mellett azzal indokolta, hogy „a büntetőjog eszközeivel is fel kell lépni az erdők védelméért”. Ami dicséretes cél, de nem igazán érteni, miért csak az erdei fákra vonatkozik, mondjuk, a kerti gyümölcsfák vagy az út menti jegenyék kivágása miért nem minősül vétségnek. De ez persze, csak technikai probléma, amit a kormánypártok jogalkotási mechanizmusa, tudjuk jól, könnyedén korrigál: majd ezeket is beírják a törvénybe.

A büntetőpolitika annál jobb, minél szigorúbb – vélik a kormánypártiak. És már most látni vélik a pozitív tendenciákat. Mengyi parlamenti vitában elmondott beszéde ebből a szempontból is árulkodó. Minden téren szigorítana, még ott is, ahol ennek a józan ész ellentmond. A bűncselekmény fajtájától függetlenül (!) azonnali elzárást javasolt például minden tettenérés esetén. Nem csak az életellenes bűncselekményeknél szállíttatná le a büntethetőség korhatárát 12 évre, hanem a bűncselekmények szélesebb körénél is – ha jól értjük, akár a lopásnál is. Visszatérne a rendszerváltás előtti állapothoz, amikor a hivatalos személy megsértése bűncselekménynek számított.

A rendőr tekintélyének visszaállítása számára olyannyira fontos, hogy a jogi végzettségű képviselő (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) nagy igyekezetében összekeveri a bűncselekményeket: szerinte a rendőri autoritást nagyban szolgálja, „hogy a hivatalos eljárásban történő bántalmazás büntetési tételét három évről egytől öt évre emeli fel az új büntető törvénykönyv, fokozott büntetőjogi védelmet biztosítva a rendőrök számára”. Csakhogy ezekben az ügyekben a rendőrök nem sértettek, hanem bűnelkövetők! Mengyi képviselő valószínűleg a hivatalos személy elleni erőszakra gondolt.

De hiba lenne minden apróságon fennakadni, hiszen nem büntető-, hanem társasági szakjogász javaslatairól van szó. Előbb-utóbb beletanul, és még azon se kell csodálkozni, ha ma még unortodoxnak számító ötletei hamarosan mégiscsak felbukkannak a Btk.-ban. Az illegális erdei fakivágás – az ő szavával – „privilegizálásával” mindenesetre már letette névjegyét.

Zádori Zsolt

A magukat az Országház parkolója elé láncoló LMP-s képviselők és aktivisták úgy látják, az ügyükben hozott közkegyelmi törvény sérti alkotmányos és nemzetközi szerződésben garantált emberi jogaikat. Ezért múlt héten tizenegy érintett alkotmányjogi panaszt tett, ma pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak. Jogi képviseletüket a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) látja el.

[caption id="attachment_733" align="aligncenter" width="560" caption="Hárman a tiltakozók közül. Stoposok"][/caption]

Mint ismeretes, tavaly december 23-án, az Országgyűlés téli ülésszakának utolsó napján az LMP képviselői és aktivistái az Országház gépkocsi-parkolójának kijáratai előtt leláncolták magukat, és ezzel egy időre, míg a rendőrök el nem vitték őket, megakadályozták az autóforgalmat. A zöld párt frakciója és szimpatizánsai – akikhez a Demokratikus Koalíció és az MSZP politikusai is csatlakoztak – így kívántak tiltakozni a törvényhozási hajsza, valamint a kormánypártok demokrácia- és jogállamrombolása ellen.

A tiltakozók ellen személyi szabadság megsértése miatt indult büntetőeljárás. Nekik azonban a kezdetektől fogva az az álláspontjuk, hogy tettük a véleménynyilvánítás keretei között maradt, és mivel a Parlament gyalogos megközelítésében s elhagyásában senkit nem akadályoztak, ezért bűncselekményt nem követtek el, legfeljebb szabálysértést. Jogerős bírósági döntés ügyükben azonban már biztosan nem születik.

Történt ugyanis, hogy idén márciusban az Országgyűlés kormánypárti többsége eljárási kegyelmet gyakorolt a tiltakozókkal szemben. Az eseti közkegyelemről szóló törvényt a kormánypártok frakcióvezetői nyújtották be. Az LMP-sek – ahogyan a DK-sok és MSZP-sek is – már akkor jelezték, nem kérnek a kegyelemből, és a szavazástól távolmaradtak. De nem csak a kormánypártok politikai gesztusával, a törvény szövegével sem értettek egyet – mint ez kiderül a zöld pártiak múlt héten az Alkotmánybírósághoz benyújtott panaszából. A Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ a közkegyelmi törvényről akkor azt mondta, hogy a tüntetések során az aktivisták semmilyen bűncselekményt nem követtek el, ezért az ellenük indult eljárásokat bűncselekmény hiányában kellene megszüntetni, nem pedig a közkegyelem módszerét alkalmazni.

A 2012. XII. törvény 1. §-a ugyanis úgy fogalmaz: Nem indítható, illetve nem folytatható büntetőeljárás a 2011. december 23-án az Országházat körülvevő elzárt terület egyes bejáratainak több személy egymáshoz, illetve a kapukhoz láncolásával megvalósított lezárásával összefüggésben elkövetett, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény szerinti személyi szabadság megsértése bűntette miatt.

Az összesen öt bekezdésből álló törvény még két másik ponton is azt állítja, hogy a tiltakozók bűncselekményt követtek el. A Helsinki Bizottság és a TASZ az LMP-sek képviseletében ezeket a törvényhelyeket kérik megsemmisíteni az alkotmánybíráktól. Arra hivatkoznak, hogy a bíróság egyetlen egyszer sem állapította meg bűnösségüket, így a törvény olyan állapotot vesz adottnak, ami sohasem következett be – és éppen a közkegyelem következtében sohasem fog bekövetkezni.

Az LMP-s tüntetők szerint a közkegyelmi törvény megfogalmazása két ponton is sérti alkotmányos jogaikat: egyrészt a jó hírnévhez fűződő jogukat, másrészt az ártatlanság vélelmét.

Előbbinél úgy érvelnek, hogy egy személynek a társadalmi megítélését nyilvánvalóan rontja, ha azt állítják róla, hogy bűncselekményt követett el. Márpedig a törvényszöveg ez esetben „anélkül tekinti ténynek, hogy a közkegyelemben részesített indítványozók bűncselekményt követtek el, hogy ez valamely büntetőeljárásban jogerősen megállapítást nyert volna” – fogalmaznak alkotmányjogi panaszukban. Úgy vélik, a jó hírnévhez fűződő jog esetében a magyar alkotmányjogi és az európai emberi jogi gyakorlat nagyon hasonló.

Az ártatlanság vélelménél ez még nem mondható el. Az Alaptörvény szerint senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az Alkotmánybíróság eddig ezt csak szűken értelmezve leginkább abban a kontextusban vizsgálta, hogy a bűnösséget jogerősen megállapító bírósági döntés hiányában a bűnösséghez kapcsolódó jogkövetkezmények nem alkalmazhatók a terheltekkel szemben. Az Emberi Jogok Európai Bírósága viszont az ártatlanság vélelmét kiterjesztette a közhatalmi szerveknek és szereplőknek arra a kötelezettségére is, hogy jogerős büntető ítélet hiányában senkit ne nyilvánítsanak felelősnek valamely bűncselekmény elkövetéséért. A strasbourgi bíróság számos esetben állapított meg jogsérelmet abban az esetben, ha a közhatalom valamelyik képviselője idő előtt vagy tévesen valakit bűnösnek állított be. Márpedig, fogalmaznak az LMP-sek, az ő esetükben egyenesen az Országgyűlés mint közhatalmi entitás mondja ki, hogy bűncselekményt követtek el, noha arról nincsen jogerős bírósági döntés.

Az alkotmányjogi panasz elbírálásán is túlmutat, hogy az Alkotmánybíróság mennyire veszi figyelembe a strasbourgi gyakorlatot az ártatlanság vélelmének kérdésénél. A taláros testület ugyanis 2010-ben is kimondta: az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi bíóság által kibontott) jogvédelem szintje. Az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.

Az alkotmányjogi panasz és a strasbourgi beadvány elbírálásának nincs kötött határideje.

Tekintélyes svájci civil szervezet szólította fel a svájci kormányt, hogy ne küldjön vissza menedékkérőket Magyarországra, mert szinte automatikusan őrizetbe veszik, rendszeresen bántalmazzák és akaratuk ellenére gyógyszerezik őket.

[caption id="attachment_712" align="aligncenter" width="560" caption="Ilyenek vagyunk"][/caption]

Martonyi János külügyminiszter hétfőn Bernben találkozott svájci kollégájával. Erre időzítette a Svájci Menekülteket Segítő Szervezet (OSAR) felhívását a svájci kormányhoz és menekültügyi hatóságokhoz. A menekülteket segítő svájci civileket tömörítő ernyőszervezet felszólítja Bernt, hogy állítsa le a menedékkérők Magyarországra történő visszaküldését az ún. dublini rendszeren keresztül, amelyhez az uniós országok mellett Svájc is csatlakozott. Az ír fővárosban elfogadott európai rendelet értelmében csak egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia egy menedékkérelmet. Ez az állam általában az, ahol a menedékkérő először belép az EU területére. Hiába nyújtja be másik helyen menedékkérelmét a külföldi, az előző országba vissza lehet küldeni őt.

A kritikus magyar menekültügyi helyzet és az oltalmat kérőket is sújtó idegenrendészeti fogva tartás problémái hónapok óta terítéken vannak. A svájci civilek akciója egy újabb figyelmeztetés a magyar kormányzatnak, hogy változtasson menekültügyi és idegenrendészeti gyakorlatán.

Az OSAR közleménye kiemeli: az emberi jogi szervezetek egyöntetűen állítják, hogy a visszaküldött menedékkérőket fogdába dugják, sokukat bántalmazzák, és egyes hírek szerint még erőszakkal nyugtatózzák is őket. A svájci civilek nehezményezik a magyar hatósági és bírósági gyakorlatot, amely Szerbiát biztonságos harmadik országnak tekinti, és erre alapozva érdemi vizsgálat nélkül utasítják el a balkáni országon keresztül érkezők menedékkérelmét. Csakhogy a Szerbiának átadottak könnyen visszakerülhetnek olyan országba, például Görögországba, ahol – amint azt a strasbourgi emberi jogi bíróság is idén megállapította – kínzásnak és embertelen bánásmódnak vannak kitéve.

A civil szervezeteken túl az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kritizálta a magyar menekültügyi rendszer súlyos hiányosságait. A magyar fogva tartási gyakorlat miatt számos német és osztrák bíróság is felfüggesztette már menedékkérők átadását hazánkba.

Egy kisgyermekes afgán család ügyében májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága (strasbourgi bíróság) ideiglenes intézkedésben tiltotta meg a kérelmezők átadását, mert hazánkban fogva tartás fenyegette őket.

A dublini rendszer keretében tavaly összesen 62 külföldit adtak át a svájci hatóságok Magyarországra, idén július végéig pedig további 37-et. A magyar körülmények miatt komolyan felmerül a veszélye, hogy a magyarországi átadások sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely tiltja a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot, éppúgy, ahogyan a Genfi Egyezmény 33. cikke is tiltja, hogy a menekülőket olyan helyre toloncolják, ahol életüket és szabadságukat veszély fenyegeti.

Hasonlóan más uniós tagállamokhoz egyedi esetekben a svájci közigazgatási bíróság is tiltotta már meg menekültek Magyarországra irányítását, azonban egyelőre nincsen érvényben olyan általános tilalom, amely minden menedékkérőre érvényes lenne. Az 1936 óta működő OSAR célja, hogy csak akkor kerülhessen sor a ‘dublini átadásokra’, ha Magyarország garantálja, hogy valóban tiszteletben tartja a menedékkérők emberi jogait.

A legtöbb menedékkérő Magyarországról érkezik Kanadába, ám tavaly a kérelmeknek „csaknem” mindegyikét elutasították – szól a kanadai CICS oldal minapi közleménye. Ehhez képest a befejezett eljárások ötödében a kérelmezőt menekültként ismerték el.

[caption id="attachment_674" align="aligncenter" width="574" caption="Pozitív roma képek"][/caption]

A kanadai menekültügyi eljárást megszigorító, júniusban elfogadott C–31-es törvényt azzal indokolták, hogy ki kívánják szűrni a „színlelt” kérelmezőket, gátat kívánnak vetni a nagyvonalú gyakorlatot kihasználó ügyeskedésnek és csökkenteni akarják a költségeket. A nem túl jelentős, bevándorlási ügyvédi irodát maga mögött tudó  CICS mostani közleménye ezt a szándékot támasztaná alá.

Külön cikket érdemelne az is, ahogyan nemzeti hírügynökségünk, az MTI dolgozik. Hogyan, milyen forrásokra támaszkodva számol be egy olyan érzékeny témáról, mint a tömeges magyar kanadai migráció? A CICS rövidítés megtévesztő, mert éppúgy egy ügyes ügyvédi irodáé is, amelyik egy csomó domént felvásárolt, hogy szolgáltatásait promóotálja, mint a Kanadai Kormányközi Konferencia Titkárságáé. Utóbbi bár komolyabbnak hangzik, valójában egy rendezvényszervező cég, a menekültügyhöz semmi köze.  Az MTI mégis úgy vette, hogy utóbbi foglalkozott a magyar menedékkérőkkel, pedig dehogyis. Miért is tette volna? Egy nappal a vasárnap kiadott híre után ugyanígy sikerült egy jelentéktelen québeci bevándorlóellenes oldalt kanadai médiaügynökségnek titulálni, amely a romák bűnözéséről adott hírt. De most nem az állami hírszolgáltatás minősége a témánk.

Senki nem vitathatja, valóban aggasztó, hogy 2011-ben mintegy 4450 magyar állampolgár kért menedéket Kanadában, többen, mint bármelyik más  ország állampolgárai. A statisztikák szerint a kérelmek túlnyomó többsége el sem jutott érdemi döntésig vagy még az év végén is folyamatban volt. A számokból kiolvasható, hogy sokan ismeretlen helyre távoznak a menekültügyi eljárás alatt, és több kérelmet mint megalapozatlant utasít el a kanadai hatóság.

A CICS minapi közleményéből azonban nem derül ki, mert nagyvonalúan elsiklik felette, hogy 2011-ben bár 738 kérelmet elutasítottak, 165-en mégis megkapták a menekült státuszt. Vagyis egyértelműen látszik, hogy a kérelmezők jelentős részének, 18 százalékának üldözéstől, súlyos emberi jogi sérelmektől való félelmét Kanada megalapozottnak találta. És ez nem kevés.

Összehasonlítva a tavalyi hazai adatokkal: 1693 Magyarországon benyújtott kérelem nyomán 887 esetben született érdemi döntés. 47 főt menekültként (5,3 százalék), 87-et oltalmazottként (10 százalék) és 11-etbefogadottként (1,2 százalék) ismertek el. Összesen tehát az elbírált kérelmek 16,5 százalékában biztosít a magyar állami valamilyen fokú védelmet.

Bár a kanadai ügyek tartalmáról nincs statisztikai információ, közismert, hogy a kérelmek nagy részét romák, cigányok nyújtják be. Emellett előfordulnak azonban olyan ügyek is, amikor családon belüli erőszak áldozatai keresnek és találnak menedéket az észak-amerikai országban.

A kanadai szigorítások tehát a kiskapukat zárnák be az ügyeskedők előtt – bár félő, hogy nem csak előttük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Magyarországon már minden rendben van. A sok ezernyi kérelmező közül a többséget valóban nem üldözik, „mindössze” rosszul él, vagyis „gazdasági migráns”, de éppen elegen vannak köztük olyanok is, akiknek emberi jogait az állam nem képes garantálni, olyanok, akiket szülőhazájuk nem képes megvédeni.

Itthon gyakorta kétkedés fogadja a kanadai hatóságok döntéseit, hozzáértését, különösen akkor, ha a magyar kérelmezők oltalmat kapnak. – Ugyan honnan tudják azt pont Kanadában, mi történik nálunk? – aggályoskodnak. Nem titok. Az ottani hatóságok mindeddig példaértékűen jártak el. Kanada Bevándorlási és Menekültügyi Tanácsa kutató részlege valószínűleg világszerte a legfelkészültebb és a leglelkiismeretesebb ilyen céllal működő hivatal. Nem elégszik meg azzal, hogy tájékoztatás kér a magyar hatóságoktól, számos alkalommal fordul az ügyek hátterének tisztázása érdekében civil szervezetekhez, így például a Magyar Helsinki Bizottsághoz is.  Tekintse meg, mely esetekben kérték a segítségünket, kattintson!

Mi dolga lehet három magyarnak három szírrel a polgárháború kellős közepén? Menedéket kérhet-e a magyarokkal együtt kiszabadult szír a nagykövetségen? Vajon mi vár a Magyarországon menedéket kereső többi szírre, akik nem a TEK közreműködésével lépnek magyar földre? 

[caption id="attachment_620" align="alignnone" width="265" caption="Forrás: Day of Rage, Michael Thompson"][/caption]

Augusztus 13-án arról értesült a magyar közvélemény, hogy három honfitársunk néhány szír társával együtt emberrablók fogságába esett. Kilétükről ekkor kevés biztosat lehetett tudni, kiderült róluk, hogy korábban rendőrök voltak, valamint, hogy a Terrorelhárítási Központ (TEK) is aktivizálódott az ügyükben. Majd eljött a várva várt fordulat és Hajdu János, a TEK főigazgatója nyilatkozott kiszabadulásukról. Majd utóbb Martonyi János külügyminiszter is, aki számára rejtély, hogy mit csinálhatott a három magyar Szíriában, emellett köszönetet mondott a szír ellenzéki katonáknak, amiért lehetővé tették kiszabadulásukat annak ellenére, hogy az „ellenkező oldalon folytattak szakértői tevékenységet”.

Mivel nem vagyok „biztonságpolitikai szakértő”, félve teszem csak fel a kérdést: milyen szakértői tevékenységet folytathat vajon az, aki az Aszad elnök által vezényelt, civilek elleni támadásokhoz és légicsapásokhoz asszisztál a magyar kormány tudta nélkül? Anélkül, hogy az amerikai háborús propagandával egy percig is egyetértenék, és emlékeztetve az amerikaiak Irakkal kapcsolatos csúnya lukra futására, fontos momentumnak tartom a szír elnök fokozatos elszigetelődését a NATO szövetségesek, így Magyarország előtt is. Afelől ne is legyenek kétségeink, hogy a kínai és az orosz diplomácián kívül Aszadra keménykezű rosszfiú helyett már inkább tömeggyilkosként gondolnak. Ezzel összhangban Martonyi kifejtette, hogy a magyar külpolitika egyik sarokköve, hogy az Aszad-rezsimnek távoznia kell.

[caption id="attachment_621" align="alignnone" width="300" caption="Fotó: Freedom House"][/caption]

A magyarokkal együtt fogságba esett szírek közül ketten állítólag magyar kötődésűek és hamarosan vissza is térhetnek Magyarországra, harmadik társuk itt járt egyetemre, majd hazatért Szíriába. Sajtóhírek szerint a családjával együtt menedékkérelmet kíván benyújtani a damaszkuszi nagykövetségen, mert „nincs magyarországi tartózkodási engedélyük, így a jelenlegi kaotikus szíriai belpolitikai helyzetben az életük veszélyben van.”

A szír polgárháború közepén nem csak ennek a családnak forog veszélyben az élete. Becslések szerint a közel másfél éve tartó polgárháború miatt több mint 200 ezer menekült hagyta el Szíriát. Többségük török és jordániai menekülttáborokban él. A konfliktus halálos áldozatainak számáról eltérő becslések láttak napvilágot, a szír ellenzék szerint már több mint húszezer halottat követeltek a harcok és a kormányerők módszeres kivégzései. Ez utóbbiról számoltak be a Damaszkuszhoz közeli Darayya városból, ahol meg nem erősített hírek szerint 300 holttestet találtak alagsori és pincehelyiségekben.

Ahogy az Aszad-rezsim ismét elveszti az ellenőrzést néhány külvárosi kerület felett, egyre súlyosabbá vált a helyzet az ország fővárosában, Damaszkuszban. Súlyosbodó harcokra utal, hogy a múlt héten az ellenzékiek szerint 31 férfit ölt meg a hadsereg a fővárosi házkutatások során, és pár napja az ellenzéki erők lelőttek egy katonai helikoptert, miután a főváros keleti részén található Jobar városrészt vasárnap óta lőtték. A katonai siker valószínűleg ismét erőt ad az ellenzékieknek, hogy kitörve a defenzívából, Bassár el-Aszad elnök légicsapásokat is előszeretettel alkalmazó, egyre növekvő harci kedvével szembeszegüljenek.

Vajon hány szír kér Magyarországon menedéket a háború miatt?

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) adatai szerint 2011-ben 91, 2012 augusztusáig pedig 53 szír állampolgár nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon. Idén júliusban valamelyest nőtt a Magyarországon védelemért folyamodó szírek száma, noha az újonnan benyújtott 17 menedékkérelmet túlzás lenne drámai növekedésnek neveznünk. Az egyre komolyabb helyzet ellenére úgy tűnik, a Bevándorlási Hivatal szerint a szír kérelmezők gyakorlatilag nem érdemesek a menekült státuszra: értesüléseink szerint tavaly összesen egy esetben, idén pedig egy kérelmező sem kapott menekültkénti védelmet. A hasonló, de részleteiben jóval kedvezőtlenebb oltalmazotti védelemmel járó státuszt azonban 2012-ben hét szír menedékkérő kapta meg, befogadotti státuszra – ami semmilyen ellátásra, támogatásra sem jogosít – tavaly három, idén tizenöt szír volt érdemes.

[caption id="attachment_657" align="alignnone" width="575" caption="(Forrás: Külföldiek Magyarországon, Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához, Gyulai Gábor, Magyar Helsinki Bizottság. 2011.)"][/caption]

Menedékkérelem a nagykövetségen?

Bár a bíróság által védelemben részesített szírek számáról nincsen adatunk, a Bevándorlási Hivatal előtti eljárás statisztikáiból látszik, hogy a magyar hatóságok korántsem olyan nagylelkűek, illetve a szírek nem érkeznek és maradnak olyan tömegesen itt, ahogy egy ilyen súlyos polgárháború esetén gondolhatnánk. A fentiek fényében különösen érdekes, hogy az MNO értesülése szerint a történetben szereplő és gondosan nevén nevezett (!) harmadik szír férfi menedékjogot szándékozik kérni a damaszkuszi magyar nagykövetségen. Ez egyrészt azért érdekes, mert erre a magyar menedékjogi szabályozás szerint nincs lehetőség, menekült státuszt magyar hatóság előtt csak Magyarországon lehet kérni. A magyar jog ugyanis nem ismeri az ún. védelem-érzékeny beléptetési eljárást (protection-sensitive entry system), vagyis nincs arra lehetőség, hogy valaki ahhoz kapjon konzuli segítséget, hogy a menedékkérelem benyújtásának előre rögzített céljával beutazhasson az országba. A nagykövetségen benyújtott menedékkérelemnek, vagy egy menedékkérelem benyújtására jogosító vízumnak bizony lenne értelme, nagymértékben csökkenthetné például a menedékkérők embercsempészeknek való kiszolgáltatottságát, így nem lennének életveszélyben vagy folyamatos sakk-matt helyzetben, amíg elérik a biztonság ígéretével kecsegtető Európát. A rendvédelmi szervek által gyakran hangoztatott illegális migráció elleni harc egyik hatékony eszköze lehetne az, ha a legsérülékenyebbeket már a magyar külképviselet ellenőrizné és védelembe venné, emellett pontosan meghatározott feltételek fennállása esetén, képzett menekültügyi szakértők bevonásával kimenekítésüket is elősegítené.

[caption id="attachment_622" align="alignnone" width="300" caption="Pusztítás Homszban. Fotó: Bo yaser, 2012. április 5."][/caption]

Elefánt a porcelánboltban

A menedékjogi nüanszokon túl azonban megdöbbentő volt az újságírók érzéketlensége vagy tájékozatlansága, amiért felfedték cikkeikben a védelemre szoruló férfi nevét. A szír titkosszolgálatnak biztosan vannak hatékonyabb forrásai a magyar lapoknál. Nem kell a témában különösebben járatosnak lenni, hogy egyértelmű legyen, a menekültügyekben éppen a dolog természetéből fakadóan olyan (élet)veszély is fenyegetheti a kérelmezőt, ami okot ad az adatai és története bizalmas kezelésére. A tapasztalat is azt mutatja, hogy a menekültek a legritkább esetben állnak  kamerák elé és nem szívesen vállalják nevüket sem a nyilvánosság előtt. Ennek egyetlen egyszerű oka van: még mindig félnek. És a szír polgárháború képeit elnézve az az érzésünk, joggal.

Ajánljuk olvasóink figyelmébe a TIME Magazin sokkoló fotósorozatát Szíriáról.

 Szerző: Piréz Teréz

Mustafa 1977-ben született Ghazniban, Afganisztán egy vidéki tartományában. Menekülési története szülei korai halálával kezdődött. Mustafa ugyanis egyke volt, ami ritkaságszámba megy Afganisztánban. Szülei halálával a család jól jövedelmező gyümölcsöseit mind ő örökölte. Az apja testvérei ezért már gyerekkorában életére törtek, hogy megszerezhessék örökségét, azonban anyai nagybátyja Kabulba vitte, hogy ott a védelmébe vegye, így élhette túl rokonai kapzsiságát.

K. története

2012. július 29-én a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje újabb „előzetes letartóztatásos” ügyben fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely már többször elmarasztalta Magyarországot megalapozatlan és/vagy szükségtelenül hosszú letartóztatás miatt. Az alább ismertetett, kafkai ügy figyelmeztetés mindenkinek: ha elkapják a magyar igazságszolgáltatási gépezet fogaskerekei, nagy bajban lehet.

A történet áldozata – nevezzük Kafka nyomán K.-nak – 50 éves, büntetlen előéletű kamionsofőr, aki 2011-ben internetes hirdetésre jelentkezve fuvarozási munkát kapott egy cégtől. Feladata az volt, hogy Tatabányáról egy Budapest-környéki depóba vigyen egy szállítmányt, amelyről úgy tudta, innen egy másik sofőr viszi tovább külföldre. Az árut a megállapodásnak megfelelően leszállította, a menetlevélben az útvonalat rögzítette, a céggel kötött szerződést gondosan eltette. A szállítmány azonban nem indult tovább a külföldi célállomás felé, hanem eltűnt a depóból. A rendőrség nyomozni kezdett.

K. – első – szerencsétlensége az volt, hogy amikor Tatabányán felvette a szállítmányt, régi típusú, puhafedelű és igen viseltes személyi igazolványából a kapus rosszul írta ki az adatokat: a nevében két betűt írt el, a személyi igazolvány számában pedig az S betű helyett E-t rögzített. A rendőrség feltételezése szerint K. maga diktálta be rosszul az adatait, hogy utóbb azonosíthatatlan legyen. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha valaki ilyen módon kívánja álcázni magát, miért nem teljesen más nevet és teljesen eltérő személyi igazolvány számot ad meg, de a jelenlegi bejegyzés célja nem K. – meggyőződésünk szerint kétségtelen – ártatlanságának igazolása, hanem annak bemutatása, milyen könnyen előzetes letartóztatásban találhatja magát valaki ma Magyarországon.

A rendőrség ugyanis – egy évi nyomozás után – azonosította K.-t, és anélkül, hogy megpróbálták volna postai úton idézni, 2012. június 1-jén megjelentek K. lakcímén, ahová negyven éve van bejelentve, és ahol idős szüleivel és beteg testvérével él. K. újabb balszerencséjére ekkor éppen külföldön tartózkodott (ami – lévén K. kamionsofőr – nem meglepő), és ezt édesanyja a rendőröknek el is mondta.

A „külföld” igen szerencsétlen hívószó egy magyar büntetőeljárásban: a rendőrök – anélkül, hogy megpróbálták volna K.-t ismételten, vagy más módon elérni – azon nyomban elfogatóparancsot adtak ki ellene. Miután K. június 7-én este visszatért a külföldi útjáról, és tudomást szerzett az elfogatóparancsról, másnap reggel önként megjelent a rendőrségen, hogy tisztázza magát. Vallomást tett, a házkutatás során átadta a rendőröknek az üggyel kapcsolatos iratokat, és megmutatta azt – a rendőrök számára korábban nem ismert – depót is, ahová az árut Tatabányáról elvitte. Ennek ellenére az ügyészség – a szökés veszélyére és az eljárás meghiúsításának kockázatára hivatkozva – indítványozta K. előzetes letartóztatását. (Az előzetes letartóztatás ugyanis akkor rendelhető el, illetve tartható fent, ha valakivel szemben – szabadságvesztéssel büntetendő – bűncselekmény gyanúja áll fent, és – egyebek mellett – tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetén megszökne, vagy megpróbálná meghiúsítani a büntetőeljárás sikerét.) A letartóztatást a Tatabányai Városi Bíróság készségesen el is rendelte, majd a Tatabányai Törvényszék, K. fellebbezését elutasítva, helyben is hagyta.

Azóta K. előzetes letartóztatását már meg is hosszabbította a Tatabányai Városi Bíróság, amit a fellebbezésről határozó Tatabányai Törvényszék ismét megalapozottnak talált. Nem kívánjuk az olvasókat az ügy részleteivel terhelni, ezért a bírói döntéseknek csak a szökésveszélyre vonatkozó megállapításait elemezzük annak érzékeltetésére, hogy ma Magyarországon olyan érvelés alapján kerülhet valaki „börtönbe” jogerős bírói ítélet nélkül, amelyről egy átlagos képességű középiskolás is látja: ellentmond a józan ész alapvető követelményeinek.

Amint azt K. védője többször (az előzetes letartóztatásról döntő bírói meghallgatáson, a fellebbezésben és egy szabadlábra helyezési indítványban is) előadta, K. 49 éves és büntetlen előéletű, egy háztartásban él – 40 éve ugyanazon a helyen – idős szüleivel és beteg testvérével, akiket anyagilag folyamatosan támogat, továbbá állandó, bejelentett munkája van. Amikor a rendőr kereste, éppen a kamionsofőri munka miatt tartózkodott külföldön, és legfőképpen: miután megtudta, hogy elfogatóparancs van kiadva ellene, nem hogy nem próbált megszökni, hanem önként jelentkezett a rendőrségen (ezt az ügy iratai között megtalálható rendőri jelentés is alátámasztotta).

Ilyen előzmények után a tatabányai bíróság egy mondatban intézi el a kérdést: a „szökés, elrejtőzés veszélye továbbra is megállapítható, figyelemmel arra, hogy a gyanúsított elfogására elfogatóparancs alapján került sor, mivel korábban külföldön tartózkodott, így alappal lehet tartani attól, hogy a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén a hatóság elől elrejtőzne, megszökne.”

Nos, vegyük sorra, miért tarthatatlan a bíróság sommás indokolása. Nem elfogatóparancs alapján került sor K. elfogására, hanem – bár valóban volt ellene elfogatóparancs kiadva – önkéntes jelentkezése nyomán. Az elfogatóparancsot ráadásul úgy adták ki a rendőrök, hogy csak egyszer próbálták személyesen felkeresni, és miután édesanyjától – a valóságnak teljesen megfelelő – információt kaptak a külföldi tartózkodásáról, nem adtak K.-nak második esélyt (pl. idézés átadásával). K. ráadásul azért volt külföldön, mert ez bejelentett, legális munkájának elkerülhetetlen velejárója. Mindezeket azonban a bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, mint ahogy azt is, hogy K. külföldről (már azt követően, hogy a rendőrségi érdeklődésről tudomást szerezhetett) hazatért, és menekülés helyett besétált az első útjába eső rendőrőrsre: itt vagyok, rendelkezzenek velem.

Nehéz erre mit mondani, mint ahogy arra is, hogy miután a védő mindezt kétségbeesetten újra leírja a fellebbezésben, érveit a másodfokú bíróság mindössze ennyire méltatja: „A fellebbezések nem alaposak. Az elsőfokú bíróság végzésében írt indokok mindenben helytállóak.” (Ez egyébként önmagában is jogsértő, mert az Alaptörvényben is szereplő tisztességes eljáráshoz való jog a strasbourgi mérce szerint magában foglalja az „indokolt döntéshez” való jogot, tehát azt a követelményt, hogy a bíróságok a védelem releváns érveivel érdemben foglalkozzanak, és részletesen megindokolják, hogy miért nem fogadják el azokat. A törvényszék döntése – finoman fogalmazva – nem felel meg ennek az elvárásnak.)

Így K. most várhatja, hogy eljöjjön a szeptember, előzetes letartóztatása „felülvizsgálatának” időpontja, és remélheti, hogy olyan bíróhoz kerül az ügye, aki hajlandó megfontolni az érveit, és levonni a kézenfekvő(nek tűnő) következtetést: nem áll fent szökésveszély olyasvalakinél, akinek külföldről való visszatérése után első dolga jelentkezni a rendőrségen.

Szökésveszély és józan ész

K.-t nyilván nem vigasztalja, hogy nem ő az egyetlen, akit a logika legelemibb szabályaival dacoló okfejtés alapján tartanak vagy tartottak előzetes letartóztatásban. Már Strasbourgban van például annak a férfinak az ügye, aki miután 2007 januárjában megtudta, hogy súlyos bűncselekménnyel kapcsolatban keresték a lakásán a rendőrök, ügyvédjével együtt jelentkezett a rendőrségen. Előzetes letartóztatásba helyezték és 2007 októberéig – a vádirat benyújtásáig – azon az alapon tartották bent, hogy szabadlábon hagyása esetén megpróbálná meghiúsítani az eljárást. A szökésveszélyre ebben az időszakban egyetlen bíróság sem utalt, ami az önkéntes jelentkezésre tekintettel logikusnak tűnik. Minthogy azonban az eljárás meghiúsítása a nyomozás lezárása után (amikor már minden bizonyíték összegyűlt) igen nehézkes, és a bírói gyakorlat sem igen fogadja el az erre való hivatkozást a vádirat benyújtását követően, 2007 októbere után a bíróságok elővették az addig sehol fel nem bukkanó szökésveszélyt és azon az alapon tartották bent a férfit 2008 decemberéig, hogy ha szabadlábra helyeznék, biztos megszökne. Az önkéntes jelentkezés tényét egyre reményvesztettebben ismételgető vádlott és védő érvei egyszerűen lepattantak a döntéshozókról.

Hasonlóan abszurd a környezetvédő Zsák Ferenc sajtónyilvánosságot is kapott ügye, akit büntetlen előéletére és részletes vallomására tekintettel a nyomozási bíró nem helyezett előzetes letartóztatásba, így elsőre szabadon távozhatott, azonban az ügyész fellebbezése alapján a megyei bíróság mégis elrendelte a letartóztatását. Bár az elsőfokú döntés és a fellebbezés alapján elrendelt letartóztatása közötti két hétben Zsák Ferenc a debreceni lakhelyéről felutazott Budapestre, hogy a rendőrség idézésének eleget téve ismételten vallomást tegyen, majd visszatért a bejelentett lakcímére, a megyei bíróságot a védő nem tudta meggyőzni, hogy a gyanúsítottnál nem áll fenn a szökés veszélye.

Ide vág Hagyó Miklós nagy nyilvánosságot kapott esete is, akiről 2009 végén már mindenki tudta, hogy amint országgyűlési képviselői mandátuma lejár és mentelmi joga megszűnik, büntetőeljárás fog indulni ellene. Néhány nappal az új országgyűlés 2010. májusi megalakulása előtt Hagyó jelezte a rendőrségnek, hogy kész a hatóság előtt az ellene irányuló vádak tisztázása érdekében megjelenni, ez azonban nem akadályozta meg az előzetes letartóztatását. Az ismételt védői beadványok ellenére a bíróság sokáig nem volt hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy mentelmi jogának hatálya alatt Hagyó senkitől sem zavartatva hagyhatta volna el az országot, de nem tette. Bizarr módon a bíróság még azt is a szökésveszélyt megalapozó tények közé sorolta, hogy a volt polgármester-helyettes 2009 őszén nagy értékű ingatlant adott el, holott ez nyilvánvalóan azt jelenti: nem csak a mentelmi jog tette volna számára lehetővé a szökést, hanem a pénze is meg lett volna hozzá.

Azt, hogy a külföldi tartózkodás ténye, emlegetése nem szerencsés, ha valaki büntetőeljárás hatálya alatt áll, annak az első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélt, de a másodfokú eljárás idején szabadlábon védekező férfinak az esete igazolja, aki – nehogy bonyodalom legyen belőle – jelezte az ügyészségnek: két hétre Ázsiába utazik. Az ügyészség szökésveszélyre hivatkozva nyomban indítványt tett a férfi házi őrizetére (mivel előzetes letartóztatásba helyezni eljárási okokból már nem lehetett), és másodfokon a bíróság ezt annak ellenére el is rendelte, hogy addigra a férfi az előzetes terveknek és a korábbi bejelentésnek megfelelően régen hazatért.

Megjegyzendő, hogy a fenti ügyek szenvedő alanyai – hónapok vagy évek után végül mégiscsak bekövetkező – szabadlábra helyezésük után mindannyian megjelentek a hatóságok, bíróságok előtt, szökést, elrejtőzést nem kíséreltek meg.

Hogyan fordulhatnak elő ilyen nyilvánvalóan, szemet bántóan megalapozatlan érvek egy olyan bírói döntésben, amely a legsúlyosabb büntetéssel (a szabadságvesztéssel) azonos jellegű hátrányt okoz egy jogerősen bűnösnek még nem talált személynek, s amelyet éppen ezért illene véresen komolyan venni?

Többféle válasz létezik a kérdésre. Egyesek szerint a bírák azért támaszkodnak nagymértékben az ügyészi indítványra és hagyják figyelmen kívül a védők – mégoly megalapozott – érveit, mert – még ha öntudatlanul is – nem tartanak azonos távolságot az ügyvédektől és az ügyészektől. Ennek oka részben az intézményi kultúra, részben az eljárási szerepekkel kapcsolatos felfogás. Mind a bírák, mind az ügyészek állami alkalmazottak, akiknek feladata az igazság érvényre juttatása, ezzel szemben a „magánvállalkozó” ügyvédek elsődleges feladata védencük érdekeinek védelme még akkor is, ha történetesen bűnös. A hozzáállásban tapasztalható különbségre példaként egyes ügyvédek azt a szerencsére visszaszorulóban lévő jelenséget hozzák fel, hogy a tárgyalások előtt, amikor a bírói tanács tagjai már bent vannak, az ügyészek külön hívás nélkül is beléphetnek a tárgyalóterembe, és esetenként hosszasan társalognak a bírákkal, míg az ügyvédeknek meg kell várniuk, hogy a bíróság beszólítsa őket.

Mások úgy vélik, az a döntő, hogy az előzetes letartóztatásról határozó bíró számára személyesen sokkal kisebb rizikó bent tartani, mint kiengedni a terheltet. Ha nem rendeli el vagy hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást, és a gyanúsított/vádlott megszökik, vagy újabb bűncselekményt követ el, sokkal élesebben merülhet fel a bíró személyes felelőssége, mint ha az eljárás végén felmentik a vádlottat, vagy ha a strasbourgi bíróság – évek múltán – megállapítja: szükségtelenül, illetve szükségtelenül sokáig volt előzetesben. Ilyen esetekben nem a bíróság, hanem a – Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által képviselt – magyar állam fizet kártalanítást, vagy kártérítést, és soha senkiben nem merül fel, ki és miért nem helyezte időben szabadlábra a panaszost.

Úgy gondoljuk, célszerű lenne – az angolszász országok gyakorlatához hasonlatosan, de az ottaninál rövidebb tartamban – megkövetelni, hogy a bírák ítélkezési tevékenységük megkezdése előtt legalább egy-két évig ügyvédként tevékenykedjenek. Így saját tapasztalatuk lenne számos, egy büntetőeljárásban kulcsfontosságú kérdésről: arról például, hogy mi minden kerülhet hajnali 1 óra körül egy rendőrségi jegyzőkönyvbe, de arról is, milyen az, ha az ember visszhangtalanul szajkózza akár évekig, hogy nem állhat fent a szökésveszély valakinél, aki maga jelentkezett a rendőrségen, amikor megtudta, hogy körözik.

Akárkivel megtörténhet?

És hogy miért lehet mindez fontos a kedves jogkövető olvasó számára – amellett, hogy az esetenként milliós kártalanítást és kártérítést az ő adójából is fizetik – jól megvilágítja a 2006. szeptemberi tömeges előzetes letartóztatások példája. A tévészékház ostroma utáni napokban számos olyan embert állítottak elő, majd vontak büntetőeljárás alá, aki véletlenül keveredett a zavargások közelébe. Az ügyész 172 esetben kezdeményezte az előzetes letartóztatást, amiből 145 esetben a bíróság azt el is rendelte, 12 esetben pedig házi őrizetbe helyezte a gyanúsítottat. Az ügyek jelentős része büntetlen előéletű, rendezett családi körülmények között élő fiatalokat érintett, hiszen jellemzően ők tartózkodnak az utcákon azokban az esti időpontokban, amikor a rendőri akciókra sor került. Sokukkal szemben utóbb meg is szüntették a nyomozást, mert nem volt bizonyítható, hogy részt vettek a randalírozásban.

Noha törvényi követelmény, hogy az előzetes letartóztatásnak minden esetben az ügy és az érintett személy egyéni körülményeinek tüzetes vizsgálatán kell alapulnia (hiszen csak így lehet aggálytalanul megállapítani, hogy fennáll-e az adott esetben pl. az eljárás meghiúsításának veszélye), a 2006. szeptemberi ügyek iratai elképesztően sematikus bírói döntéshozatalról tesznek tanúbizonyságot. Mennyire lehetett például egyéniesített annak a bírónak a végzése, aki 19 gyanúsítottat helyezett előzetes letartóztatásba egy olyan hatoldalas döntésben, amelyből öt oldalt a gyanúsítottak és védőik adatainak felsorolása tett ki, és a maradék egy oldal nagy része a feltételezett bűncselekmény leírásáról szólt?

Valószínűleg nem függetlenül a széleskörű társadalmi felháborodástól, a másodfokú bíróságok ezekben az ügyekben valóban alaposan megvizsgálták, bent kell-e tartani mindenkit, és több mint 110 esetben elengedték a gyanúsítottakat. Utóbb azzal indokolták a nagyszámú szabadlábra helyezést, hogy míg az elrendeléskor a folyamatban lévő zavargások miatt nagy volt a bűnismétlés veszélye, addig a másodfokú döntések meghozatalának idejére lecsillapodtak a kedélyek, így emiatt már nem kellett senkit bent tartani. A helyzet azonban az, hogy az általános közhangulatra nem, csak a konkrét gyanúsított személyében rejlő bűnismétlési hajlandóságra lehetett volna hivatkozni, így még akkor sem lehetne helytálló ez a nagyszámú megalapozatlan letartóztatást magyarázó érvelés, ha valóban ez volt az első- és másodfokú bíróságok – más esetekben lényegesen ritkább – véleménykülönbségének oka.

Az elsőfokú döntések után azonban a Helsinki Bizottság (amely az ügyben nyílt levelet intézett a Legfőbb Ügyészséghez, a Legfelsőbb Bírósághoz és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz) számos döbbent telefont kapott kétségbeesett szülőktől, akik értetlenül álltak az előtt, hogy „jó családból való”, a törvénnyel korábban soha összeütközésbe nem keveredett gyermekük hogyan kerülhetett gyakorlatilag az ügyész „bemondására” előzetes letartóztatásba. Az embernek ilyenkor nyilvánvalóan az a feladata, hogy bíztassa az elkeseredett családtagot, és nem tiszte kioktatni a hozzáfordulót, de elkerülhetetlenül felmerült bennünk a gondolat: pontosan ez folyik évek óta, éppen ez történik meg rendszeresen az iskolázatlan, marginalizálódott társadalmi csoportok tagjaival. 2006 őszén azonban olyanok is megtapasztalták az állami szervezetrendszer árnyékos oldalát, akik státuszuknál, iskolázottságuknál, anyagi helyzetüknél fogva jellemzően nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy rá kelljen döbbenniük, mennyire kiszolgáltatottak lesznek, ha a hatóságok csak papíron tartják be az eljárási szabályokat, amelyek feladata, hogy MINDENKIT megvédjenek az önkényes intézkedésektől, döntésektől.

Ezért bármennyire közhelyszámba is megy: észben kell tartanunk, K. története bármelyikünké lehet. Ha a bíróság nem veszi komolyan a jogvédelmi szerepét, elég ehhez egy szakadt személyi és egy figyelmetlen portás. És ha végül fel is mentik K.-t, a börtönben töltött hónapokat senki nem adja vissza neki és a családjának.

Szerző: Dr. Kádár András Kristóf

A miskolci ügy volt az apropója annak a Magyar Helsinki Bizottság által indított kutatásnak is, amelyben az ország valamennyi bíróságán 2007 és 2011 között jogerősen befejezett olyan ügyek iratait vizsgáltuk, ahol az ügyész gyűlölet-bűncselekmény – avagy a büntető törvénykönyv (Btk.) megfogalmazása szerint közösség tagja elleni erőszak – miatt emelt vádat, vagy a bíróság e törvényhely alapján ítélte el a vádlottat. Arra kerestünk választ, hogy milyen közös jellemzőkkel bírnak a hatóságok elé kerülő ügyek, létezik-e egységes ítélkezési gyakorlat.

A hivatalos statisztikákban összesen húsz (!), az érintett ötéves időszakba tartozó, jogerősen lezárult büntetőügy szerepel. Ez elképesztően alacsony szám. A mindennapi tapasztalataink, a híradások, a nem hivatalos kimutatások (lásd például az Athena Intézet adatbázisát) és a nemzetközi összehasonlítások is nyilvánvalóvá teszik, hogy ennél nagyságrendekkel több, előítélet motiválta cselekmény fordul elő Magyarországon. Ezek egy részét minden bizonnyal a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság, a kisebbségi csoportokkal szembeni masszív kirekesztő közbeszéd miatti félelem miatt nem jelentik a sértettek vagy a szemtanúk. Sokan gondolhatják azt is, hogy egy pofon vagy az összetört kertkapu miatt nem érdemes a rendőrségre menni. Akik mégis elmennek, azoknak a feljelentését előfordul, hogy nem fogadják, ha igen, akkor helytelenül minősíthetik a tanúvallomás alapján feltárt cselekményt. A kutatás során is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyűlölet-bűncselekmények egy részét a rendőrség garázdaságként (olykor testi sértésként) minősíti. Utóbbi eseteket a gyűlölet-bűncselekménytől az elkövető szándéka, motivációja különbözteti meg: ha az elkövető azért támadja meg áldozatát, mert előítéletes vele szemben, tehát az a meggyőződése, hogy a sértett alacsonyabb rendű, jogos vele szemben a megvetés, akkor gyűlölet-bűncselekményt követ el. Ha ez a motiváció hiányzik, a támadás oka más, például a félelem, akkor helyes az enyhébb megítélésű garázdaságként minősíteni a cselekményt. Való igaz, a különbségtétel nem mindig egyszerű, ezt nyilván nem segíti az sem, hogy (a korábbi) Rendőrtiszti Főiskola kötelező tematikája szerint egyetlen percet sem tanulnak a leendő rendőrök a gyűlölet-bűncselekményekről, a szakközépiskolákban nyilván még annyit sem. Ahhoz, hogy lássuk, vajon hány esetben „minősít alul” a hatóság, s így teljes képet kaphassunk a gyűlölet-bűncselekmények és a hatósági gyakorlat „viszonyáról”, a garázdaság és testi sértés miatt indult eljárásokat is vizsgálni kellene. Ez egy jövőbeni, tágabb spektrumú kutatás tárgya lehet.

A vizsgált időszakba eső húsz ügy közül tizennyolc állt rendelkezésünkre. A három tucat ügy alapján felvázolhatjuk annak a tipikus gyűlölet-bűncselekménynek a jellemzőit, amely miatt az elkövetőket a bíróság felelősségre vonja. A tipikus ügy ez: néhány, munka nélküli, kevéssé iskolázott, az áldozatnál erősebb testalkatú vagy agresszív viselkedésű fiatal nappal az utcán megtámadja a kiválasztott áldozatot; a támadók a sértett védett csoportját szidva bántalmazzák a sértettet, nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okoznak.

Plasztikusan: A sértettet és barátnőjét ketten bántalmazták: a barátnő bátyja és annak haverja. A verekedés okát a báty fogalmazta meg: „Hogy lehet, hogy összeállsz egy cigánnyal?” A sértettet meglökték, ő elesett, a földön testszerte rugdosták, közben szidalmazták: „Büdös cigány, ha még egyszer meglátlak, elvágom a nyakad.”

Az eseteknek rendszerint vannak szemtanúi, akik bejelentést tesznek a rendőrségen, amely garázdaság vagy testi sértés miatt kezd el nyomozni. Később a hatóságok a tanúvallomások alapján feltételezve az elkövető cselekményének előítéletes szándékát megváltoztatják a minősítést, és gyűlölet-bűncselekmény miatt folytatják a nyomozást. Az ügyészség legtöbbször már közösség tagja elleni erőszak miatt emel vádat, és a bíróság is ezért ítéli el az elkövetőket: legfeljebb felfüggesztett szabadságvesztésre. Az aktákat vizsgálva olykor olyan érzése lehet az embernek, mintha a felfüggesztett szabadságvesztést a cselekmény minősítése hozná magával, és az független lenne a cselekmény konkrét körülményeitől.

Meglepő módon a legtöbb esetben a sértettet azért támadták meg, mert nem fehér bőrű: két fekete bőrű, egy félvér és egy latin-amerikai származású ember vált gyűlölet-bűncselekmény sértettjévé a hivatalos statisztika szerint. Négy esetben a kiváltó ok a sértett roma származása, háromban pedig magyar nemzeti hovatartozása volt. Két embert zsidósága miatt bántalmaztak. Az áldozatok között egy kínai család és egy francia fiatalokból álló társaság tagjai szerepelnek.

Az elkövetők a tizennyolc eset mindegyikében bántalmazták a sértettet. A cselekmények következtében az áldozatok – egy kivétellel – legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. A legsúlyosabb esetben egy pesti szórakozóhelyen négy szkinhed egy zsidó származású fiút szúrt ki magának, majd a közeli parkban súlyosan bántalmazták, ezzel maradandó sérülést okozva. A verés azért ért véget, mert három fiatal a sértett védelmére kelt, és fizikai erővel „leszedték” róla a támadókat. A fiút a négy elkövető ismerte, korábban is többször tettek gyalázkodó megjegyzéseket arra, hogy zsidó. Az elkövetők fiatalkorúak voltak.

A törvény szerint nemcsak az előítéletes indítékú fizikai bántalmazás büntetendő gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt, hanem az is, aki ugyanilyen indíttatásból valami megtevésére vagy eltűrésére kényszeríti áldozatát. A gyűlölet-bűncselekmény e formáját azonban egyetlen esetben sem látta megvalósultnak az ügyészség vagy a bíróság – például a szigetvári ügyben sem. Az elkövető és négy társa 2008-ban azzal a céllal kel útra, hogy romákat bántalmazzanak. Egy parkban az arra sétáló roma sértettre és lányára támadnak. Az anyát megütik, ő a földre esik, ahol rugdossák. A nő nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerez. A bántalmazás során annyi hangzik el: „Rúgjál még egyet!” Az egyik elkövető az anya elszaladó lánya után fut, de nem éri utol, így nem bántalmazza. Az elsőfokú bíróság garázdaság miatt ítéli el az elkövetőket, mert nem látja megalapozottnak a cselekmény és az elkövetők romaellenes, szélsőséges nézetei közötti kapcsolatot, noha az egyik hátára „csak a halott cigány a jó cigány”, „mindegyik hazudik” sorokat tartalmazó vers van tetoválva. A másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletet, de csupán egyrendbeli, közösség tagja elleni erőszak miatt vonja felelősségre az elkövetőket, noha nyilvánvaló, hogy a bántalmazott nő lányát arra kényszerítették, hogy meneküljön.

Nemcsak a kényszerítést, hanem a közösség tagja elleni erőszak kísérletét sem állapította meg egyetlen esetben sem a bíróság. Itt sem: a rendkívül terhelt családi környezetből érkező, intézetben nevelkedő tizenéves roma lányok négy másik lányt több alkalommal szidalmaznak, egyiküket ököllel arcon ütik, fenyegetőznek, eközben „magyaroznak”. A közösség tagja elleni erőszak bűntettét csak egyetlen esetben – amikor bántalmazásra is sor került – állapítja meg a bíróság, a további négy esetben annak kísérletét vagy a kényszerítést már nem.

A gyűlölet-bűncselekmény motivációjára a hatóság – úgy tűnik – kizárólag a cselekmény alatt elhangzó kifejezések alapján következtet. Nem volt olyan eset, hogy például a fiatalkorú környezettanulmánya vagy a nyomozás során feltett kérdések alapján következtetett a hatóság az előítélet-motivációra. Minden esetben – kivéve a szigetvári ügyet – a kijelentések alapján merül fel a közösség tagja elleni erőszak gyanúja. Az elkövetők rendszerint nagyon keményen szidják a kiválasztott sértett védett tulajdonságát. Például az egyik férfi szomszédját szidalmazza: „Ide [a liftbe], te zsidó, ide nem szállsz be, tirhulnotok kell innen, büdös zsidók, itt nem lakhattok.”

Egyes elkövetők büszkén vállalják pl. hungarista csoporthoz való tartozásukat és azt, hogy nem szeretik a külföldieket. Mások – különösen a védő megjelenését követően – hangoztatják, hogy például az általános iskolában is cigány barátaik voltak, sőt a család is befogadott egy roma kislányt. Előfordul, hogy tájékozatlanságát hangoztatja a terhelt, amikor azt ecseteli, hogy nem volt tudomása arról, hogy a karlendítés mit jelent, de biztos abban, hogy ezt bal kézzel tette. Így védekezik az a fiú, aki perui származású ismerősét veri meg, majd amikor leválasztják az áldozatról, az„ungarian” szót mondja, miközben a magasba lendíti – bal – kezét.

A miskolci és a 2011-ig jogerősen lezárt, közösség tagja elleni erőszak bűncselekménye miatt hozott ítéletek, illetve a döntés alapjául szolgáló cselekmények között jelentős különbségek vannak. Ezek közül kettő alapjaiban rengeti meg a miskolci ítélet jogszerűségét. A Helsinki Bizottság kutatásában vizsgált valamennyi támadásnak egyetlen oka lehetett: az előítélet. Azokban az esetekben az elkövetők és a sértettek nem álltak haragban, nem féltek a másiktól, a támadás „derült égből villámcsapásként” érte az áldozatokat. Ők valamennyi esetben olyan etnikai, nemzeti csoporthoz tartoztak, amely védelmét a törvény kifejezetetten előírja. A gyűlölet-bűncselekmény két sine qua nonja, az elkövetők előítéletes szándéka és a sértettek különleges védelmet élvező csoporthoz való tartozása a miskolci ügyben azonban nem áll meg. A miskolci romák előítéletes motivációját – a bíróság álláspontja szerint – a helyszínen talált bot és egy kiabálás támasztja alá. Mindkettő ismeretlen eredetű. Félelmük – amely a bíróság álláspontja szerint nem volt a támadásuk alapja – azonban ismert forrású, ezt mégsem vették figyelembe. Ahogy azt sem, hogy a sértettek közül legalább egy egyértelműen rasszista, antiszemita csoportokhoz kötődött. Holott a gyűlöletkeltésre vagy etnikai alapú erőszakra szerveződött csoportok és emberek védelmét a Btk. közösség tagja elleni erőszak tényállása nem szolgálhatja. Kiemelkedő a miskolci ügyben kiszabott büntetések súlyossága is. A roma asszonyt a földön rugdosó, lányát menekülésre kényszerítő egyik büntetett előéletű elkövető másfél év letöltendő börtönt kapott. A budapesti zsidó fiú máját lerúgó egyik 18 év alatti támadónak 1 év 8 hónapot kellett fiatalkorúak fogházában töltenie. Az autóban százezer forint kárt okozó, félelmükben támadó romák átlagosan négy évet lesznek a rács mögött. Ha a másodfokú ítélet nem korrigálja a súlyos, minősítésbeli hibát.

Szerző: Ivány Borbála

Hírek szerint a kormány (az igazságügyi tárca) már dolgozik azon, hogy alkotmányosan „megszabadulhasson” a 62. életévüket betöltő bíráktól azt követően is, hogy egy hete a szabályozást mind formai, mind tartalmi okokból alkotmányellenesnek mondta ki az Alkotmánybíróság. A kormány lehetetlen küldetésre vállalkozik, ugyanis egy könnyen elintézhető mellett két, alkotmányosan megoldhatatlan problémát is kezelnie kellene.

1. Formai ok: Az AB szerint formailag alkotmánysértő, hogy nem sarkalatos törvény szabályozta a nyugdíjkorhatárt. Ezt nem lesz nehéz korrigálni, a kétharmadnak kétharmados szabályt alkotni nem jelent nehézséget.

2. Diszkriminatív szabályozás: a szabályozás diszkriminatív voltát - ami miatt az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen - a kormány a hírek szerint úgy kívánja megszüntetni, hogy más területeken dolgozóknak sem engedi meg a munkavégzést. Ez eleve zsákutca, hiszen már most tudjuk, hogy az egyetemi oktatókra vagy az orvosokra a korlát nem vonatkozna, sőt a kétharmad által létrehozott szabályozás a nyugdíjkorhatár és a munkavégzés kapcsán a jogászi szakmákon belül is kusza rendelkezéseket tartalmaz. Ráadásul a jogszabályok még a bírói karon belül sem egységesek, például a Kúria elnöke 70 éves koráig töltheti be pozícióját.

 3. Bírói függetlenség sérelme: a diszkrimináció az Európai Unió által folytatott kötelezettségszegési eljárásban fontos, azonban a lényeg nem ez, hanem a bírói függetlenség sérelme. Lehetne akár az összes foglalkozási ágban 62 év a kötelező nyugdíjkorhatár úgy, hogy ezzel munkavégzési tilalom jár együtt, jogállamban a kinevezett bírákat a kinevezésük lejártáig akkor sem lenne szabad elmozdítani. Ilyen rövid időn belül biztosan nem. Talán az egyetlen elképzelhető módszer a 70. életév előtti elbocsátásra az lehet, ha 3-5 évvel később léptetik életbe a szabályt. Ez egyrészt biztosít valamennyi időt az érintett bíráknak arra, hogy a hatalmas jövedelemkiesésre felkészüljenek, de ami ennél fontosabb: a végrehajtó hatalom nem a fölötte is ítélkezni jogosult bíráktól szabadulna meg, hanem azoktól, akik valamely következő kormány számára hozhatnak kínos döntéseket.

S mivel a bírói függetlenség nem a bírók és az igazságügy belső ügye, az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért közös petíciót tettek közzé a http://www.peticiok.com/a_biroi_fuggetlensegert oldalon. A szervezetek kérik, hogy aki elfogadhatatlannak tartja a bírói függetlenség megsértését, a petíció aláírásával követelje az alkotmányellenesen eltávolított bírák visszahelyezését és a bírói függetlenség szervezeti garanciáinak helyreállítását.

Szerző: Pokerface

A Jobbik két képviselője szerint az index.hu felvételén látható rendőrkutya fejberúgása jogos védelemnek minősül. A kifinomult jogi álláspont egyik megfogalmazójától, az öndefiníciója szerint jogvédő Gaudi-Nagy Tamástól ez felettébb meglepő álláspont. Mivelhogy nyilvánvalóan értelmetlen. 

Jogos védelmi helyzetről akkor beszélünk, ha valaki a saját vagy más élete, testi épsége ellen intézett jogtalan támadástól védi meg a megtámadott személyt. Vagyis minimum kell hozzá támadás, aminek jogtalannak kell lennie. A felvételen látható esetben egyik feltétel sem állt fönn. Támadás szóba sem jöhet, hiszen a kutyán szájkosár volt, és pórázon fogta az őt vezető rendőr. Így támadni a kutya nem is tudott volna. Az pedig teljesen jogszerű volt, hogy a kutya jelen volt a rendőri intézkedés során, hiszen a rendőrségi törvény szerint a rendőr szájkosárral ellátott szolgálati kutyát - pórázon vagy anélkül - kényszerítő eszközként akkor alkalmazhat, ha a testi kényszer alkalmazásának feltételei fennállnak. Testi kényszert intézkedés során ellenszegülés megtörésére lehet alkalmazni, az inkriminált esetben pedig egy jogellenessé vált gyülekezés oszlatása folyt. A kör bezárult. Se támadás, se jogellenesség, se jogos védelem.

Sok minden megtörténhet hazánkban, de attól messze vagyunk, hogy egy jogszerűtlen, feloszlatott gyülekezésen részt vevő, erőszakos, rendőrkutyát rugdosó szélsőjobbos szimpátiát váltson ki. És bármennyire is lazulnak majd a jogos védelem szabályai, az ilyen magatartást tanúsítót nem fogják védeni.

Szerző: Pokerface

Jól hangzana, de nem lenne igaz, hogy ezen a világon, ebben a globopolisban, mindenki potenciális menekült. Az ágy alatt a becsomagolt bőrönd legalább annyira frusztrál, mint amennyire erőt és biztonságot ad. Ezzel együtt olykor, lelki tornaóraképpen, el kell képzelni, mi volna, ha menekülnünk kéne. Ha egyszer csak, nem váratlanul, de hirtelen menekülni kell. Nem szívesen, de kénytelen vagyok leírni, hogy immár Európa nagyobb része biztonságosabb és sokkal szabadabb élőhely, mint a mindennapi Magyarország.

Ha menekültekről beszélünk, a leghasznosabb a helyükbe képzelni magunkat, minél élénkebb képzelettel, és a lehető legnagyobb affinitással a részletek iránt.

Elképzelni nemcsak előre, hanem visszafelé is. Lepergetni az ismerős toposzt 1956 őszéről. Hajnal van, lőnek, szétágyúznak mindent, Budapestet feltétlenül. Adódik alkalom, tán keressük is, ismerősünk ismerősén keresztül szerzünk helyet egy az osztrák határ felé tartó teherautóra. Fölóvakodunk a lakásba a pincéből, fél óránk sincs, dönteni kell, hogy mi fér két bőröndbe – semmi és minden, de ez most érdektelen.

Elképzelni, ahogy tíz perc alatt összepakolunk, aztán ülünk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, sikerül az elhagyandó hazánkra gondolni, még a Himnusz is átfut az agyunkon, s hogy vajon mikor sírunk majd először odaát, de leginkább a csap csöpögése foglalkoztat, meg a beleink, hogy nem tudjuk eldönteni, nem kéne-e indulás előtt még egyszer vécére mennünk.

Azt a hazát -- a 20. század és a szovjet blokk közepén -- elhagyni akkor is, később is nagyon mást volt, mint ezt itt, 2012-ben. Az egy életre szólt, aki elment, nem lehetett benne biztos, hogy hazatérhet-e valaha. Disszidensnek lenni maga volt az irigyelt megbélyegzettség. Az a helyzet aligha ismétlődik meg, de a gondolattal soha nem haszontalan eljátszani, hisz a szabadság akkor a legnagyobb érték, ha nincs, viszont csak addig lehet megvédeni, amíg van.

Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, tán innen a félelem az idegentől, a mástól, aki minket és csak minket akar kiszorítani a kevesünkből. Ezt az országot a 20. században összehasonlíthatatlanul többen hagyták el, mint ahányan ide menekültek, lengyelek, görögök, határon túli magyarok, keletnémetek. A hazánk önmagában sose volt eléggé vonzó, talán az utóbbi 18 évben, az Európai Unió részeként valamennyire. A harmadik világ felől nézve ez még mindig második világ.

Csak az ötvenhatos forradalom után nagyjából kétszázezer magyar hagyta el az országot, felfoghatatlanul nagy szám. Ezt a tömeget a Nyugat tisztességgel befogadta, mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harmincöt év, a dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és, hogy úgy mondjam, nincs szocializálva a hálára.

Elképzelni, különös tekintettel a részletekre,hogy már hetek óta úton vagyunk, egyik hullaszagú furgonból pakoltak minket a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt.

Elképzelni, hogy egy másik kontinens végtelenül idegen, hideg országának, hajnali parkolójában a fogaink megállíthatatlan vacogása buktat le. A határőrök előbb óraketyegésnek vélik, aztán természetesen pokolgépre gyanakszanak, s bár megkönnyebbülnek, mikor kitépetik a furgon ajtaját, ennek nem sok jelét mutatják. Ha megetetnek az ideges kutyáikkal, azon sem csodálkozunk. Hatalmas szerencsénk van, hogy a hosszú úton a kísérőink nem lőttek halomra, nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet.

Elképzelni, hogy csak kollektíve létezünk, kollektíve nézünk ki a sötétünkből a hirtelen feltáruló savanyú fénybe, saját arcunk, személyiségünk nincs, szemeink két vérágas, rettegő halacska a rajból.

Elképzelni, hogy senkibb vagyunk a senkinél. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak, lelőtték, lekapcsolták őket, mindegy. Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, kérdi az egyik hátrébbálló hivatalos személy. Mint a sötét éccaka lika, feleli a bizonyos Gyuszi. Igenyest a dzsungelből. Talán szerencsénk, hogy nem értjük, amit mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentenek, a menekülttáborban legalább van takaró, latrina, és levegő.

Elképzelni, hogy még politikai menekült se vagyunk, egyszerűen vesszük a bátorságot, hogy nem akarunk éhen halni, nem akarjuk, hogy lemészároljanak csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára születtünk, élni akarunk, ami a szülőföldünkön nettó képtelenség. Aki majd ideiglenesen törődik velünk, a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradtunk a fekete seggünkön, mért az ő kenyerére, állására, matracára, segélyére hajtunk, ezért, bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik rá, továbbküld, vagy visszatuszkol minket.

Elképzelni, hogy nem tudunk, soha többé nem vagyunk képesek kelleni. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nálunk. Mindezt, s amivel még a fantáziánk kiegészíti a szcénát, el kell képzelni időnként, igen, minimális szolidaritási gyakorlatképpen.

Elképzelni, hogy idős magyar írók vagyunk Magyarországon, aminek nevéből nemrég operálták ki a Köztársaság szót. Volt, illetve van egy rossz, indulatvak mondatunk egy gyorsan és akadálytalanul kiépülő autokráciában, amit helyreigazítottunk, de a hazánk szemforgató heccbajnokait ez nem érdekli. Nem tudnak rólunk semmit, nem olvastak tőlünk semmit, de le akarnak vadászni mindenáron. Nem üldöznek, csupán zsidóznak a magyarozásunkra válaszul, díszpolgárságunkat visszavonják, Kossuth-díjunkat megkérdőjelezik, levegőnket elszívják.

Elképzelni, de minden mocskos kommenttel együtt, hogy egyszer csak, már a hecckampány múltával, úgy érezzük, most szakadt el a cérna, és elhatározzuk, kivándorlunk nyolcvan évesen. Nem is akarunk visszajönni. A szellem, a fajvédelem szelleme kiszabadult a palackból, mérgezi a levegőt háborítatlanul, ki jobban allergiás rá, ki kevésbé.

Elképzelni, hogy magyar romák vagyunk, és próbálunk része lenni a nemzetnek, polgárai az államnak, már amennyire hagyják. Próbálkozunk, nem vagyunk hibátlanok, senki sem az. Olykor nem kapunk, olykor rosszul kérünk segítséget. Az öntudatunkat rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor csak a nyálas erkölcsprédikációkban teszi jóvá, nemessé az embert. Próbálkozunk, igen, a magunk módján, amit kultúránknak mondanánk, ha mernénk, több is és kevesebb is.

Elképzelni, ahogy egyszer csak a torkunkban följön az epe, és feladjuk. Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tettenérhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen.

Elképzelni a napot, amikor itt hagyjuk a hazánkat. Nem vagyunk politikai menekültek, noha azok akarunk lenni, mert csak így maradhatunk Kanadában. Pechünkre volt olyan szerencsénk, hogy minket nem bántottak, nekünk csupán attól kellett félnünk, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás külsérelemmel vagy anélkül. Csak a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hisz lehettünk volna.

Elképzelni, hogy azt hazudtuk, igen, hallottuk a részeg mondatot, hogy „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejünkre húztuk a dunyhát, annyira féltünk, s csak utóbb mesélték, hogy ezt ordítozta egy részeg hungárdista. Igen, mindent megteszünk, hogy kikerüljünk innen, élni akarjuk az egy életünket, ahol hagyják. Ahol legalább elhisszük, hogy hagyják. A hazánk rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni velünk, hogy itt élnünk, s halnunk kell. Örül, ha elrepülünk, talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni.

Elképzelni, ahogy kábán, süketen állunk egy idegen repülőtéren, csúnyák, riadtak és ellenségesek vagyunk, hátunkban az otthon maradók irigy, ellenséges tekintetével, arcunkban a majdani, az esetleges befogadók firtató, legalábbis gyanakvó pillantásaival.

Igen, az az első szolidaritási gyakorlat, hogy ha menekültekről beszélünk, képzeljük magunkat a helyükbe. A helyünkbe.

Kútba esett sikertörténet

Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta.  A sikertörténet szertefoszlott. Maradtak a menedékjogi eljárás, a menekülőkkel való bánásmód leverő, gyalázatos történetei.

Megbilincselt magyarok

Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket. Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. 1988 januárjában Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre a menekülők védelmére. Szükség is volt a jogvédelemre; a Bizottság dokumentációja szerint 1988. november 11-én például hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, majd szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.

 „Magyarország megtelt”

Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett.

A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám).  Az idegenek beáramlása idegengyűlöletet kelt, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián.

A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor.  A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt.

A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium rendőrtisztviselői csendesen átverték a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter országgyűlési képviselő (MSZP), korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje – vélhetően együttműködve a Belügy törvényelőkészítő apparátusával -  két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán. 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült. Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada.

 Két miniszter

Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-iki ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt.  Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek, Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet.

 „Még az unokáimnak is…”

A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, forduljon a bírósághoz, a bíróság mint menedékkérőt mentesíteni fogja a fizetési kötelezettség alól.   – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. - Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. - Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba.

Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek koszovói albánok Németországból, Ausztriából hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak. A tiszthelyettes vállat vont. – A mi családunkból nem ment el senki – mondta. - A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem.

Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. Angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen kemény eszközökkel kell rendet tartania ezek között a vad albánok között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.

Az volt a bűne, hogy nő létére szereti a focit. Maymun Muhyadine Mohamed olyan jól játszik, hogy még érmet és kupát is nyert egy versenyen Mogadishuban.

Az al-Shabaab milíciának már ez is sok volt. A magukat az al-Kaida részének tekintő szomáliai fegyveresek szerint a nők nem sportolhatnak. Ráadásul Maymun a pályán nem viselte a hizsábot, a muszlim nők fejet és testet fedő ruháját, mert focizás közben zavarta. A fegyveresek ezért felszólították Maymun férjét, hogy fékezze meg az asszonyt. Mivel erre nem volt hajlandó, megölték.
Maymun éppen várandós volt, és csak addig maradt Mogadishuban, amíg kislánya meg nem született. Miután mindenét eladta, Dzsibuti felé indult, hogy menedéket keressen. Maymun Muhyadine Mohamed egyike lett annak a mintegy negyvennégy millió embernek, akiket világszerte az erőszak és üldöztetés elől menekülve hagyták el otthonaikat. Harminc dollárral indult útnak.

Szomáliában már több mint húsz éve nincs központi kormány. Területét egymással hadakozó hadurak és iszlamista fegyveresek ellenőrzik, és eddig minden nemzetközi béketeremtési kísérlet kudarccal végződött. Nem járt sikerrel sem az ENSZ, sem az Afrikai Unió, feladta és kivonult az USA, Etiópia időnként bevonul, kivonul, majd ismét bevonul Szomáliába, jelenleg éppen Kenyával együtt. Senkinek, sem a külföldi csapatoknak, sem a nemzetközi közösség által támogatott, átmeneti kormánynak nevezett csoportnak, sem a törzsi alapon szerveződő haduraknak, sem az iszlamista fegyvereseknek nem sikerült tartósan ellenőriznie Szomáliát.

Maymun jelenleg egy Dzsibutiban lévő menekülttáborban él lányával. Szomália egyike azon területeknek – Afganisztánnal és Irakkal egyetemben – ahonnan a legtöbb menekült származik. Közel egy millió szomáli él a környező államok menekül táboraiban, és mintegy másfél millió földönfutó Szomálián belül kényszerült elhagyni lakóhelyét. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint négy millióra tehető azok száma, akiknek nincs elegendő élelmük. Az elhúzódó polgárháborún kívül a térséget gyakran szárazság is sújtja.

A dzsibuti táborból nagyon sokan tovább indulnak a Vörös-tenger túlpartjára Jemenbe, majd onnan Szaúd-Arábiába és még tovább. Az embercsempészek a táborlakó között toboroznak, azt ígérve, hogy másutt könnyen találhatnak munkát és új életet kezdenek. Téved, aki azt hiszi, hogy Jemen messze van: az embercsempészek hálózatai bárkit bárhova eljuttatnak. Az illegális migráció európai kapuja a görög-török határ, ahonnan újabban Szerbián át érkeznek Magyarországra. Szabadkán, a határ túloldalán város széli telepen várnak arra, hogy átjussanak a zöldhatáron, az Európai Unióba. Azt hiszik, ha el is fogják őket, menedéket kérhetnek egy uniós tagállamban, és végül rendeződhet sorsuk. Nem is tévedhetnek nagyobbat.

Ugyanis ha elkapják őket Magyarországon, akkor azonnal bezárják őket – feltéve, hogy nem küldik őket vissza Szerbiába. Bezárják a gyerekeket is. Meg a családokat is. Az eljárás elhúzódhat akár egy évig is: a menedéket kérő addig rács mögött van. Úgy, hogy egyetlen vétkük, hogy a zöldhatáron érkeztek Magyarországra. Azt nem fogják tudni, hogy miért és mennyi ideig lesznek rács mögött. Nem tudják, mert az őrökkel nem tudnak kommunikálni. Menedékkérelmüket is csak akkor adhatják be, ha az őrök éppen megértik, mit is akarnak. Ha pedig valahova szállítják, akkor bilincsbe verik és vezetőszárra kötik.

Olyan embereket, akik azért vállaltak hatalmas kockázatot, szenvedést és nélkülözést, akik azért indultak útnak, mert féltették az életüket. Magyarországon bűnözőkként kezelik őket. Tavaly ezerhatszáz kilencvennyolc kérelmezőből csupán negyvenheten kaptak menekült státuszt, százkilencen pedig úgynevezett kiegészítő védelemben részesültek. A menekülthelyzetet és az illegális migrációt ismerők szerint az elmúlt években csökkent a Magyarországra érkező szomálik száma. Valószínű, hogy híre ment a magyarországi állapotoknak.

Maymun Muhyadine Mohamed legálisan, biztonságosan szeretne eljutni Dzsibutiból egy harmadik országba, ahol felnevelhetné a lányát. És talán még focizhatna is. Magyarország vajon adna egy esélyt neki?

A Magyarországra érkező menekülők közül sokan azért részesülnek nemzetközi védelemben, mert véleményük, politikai nézeteik kimondása miatt hazájukban üldözés fenyegeti őket. Ma Magyarországon ismét megtörténhet, a menekültekről szóló, európai uniós támogatásból létrejövő kiadvány neves szerzőinek írásait a minisztérium egyszerűen kicenzúrázza, mert azok nem szolgálják a kormányzat érdekeit. Így ünnepeljük a menekültek világnapját 2012-ben.

Az Európai Unió négy pénzügyi alapot hozott létre az unióba irányuló migrációs folyamatok kezelésére, az ún. Szolidaritási Alapokat. Magyarország 2007-2013-ben az alapok révén 115 millió euró támogatásban részesül, az összeget a hazai költségvetésnek 25 százalékkal kell kiegészítenie. Az alapokat a Belügyminisztérium kezeli, a pénzt pályázati úton osztják el, a pályázatokat a minisztériumon belül működő független Értékelő Csoport bírálja el. A pályázók java részben a Belügyminisztérium alá tartozó szervezetek, a rendőrségnek a határőrizettel foglalkozó egységei, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH), illetve a BÁH szervei, például a menekülteket befogadó állomások. De pályázhatnak és rendszeresen kapnak támogatást civil szervezetek is. Több civil szervezet (pl. a Helsinki Bizottság) részesül az Európai Menekültügyi Alap támogatásából, amelynek feladata „a menekültek, oltalmazottak, menedékesek és menedékkérők helyzetének javítása”.  A pályázatokat szakmai és pénzügyi szempontok alapján bírálják el. A pályázati célok megvalósulását és főképpen a pályázó szervezet gazdálkodását természetesen az eredményhirdetés után is szorosan nyomon követik, de a nyertes pályázat keretében végzett tevékenység tartalmi elemeibe eddig nem szólt bele a minisztérium.

Tavaly a Menekültügyi Alap felhívására egy elsősorban reklámtevékenységgel és kiadványszerkesztéssel foglalkozó cég nyújtott be – egy tapasztalt menekültügyi szakember közreműködésével – pályázatot. A pályázó azt vállalta, hogy 2012. június 20-ára, a Menekültek Világnapjára gyűjteményt állít össze olyan írásokból, amelyek menedékkérőkről, menekültekről szólnak, érzékeltetik helyzetüket, boldogulásuk lehetőségeit és akadályait azzal a céllal, hogy erősítsék a hazai társadalomban a szolidaritást azokkal a külföldiekkel, akik nem önszántukból hagyták el hazájukat. A minisztérium azt kérte a pályázótól, a pályázathoz mellékelje be a kiadvány néhány felkért szerzőjének nyilatkozatát, hogy írásukkal hozzájárulnak a gyűjteményhez. A pályázó Kőszeg Ferenc, Parti Nagy Lajos, és egy harmadik szerző nyilatkozatát mutatta be. A gyűjtemény tervezete és a mellékelt nyilatkozatok alapján a pályázó megkapta a kért támogatást, és 2012 májusára el is készült a kiadvány kézirata.

Éppen ezért volt meghökkentő, hogy a pályázó cég pár napja azt közölte három szerzővel (végül Kőszeg Ferenccel, Parti Nagy Lajossal és Makai Józseffel), hogy írásuk megjelenéséhez a minisztérium nem járul hozzá, mert a BM döntése szerint azok „nem felelnek meg a támogatott célkitűzésnek, nem támogatják maradéktalanul az elismert menekültek, oltalmazottak társadalmi integrációját, nem irányulnak a társadalom érzékenyítésére”, így nem képviselik a kormányzati érdekeket sem.

A három írás letiltásának történetét az index.hu cikke ismerteti.

Kőszeg Ferenc: Az őrnagy sírt...

Makai József: Vezetőszáron

Parti Nagy Lajos: Az elképzelt bőrönd

Legutóbb az index.hu számolt be a rendőrség újabb „fogásáról”: dús szakállú külföldi menekültek, elfogásukkor fiatalkorúnak vallották magukat. A hatóságok ezért elrendelték életkoruk orvosi megállapítását.

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Ránéz az orvos a szakállas afgánra, majd készít egy röntgenfelvételt és meg is születik a kívánt eredmény, miszerint elmúlt 18, tehát mehet a fogdába?

Az elmúlt években egyre gyakrabban fordul elő, hogy az útlevél nélkül hazánkba érkező kamaszok életkorát a magyar hatóságok orvosok bevonásával határozzák meg. A vizsgálatnak nagy a tétje, hiszen egészen más sors vár a kiskorúakra, őket például jogellenes határátlépésért és magyarországi tartózkodásért nem lehet idegenrendészeti fogdába zárni.

Lehet-e egy gyereknek szakálla?

Az 1989-es New York-i gyermekjogi egyezmény szerint gyermeknek számít az, aki nem töltötte be a 18. életévét. Egy gyermek pedig különleges védelemre jogosult. Ez egyaránt igaz a magyarokra és a külföldiekre, függetlenül attól, hogy magyarországi tartózkodásuk jogszerű-e vagy sem. Az életkor az egyéni identitás egyik legfontosabb eleme, és ez érvényes a menekültügyi, idegenrendészeti eljárásokban szereplő külföldi gyerekekre is. A szóban forgó migráns gyerekek és kamaszok többnyire érvényes útlevél nélkül érkeznek Magyarországra, ha kétség merül fel életkorukkal kapcsolatban, akkor a rendőrségnek vagy a Bevándorlási Hivatalnak kell tisztáznia, hogy felnőttként, vagy gyerekként kezelje őket. Ezért szükség van egy mindenre kiterjedő, széleskörű értékelésre mind a fizikai megjelenés, mind pedig a pszichológiai érettség tekintetében.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az életkorra következtetni a világ másik részéről származó, más etnikai, szociokulturális közegből érkező kiskamaszok esetén nem olyan egyszerű, mint az a rendőrségi közleményből következne. Ha szakállad van, akkor felnőtt vagy - nincs ilyen tétel, a helyzet ennél jóval összetettebb. A tudomány jelenlegi állása szerint ugyanis nem létezik olyan multidiszciplináris módszer, amellyel 2-4 éves hibahatárnál pontosabb életkor meghatározást lehet adni kamaszok (12-18 éves korosztály) esetén. A szakirodalom ma már tényként kezeli, hogy az adott gyermek egyéni élettörténete, szociokulturális háttere, kórtörténete és táplálkozási szokásai mind hatnak az ún. biológiai életkorra és az erre utaló fizikai állapotára, amely emiatt jelentősen eltérhet a kronológiai életkortól.

[caption id="attachment_422" align="alignnone" width="362" caption="Forrás: http://www.medicalimagingandgraphics.com"][/caption]

Az életkor meghatározására a gyakorlatban többféle módszert is alkalmaznak. A fizikai vizsgálat a másodlagos nemi jelleg és arcszőrzet mellett kiterjedhet a fogazat, valamint a csukló és a kézfej röntgenes átvizsgálására is. Ismereteink szerint a röntgenes vizsgálatok a csontosodás mértékét vizsgálják, és leginkább az 1950-es években kialakított ún. Greulich-Pyle módszerre támaszkodnak. A vizsgálat alapját az adja, hogy a csontosodás lezárultával az egyén biológiai és jogi értelemben is felnőttnek tekinthető. Az eljárás a 30’-as években Amerikában született, és egy jellemzően európai testfelépítésű gyerekekről készített röntgenfelvételek alapján összeállított skálát vesz alapul. Mára azonban kiderült, hogy a módszer nem vezet megbízható eredményhez afrikai vagy ázsiai származású fiatalok esetén. A vizsgálatok során ezért az ő esetükben a népcsoportok egyedi adottságait kellene fokozottan szem előtt tartani.

A fogazat vizsgálata is csalóka lehet, elég, ha csak arra gondolunk, hogy a szájápolási szokások mennyire eltérőek a világban. Emellett felmérések igazolják, hogy a népesség 25%-ának felnőtt korára sem fejlődik ki a bölcsességfoga, de ettől még nem tekinthető gyereknek.

A fenti módszereket többen is kritikával illetik. A brit gyermekorvosi kamara 2007-es állásfoglalása ugyan elfogadja, hogy bizonyos helyzetekben szükséges lehet az életkor meghatározása, azonban leszögezi: nem létezik egyetlen olyan módszer sem, amellyel teljes bizonyossággal megállapítható az adott gyermek életkora. A hatóságok számára is fontos tehát – a tudományba vetett hit megőrzésén túl – elfogadni, hogy mint oly sok más vizsgálat, az életkor meghatározás során alkalmazott módszerek sem tévedhetetlenek, így kétséget kizáróan nem tudják bizonyítani az életkort. A brit gyermekorvosok szerint a legmegfelelőbb módszer a holisztikus megközelítés, amely a gyermek saját beszámolójára, a pubertás és a növekedés fizikai vizsgálatára, valamint kognitív, viselkedési, és érzelmi életet érintő megállapításokra is támaszkodik.

Miért bonyolult az életkor meghatározása?

A migráns, illetve menekült gyerekeken végzett életkor meghatározás nehézségeit megpróbáljuk az alábbiakban röviden összefoglalni:

• megtévesztő lehet, hogy a menekült kamaszok gyakran érettebben és felnőttesebben viselkednek, mint azt az adott korosztálytól megszoktuk, ennek oka lehet, hogy gyakran háború elől menekülnek, illetve az Európába vezető úton olyan veszélyes eseményeket élnek át, melyek koraéretté teszik őket;
• előfordul, hogy más-más (idősebb) életkort mondanak a különböző hatóságoknak, mert úgy érzik, hogy kiskorúként nagyobb veszélynek lennének kitéve;
• szemben a magyar helyzettel, a világ számos pontján, például Afganisztánban teljesen megszokott, ha 13-14 éves fiúk szakállat növesztenek;
• az azonos etnikai csoporthoz tartozó fiatalok testmagassága és növekedése is komoly eltéréseket mutathat;
• vannak olyan országok, ahol egyáltalán nem jegyzik fel a születés dátumát, nem ünneplik és nem is tartják nyilván azokat;
• a különböző kultúrákban használt naptárak között is jelentős az eltérés (pl. a Gergely naptárhoz képest az iszlám és az etióp naptár is teljesen más évszámokat használ).

A pontos életkor meghatározáshoz nélkülözhetetlen, hogy a megfelelő szociokulturális és migráns-specifikus szempontok, egy gyerekekkel foglalkozó, tapasztalt és független szociális munkás vagy pedagógus révén megjelenjenek a folyamatban. Számos országban, így például az Egyesült Királyságban szociális munkások és pszichológusok is részt vesznek a munkában.

Ahhoz, hogy a hazánkba érkező gyerekek állapotát, életkorát a legpontosabban fel tudjuk mérni, úgy gondoljuk, hogy szakmailag indokolt lenne a fizikai mellett pszicho-szociális vizsgálatok elvégzése is. A menedékkérő vagy migráns gyerekek leggyakoribb származási országaira vonatkozó szociális, egészségügyi, antropológiai információk ismerete és azok alkalmazása nélkül a kizárólag az európai testfelépítésre és fejlődésre vonatkozó tapasztalatok alapján kidolgozott és elvégzett vizsgálatok ugyanis jelentősen torzíthatnak.

Álláspontunkat támasztja alá az ombudsman 2009-es és 2010-es vizsgálata is, miszerint szükséges a vizsgált gyerekek pszichológiai érettségének figyelembe vétele, mert enélkül az alkalmazott életkor meghatározás sérti hazánk vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeit és a gyermeki jogok védelméhez való jogot is.

 Szerző: Piréz Teréz

A Cozma-ügyben született győri ítélet sokakat felháborított, mivel túl enyhének találták a másodfokú bíróság által kiszabott büntetést. A közigazgatási és igazságügyi miniszter múlt hétfőn egy interjúban egyenesen arról beszélt, hogy az ítélkezési gyakorlat felülvizsgálatát kéri a legfelsőbb bírói fórum elnökétől. Kedden meg is írta levelét Darák Péternek, a Kúria elnökének, amelyben a következetlen vagy ellentmondásos ítéletek – mint a Cozma-ügyben hozott, túlzottan enyhének tartott, s emiatt nagy társadalmi felháborodást kiváltó másodfokú döntés – kapcsán kérte a legfőbb bírót, hogy tegyen lépéseket a bírói gyakorlat következetesebbé és a “társadalom elvárásaival nagyobb összhangot mutatóvá tétele” érdekében.

Pénteken nyílt levélben arról kérdeztük a minisztert, hogy szerinte a Kúria elnökéhez intézett levele – mely álláspontunk szerint nehezen értelmezhető másként, mint a végrehajtó hatalom nyomásgyakorlási kísérleteként – hogyan egyeztethető össze a bírói függetlenség tiszteletben tartásával, illetve miért tartja indokolatlanul enyhének a Cozma-ügyben kiszabott ítéletet. A miniszter válaszolt felvetéseinkre, érveit azonban nem tartjuk meggyőzőnek.

Az alábbiakban két dologra teszünk kísérletet: egyrészt megpróbáljuk közérthetően elmagyarázni, miként lehet, hogy a Győri Ítélőtábla döntése ennyivel enyhébb, mint az elsőfokú bíróságé, másrészt rámutatunk, miért találjuk elégtelennek az igazságügyi miniszter válaszait.

Nem elég szigorú?

Marian Cozmát, az MKB Veszprém játákosát 2009. február 8-án gyilkolták meg egy veszprémi szórakozóhely előtt, miközben két sporttársát életveszélyesen megsebesítették. A Győri Ítélőtábla ez év áprilisában enyhítette az elkövetőkre kiszabott korábbí ítéletet, így az első fokon életfogytiglani fegyházra ítélt Raffael Sándor és Németh Győző büntetését 18-18 év börtönre, míg Sztojka Iván 20 éves fegyházbüntetését 8 év börtönre változtatta.

Az emberölésre kiszabható büntetés lehetséges mértéke függ attól, hogy hogyan minősíti a bíró az ölési cselekményt. Az emberölés ún. “alapesete” öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel, minősített esete viszont akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető. Ha tehát nem állapítható meg a minősített eset, akkor az nagy ugrást jelent „lefelé” a maximálisan kiszabható büntetés tekintetében (életfogytig terjedő szabadságvesztésről 15 évre).

Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a Marian Cozma halálához vezető eseménysor egy pontján a három fővádlott között ún “szándékegység” alakult ki arra nézve, hogy több személy életét kioltsák. A bíróság szerint tehát mindannyian több ember halálát akarták, ennek érdekében cselekedtek együtt. Márpedig a Büntető Törvénykönyv szerint ha az emberölést több emberen követik el, az minősített esetnek számít, így a  büntetés tíz évtől húsz évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (a kísérletnek ugyanaz a büntetési tétele, mint a befejezett bűncselekménynek, így akkor is felelősségre vonható valaki több emberen elkövetett emberölésért, ha senki nem hal meg, ami jelen esetben sajnos nem így történt).

A büntetőeljárásban a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket a vádlottak terhére értékelni nem lehet. Mivel pedig a Cozma-ügyben a másodfokú bíróság – szemben az elsőfokkal – úgy látta, nem bizonyítható egyértelműen, hogy az egyébként valószínűleg rendkívül gyorsan lezajló eseménysor valamely pontján létrejött a több személy megölésére irányuló szándékegység a vádlottak között, nem minősíthette a cselekményt több emberen elkövetett emberölés kísérletének, ezáltal nem tekinthette a cselekményt az emberölés Btk. szerinti minősített esetének, és ennek megfelelően más keretek között kellett kiszabnia a büntetést, mint tette azt a megyei bíróság.

A Győri Ítélőtábla ezért Raffael Sándort egyrendbeli – nem minősített – emberölésben, Németh Győzőt egyrendbeli – szintén nem minősített – emberölés kísérletében találta bűnösnek, és mindkettőjüket (valamint a harmadik fővádlottat is) elmarasztalta testi sértés miatt is a többi áldozattal szemben elkövetett cselekményeik miatt. Mivel nem csak egy bűncselekményben találta bűnösnek az ítélőtábla a három elkövetőt, ezért ún. halmazati büntetést szabott ki, aminek következtében a maximális büntetési tétel az emberölés alapeseténél alkalmazható 15 évről 20 évre emelkedett. A bíró tehát az általa kétséget kizáróan bizonyítottnak talált minősítés alapján Raffaelre és Némethre legfeljebb 20 évi szabadságvesztést, Sztojka Ivánra pedig a testi sértések kapcsán 12 évet szabhatott ki.

Azt, hogy a cselekmények ilyen minősítése helyes volt-e,  nem tudhatjuk, hiszen nem ismerhetük olyan részletességig a tényállást és a beszerzett bizonyítékokat, hogy ezt megítélhessük. De ugyanígy nem tudhatja Navracsics Tibor és a bírói döntés sok más kritikusa sem.

Arról a kérdésről, hogy ilyen minősítés mellett a törvényi maximumhoz közelítő büntetés kellően szigorú volt-e, hosszan lehet vitatkozni, de e vita lefolytatásához érdemes áttekinteni az utóbbi időben ismertté vált döntések alapján kirajzolódó gyakorlatot.

A napokban adott hírt például a magyar sajtó arról, hogy jogerősen 17 év fegyházbüntetésre ítélték a nagymányoki „darabolós” gyilkost, aki alvó testvérét baltával agyonverte, majd feldarabolta, és a torzót le is videózta. Ez kétszeresen is minősített emberölés (az elítélt védekezésre képtelen személyt ölt meg különös kegyetlenséggel), a büntetés (mind a megyei bíróságon, mind az ítélőtáblán) mégis enyhébb lett, mint amit a Cozma-ügy két vádlottjára (igaz, halmazati büntetésként) a bíróság kiszabott.

Jelentősen enyhébb büntetést, 12 év fegyházat kapott az a gyomaendrődi férfi is, aki egy sárkaparó ráccsal 3000 forintért agyonverte idős ismerősét, noha őt szintén emberölés minősített esetében (nyereségvágyból elkövetett emberölés) találták bűnösnek.

Emberölés és kifosztás halmazatáért 13 év börtönt kapott az a férfi, aki egy Győr-környéki állatmenhely tulajdonosnőjét egy szóváltást követően baltanyéllel agyonverte, holttestét elégette, elásta, majd áldozatának értékeit magához véve elmenekült a helyszínről.

Anélkül, hogy állást kívánnánk foglalni a Cozma-ügyben hozott ítélet szigorának elégségességét illetően, annyit elmondhatunk, e döntések fényében a Győri Ítélőtábla által kiszabott büntetés kirívóan enyhének nem mondható.

A miniszter válaszol

A fentieket azért tartjuk szükségesnek elmondani, hogy akik hajlandóak a Cozma-ügy kapcsán kirobbant vitában érveken alapuló diskurzust folytatni, azok az alapvető tények ismeretében tehessék meg ezt.

A konkrét ügytől tulajdonképpen teljesen független a nyílt levél, amelyben azt kifogásoltuk, hogy az igazságügyi miniszter a társadalom elvárásaira emlékeztetve próbálta rávenni a Kúria elnökét, hogy tegyen lépéseket a szigorúbb ítélkezési gyakorlat érdekében.

Kifogásainkra adott válaszában a miniszter – többek között – a feladatköréből adódó felelősségére hivatkozik: "miniszterként felelős vagyok az igazságszolgáltatást érintő kormányzati feladatok elvégzéséért, így többek között a büntető anyagi jogi szabályok Országgyűlés elé terjesztéséért, így ha azt tapasztalom, hogy ezen szabályok gyakorlatban való megvalósulása során nem töltik be megfelelően a céljukat, úgy erkölcsi kötelességemnek érzem jelezni ezt azon személy felé, akinek az alaptörvényből eredően kötelessége a jogalkalmazás egységének biztosítása, nevezetesen a Kúria elnöke részére".

[caption id="attachment_409" align="alignnone" width="560" caption="Fotó: HVG / Stiller Ákos"][/caption]

A mondat tartalmazza a helyes választ – nagy kár, hogy az első tagmondat után folytatódik a szöveg, és ez a folytatás már nem állja meg a helyét. Miniszterként Navracsics Tibor a büntető anyagi jogi szabályok Országgyűlés elé terjesztéséért felel. Itt kellett volna kitenni a pontot. A kormányzatnak a büntető jogszabályok módosításában (például a büntetési tételek emelése, új minősítő körülmények beiktatása) való részvétellel – azaz törvényjavaslatok előterjesztésével – van lehetősége orientálni az ítélkezési gyakorlatot, ha túl enyhének érzi, és e lehetőséggel Navracsics Tibor kormánya nagy előszeretettel él is  (gondoljunk a közpémérték újbóli bevezetésére, a bírói mérlegelés lehetőségét kizáró “három dobás” szabályozásra, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre).

A hatalmi ágak megosztásának elvéből fakadóan azonban a jogszabályi keretek megalkotásában való részvétellel véget ér  a végrehajtó hatalom feladata. Ezen túl nem szólhat bele a bíróságok munkájába, még jóindulatú figyelmeztetés formájában sem, és különösen nem egyedi üggyel kapcsolatban. Bár a miniszter levele azt tartalmazza, hogy a Cozma-ügyet csak példaként említette, a Darák Péternek írt szöveg valójában egyértelművé teszi, hogy itt a konkrét másodfokú ítélet indította megszólalásra a miniszert (“[…] a közelmúlt nagy visszhangot kiváltó ítéleteivel – köztük elsősorban a Marian Cozma halálát okozó veszprémi emberölés ügyében hozott ítélettel […]”).  Az egyedi ügyekben hozott döntésekkel kapcsolatban Navracsics Tibor miniszterként nem engedheti meg magának, amit egyetemi tanárként, tudósként egyébként megtehetne: nem bírálhatja – még ilyen némiképp burkolt formában sem – a bíróság konklúzióját.

Első olvasatra talán fel sem tűnik, de valójában különösen aggályos az az érv, hogy a miniszter erkölcsi kötelességének tekintette a levél megírását. Miniszterként ugyanis a magatartását a hatalmi ágak elválasztásának jogállami elve határozza meg, a saját erkölcsi felfogása nem írhatja felül alkotmányos státuszát. Posztjánál fogva tiszteletben kell tartania a jogszabályok és jogelvek adta kereteket, különben úgy jár el, mint az a gödöllői bíró, aki egy elzárását töltő prostituáltnak arra hivatkozva nem engedélyezte az abortusz céljából kért büntetésfélbeszakítást, hogy "a bíróság nem nyújt segítséget olyan deviáns magatartás végrehajtásához, amely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő". Az ezzel kapcsolatban indított személyiségi jogi pert az érintett a Helsinki Bizottság segítségével megnyerte. A polgári bíróság kimondta: a bíró nem rendelheti alá jogalkalmazási tevékenységét a saját erkölcsi meggyőződésének. A mérce jelen ügyben is azonos: a két hatalmi ág közötti jogilag szabályozott viszony nem teszi lehetővé bizonyos határok átlépését – mégoly megalapozott erkölcsi indokból sem.

A miniszter felhívta figyelmünket, hogy az általa egyébként csak példaként említett ügy jogerősen lezárult, így fogalmilag is teljesen kizárt, hogy ezügyben nyomást gyakorolhatott volna az igazságszolgáltatásra. Navracsics Tibor nyilván pontosan tudja, hogy a jogerős másodfokú döntéssel szemben az ügyész felülvizsgálati kérelemmel élhet – mégpedig éppen a Kúriához, amelynek elnöke az eredeti levél címzettje volt. Ha komolyan vesszük – márpedig komolyan vesszük – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 3. §-át, amely szerint a bírák "függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók", azt kell mondanunk: az eljárásnak ennél kínosabb pontján és ennél rosszabb helyre nem is érkezhetett volna a végrehajtó hatalom jelzése arról, hogy milyen irányú ítélkezést tartana kívánatosnak.

A miniszternek címzett nyílt levelünkben felsoroltuk azokat a beiktatása óta tett lépéseket, amelyeket a hatalmi ágak elválasztása és a bírói függetlenség szempontjából a legaggályosabbnak látunk (semmisségi törvény; az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása, az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek minősített szabályok beemelése az Alaptörvénybe, a Legfelsőbb Bíróság elnökének eltávolítása mandátumának lejárta előtt; határozati javaslat arról, hogy nem kell végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott, de a kormányzatnak nem tetsző döntést), és megkérdeztük, hogyan tartja összeegyeztethetőnek ezeket a jogállam megerősítésére tett választási ígéretekkel.

A miniszter erre adott válasza igen tömör: “Tájékoztatom arról, hogy igazságügyért felelős miniszterként, a végrehajtó hatalom legfőbb szervének tagjaként nem terjed ki felelősségem azon ügyekre, amelyeket Ön nyílt levelének 3. pontjában felsorolt, azok törvényhozási tárgykörbe tartoznak, így azokról Magyarország legfőbb népképviseleti szerve, az Országgyűlés döntött.”

Ezt a választ több okból nehéz elfogadni. Egyrészt az Emberi Jogok Európai Bíróságára vonatkozó határozati javaslatot Navracsics Tibor jegyzi, így azzal kapcsolatban mindenképpen elvárható lenne, hogy véleményt mondjon.

Másrészt a replikában sajátos ellentmondás mutatkozik a bíróságokkal kapcsolatos aktivitáshoz képest: míg a bírói ítélkezési gyakorlattal kapcsolatban a miniszter nem érezte problematikusnak, hogy jelezze aggályait az ítélkezési tevékenységgel összefüggésben, addig úgy tűnik, hogy a törvényhozásnak a végrehajtó hatalomtól való elválasztását sokkal komolyabban veszi, és nem hajlandó véleményt mondani az Országgyűlés vitatható lépéseiről. Ugyanezt az önkorlátozást várnánk a bíróságok tevékenységével összefüggésben is.

Harmadrészt arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jogalkotási eljárás során a parlamenti bizottságokban a kormány azon törvényjavaslatokkal kapcsolatban is kifejti az álláspontját, amelyeknek nem előterjesztője. A semmisségi törvény kapcsán például Répássy Róbert, a Navracsics Tibor vezette minisztérium képviseletében az alkotmányügyi bizottság előtt azt hangsúlyozta, hogy a semmisség nem idegen a magyar jogalkotástól, és egy szóval sem tért ki rá, hogy aggályos lehet, ha egy demokratikus jogállam bíróságainak egyedi döntéseit a jogalkotó törvénnyel írja felül. Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései kapcsán az alkotmányügyi bizottságban lefolytatott vita során ugyanő csak annyit mondott: “a kormány megtárgyalta a javaslatot és támogatja”, noha az átmeneti rendelkezések tartalmazzák például az ügyész azon jogát, hogy tetszése szerint válasszon bíróságot a vádemeléshez, ami nyilvánvalóan ellentétes a tisztességes eljáráshoz fűződő jog részét képező fegyveregyenlőség elvével, s így mind az akkor még hatályos Alkotmánnyal (egyébként az Alaptörvénnyel is), mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezményével – amint ezt utóbb 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában az Alkotmánybíróság meg is állapította. Ha tehát utólag nem is tehetné, a jogalkotási folyamat során az igazságügyi miniszternek lett volna lehetősége az aggályait a végrehajtó hatalom legfőbb szervének tagjaként is kifejteni. Nem találjuk azonban nyomát, hogy megtette volna.

És végül emlékeztetnünk kell: Navracsics Tibor országgyűlési képviselőként mindezen jogszabályokat megszavazta, noha képviselőként – a “nem” gomb megnyomásával – szintén módjában állt volna jelezni, ha akár erkölcsi, akár jogi aggályai lettek volna ezekkel az – álláspontunk szerint – a hatalommegosztás elvét durván áthágó megoldásokkal szemben.

A vita vége  

A bíróságok függetlenségének védelmére természetesen a legilletékesebb és legalkalmasabb személy a Kúria elnöke, aki a Navracsics  Tibornak adott válaszában világosan fogalmazott: az igazságügyminiszter nem jogosult a bűncselekmények ítélkezési gyakorlatának felülvizsgálatát kérni.

[caption id="attachment_410" align="alignnone" width="560" caption="Fotó: HVG/ Túry Gergely"][/caption]

Darák Péter kulcsfontosságúnak nevezte az igazságszolgáltatás egyik legalapvetőbb értéke, a pártatlanság szempontjából, hogy a bíró döntését se a közhangulat, sem más, az eljárás keretein kívüli körülmény ne befolyásolhassa. Mindezek alapján a Kúria elnöke nem látott lehetőséget az igazságügyminiszteri kérés teljesítésére, és leszögezte: az alaptörvény és a többi jogszabály alapján mindent megtesz az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, ám az igazságügyi miniszter napokban küldött levele, illetve az abban példaként említett Cozma-ügy vonatkozásában jelenleg nincs tennivalója.

A gyors és lényegre törő válasz remény arra, hogy a bíróságok továbbra is helyt állnak a jogállam őrzőjeként. Mi nagyon bízunk benne.